„Szeress,
gyűlölj, isteníts, vagy vess meg, csak egy ne légy:
közömbös!”
közömbös!”
- Gyere, elő
kérlek… tudom hogy itt vagy. – suttogtam magam elé, és vártam arra az
ismeretlen ismerősre, akivel utoljára ezen a helyen lehettem kettesben.
- Mit szeretnél Egyetlenem? – tűnt fel háttal nekem, ahogy a korláton ül. A hold fénye átvilágított rajta, ezzel sejtelmes derengést vonva köré.
- Ugye emlékszel még? – kérdeztem a korlátra támaszkodva, miközben az emlékek újból ostromolni kezdtek. Könnyes szemmel pillantottam fel néhai Szerelmem megtört, de annál ragyogóbb arcára, amelyen most a megszokott mosoly helyett kín ült, akkora kín, amit még én magam sem tudtam volna elviselni. Erős voltam, persze, de nem megtörhetetlen. Mégpedig az, hogy Dávidot szenvedni látom olyan mértékű fájdalmat okozott, hogy azt hittem összeroskadok a súlya alatt.
- Hogyne emlékeznék Kicsim. Ezek az utolsó földi emlékeim, Veled… megőriztem minden pillanatot, amit kettesben töltöttünk, és bár néha azt érzem, hogy ezek szétszaggatnak belülről, mégis örülök, hogy egy ilyen tünemény felfigyelt a halandó önmagamra.
Szavainak hatására újabb könnycseppek gördültek le az arcomon, de nem fájtak annyira, mint legelőször. Azt mondják, hogy az első pofon fáj a legjobban, aztán a többihez idővel hozzászokik az ember. Nézhettek hülyének, de nekem ez valahogy nem sikerült.
- Mért bánt ez még mindig ennyire Téged? Hiszen ott alszik bent a Szerelmed, aki talán nem pótolhat engem, mégis feledteti a téged ért fájdalmakat.
- Téged senki sem tud pótolni. – hüppögtem.
- Tudom Kincs, de legalább próbálj meg boldog lenni. Kérlek.
- Hogy lehetnék boldog, mikor tudom, hogy valamikor a közeljövőben meghalok? Hogy lehetnék boldog, mikor azzal a tudattal kell élnem, hogy hamarosan kopogtat az ajtómon a kaszás? Hogy lehetnék boldog, mikor a sorsom bevégeztetett? Hogy lehetnék boldog, mikor tudom, hogy nincs menekvés, hogy meghalok, még mielőtt igazán élhettem volna, hogy nem tudok elbúcsúzni tőlük, akik miatt halandó lényen a porba kényszerül?
Áruld el, hogyan?
- Élvezd az apró örömöket. Szeress, gyűlölj, isteníts, vagy vess meg dolgokat, csak közömbös ne légy. Ne pazarold az idődet olyanokra, akik nem érdemlik, meg hogy foglalkozz velük, mert az időd véges. Vigasztaljon az, hogy ha te már nem leszel, a szeretteid majd emlékeznek rád, és halálod után majd felemlegetik a neved, nap, nap után…
- De ha ők meghalnak, ha porrá lesznek, akkor meghal velem együtt a nevem…
- Ne légy benne biztos. Mennem kell Kicsim, ennyi időt kaptam. Hamarosan újra eljövök, és ki tudja… talán együtt lépjük majd át, az örök kárhozat kapuját… - egy bíztató mosoly, egy csók a nyakra, és eltűnt.
Elnyomva a még halványan pislákoló csikket rájöttem, hogy meg kell fogadnom, amit Dávid mondott. Szerelmem halkan szuszogott, a szoba az illatát árasztotta. Hatalmasat szippantva hagytam el a helyiséget, hogy a vendégszobába vonuljak, és Liz mellett térjek nyugovóra. Szükségem volt rá. Balszerencsémre nem tudtam úgy belopózni, hogy ne keljen fel a macskalépteimre, de amint kiderült nem is aludt, mivel a megszokott fáradt és rekedt hang helyett egy meglehetősen éber másik fogadott.
- Dávid volt? – kérdezte, miközben felült.
- Tessék? – csuktam be az ajtót.
- Hallottam, hogy beszélgetsz, és mintha az ő hangját hallottam volna, de amúgy nem érdekelt. Itt volt Anyu… - mosolyodott el halványan, majd egy kardigánt szorongatott. A kardigán Linetté volt, felismertem, hiszen én vettem neki anyák napjára.
- Az ő illatát árasztja még mindig. Nagyon hiányzik, de legalább jót beszélgettünk. Azt mondta vigyázzak rád, mert hamarosan jobb létre kényszerülsz miattunk. Nem értem… Dávid mondott valamit?
- Igen. – a torkom elszorult, le kellett ülnöm. Az ágy szélére vetődve Liz aggódási rohamot kapott. Szokásos kérdések:
- Letti mi van? Mi történt? Jól vagy? Hányni kell? Nem, sosem hánysz… gumicukrot? Abszintot? Valamit? Víz? Nem, vizet sosem iszol. Akkor, akkor, akkor ő… mi a tökömet tegyek? – kérdezte?
- Semmit. Dávid azt mondta, hogy hamarosan Márk helyett Ő fog átölelni. Hogy hamarosan meghalok… értetek. Nem értettem mit akar ezzel, de… meg fogok halni Liz! Ezen már nem tudunk változtatni semmit, a sorsom bevégeztetett. – már nem voltam szomorú, sem elgyötört, szimplán beletörődtem a sorsomba, amit nem állt módomban sem jogomban megváltoztatni. – Vár az árnyékvilág… de mért szolgáltam rá? Mondd, mivel érdemeltem ki ezt a sorsot, hogy ilyen fiatalon szólít magához a végzet? Mit tettem, amivel magamra haragítottam Istent, vagy épp a Sátánt? Licit folyik, és a lelkem a tárgy?
- Nézd a jó oldalát… Dávid… Apukád… sok-sok rokon aki szeretett, és hiányol a mai napig… - Liz vigaszszavai hatástalanok voltak, bár a kedélyállapotomon kicsit javítottak.
- Hajnalodik… kérsz egy muffint? – vigyorogtam rá. Reméltem, hogy beveszi, hogy minden oké, úgy tűnik tervem sikeresnek bizonyult. Liz újra felélénkült, és öltözni kezdett.
- Mignon Mánia, ugye? – kérdezősködött, miközben a fűzőjével szenvedett.
- Bizony, bizony. Hamarosan nyit.
Semmi kivetnivalót nem találtam magamon, ami miatt öltöznöm, sminkelnem, esetleg szégyenkeznem kéne. Liz két perc alatt összekapta magát, majd száguldoztunk egy kicsit.
- Sütünk nekik sütit? – kérdezte az ablakon kibámulva.
- Akkor minek Mignon Mániázunk? Komolyan – nevettem fel.
- Hát… hogyha esetleg rossz lesz… - húzta el a száját.
- Jaj már, ha te csinálod, akkor tökéletes lesz. Hülyegyerek. Megegyelek?
- Hogy te is hülyegyerek legyél? Ugyan. Amúgy azt tudtad, hogy a kannibálok azt csinálják, hogy ha valaki jó valamiben, pl. gyorsan fut, akkor megeszik a lábát, hogy ők is gyorsan fussanak?
- Érdekes. Nem mindig tudsz újat mondani, de ez meglepő.
- Megehetem a csecsed? – kérdezte nevetve, miközben az említett testrészemet bökdöste.
- Áu, Áu, ne már, ez fáj Bobbynak… - szomorodtam el.
- Bobbynak?
- Még Dávid nevezte el őket, miután naphosszat tespedtünk a TV előtt, és Baywatch-ot néztünk.
- Elneveznéd az enyémeket? – csillogott a szeme.
- Persze, őő… Hello és Kitty?
- Ezazz! – nézett végig dús keblein, majd simogatni kezdte azokat. – Kiscicám… olyan aranyos, tudod, minden este dorombol… mondom, dorombol! DOROMBOLJ MÁR TE DÖG! – csapott rá Kittyre, majd felsikoltott. – Ilyen erős vagyok? – sírta el magát. – Fáj. Adsz rá puszit? – csillogott újfent a szeme.
- Na ne buzuljunk Kislány. – nevettem fel. – Akkor menjünk valami szupermarketbe, vegyünk mindenféle alapanyagot, és sütésre fel!
- Benne vagyok. – mosolygott, majd egy hajtűkanyart véve az ellenkező irányba suhantunk. Fura, de a kezdeti szar kedv ellenére most kivételesen felhőtlen volt a hangulatom, hála ennek a kis majomnak, aki most vadul rázva a fejét a „Barbie Girl” című full gagyi számot vernyákolta. Nem fűzök hozzá semmit. A boltba érve szintén marhulás vette kezdetét, mégpedig „vallj szerelmet Kőagy Őrnagynak” aki a vidékről szabadult biztonsági őr szerepet játszotta. Majd jött a „dobálj narancsot és ordibáld, hogy Pikácsú téged választalak, és keseredj el mikor nem megy, majd fuss az Őrnagy elől, mikor sokkolóval akar leteríteni, hogy az óvszeres pult mellett erőszakoljon meg, ami pedig nem fog sikerülni, mert gyorsabb vagyok bibibíí” és következett az a jelenet, hogy „egyél meg mindent random, és fénykardozz a vécépumpával” című agyfasz. Mikor nem tudunk mi elhülyülni? Kétórányi szenvedés után fizettünk, majd elégedetten távoztunk. Haza érve kisebb felfordulást csináltunk, majd össze is takarítottunk, hogy aztán mosolyogva, kiskötényben várjuk azt, aki a legkorábban szedi össze a falhoz állított agysejtjeit a tegnapi ereszd el a hajamat buli után. Eltelt egy óra, majd kettő, de senki sem kelt fel, a délután három pedig vészesen közeledett. Áldom a szerencsémet, hogy nem felejtettem el kivenni a pénzt, és venni egy fém bőröndöt, amiben majd Mr. Vadállat megkapja a jussát, vagyis a kívánt összeget.
- Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte Liz.
- Mért, te mire gondolsz?
- Régen jártunk az elmegyógyiban, hiányzik az a légkör… GYILKOLNI AKAROK BASSZAMEG! – kiáltott fel.
- KUSSOLJ MÁR TE ÁLLAT! FELKELNEK! – válaszoltam hasonló intenzitású hangerővel.
- Mi történik itt? – Márk álmos fejjel lépett a konyhába, gondoltam az illatok csábították le.
- Várjuk azt a követelőző férget. – doboltam a bőrönd tetején.
- Kicsim. Ne. Kérlek, ne húzz újat vele. Kicsinál! – szavait kopogtatás, vagyis inkább dörömbölés szelte ketté, és az ajtó felől hangos szitokszavak hallatszottak.
- Mit szeretnél Egyetlenem? – tűnt fel háttal nekem, ahogy a korláton ül. A hold fénye átvilágított rajta, ezzel sejtelmes derengést vonva köré.
- Ugye emlékszel még? – kérdeztem a korlátra támaszkodva, miközben az emlékek újból ostromolni kezdtek. Könnyes szemmel pillantottam fel néhai Szerelmem megtört, de annál ragyogóbb arcára, amelyen most a megszokott mosoly helyett kín ült, akkora kín, amit még én magam sem tudtam volna elviselni. Erős voltam, persze, de nem megtörhetetlen. Mégpedig az, hogy Dávidot szenvedni látom olyan mértékű fájdalmat okozott, hogy azt hittem összeroskadok a súlya alatt.
- Hogyne emlékeznék Kicsim. Ezek az utolsó földi emlékeim, Veled… megőriztem minden pillanatot, amit kettesben töltöttünk, és bár néha azt érzem, hogy ezek szétszaggatnak belülről, mégis örülök, hogy egy ilyen tünemény felfigyelt a halandó önmagamra.
Szavainak hatására újabb könnycseppek gördültek le az arcomon, de nem fájtak annyira, mint legelőször. Azt mondják, hogy az első pofon fáj a legjobban, aztán a többihez idővel hozzászokik az ember. Nézhettek hülyének, de nekem ez valahogy nem sikerült.
- Mért bánt ez még mindig ennyire Téged? Hiszen ott alszik bent a Szerelmed, aki talán nem pótolhat engem, mégis feledteti a téged ért fájdalmakat.
- Téged senki sem tud pótolni. – hüppögtem.
- Tudom Kincs, de legalább próbálj meg boldog lenni. Kérlek.
- Hogy lehetnék boldog, mikor tudom, hogy valamikor a közeljövőben meghalok? Hogy lehetnék boldog, mikor azzal a tudattal kell élnem, hogy hamarosan kopogtat az ajtómon a kaszás? Hogy lehetnék boldog, mikor a sorsom bevégeztetett? Hogy lehetnék boldog, mikor tudom, hogy nincs menekvés, hogy meghalok, még mielőtt igazán élhettem volna, hogy nem tudok elbúcsúzni tőlük, akik miatt halandó lényen a porba kényszerül?
Áruld el, hogyan?
- Élvezd az apró örömöket. Szeress, gyűlölj, isteníts, vagy vess meg dolgokat, csak közömbös ne légy. Ne pazarold az idődet olyanokra, akik nem érdemlik, meg hogy foglalkozz velük, mert az időd véges. Vigasztaljon az, hogy ha te már nem leszel, a szeretteid majd emlékeznek rád, és halálod után majd felemlegetik a neved, nap, nap után…
- De ha ők meghalnak, ha porrá lesznek, akkor meghal velem együtt a nevem…
- Ne légy benne biztos. Mennem kell Kicsim, ennyi időt kaptam. Hamarosan újra eljövök, és ki tudja… talán együtt lépjük majd át, az örök kárhozat kapuját… - egy bíztató mosoly, egy csók a nyakra, és eltűnt.
Elnyomva a még halványan pislákoló csikket rájöttem, hogy meg kell fogadnom, amit Dávid mondott. Szerelmem halkan szuszogott, a szoba az illatát árasztotta. Hatalmasat szippantva hagytam el a helyiséget, hogy a vendégszobába vonuljak, és Liz mellett térjek nyugovóra. Szükségem volt rá. Balszerencsémre nem tudtam úgy belopózni, hogy ne keljen fel a macskalépteimre, de amint kiderült nem is aludt, mivel a megszokott fáradt és rekedt hang helyett egy meglehetősen éber másik fogadott.
- Dávid volt? – kérdezte, miközben felült.
- Tessék? – csuktam be az ajtót.
- Hallottam, hogy beszélgetsz, és mintha az ő hangját hallottam volna, de amúgy nem érdekelt. Itt volt Anyu… - mosolyodott el halványan, majd egy kardigánt szorongatott. A kardigán Linetté volt, felismertem, hiszen én vettem neki anyák napjára.
- Az ő illatát árasztja még mindig. Nagyon hiányzik, de legalább jót beszélgettünk. Azt mondta vigyázzak rád, mert hamarosan jobb létre kényszerülsz miattunk. Nem értem… Dávid mondott valamit?
- Igen. – a torkom elszorult, le kellett ülnöm. Az ágy szélére vetődve Liz aggódási rohamot kapott. Szokásos kérdések:
- Letti mi van? Mi történt? Jól vagy? Hányni kell? Nem, sosem hánysz… gumicukrot? Abszintot? Valamit? Víz? Nem, vizet sosem iszol. Akkor, akkor, akkor ő… mi a tökömet tegyek? – kérdezte?
- Semmit. Dávid azt mondta, hogy hamarosan Márk helyett Ő fog átölelni. Hogy hamarosan meghalok… értetek. Nem értettem mit akar ezzel, de… meg fogok halni Liz! Ezen már nem tudunk változtatni semmit, a sorsom bevégeztetett. – már nem voltam szomorú, sem elgyötört, szimplán beletörődtem a sorsomba, amit nem állt módomban sem jogomban megváltoztatni. – Vár az árnyékvilág… de mért szolgáltam rá? Mondd, mivel érdemeltem ki ezt a sorsot, hogy ilyen fiatalon szólít magához a végzet? Mit tettem, amivel magamra haragítottam Istent, vagy épp a Sátánt? Licit folyik, és a lelkem a tárgy?
- Nézd a jó oldalát… Dávid… Apukád… sok-sok rokon aki szeretett, és hiányol a mai napig… - Liz vigaszszavai hatástalanok voltak, bár a kedélyállapotomon kicsit javítottak.
- Hajnalodik… kérsz egy muffint? – vigyorogtam rá. Reméltem, hogy beveszi, hogy minden oké, úgy tűnik tervem sikeresnek bizonyult. Liz újra felélénkült, és öltözni kezdett.
- Mignon Mánia, ugye? – kérdezősködött, miközben a fűzőjével szenvedett.
- Bizony, bizony. Hamarosan nyit.
Semmi kivetnivalót nem találtam magamon, ami miatt öltöznöm, sminkelnem, esetleg szégyenkeznem kéne. Liz két perc alatt összekapta magát, majd száguldoztunk egy kicsit.
- Sütünk nekik sütit? – kérdezte az ablakon kibámulva.
- Akkor minek Mignon Mániázunk? Komolyan – nevettem fel.
- Hát… hogyha esetleg rossz lesz… - húzta el a száját.
- Jaj már, ha te csinálod, akkor tökéletes lesz. Hülyegyerek. Megegyelek?
- Hogy te is hülyegyerek legyél? Ugyan. Amúgy azt tudtad, hogy a kannibálok azt csinálják, hogy ha valaki jó valamiben, pl. gyorsan fut, akkor megeszik a lábát, hogy ők is gyorsan fussanak?
- Érdekes. Nem mindig tudsz újat mondani, de ez meglepő.
- Megehetem a csecsed? – kérdezte nevetve, miközben az említett testrészemet bökdöste.
- Áu, Áu, ne már, ez fáj Bobbynak… - szomorodtam el.
- Bobbynak?
- Még Dávid nevezte el őket, miután naphosszat tespedtünk a TV előtt, és Baywatch-ot néztünk.
- Elneveznéd az enyémeket? – csillogott a szeme.
- Persze, őő… Hello és Kitty?
- Ezazz! – nézett végig dús keblein, majd simogatni kezdte azokat. – Kiscicám… olyan aranyos, tudod, minden este dorombol… mondom, dorombol! DOROMBOLJ MÁR TE DÖG! – csapott rá Kittyre, majd felsikoltott. – Ilyen erős vagyok? – sírta el magát. – Fáj. Adsz rá puszit? – csillogott újfent a szeme.
- Na ne buzuljunk Kislány. – nevettem fel. – Akkor menjünk valami szupermarketbe, vegyünk mindenféle alapanyagot, és sütésre fel!
- Benne vagyok. – mosolygott, majd egy hajtűkanyart véve az ellenkező irányba suhantunk. Fura, de a kezdeti szar kedv ellenére most kivételesen felhőtlen volt a hangulatom, hála ennek a kis majomnak, aki most vadul rázva a fejét a „Barbie Girl” című full gagyi számot vernyákolta. Nem fűzök hozzá semmit. A boltba érve szintén marhulás vette kezdetét, mégpedig „vallj szerelmet Kőagy Őrnagynak” aki a vidékről szabadult biztonsági őr szerepet játszotta. Majd jött a „dobálj narancsot és ordibáld, hogy Pikácsú téged választalak, és keseredj el mikor nem megy, majd fuss az Őrnagy elől, mikor sokkolóval akar leteríteni, hogy az óvszeres pult mellett erőszakoljon meg, ami pedig nem fog sikerülni, mert gyorsabb vagyok bibibíí” és következett az a jelenet, hogy „egyél meg mindent random, és fénykardozz a vécépumpával” című agyfasz. Mikor nem tudunk mi elhülyülni? Kétórányi szenvedés után fizettünk, majd elégedetten távoztunk. Haza érve kisebb felfordulást csináltunk, majd össze is takarítottunk, hogy aztán mosolyogva, kiskötényben várjuk azt, aki a legkorábban szedi össze a falhoz állított agysejtjeit a tegnapi ereszd el a hajamat buli után. Eltelt egy óra, majd kettő, de senki sem kelt fel, a délután három pedig vészesen közeledett. Áldom a szerencsémet, hogy nem felejtettem el kivenni a pénzt, és venni egy fém bőröndöt, amiben majd Mr. Vadállat megkapja a jussát, vagyis a kívánt összeget.
- Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte Liz.
- Mért, te mire gondolsz?
- Régen jártunk az elmegyógyiban, hiányzik az a légkör… GYILKOLNI AKAROK BASSZAMEG! – kiáltott fel.
- KUSSOLJ MÁR TE ÁLLAT! FELKELNEK! – válaszoltam hasonló intenzitású hangerővel.
- Mi történik itt? – Márk álmos fejjel lépett a konyhába, gondoltam az illatok csábították le.
- Várjuk azt a követelőző férget. – doboltam a bőrönd tetején.
- Kicsim. Ne. Kérlek, ne húzz újat vele. Kicsinál! – szavait kopogtatás, vagyis inkább dörömbölés szelte ketté, és az ajtó felől hangos szitokszavak hallatszottak.
- Ez azt hiszem az
én döntésem. Menjetek be a nappaliba, kérlek, nehogy Tomi felébredjen. Menj
már! – szóltam Szerelmemre erélyesen, mikor Liz rángatni kezdte, és befogta a
száját. Ajtót nyitottam a bőrönddel a kezemben, majd felnéztem Mr. Izomagyra.
- Na mi van Cica, hol a gazdád?
- Tartsak szemináriumot neked a családon belüli szaporodás következményeiről, hogy belásd, hogy egy ilyen sajnálatos esemény következtében jöttél erre a szánalmasan elbaszott világra, vagy odaadom ezt a kurva bőröndöt, és elhúzol a vérbe?
- Hö?
- Fogd ezt a szart, és takarodj innen. Vagy segítsek megszámolni?
- Nem bízom én egy kis kurvában. Változott az összeg. A Főnök már két millát kér.
- Indok?
- Késedelmi kamat. – vigyorgott.
- Nos, nem áll szándékomban még egy millát kidobni az ablakon, csak hogy a te becsvágyó főnököd seggét nyalhasd ezáltal.
- Mit mondtál te ribanc? – a torkomnál fogva szorított a falhoz. – Megbánod még azt is hogy a világra jöttél ha még egyszer így mersz beszélni velem! – háta mögött egy lila alakot láttam elsuhanni, és már nem éreztem magam cseppet sem kellemetlenül.
- Nem Drágám, ezt te fogod megbánni. – a fogaim között préseltem a szavakat, majd elégedetten figyeltem, ahogy Daniella egy kloroformos rongyot nyom az arcába, és összeesik.
- Tudtam, hogy valami gáz van. Tegnap majdnem belém jött ez az állat, és láttam, hogy ide jön. Tudtam, hogy visszajön. – szólt végigmérve az ajtó előtt fekvő hústornyot, miközben a nyakamat dörzsölgettem. Ahogy éreztem elpattant egy erem is, de ez most nem érdekelt. Ölni akartam. Megölni!
- Köszönöm. – öleltem meg, majd beljebb invitáltam. Közös erővel beraktuk a kocsim csomagtartójába ezt a férget, majd Dancsi megnyugtatott, hogy három óráig ki lesz ütve. Mikor becsuktuk az ajtót Liz és Márk mint két vadállat rohantak ki hozzánk, és közös erővel szorítottak magukhoz.
- Mit csinált veled? – kérdezte Édes a nyakamat szemlélve.
- Csak torkon ragadott, semmi komoly.- fejtettem le a kezét magamról, és megsimogattam az arcát.
- Gyorsan kell cselekednünk, még mielőtt felébred. – sürgetett Dancsi. Hagytunk egy üzenetet a szülőknek, hogy moziba mentünk, és plázázunk, ne aggódjanak, lerendeztük a végrehajtót, többet nem fog zavarni. Márk szegény azt sem tudta hol van, mikor hárman rángattuk ki a házból, és dobtuk be a kocsiba. Nyugtató szavakat suttogva öleltem át, és biztosítottam az épségünkről. Szerelmem elaludt, és csak akkor tért magához, mikor már az elmegyógyintézet felé haladtunk a földúton. Dancsit előre küldtem két gyilkoló eszközökkel teli bőrönddel, majd Lizát is, aki Daniella mérgeit, nyugtatóit, és fájdalomfokozó bogyóit cipelte. Márkkal nagy nehezen lerángattuk az izomköteg ájult testét az alagsorba, ahol a boncterem bújt meg.
- Most mi lesz? – kérdezte két szusszanás között.
- Kiszedjük belőle, hogy ki küldte.
- Nem fog beszélni, csak ha… Letti! – kerekedett el a szeme.
- Én a gyilkolástól sem riadok vissza. Ez a mocsok rászolgált a halálra. – feleltem ridegen, majd közös erővel feldobtuk a boncasztalra.
- Most? – kérdezte Márk.
- Most várunk. – gyújtottam rá. – Cigit?
- Kérek. – hangzott egy emberként a válasz. Miközben ők halkan beszélgettek én a polcokon figyelő üvegeket kezdtem el mustrálni. Tekintetem megakadt a sósavon, a denaturált szeszen, és a lombikokban hagyott szúrós szagú löttyökön.
- Dancsi Drága, ide tudnál jönni egy percre? – vigyorogtam, majd magamban vihogtam az újabb ördögi tervemen.
- Természetesen. – hangzott a válasz, majd tűsarkak kopogtak, és pár másodpercen belül csilingelő kacagás visszhangzott az ósdi falakról.
- Na mi van Cica, hol a gazdád?
- Tartsak szemináriumot neked a családon belüli szaporodás következményeiről, hogy belásd, hogy egy ilyen sajnálatos esemény következtében jöttél erre a szánalmasan elbaszott világra, vagy odaadom ezt a kurva bőröndöt, és elhúzol a vérbe?
- Hö?
- Fogd ezt a szart, és takarodj innen. Vagy segítsek megszámolni?
- Nem bízom én egy kis kurvában. Változott az összeg. A Főnök már két millát kér.
- Indok?
- Késedelmi kamat. – vigyorgott.
- Nos, nem áll szándékomban még egy millát kidobni az ablakon, csak hogy a te becsvágyó főnököd seggét nyalhasd ezáltal.
- Mit mondtál te ribanc? – a torkomnál fogva szorított a falhoz. – Megbánod még azt is hogy a világra jöttél ha még egyszer így mersz beszélni velem! – háta mögött egy lila alakot láttam elsuhanni, és már nem éreztem magam cseppet sem kellemetlenül.
- Nem Drágám, ezt te fogod megbánni. – a fogaim között préseltem a szavakat, majd elégedetten figyeltem, ahogy Daniella egy kloroformos rongyot nyom az arcába, és összeesik.
- Tudtam, hogy valami gáz van. Tegnap majdnem belém jött ez az állat, és láttam, hogy ide jön. Tudtam, hogy visszajön. – szólt végigmérve az ajtó előtt fekvő hústornyot, miközben a nyakamat dörzsölgettem. Ahogy éreztem elpattant egy erem is, de ez most nem érdekelt. Ölni akartam. Megölni!
- Köszönöm. – öleltem meg, majd beljebb invitáltam. Közös erővel beraktuk a kocsim csomagtartójába ezt a férget, majd Dancsi megnyugtatott, hogy három óráig ki lesz ütve. Mikor becsuktuk az ajtót Liz és Márk mint két vadállat rohantak ki hozzánk, és közös erővel szorítottak magukhoz.
- Mit csinált veled? – kérdezte Édes a nyakamat szemlélve.
- Csak torkon ragadott, semmi komoly.- fejtettem le a kezét magamról, és megsimogattam az arcát.
- Gyorsan kell cselekednünk, még mielőtt felébred. – sürgetett Dancsi. Hagytunk egy üzenetet a szülőknek, hogy moziba mentünk, és plázázunk, ne aggódjanak, lerendeztük a végrehajtót, többet nem fog zavarni. Márk szegény azt sem tudta hol van, mikor hárman rángattuk ki a házból, és dobtuk be a kocsiba. Nyugtató szavakat suttogva öleltem át, és biztosítottam az épségünkről. Szerelmem elaludt, és csak akkor tért magához, mikor már az elmegyógyintézet felé haladtunk a földúton. Dancsit előre küldtem két gyilkoló eszközökkel teli bőrönddel, majd Lizát is, aki Daniella mérgeit, nyugtatóit, és fájdalomfokozó bogyóit cipelte. Márkkal nagy nehezen lerángattuk az izomköteg ájult testét az alagsorba, ahol a boncterem bújt meg.
- Most mi lesz? – kérdezte két szusszanás között.
- Kiszedjük belőle, hogy ki küldte.
- Nem fog beszélni, csak ha… Letti! – kerekedett el a szeme.
- Én a gyilkolástól sem riadok vissza. Ez a mocsok rászolgált a halálra. – feleltem ridegen, majd közös erővel feldobtuk a boncasztalra.
- Most? – kérdezte Márk.
- Most várunk. – gyújtottam rá. – Cigit?
- Kérek. – hangzott egy emberként a válasz. Miközben ők halkan beszélgettek én a polcokon figyelő üvegeket kezdtem el mustrálni. Tekintetem megakadt a sósavon, a denaturált szeszen, és a lombikokban hagyott szúrós szagú löttyökön.
- Dancsi Drága, ide tudnál jönni egy percre? – vigyorogtam, majd magamban vihogtam az újabb ördögi tervemen.
- Természetesen. – hangzott a válasz, majd tűsarkak kopogtak, és pár másodpercen belül csilingelő kacagás visszhangzott az ósdi falakról.
*
Egy újabb fejezet
kezdődött, és zárult le az életemben. Féktelen vággyal hajtott porcelánbaba
voltam eddig, a Sátán fennhatósága alatt, akire nem vonatkoznak a szabályok,
aki bármit megtehet, és tettei elnézést vonnak maguk után. Akinek nem
számítanak az életek, csak a saját jólléte, de mint tudjuk a tetteink
felelősséggel, járnak, és olyan dolgokat vonnak maguk után, amikre eddig nem is
számítottunk. Ebből a porcelánbabából most egy életéért küzdő oroszlán lett,
egy bestia, akinek maga a harag tépte el a láncait, hogy megkezdje a
versenyfutást az idővel. Biztos, hogy el fogok bukni, de remélem, a bukásom
előtt annyi életet mentek meg, amennyit csak tudok, annyi jót cselekszem, ami
csak kitelik belőlem, és bármennyire is fáj, remélem, hogy a halál kegyes lesz,
és lágyan ragad el, hogy utána újra rabláncra verjen.
A hústorony elég hamar
kiköhögte a főnöke címét, csak pár körmét kellett letépnem, épp elég volt.
Dalolt, mint egy kismadár. Gondosan felírtam az adatokat, majd hagytam, hogy
Lizáék elszórakozzanak vele, Dancsi örült, hogy a fejemből kipattant új
kompozíció megállta a helyét, azzal a méreggel kínozták tovább. Úgy döntöttünk,
hogy a kegyelemdöfés Márk joga, hiszen az ő családját zaklatta már hónapok óta.
Szerelmem nem tétovázott. Egy határozott mozdulattal vágta el a fickó nyakát.
Méltó elégtétel volt.
Egész szép ez a
dolgozószoba, de persze a ház többi része sem rossz, mintha csak otthon lennék.
Milliós vázás, festmények, bútorok, antik és modernek egyaránt. Jól megél a
csávó ebből a behajtó bizniszből. Végigfuttattam a szemem az íróasztalon, majd
a tekintetem pár szál szivaron akadt meg. Tökéletes időtöltés, hiszen várnunk
kell. Felbolygattuk a házat, és úgy döntöttünk ide menekülünk, hiszen egy
tömött széf rontja el a szoba összképét. A csávó úgy is a pénzét félti a
legjobban, ide fog először rohanni, ha meglátja a felfordulást. Kocsi parkol le
a ház előtt, szinte hallom, ahogy Liza szíve hevesebben kezd dobogni. Kezében a
revolver, a tár tele. Várunk. Csapódik a bejárati ajtó, heves szuszogás,
lábdobogás a lépcsőn. Várunk. Tétovázás az ajtó előtt, egy hatalmas sóhaj, remegő
kezek által nyílik ki az ajtó. Belép, de nem vesz észre, a széfhez rohan, ami
már üresen áll. Csalódottan ordít, majd felfigyel halk kuncogásomra.
- Keresheted. Úgy sem fogod megtalálni.
- Hol a pénzem? Hol van? Áruld el te ribanc, különben puszta kézzel verlek agyon. – iramodik felém, de a halántékánál kattanó ravasz hangjára megtorpan.
- Jól válogasd meg a szavaid! – sziszegi a fülébe Liza.
- Nézz meg jól. Véss az emlékezetedbe minden részletet belőlem, hogy halálod után is kísérhesselek. – a hangom halk, de annál fenyegetőbb.
- Mért kéne megjegyeznem egy tolvaj ribancot? – palástolni próbálja a hangjából kiszűrődő félelmet, de sikertelen.
- Mert én vagyok az utolsó, akit az életedben látsz. Odaát találkozunk.
Dörrenés rázza meg a szoba falait, majd egy tompa puffanás jelzi a véget.
- Menjünk haza.- szól Liza, majd mintha semmi sem történt volna elhagyjuk a helyszínt.
Felelősséggel tartozunk a döntéseinkért. Nem hittem volna, hogy egy apró gyilkosság egy egész lavinát fog megindítani, ami a vesztembe kerget majd.
- Keresheted. Úgy sem fogod megtalálni.
- Hol a pénzem? Hol van? Áruld el te ribanc, különben puszta kézzel verlek agyon. – iramodik felém, de a halántékánál kattanó ravasz hangjára megtorpan.
- Jól válogasd meg a szavaid! – sziszegi a fülébe Liza.
- Nézz meg jól. Véss az emlékezetedbe minden részletet belőlem, hogy halálod után is kísérhesselek. – a hangom halk, de annál fenyegetőbb.
- Mért kéne megjegyeznem egy tolvaj ribancot? – palástolni próbálja a hangjából kiszűrődő félelmet, de sikertelen.
- Mert én vagyok az utolsó, akit az életedben látsz. Odaát találkozunk.
Dörrenés rázza meg a szoba falait, majd egy tompa puffanás jelzi a véget.
- Menjünk haza.- szól Liza, majd mintha semmi sem történt volna elhagyjuk a helyszínt.
Felelősséggel tartozunk a döntéseinkért. Nem hittem volna, hogy egy apró gyilkosság egy egész lavinát fog megindítani, ami a vesztembe kerget majd.
Ott, abban a pillanatban
megígértem magamnak, hogy soha, de soha többé nem engedem, hogy bántsák a
szeretteimet, megvédem őket, még hogy ha az életemmel kell is fizetnem a
biztonságukért. Megfogadtam, hogy ha a halál árnyékának völgyében járok is az
utolsó lélegzetemig harcolni, fogok értük. Azokért, akik a világ minden
kincsénél többet jelentenek számomra. Értük kelek minden reggel, és az
épségükért fohászkodva fekszem le minden este. Nincs olyan mennybéli csoda,
amiért veszni hagynám őket, és nincs olyan pokolbéli kín, ami miatt elfutnék a
sorsom elől. Értük érdemes élni.
Liz és én szapora léptekkel doboltunk
végig tűsarkúinkkal a lépcsőn. Vak sötét volt így mind a ketten megtorpantunk
mikor az üvegajtó felől elemlámpa pislákolására lettünk figyelmesek. Három-négy
öltönyös gorilla állt az ajtóban és a káoszt vizslatták. Nem szúrtak ki
minket...egy ideig aztán egyenesen a szemembe bámultak. Döbbentek voltak,
gondolom a rendőrségre számítottak.
Sorra kattogtak a gépfegyverek ahogyan
célba vettek minket.
-FUTÁS!- ragadtam meg Liz kezét és őrült
tempóban kezdtünk menekülni a villámként becsapódó golyók elől. A garázsba
menekültünk ahhol első menekülésre alkalmas eszközként egy Yamaha versenymotort
véltem felfedezni.
-Ugorj fel!- sikítottam a hangzavarban.
Mire mindketten felültünk már beértek minket és újabb golyózáport intéztek
felénk. Liz rájuk lőtt párszor míg én hátsókerékre vágtam a mocit és max
sebességgel vágódtam ki az utcára. Csak az járt a fejemben ,hogy minél messzebb
jussunk innen.
-Mi a picsa? Minden rendben? Liz, minden
rendben?!
-Igen!- lihegte mögülem miközben két
kézzel szorította a derekamat nehogy lecsússzon. 180 km/h-s sebességgel
süvítettünk a kertváros szűk kis utcáin. Sajnos nemsokára a nyomunkba ért egy
fekete Mercedes. Utasai mindkét oldalon kihajoltak s ismét fegyvert szegeztek
ránk. Szlalomban szeltem az aszfaltot és felgyorsultam 200-ra miközben Liz
elengedett, hátra arcba emelte magát az ülésen majd többször is az autóra lőtt,
az egyik faszit el is találta. Ekkor hajtottam fel az autópályára ahol végre
nyílt területen manőverezhettem. 210,220...250!
Szereztünk egy kis előnyt míg Liz újra
töltötte a tárat de felzárkóztak.
-KURVA ÉLET!- ordította majd a
hátracsúsztatta a combfixembe a revolvert. Kirántotta hüvelyükből a tőlem kapott
katanáit majd felguggolt az ülésen- kövess!- kiáltott hátra majd elrugaszkodott
és teljes erővel a mögöttünk száguldó kocsi szélvédőjének csapódott aminek
utasai ettől egy pillanatra elfelejtettek lőni. Liz az üvegbe döfte a kardokat
így biztosítva fogást számunkra.
Hírtelen eleresztettem a motort, hátra
vágódtam hídba majd kézenállásba és minden erőmet összeszedve átlöktem magam a
kocsi motorháztetőjére ahol megragadtam az egyik kardot, rájuk emeltem
fegyveremet és agyonlőttem a sofőrt s két másik utasát. A kocsi hírtelen
megállt mi pedig lecsúsztunk róla.
Nagy nehezen álló helyzetbe küzdöttem
magam majd felrántottam Lizt és elrohantam vele a méterekre fekvő motorig.
Ismét felültünk rá miközben a megmaradt
utolsó faszi kiszállt a kocsiból és lőni
kezdett ránk.
Átugrattam a másik sávba majd
elszáguldottunk a sztrádán. Még utánunk kiabálta: MEGTALÁLLAK TITEKET!
A házunk előtt állítottuk le a mocit.
Mind ketten szabályosan leborultunk róla. Liz hevesen szuszogott. AZ arca és az
oldala is le volt horzsolva. Odamásztam hozzá.
-Minden rendben? -töröltem meg vérző
homlokát.
-Igen, veled?
-Ige...szzzzzzz -kaptam oldalamhoz amiből
addigra már fél liter vér is kifolyhatott.
-Basszameg! Eltaláltak!
Itt nem maradhatunk. Meg fognak minket
találni.- nyögtem majd nagynehezen felálltunk s én a vállára támaszkodtam.
Márk és Daniella 10 percen belül értünk
jöttek autóval és elvittek minket az elmegyogyóba ahol Daniella vette kezelésbe
sérült jobb felemet.
Két golyót halászott elő az oldalamból,
érzéstelenítés nélkül, puszta kézzel. Persze rosszabb is lehetett volna; ha
mondjuk kicsit beljebb fúródnak.
-Picsába, kilyuggattak.
-Megölöm az összes tetves rohadékot! -öklözött
a falba Márk.
-Nyugodj meg, rendben
vagyok...-csitítottam. Igyekeztem elszakadni a fájdalomtól. -Inkább azt
találjuk ki ,hogy mi a faszt kezdjünk most?
-Semmit Letti, vége van. Börtönbe
megyünk, a kiskorúak kibaszott börtönébe sorozatgyilkosságért.- nyugodott bele
Liz.
Ekkor hírtelen minden elsötétült.
-Kérlek adj tanácsot!- forogtam körbe az
ürességbe ,hogy szememmel rátaláljak.
-Én figyelmeztettelek, Letti.
-Dávid kérlek mond meg...meghalok?
-Nem, sajnos ez még ócskán csak az eleje.
Sokkal nagyobb fájdalmak és küzdelmek várnak rád.
Tehát nincs menekvés: kínhalál.
-Mit tegyek? Mit kéne most tennem?-
szememet elöntötték a könnyek. Oly sok idő után ismét elöntött a kétségbe esés.
-Emlékszel mit mondtál?
-Bármikor feláldoznám magamat értük....
-Itt az idő.
nyuuu :3 chaten vagy komment formájában számítunk a véleményetekre :3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése