Chaos 2. ~ 3. Őrangyalok

Reggel arra eszméltem ,hogy Frank kócos haja csikizi az orrom és ép nagyban nyáladzik a vállamra.

-Fuj.- toltam arrébb fintorogva majd nagynehezen felálltam, kiléptem a koporsóból de elfelejtettem ,hogy egy pódiumon vagyunk és ,hogy lépcsőt is kéne használni szóval egy

istenit sikerült taknyolnom a padlóra. Ikrem is felkelt a puffanásra majd miután kiröhögött és felsegített lefertőtlenítette a felrepedt szemöldököm.

Mind a ketten kék, kockás inget, fekete csőgatyát és színben hozzá illő Converse csukát kaptunk magunkra. A hajunkat elegánsan, borzosan hagytuk. Teljesen ugyan úgy néztünk ki.

-Mehetünk beiratkozni a suliba?- dobott bele egy kávés termoszt a táskám

táskámba testvérem.

-Igen, mehetünk.

Mintha földönkívüliek lettünk volna. De komolyan! Bámultak ránk, mint a marhák, pedig semmi kivetnivaló nem volt rajtunk. Leszámítva az utolsó hajszálunkig egyforma kinézetet. Bejelentkeztünk, megkaptuk az órarendet, és a termünkbe vonultunk. Az ablak melletti utolsó padtól mindenki elhúzódott, ledobtuk magunkat, majd kávét szürcsöltünk. A padon sötétvörös rúzsnyomokat fedeztem fel, és bennük a ’persze’ szót. A padba nézve pár levél, cigicsikk árválkodott, rajtuk szintén a sötétvörös árnyalatot fedeztem fel. Találtam egy csipkés fekete zsebkendőt, belehímezve egy monogramot. L.G.P. Frankra nézve világossá vált számunkra, hogy kik voltak, akik ezeket hagyták itt.
A levelekben (illetve a papírfecnikben, amiket leveleknek hittem) nem találtam semmi érdekeset. Az órákon úgyszintén semmit.
Pár papír a 16. századi irodalomról szólt, szedett-vetett kézírással, szinte biztos voltam benne, hogy Liza kéznyoma ez. Egy-két fecni a holnapi vásárlás részleteit beszélte meg, majd érdekességre bukkantam.
Gyöngybetűkkel, fekete rúzzsal pecsételt levél, amit nekem címeztek.
’Neal,
Légy jó kisfiú, és ne kutakodj Letti cuccai között, meg fogod bántani.
Üdv,
Frank!’
Hitetlenkedve testvéremre néztem, aki maszatos, fekete ajkakkal cuppantgatott, kezében egy gyönyörű kézitükörrel. Röhögtem, majd egy zsepit dobtam az ölébe. A tanítási órák folytak, majd letettem a tollat, mikor az irodalomtanár betett valami filmet. Arra eszméltem, hogy a tollam száguld a füzetemen, és nem én irányítom.
’Neal,
Kérlek, hozd haza a tükrömet, és Letti rúzsát.
Ja, és engedd be a szerelmet az életedbe!
Puszi,
Lisbeth’

Nem tudtam mire vélni az üzenetet, inkább nem is foglalkoztam vele. A nap csúcspontja a földrajz óra volt, amikor is Franket megszólták a jobb karját borító tetoválás miatt. Frank válasza a következő volt :
- Nem engedhetem, hogy más emberek korlátolt véleményei határozzanak meg. Többet ne számítson rám az óráján. A kocsinál várlak. – mosolygott, majd illedelmesen kivonult. Az elkövetkezendő fél órát mint egy kínszenvedést éltem meg, majd szinte futottam az autóhoz. Kint hideg volt, és nem láttam Franket, viszont láttam helyette mást.
Egy lila hajkorona, és hozzá tartozó vékony alkat. Alacsony, törékeny női test állt a Dodge Challenger előtt, és elképedve figyelte azt. Nem is figyelt rám, mikor mellé álltam, csak nyálcsorgatva bámulta a csotrogányomat. Megköszörültem a torkomat, mire a csajszi végre rám nézett.
Gyönyörű sötétkék szemeivel végigpásztázta az arcom, majd ismét a kocsira nézett, és elpirulva megjegyezte.
- Sajnálom. Gyönyörű autó, ugye?
- Van benne már pár kilométer. – vizslattam a slusszkulcsot. Az ő zavarától én is kellemetlenül éreztem magam.
- A tiéd? – nézett ellágyulva a kocsira, majd rám.
- Aha, nem nagy szám. – vigyorodtam el idiótán. Mért vigyorgok? Tiszta hülyének nézhet.
- Errefelé nem igen látni ilyen szép kocsikat mint ez a kicsike itt. – simított végig a motorháztetőn.
- Neal Winters vagyok. – nyújtottam kezet a szépség felé.
- A nevem…
- AMY!!! KURVA GYORSAN TOLD IDE A BELED ANYUKÁM AMÍG SZÉPEN SZÓLOK! MOZOGJÁL! – hallottam egy ordenáré üvöltést a parkoló másik feléből.
- Amy. Ő pedig a barátom, John. Most mennem kell. Szia… - suttogta, majd futásnak eredt. Még láttam, ahogy az az állat durván elkapja a karjánál fogva, és az autójába löki, de aztán megzavartak.
- Te meg hol voltál eddig? – kérdezte az ikrem.
- Földrajzon, mért te?
- Ittam egy kávét.

Mindig Frank vezetett de most határozottan ültem be a sofőr ülésre míg ő értetlenkedve, ellenkezve de végül csak becsatolta az övét az anyós ülésen. Hazáig száguldottunk. Természetesen csak egy dolog járt az eszemben, Amy.

-Mi van veled?- Kérdezte Frank közömbösen a vacsoránál.- egész nap csak a laptopodon lógtál a könyvtár szobában.

-Kerestem valamit...

-Valamit? Az ikredet akarod átverni?

-Valakit.

-A kis szivikét akivel a kocsinál faltátok egymás tekintetét?- az arcára gúnyos vigyor csúszott.

-Őt, de jobban örülnék neki ha nem tennél rá megjegyzéseket mint egy beképzelt hólyag- kortyoltam bele a teámba.

-Hé, haver! Ne húzd fel magad! Én történetesen ismerem őt, összefutottunk a kávézóban még te a földrajzórán rohadtál. Amy Hellan, a mi évfolyamunkra jár, a művészeti szakra.

-Ez sokat segít- vigyorogtam rá. Végre sikerült kiderítenem a teljes nevét viszont kicsit aggaszott ahogyan Frank ízlelgette a nevét.

-Ó, a kis Amy- kuncogta többször is és ilyenkor elöntött a féltékenység, egy ilyen gyönyörű lány biztos képes belopni magát még egy ilyen vadállat szívébe is.

-És... történt köztetek más is a beszélgetésen kívül?- vontam fel a szemöldököm de kerültem a pillantását.

-Nem, de szívesen rámásznék a törékeny kis porcelán testére- nevette veszetten mire én felugrottam a székemből és már estem is volna neki de ekkor anya sétált be az étkezőbe.

-Nos fiúk, hogy telt az első nap az iskolában?- ült le egy tányér mögé.

-Remekül, minden csodás- vetettem oda nekik különösen undok hangnemben majd felviharzottam és beletemettem magam a koporsóba.

-Nyugodj meg- csapott le rám egy hátborzongató hang. Kopogásokat hallottam majd nagy erőt vettem magamon és kinéztem a koporsóból. Letti és Liz álltak egymáshoz bújva a sarokban.

-tudjátok, néha nagyon rám tudjátok hozni a frászt.

-Fogd már be- forgatta meg a szemét Letti.- inkább engedd ,hogy kérdezzünk.- egy értetlen tekintet kíséretében elhallgattam.- mond, hogy lehet ,hogy te huszonnégy órában képes vagy látni a halottakat?

-miről beszéltek- néztem felváltva rájuk majd Liz fejrázva húzta meg Letti kezét.

-Neal nem tudja ,ő nem tudja amit mi tudunk.

-Igen, mostmár értem- Ölelte magához Letti a kislányt majd halványodni kezdtek.

-Várjatok!- Ugrottam ki a koporsóból, Liz keze után kaptam de csak a levegőt markoltam meg. Teljesen összezavarodtam.

Frank berúgta az ajtót és közömbösen a koporsóba dőlt.

·         

-Figyelj Neal, amiket mondtam… tudod ,hogy csak szemétségből tettem. Ne aggód, Amy Hellan nagyon kedves lány, biztos vagyok benne ,hogy jól meglesztek együtt- mosolygott rám kedvesen ikrem. Születésünktől fogva elválaszthatatlanok voltuk, a DNS-ünk a legutolsóbb részletig megegyezett. Mi egy lélek voltunk két külön testben és pont ebből kifolyólag megéreztük a másik hangulatát, éreztük ,hogy mit fog tenni a másik. Olvastunk egymás gondolataiban és mindig számíthattunk a másikra és mégis. Most először fordult elő, hogy Frank bocsánatot kért tőlem.
Mindig is én voltam a gyengébb, visszahúzódóbb iker. Frank gyakran gúnyolódott is vele ,hogy én eredetileg lány lettem volna csak anya hasába még is növesztettem egy kis férfiasságot. Ő volt a lázadó, vad, lekezelő, szarkasztikus rosszfiú. Az ovitól kezdve a sulin át egészen mostanáig mindig minden lány ő belé volt szerelmes, én elvesztem az árnyékában. Ám ő ezt nem használta ki. Mindig azt mondogatta, hogy neki nem kellenek lányok, neki csak rám van szüksége és ez minden hátrányomra vigasz volt.
-Jajj Frank, nem ilyen könnyű. Amy foglalt- borultam be csalódottan a koporsóba mire magához szorított.
-Az lehet, de csak kényszerből van vele. Egyáltalán nem boldog és itt az ideje ,hogy a sarkadra állj és megmentsd a hercegnőt az ocsmány sárkánytól- vígasztalt de jól tudtam ,hogy ez nekem nem menne. Ez Frankre vall, nem pedig rám.
Én a művészlélek vagyok aki a terem sarkában meghúzódva csendben olvasgat és rajzol. Frank folyton az egekig dicsérte a műveimet, a kezén lévő tetkót is én rajzoltam meg és olyan büszkén mutogatja mint ha csak a képzelet béli királyságunk címere lenne rávarrva. Ő… ő több mint az ikrem. Ő a támaszom, a lelki erőm forrása. Ha elfordult tőlem a világ hozzá mindig fordulhattam és sosem hagyott magamra. Miért ilyen remek ember? Miért nem lehetek olyan tökéletes mint ő?
Végül egymást karolva aludtunk el ám nem sikerült kipihennem magamat. Az éjszaka közepén arra lettem figyelmes ,hogy valami halvány kék fény szűrődik be a koporsó falai felett. Ez a ház tele van furcsaságokkal. Reméltem, hogy megint csak Letti és Liz azok és ,hogy ezúttal nem egy valódi démon akar az életemre törni.
-Áh, butaságokat beszélek. Kezdek becsavarodni.- vigyorodtam el majd óvatosan kicsúsztam Frank karjai közül és kikémleltem. Egy apró kis fénygömb lebegett a tükör előtt majd az erkély ajtó felé szállt. A szemeim teljesen elkerekedtek de remegő térdekkel követtem az útját. Óvatosan kinyitottam az ajtót majd kiszállt. Én is kimentem utána. A gömbből egy gyönyörű, fény aurában úszó pillangó vált ki. Kinyújtottam felé a tenyerem mire rászállt.
-Neal.- csengte tündéri hangon.
-Hahhaha- akadtak fel a szemöldökeim, idétlen vigyorba rándult az arcom- beszél hozzám… a pillangó.
-Neal, figyelj rám.- megcsapta gyönyörű, fehér szárnyait majd a padlóra repült és felvette Liz alakját.
-Áh, szóval te vagy az.- nyugodtam meg ám most valahogy más volt. Pár centivel a talaj felett lebegett. A ruhája és a haja is úsztak a levegőben a szemei pedig kéken világítottak. Lassan kinyújtotta felém a kezét, tenyerét az arcomra tapasztotta mire hirtelen minden elsötétült. A sötét semmiség közepén találtam magamat majd észrevettem egy a távolban pislákoló, apró fénynyalábot és odasiettem hozzá. Egy vörös fénnyel körbevont, fekete lepke szállt elém majd felvette Letti alakját. Fekete ajkai ridegen megrezzentek miközben felém lépett.
-Nagy veszélyben vagy, Neal.- kinyújtotta bal mutatóujját mire rászállt az iménti fehér pillangó.
-Veszélyben? Miféle veszélyben? Miről beszéltek?
-El kell engedned a holtak emlékét. Ha örökre álomvilágba ringatod magadat akkor az felemészt. A valóság és az álmaid egyetlen spirállá fognak összeolvadni amit nem leszel képes szétválasztani.
-Semmit sem értek. Milyen álomvilág? És hol vagyok? Hogy hoztatok ide?
-Sss, nyugodj meg. Itt jó helyen vagy, biztonságban. Ha úgy érzed, hogy a gondok összenyomnak akkor ide bármikor elvonulhatsz.
-Ide? De hova? Hisz nincs itt semmi.
-Pontosan. Nincs itt semmi csak az üresség. Csak te és a gondolataid. –Elém lépett, ujjaival végigsimított az arcomon majd folytatta: szükségünk van rád. Nem szabad meghalnod így mi fogunk segíteni az utadon. Mi leszünk… nos az őrangyalaid.
  Hirtelen kipattantak a szemeim. Éjjel volt, késő éjjel. Frank békésen hortyogott mellettem én pedig a karjai közt feküdtem a koporsóban.

Káosz 2. ~ II. Nem bántátok meg?

"Azért születünk, hogy szenvedjünk, és szenvedéseink által erősebbekké váljunk."

-A ROHADT ÉLETBE!- Frank felkelt az ordibálásomra, riadtan nézte ahogyan ököllel verem a koporsó tetejét de az meg sem moccant. Mind a kettőnkben megfagyott a vér, a félelemtől moccanni sem bírtunk.

-Mi a franc folyik itt Neal?

-Fogalmam sincs, egyszer csak bezárult és nem nyílik ki.

-Biztos van ide bent valami kapcsoló amivel véletlen becsuktuk- kezdte tapogatni a sötét koporsó belsejét.

-Ki akarok jutni! -erre Frank rugdosni kezdte a tetőt de az meg sem moccant.

-VALAKI! ENGEDJETEK KI!- lassan ismét kinyílt a koporsó. Anya és apa aggódva világítottak be az elemlámpájukkal.

-Fiúk, mi történt? -kérdezte anya. Én azonnal kiugrottam és a nyakukba borultam, közben Frank is kikászálódott.

-Egyszerűen bezáródott és nem tudtuk kinyitni, ugye Frank?

-Igen.

-Nos, aludjatok inkább máshol. Majd reggel megnézem mi lehetett az oka, rendben?- Karolta át a vállamat apa.

Egy hófehér szobába költöztünk át. Elég lányos volt a baldachinos ággyal és a sminkelő asztallal de az alváshoz pont megfelelt. Összebújva aludtunk el az ikremmel. Mind a ketten féltünk habár próbáltuk megnyugtatni egymást és mindenféle magyarázattal előállni a történtekre de még magunknak sem hittük el ezeket.

De a furcsaságok koránt sem értek véget. Suttogásokat hallottunk, mintha a fülünkbe suttognának. Aztán nevetést. Sejtelmes, ijesztő, de egyben csilingelő kacagást, amit nem tudtunk hová tenni. Felkapcsoltuk mindenhol a villanyt, aztán a laptopunkért iramodtunk, hátha a net ír valamit Georgina Petersonról, és a házról, amiről nem tudhatjuk, hogy mióta áll üresen. Visszabújtunk az ágyba, és beszélgetni kezdtünk.

- Szerinted mi történhetett? - kérdeztem.

- Szerintem legyilkoltak mindenkit, aki nem tetszett nekik, aztán valaki megelégelte, és kinyíratta őket. - válaszolt félig nevetősen, félig sírósan Frank.

- Mindjárt kiderül. A Google a barátunk.

- Enyém Elizabeth, tiéd Georgina. - szólt Frank, majd villámsebesen pötyögni kezdett. Begépeltem a nevet, de túl sok eredménnyel nem járt a keresés. Egy emlékoldalt nyitottam meg, ami tele volt Georgina - vagy ahogy ők nevezték, Letti - fotóival. Szép csaj volt, mit ne mondjak, de én szőke párti vagyok. Egy hosszú leírást találtam. 1994-es születésű, vagyis velünk egy idős. Halottak napján? Azt a kurva...

- Ez a csaj kinyírta a fél várost! - kiáltottam fel, majd egy hűvös leheletet éreztem a nyakamon.

- Nem csak a felét, de ennyi amiről tudnak. Érdekel, hogy mi történt velem? Azt itt nem fogod megtalálni. De cserében megadok egy címet, ahol ha ügyes vagy, megtalálsz minket. - cuppanást hallottam, majd Frank oldaláról ugyanaz a hang. - Nekem is te jössz be jobban. Siessetek!

Kellemes mentol illat áradt szét a szobában. Ez Letti volt. Tudtam, éreztem.

- Öltözz! - parancsoltam a bátyámra, majd szóltunk apuéknak, hogy bulizni megyünk, és elvittük a kocsit. Beugrottunk egy éjjelnappaliba, vettünk pár gyertyát, hogy pentagrammát rajzolhassunk, majd tovább haladtunk.

A cím, amelyet megadott egy temető címe volt.

Frank beparkolt a bejárat elé. Én a visszapillantóba néztem amiben egy démonian fekete lány körvonalát láttam de csak egy pillanatra. Kirázott a hideg.

-Itt van velünk, látom.

-Letti?

-Igen.- suttogtam Franknek. Mind a ketten kiszálltunk és a temetőben lévő fejfák között kezdtünk bogarászni.- Nem fogjuk megtalálni ennyi sír közül pont az övéket.

-Igen, erre én is rájöttem. Mi lenen ha megidéznénk?

-Igen, mást úgy sem tehetünk.- Azzal lelöktük a virágokat a temető legnagyobb márvány sírjáról. Valószínűleg egy egész család feküdt a fejfa alatt. Frank megrajzolta a pentagrammát míg én a megfelelő pozícióba állított gyertyákat gyújtottam meg. Mind ezeket öt perce tanultuk meg a net segítségével. Leültünk török ülésbe majd kántálni kezdtünk. Áhítatosan, a céltól átszellemülve emeltük fel karjainkat a magasba míg végül meg nem jelentek. Két lány akik a fényképen is szerepeltek. A fekete hajúról már tudtuk ,hogy Letti de a másik -látszólag fiatal- kislány kilétét még nem sikerült felfednünk.

-Ügyes fiúk.- vigyorogtak önfeledten. A szőke nagyot nyújtózott.- Liz vagyok ő pedig a lelkem másik fele, Letti. Ja és persze mind a ketten két méterrel a föld alatt fekszünk.

Mind a kettőnknek leesett az álla.

-Nyílván rengeteg kérdésetek van- Gyújtott rá Letti halvány kivetülése egy szál cigire majd sejtelmesen kifújta a füstöt.- Rengeteg mindent kell mesélnünk kedves Új Lakók.

Mi csak csendben ültünk a márványon és hallgattuk a meséjüket. Azt a mesét amit a szereplőkön kívül még senki sem hallott, azt a mesét amit senki nem hinne el noha jól tudtuk ,hogy igaz. Nem szóltunk közbe csak néhány fintort engedtünk meg magunknak a visszataszító részeknél. Csodáltam őket akár a kisfiúk az akció hősöket. Erősek voltak és megtörhetetlenek. Semmit sem hagytak ki, minden apró részletbe beavattak minket.

Néha tartottak egy kis szünetet ,hogy feldolgozhassuk a hallottakat de fura mód ők cseppet sem bánták meg a keservesen rövidre sikerült életüket, sőt ők egyenesen élvezték a helyzetet amit aztán végkép nem tudtam megérteni. Számomra rejtélyesek voltak de én vágytam erre a rejtélyre, szomjaztam rájuk, a megszállottjuk lettem.

Mindent felfogtam amit nekünk meséltek és elhatároztam ,hogy papírra fogom rögzíteni az életük tragédiáját.

-Nos, szomorú de nekünk ennyi jutott osztályrészül.- Sóhajtott Letti. Liza eközben egy szomszédos síron gyakorolta a bukfencezést, örült ,hogy ismét megízlelheti a való világot.

-És mi van Márkkal? Vele vagy vagy Dáviddal?- emelte meg a szemöldökét Frank.

-Dávid a mennyben van, Márk a Pokolban. Nekem csak Liza maradt, kettesben lebegünk a semmiben minden és mindenki nélkül, csupán egymásra hagyatkozva. A Sátán imád minket így jó dolgunk lehetett volna a Pokolban ám isten ezt nem hagyta. Ugyan akkor természetesen a mennybe sem mehetünk így maradt a kettő közötti állapot, a nagy büdös semmi. De kötöttünk egy egyezséget. Ha ezer lelket a menny helyett a pokolba küldünk, akkor mi is lemehetünk. Úgyhogy hogy ez a munkánk.

-Ez hihetetlen.- Ámuldoztam a történetükön. Vártam ,hogy mikor kelek már fel ebből a vége vesztett álomból. Mámorító volt magamba szippantani azt a tudást amivel senki más sem bír.

Mennyi fájdalmat kellett elviselniük, mennyit szenvedett ez a két lány csak azért, hogy a végén biztosan meghaljanak... mennyi kiontott élet vezetett el idáig...
- nem bántátok meg? - kérdezte Frank
- Kellett volna? - kérdezett vissza Letti, de a hangját elnyomta Liza hangos nevezése, ahogyan véletlenül beleborult egy sírt borító krizantémbokorba. - Nem. Nem bántam meg semmit sem. Azt sem, hogy végül meghaltam. A halálommal sokan megmenekültek, de... ugye számíthatok rád? - kacsintott, majd hirtelen megdermedt. - Mennünk kell. LIZ! - ordított a kis szőke lány után, aki egyik sírkőről a másikra ugrált. Liz megdermedt, majd mint egy leszidott kiskutya a nővére mellé állt. Hiszen nővérek voltak. Elmerültem a két lány ismerős vonásaiban, majd szomorúan láttam, ahogy búcsút intettek. Még mielőtt végleg köddé válhattak volna, egy émelyítően édes hangot hallottam a fülembe suttogni : XVI.-os parcella, szerintem megismeritek majd, hogy hol is nyugszunk. Illetve nyugtalankodunk. Hamarosan újra eljövünk. Megkerestük a sírt, aminek az egyik fele fekete, a másik hófehér márvány volt. Díszes, cirádás betűk hirdették, hogy kiket rejt az apró, rózsákkal borított földhalom. Aztán hazaindultunk, magunkban birtokolva azt a tudást, amivel senki más nem bír.

Hazaérve végül mégis csak vissza cuccoltunk Letti régi szobájába. Már nem tartottunk tőlük, a példaképeinkké váltak. Mi is annyira függetlenek, szabadok és határozottak szerettünk volna lenni mint ők és nem egyszer kívántuk ,hogy bárcsak korábban megismertük volna őket... tudjátok, mikor még éltek. Habár lehet ,hogy az elvesztésükbe mi is belepusztultunk volna, annyira megkedveltük őket.

Frank és én sokáig tanakodtunk a lányokról és a hallottakról s végül úgy döntöttünk ,hogy ezt a tudást megtartjuk magunknak.

answers

FIGYELEM! MEG FOGJUK SZÜNTETNI AZ ASK.FM-ES PROFILUNKAT, EZENTÚL TUMBLR.COM-ON ÉRTEK EL MINKET, MÉGPEDIG ITT : http://lettiandlisbeth.tumblr.com/
a kérdéseket üzenet formájában tehetitek fel, de még én sem tudom, hogy hogyan. épp kezdtem megszokni az ask.fm-et erre nesze bazzeg, Liz ma ezzel fogadott XDDDDDDDDDDD
és most a válaszok :

imádom a második Káoszt *q*

Letti : mi meg az olvasókat :)
Liz : we love you too♥

mióta vagytok párkapcsolatban?

Letti : kilenc hónap után sikerült szakítanunk egy Nócih nevű probléma miatt
Liz : kilenc hónap

beszéljetek a vallásotokról.Hogyan alakult ki a sátánizmusotok és miből áll ez nálatok?Leköpitek a kereszteket vagy hogy van ez?°w°

Letti : hozzám az ateizmus, és a sátánizmus áll legközelebb. isten jelképezi a jót, a Sátán pedig a rosszat. emberi jó... nos olyan nincs. annyira kitalált, mint a testvérei : a húsvéti nyuszi, és a fogtündér. de a rossz... na az valós. leginkább ezek miatt vallom magam sátánistának :)
Liz : velem egyszerűen megutáltatták, a református iskolában ahova egy évig jártam olyan szinten ránkerőltették ezt az egészet, templomba járás és hosszú unalmas órákon keresztül hallgatni a szent szöveget amit olyan áhitattal képesek mormolni és számomra hihetetlen, hogy saját magukat becsapva hazudnak önnön maguknak és vakon hisznek abban amiben én nem tudok. Ellenzem ezt az egész rendszert, nem szexelhetek a barátommal házasság előtt? A pokolban fogok égni ha hazudok? Mi ez? Ki dönti ezt el? Isten? Megnyílt az ég és leordibált, hogy: hé, ti! Ha nem engem dicsőítetek szenvedni fogtok, haha?! Ostobaság. A világot a gonosz és a kárhozat fonja körül, ez az örök egyensúly. A sötét oldalra is kellenek sakkbábúk.
Letti kiegészítése : és én még mindig oda járok! képzeljétek el mekkora szar nekem!

azt írtátok hogy egy táncedzésen ismertétek meg egymást?Na nagyon kíváncsi vagyok hogy mit táncolhatott két lolita XD hip-hop?

Letti : igazából mindenféle elem bele volt szőve a táncba, de leginkább balett alapokra épült :)
Liz : igazából nem tudom. Csak táncikáltam jobbra-balra XD

köszönjük nektek a 2020 oldalmegjelenítést! nagyon imádunk titeket♥
körülbelül az olvasók tartották bennem (Letti) a lelket, elég nehéz napjaim-heteim voltak, szóval köszönöm!♥

Káosz 2. ~ I. Kezdődik

"Azért vagyunk mi, emberek, nagyszerűek nyomorúságunkban is, hogy megértsük a titkos erőt, akkor is, ha nem tudjuk megfejteni szándékait."

Minden egy esős augusztusi napon kezdődött, amikor is arra kényszerültem, hogy a családommal karöltve repülőre szálljak, és meg se álljak az Atlanti óceán másik partjáig. Egyik szigetről a másikra költöztünk, és bár vicces tény volt, én semmi mulatságosat nem találtam benne. Megszoktam a költözéseket, hiszen évente repkedtünk ide-oda. Florida, Toronto, New York, Texas, New Hampshire, London. Mindig megígérték, hogy itt eltöltünk egy-két évet, de az egy-két évből leginkább csak egy-két hónap lett. Frank élvezte. Elég kupis egyéniség volt, költözéskor mindig megtalált egy olyan dolgot, amivel rég találkozott már, és kedves volt a szívének. A totális ellentétei voltunk egymásnak, de sosem panaszkodtam, hiszen jó testvérek voltunk, segítettünk a másiknak, és szerettük egymást. Olyanok vagyunk, mint a sziámi ikrek, de sajnos nem voltunk összenőve.

Ahogy keresztül haladtunk a sziget egyetlen városán máris otthon éreztem magam. Nem volt túl modern, de a célnak megfelelt, úgysem maradunk sokáig. Fél óra kocsikázás után végre leparkoltunk egy ház előtt. Hajlított vaskapu cirádás rózsamintával, hosszú bekötőút, és egy hatalmas ház, egy drágának kinéző szilvafa bejáróval. A postaládán Georgina Peterson, és Mrs. Catherine Peterson neve állt, valószínűleg az előző lakók lehettek. Elsőként léptem be a házba, ahol kellemes mentol illat fogadott, és milliós vázák tömkelege. Ezeket itt hagyni… biztos pénzesek voltak, mi is azok vagyunk, de ha anyunak lenne pár ilyen vázája azt biztos hogy nem hagytuk volna csak így egy amúgy üresen álló házban.
- Na, hogy tetszik? – ölelte át a vállam Apa.
- Nem rossz. Gyors költözés? – mutattam a vázákra.
- Ez egy hosszú történet. Ha gondolod segítek pakolni, és elmesélem.

- Nincs sok cuccom. Ruhák, könyvek, a kocsi holnap jön, a bútorok is. Szóval asszem’ kávézzunk egyet. Van a hűtőládában pár dobozos jeges kávé. Hozom. – mosolyogtam Apura, majd kifutottam a kocsihoz. Anyu a tájat bámulta, Frank viszont mászkált, felderítette a birtokot.

Nagy nehezen áttúrtam magamat a sok holmin és már majdnem ki is emeltem a hűtőládát a csomagtartóból mikor Frank a kezeivel kalimpálva, fennhangon ordibálva kiáltott le nekem a ház utcára néző erkélyéről.

-Neal! Neal!

-Mi az?- néztem fel rá feladva a tervet miszerint apával kávézgatok.

-Baszki tesó, ezt látnod kell!

Már rohantam is felfelé a cirádás márvány lépcsőn. Sok gyönyörű házban laktunk már de ehhez egyik sem volt fogható, ez egy valóságos palota volt a milliókat érő csillárokkal, vázákkal és kovácsolt vas korlátokkal.

-Hol vagy?- kiáltottam el magam mikor a második emeletre értem erre Frank hírtelen kivágódott elém egy ajtó mögül és azonnal berántott egy fekete ajtós szobába.

-Azt a rohadt...- esett le az állam. Az egész szoba totál fekete, régimódi és a terem közepén egy pódiumon egy.. egy koporsó feküdt!- vajon  van benne valaki?

-Nincs dög szag de nem árt megnézni.- Frank a lezárt koporsó mellé állt majd összeszedte minden bátorságát és lerúgta a koporsó tetejét.

-Na?- megfeszült idegekkel lestem ki rá a tenyereim mögül.

-Semmi. Tök üres.- erre a barom állat nem bele feküdt?

-Ne haver, ezt nem kéne. Mi van ha egy hulla feküdt benne?

-Ne parázz, ez csak egy ágy, aludtak benne. Itt egy selyem takaró, látod? A hullákat nem takarják be- gúnyos vigyorra húzta kisfiús száját.

-Vajon miféle elmebeteg lakott itt? Annyira felcsigázott ez az egész.

-Tök ellentmond magának ez a ház. Gyönyörű az egész de ez a szoba sötét és rideg, a frászt hozza rám. Mondjuk a koporsó kényelmes.

-Le merném fogadni ,hogy az összes többi szoba káprázatos. Mondjuk a maga beteg módján ez is. Ki olyan morbid ,hogy koporsóban aludjon?

-Hé, ha kipróbálnád megértenéd! Mint ha egy kiscica lennék és egy bélelt kosárkában feküdnék- nyújtózott nagyot ikertesóm.

-Most komolyan, te nem akarod kideríteni?

Hallottam ,hogy anyáék lassan bepakolják a holmikat. Talán körbe kéne nézni ,hogy szobád foglaljak magamnak ám valamiért nem tudtam elszakadni onnan. Közelebbről megvizsgáltam a zongorát, a régi tükröt majd kinyitottam egy szekrény és...

-Frank!

-Mi az?- ült fel kíváncsi pofázmánnyal.

-Azt a büdös! Itt van egy lépcső, lefelé visz de odalent nagyon sötét van.

Testvérem szemforgatva lépett mellém majd feloltotta a villanyt.

-Ja, tényleg- vigyorogtam zavartan majd mind a ketten lementünk. Odalent gyönyörű ruhák, méregdrága ékszerek, cipők és személyes holmik tömkelege.

-Ki hagy hátra ennyi göncöt?

-Akinek van pénze egy ilyen házra az nyílván megteheti ,hogy ne cipelje magával őket.

-A csajnak akié a szoba rohadt jó ízlése volt.- szinte nyálcsorgatva vizsgálta meg a szebbnél szebb fűzőket és fehérneműket. A csipkés tangáknál kis híján múlt ,hogy nem kapott agyvérzést. Olyan nevetséges volt.

Én a sminkasztalhoz léptem és kihúztam egy fiókot.

-Találtam valamit. - kiemeltem egy fényképet. Három lányt ábrázolt. Középen egy fekete hajú gót csajszi állt, Frank teljesen belezúgott ahogyan nézte a képet. Nekem inkább a jobb oldalon pózoló szöszi keltette fel a figyelmemet és ott volt még egy barna is. Ránézésre velünk egy idősek.

A kép hátuljára cirádás betűkkel ez volt írva: Az igaz barátok akkor sem hagynak el, ha te már megszűntél létezni.

-Engem mostmár komolyan érdekel ez az egész.- Frank egyetértően bólintott. Mindent áttúrtunk hátha találunk még valamit de egy Behind my mind feliratú CD-n kívül semmi más nem került elő.

-Srácok!- kiabált fel anya- tudtátok ,hogy ennek a háznak még könyvtára is van?

-Figyelj Neal- fogta meg a vállamat Frank- nem tudom mi történt itt de az biztos ,hogy nem egyszerű költözés. Ebben a házban rengeteg furcsa dolog van de érzem ,hogy mi ki fogjuk deríteni a kastély rejtélyét.

-Vakmerő gondolat Nyomozó Úr.- szelíd vigyorral nyakon vágtam majd a halba "teleportáltam" magam.

Követtem anyát a könyvtárba, majd ahogy beléptem, megakadt a tekintetem valamin. A szentivánéji álmon. Egyedül árválkodott egy asztalon, és egy boríték lógott ki belőle. A kezembe vettem, végigsétáltam a könyvtáron, majd az emeletre vonultam, és eldöntöttem, hogy Georgina hajdani szobája lesz az enyém. Illetve döntöttem volna, ha az ajtó elé érve nem hallottam volna dudorászást, és belépve nem láttam volna azt, hogy Frank vígan pakolászik.
- EZ AZ ÉN SZOBÁM! – kiáltottuk egyszerre, majd hangos nevetésben törtünk ki, és megegyeztünk, hogy ez a szoba elég nagy kettőnknek. A pakolás után Frank elkezdte játszani a holdfény szonátát, én pedig feltelepedtem a zongora tetejére, és olvasni kezdtem a levelet.

„Ha ezt olvasod, én már nem élek, és nagy valószínűséggel senki sem a szeretteim közül. Ha mégis, akkor az nagy, és eszméletlenül vak szerencse lehet csak. Remélem, hogy a síron túl találkozom velük, és elmondhatom ezt nekik, de jobban reménykedem abban, hogy aki ezt a levelet most olvassa, az Márk, Liza, vagy Daniella.
Márk. Tudom, hogy mennyire felfoghatatlan ez az egész, de eddig sajnos nem volt időm elmagyarázni, hogy mi is történt. Mikor először találkoztunk, tudtam, hogy téged akarlak. Hiszen láthattad hogy nézek rád… de volt egy bökkenő, Niki. Nos mivel a kapcsolatunk nem volt felhőtlen ezért eltettük láb alól. Igen, én öltem meg a szerelmedet, hogy aztán a helyére léphessek. Egy undorító gonosz dögnek tarthatsz most, de tudod… én élveztem. Minden sikolyát, minden egyes vércseppet ami a ruhámon landolt… tudod… mikor az utolsókat rúgta szétfeszítettem a bordáit, és kitéptem a szívét. Puszta kézzel trancsíroztam össze, és élveztem. Emellett… a végrehajtós gyilkosságnál ott voltál, Cindyt Liza intézte el, és Ben meg Dina halála sem véletlen baleset volt. Igen, egy hidegvérű gyilkos a barátnőd. Illetve, a volt barátnőd, mert mint tudjuk engem holnap elítélnek, és elmegyógyintézetbe zárnak, ahol nagy valószínűséggel addig fognak verni amíg bele nem halok, Na de cest la vie. Végezetül annyit, hogy… én tényleg szerettelek. Persze nem annyira, mint Dávidot (tudod, az ex, aki a karjaimban halt meg) de szerettelek, és remélem, hogy valahol, valamikor, a mi két világunk újra eggyé válik majd, ezúttal hazugságok nélkül.

Liza. Ne úgy fogd fel, hogy a halálommal vége mindennek, bánat, és fájdalom marad utána… inkább tekints úgy az életemre, hogy egy ajándék volt. Emlékszel az idézetre, amit anyukád halálakor mondtam neked?

„És amikor egyikünk eltávozik

És egyedül kell továbbmennünk az úton

Akkor ne feledjük, hogy mit kell tennünk

A közös emlékek átsegítenek a nehézségeken

Jussanak eszedbe azok a napok, amikor

Te meg én együtt küzdöttünk a világ ellen.”

A halál tulajdonképpen egy jelentéktelen dolog. Valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj

velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint na, ahogyan annak előtte is, de ne

árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság.  Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok

a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj. Viszlát szőkeség!

Daniella. Vigasztald meg Lizát, mikor én már nem tudom. Kérlek, ne hagyd el soha, hiszen utánam te vagy neki a legfontosabb. Ne hagyd neki, hogy elfelejtsen…

Amennyiben te az új lakó vagy… üdvözöllek nálunk, Georgina Letticia Peterson vagyok, alig 18 éves, és halott. Néhanapján hozz új virágot a síromra. A szobám a tiéd. Tele van keserűséggel, és fájdalommal, ne csodálkozz, ha felemészt.

Üdvözöllek a rémálmomban.
Letti

- Frank… légyszi hozd ide a fényképet…

- Ezer örömmel!
Amint kézhez kaptam a képet tanulmányoztam az arcokat, a vonásokat. A középen álló fekete csaj biztos tuti, hogy Georgina. Fura… mintha a képen látható önmaga egy picit elmosolyodott volna… hallucinálok. De melyik Liza, és melyik Daniella? Hol lehet Márk?
- Én vagyok a szőke. – hallottam egy sejtelmes suttogást a fülemnél, aztán egy kacarászást majd ismét semmit. Még inkább hallucinálok.

Nagyon felbosszantott a gondolat ,hogy ezekkel a lányokkal történt valami hátborzongató dolog de egyszerűen nem jövök rá ,hogy mi. Elhatároztam ,hogy holnap az első utam a szigeti könyvtárba vezet majd ahol utána járok a házunk történelmének.

-Neal, jössz már aludni? Eléggé kimerített ez a költözködés.

-Persze, megyek.- Letettem a képet majd befeküdtem ikerbátyám mellé a koporsóba. Frank három perccel idősebb volt mint én és ezt szerette kihangsúlyozni. Kettőnk közül ő volt a keményebb,, az erősebb és a lázadóbb. A bal kezét teljes egészében tetoválások rengetege borította, egyszer csak beállított szétvarrva ám a szüleink nem szóltak semmit, Frank mindig mindent megtehetett. Bezzeg én, engem szigorúbban fogtak, nekem jó jegyeket kellett szereznem és tetkóról még csak szó sem eshetett.

Frank tetováló művésznek készült, szépen rajzolt és graffitizett. Nem beszélt sokat, nem ért senkihez. Csak velem volt "normális". Jó testvérek voltunk. Kiskorunkban mindig helycserélőst játszottunk mivel teljesen ugyan úgy néztünk ki.

Ahogyan ezeken a dolgokon merengtem Frank halk horkolására lettem

figyelmes. Ez azt jelenti ,hogy már mélyen alszik. Én is lehunytam a szemeimet, próbáltam el  de hírtelen halk kopogásra riadtam fel. A szemeim kipattantak, próbáltam felülni de ekkor eszelős gyorsasággal ránk zárult a koporsó teteje.