VI. Nem tudom hogyan kéne kitárnom a szívem valakinek, hisz még sosem csináltam…

Az első csalódásainkhoz is mindig visszatérünk.

- Jajj Manó, ne sírj! – töröltem le egy könnycseppet az arcáról. Márk nagy szemekkel nézett rám, szinte már fájt a pillantása. Át tudtam érezni a fájdalmát, hiszen én is keresztül mentem egy hasonlón.
Némán felhúztam, és átöleltem. Hagytam, hogy kisírja magát, akkor talán megnyugszik.
- Shh… nyugodj meg kérlek, minden oké..
- Nem, nem oké! Én öltem meg! – zokogott fel, majd újra a vállamba temette az arcát. Nagyot nyeltem, hiszen pont a szerelme gyilkosa vigasztalja. Nevetnem kellett, de a legviccesebb az volt, hogy semmi vicceset nem találtam ebben a helyzetben.
- Dehogy te ölted meg! Ez most honnan jött? – kérdeztem hitetlenkedő hangon, miközben az elmém a gyilkosság részleteit vetítette a szemem elé. Szinte hallottam Nikkencs halálsikolyát, éreztem a hangszálait a kezemben, éreztem hogy széttrancsírozom a szívét, láttam magam előtt, ahogy Daniella tűket döfköd a szemébe, miközben Lizi vígan tapsikol, éreztem, ahogy a szájába taposok… kellemes volt ezekbe belegondolni, de visszazökkentem a valóságba, muszáj volt, hiszen Kedvesem épp egy szívszorító monológba kezdett.
- Miután elköszöntünk, a vásárlás után, másnap átmentem hozzájuk, hogy megbeszéljük a dolgokat. A lényeg, hogy nagyon csúnyán összevesztünk, és utána ment termet díszíteni veletek. Én mondtam neki, hogy menjen, én küldtem a vesztébe…
- Ez baromság… felkeresett egy zsernyák, mert ugye mi láttuk utoljára életben. Ő mondta, hogy egy részeg kamionos taszította le az útról. Niki totál szabályosan ment, semmi gyorshajtás, de ugye jött a kamionos, és hát… - nem keresett fel senki. Nem volt ott kamionos, sem pia, és szabályos vezetés, én öltem meg, és élveztem.
- … és meghalt, igen. – rekedtes hangja visszarántott a valóságba.
Hatalmas könnycseppek születtek kék szemében, lassan folytak végig rezdületlen arcán, majd az ajkán halálukat lelték. Észre sem vettem, de fogta a kezem. Erőt adhattam neki, hogy mellette álltam, de hiszen ez volt a dolgom. A gyenge meghalt, az erős tovább él.
- Na gyere. – feltápászkodtam az agyról, és felhúztam őt is. – Csinálok egy teát, és mindjárt jobban fogod érezni magad. Szavak nélkül, lehajtott fejjel sétált mellém, mire én felemeltem a fejét. Annyi fájdalom volt a pillantásában, hogy szinte átjárt a kín. Jobb nem jutott az eszembe, a nyakába borultam, majd forró csókot nyomtam puha ajkaira. Lassan reagált, szerintem fel sem fogta, hogy mit csinálok, de viszonozta. Olyan szorosan öleltem, hogy éreztem minden rezdülését. A szívdobogását, a levegővételeit, éreztem, hogy lassan simogatni kezdi a hátam, aztán megszakítottam a csókot.
- Na gyere Manó, vár a konyha. – eleresztettem egy halvány mosolyt, majd összekulcsoltam az ujjainkat, és suhantunk is lefelé. A konyhába érve felültettem a pultra, majd sürögni-forogni kezdtem. Teafilterek, bögrék, cukor, citromlé, és vízforraló. Öt perc múlva már szemben ültünk egymással, és enyhén derűs hangulatban iszogattuk a forró löttyöt.
- Most mit csinálunk? – kérdezte, mikor lerakta az üres bögrét maga mellé.
- Most mesélek. – mosolyogtam, majd a nappaliba vezettem. Begyújtottam a kandallóba, takaróba csavartam magunkat, majd teletöltöttem a bögréket, és leültem a tűz mellé, és a kezemet melegítettem, majd lassú hangon, a tüzet figyelve belekezdtem az én szomorú históriámba.
- Egyszer, még nagyon régen volt egy kislány. Az apukája szövetségi bíró volt, és nagyon emberséges. Volt egy időszak, amelyben hosszú hónapokig csak egy ügyön dolgozott, amíg a kislány vele tanulmányozta az ügy részleteit. Egy bizonyos Maxx Pettrich volt a tettes. Eljött a tárgyalás napja, de a kislány apukája nem ítélte el, inkább másik bírót rendelt ki. Ő csak Maxx három lányára tudott gondolni, és nem volt szíve megtenni, de a kötelességtudat megszólalt benne. Pár héttel később, az ítélethozatal után Maxx társai segítségével kijutott. A börtönből egyenesen a kislányhoz, és az apukájához ment. Csak a kislányt találta otthon. Nem bántotta, csak fenyegette. A kislány apja pontban négy órakor leparkolt a ház előtt.
Maxx mindig egy algoritmust követve gyilkolt. Leütötte az áldozatot, egy székhez kötözte, lelocsolta valami gyúlékony anyaggal. Megvárta amíg az apa felébredt, majd a kislány szeme láttára elégette. Fogott egy drót vállfát, kettétörte, és a kislányba hasította a monogramját, majd eltűnt. Örökre. – mély, búslakodó hangon fejeztem be, és sírhatnékom volt, mikor apára gondoltam.
- Ugye ez nem megtörtént eset? – kérdezte remegve.
- Városi legenda, semmi komoly. – tudtam, hogy tudja, hogy igaz az egész, de reméltem, hogy nem tudja meg, hogy én voltam a kislány. – Kérsz még egy teát? – kérdeztem szórakozottam, majd megvillantva a csuklómat felálltam, és ellibegtem a konyhába. Márk hatalmasra guvadt szemekkel figyelte ténykedésemet. A kezem remegését semmi sem csillapította, végiglocsoltam a teát a pulton, majd földhöz vágtam a bögrét, ami ezer darabra tört a márványpadlón. Drágám ezt látva lassan a konyhába sétált, hátulról átölelt, és szemügyre vette a bal csuklómat. Lassan egy évtizede volt az a téli nap, de tisztán emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna az egész.
- Te voltál a kislány… - mélyet sóhajtva, remegő hangon mondta ki azt a tényt, amit mindketten tudtunk.

- Én voltam. – fordultam meg. Az arca közelebb volt, mint hittem, az orrunk szinte összeért. – De mindez már rég történt, nem fontos. – mosolyt erőltettem az arcomra, hogy azt higgye minden oké, de a kicsorduló könnyek rácáfoltak erre a hamiskás vigyorra.
- Nem úgy nézel ki, mint aki tényleg túltette magát ezen az egészen… - átható pillantásával a vesémbe látott. Érezte, amit érzek, tudta, amit tudok.
- Én igenis jól vagyok! Kész, téma vége! – csattantam fel, majd megszakítottam a szemkontaktust. Lassan végigsimított az arcomon, majd felemelte a fejem.
- Nem. Nem vagy jól. – erre a kijelentésre kitört belőlem, amit eddig visszafojtottam. Sosem sírtam apu miatt, próbáltam erős maradni, hogy anyu ne roppanjon össze, ne hagyjon ő is itt, ne kerüljek árvaházba. Alig hét éves voltam, mikor az egész történt, és nagyon megviselt. Falakat építettem magam köré, amin egyedül anyu látott át, és utána persze Lizi. Egyedül voltam a temetésen, és utána körülbelül még hét évig. Nem tűrtem meg senkit magam mellett, ha beszéltek hozzám azt elengedtem a fülem mellett, nem figyeltem oda senkire. Csaknem belefulladtam a gyászba, de volt aki kimentett. Ezért a zord külső, ezért van, hogy utálom az embereket, szánalmas egy faj, sajnálom, hogy én is az vagyok.

Talán egy perc telt el, talán egy óra, vagy egy nap, nem érzékeltem az időt, elvesztem a karjaiban. Féltem, hogy ő is itt hagy, hogy újra egyedül leszek…
Kiscicám nyávogása hozott vissza a valóságba. Biztos éhes.
- Van egy cicád?
- Amint látod. – kiszabadultam a karjaiból, megtöröltem a szemem, aztán cicakaja után kezdtem nyomozni. Gyorsan felsöpörtem a bögre maradványait, majd kajakutatásra adtam a fejem. Nem találtam semmit, tehát adok amit találok. A tegnapi sült csirkecombot tökéletesnek találtam, adtam neki kettőt, majd leültem mellé a padlóra.
- Te kis bélpoklos. – simogattam meg a hátát, mire elégedett pillantással nézett rám. Ő is érezte, hogy valami nincs rendben, ezért abbahagyta a táplálkozást, és bemászott az ölembe. Amadeus nagyon el volt kényeztetve, folyton ölben volt, és annyit evett, amennyit akart. Körülbelül nyolc-tíz kilót nyomhatott, de már meg sem éreztem a súlyát. Szánakozó pillantással mért végig, majd hozzámdörgölőzött, és visszatért a falnivalójához. Márk lehuppant mellém, és átkarolta a derekam. A vállára dőltem, és újból utat engedtem a könnyeimnek.
- Egy gyenge szar vagyok, semmi több. – szóltam szipogva, majd próbáltam lenyugtatni magam több-kevesebb sikerrel.
- Az tesz erőssé, hogy képes vagy fájdalmat érezni. – suttogott a fülembe.
Lassan felé fordítottam a fejem. Ő jóságos mosollyal fürkészte elgyötört arcom, kék szemei most nem könnyekben úsztak, csupa boldogság sugárzott belőlük. Ez a fajta boldogság átmelegítette a fagyos szívem, úgy olvadt el mint forró nyári napokon a jégkockák.
Onnantól nem volt megállás.
Hirtelen rávetettem magam, és csókolni kezdtem, ott, ahol csak értem. Meglepődve bár, de viszonozta, aztán hirtelen eltolt magától.
- Letti… kicsim… mit csinálsz?
- Szeretlek! – préseltem ki magamból.
- Én is téged, de ez nem válasz a kérdésre. – kétkedő pillantásokkal méregetett.
- Szeretlek… és most bebizonyítom. – vágytól felfűtött hangon szóltam, majd lassan hátradöntöttem a padlóra, és a csípőjére ültem.
- És most mi legyen? – kérdeztem végigsimítva a mellkasán.
- Mit akarsz, mi legyen?

A szívverésem kihagyott. Néma csendben dőltem rá majd olyan szorosan kezdtem ölelni ,hogy szinte már fájt. Forró levegőt leheltem reszkető nyakára majd halkan a fülébe suttogtam: Ne engedj el!

„Nem múlnak el ők, kik szívünkben élnek,
Hiába tűnnek el árnyak, álmok, évek…”

Sosem hittem a tökéletes pillanatokban, számomra nem léteztek de ahogyan Márk engedelmesen rácsúsztatta hideg kezeit a csípőmre s magához szorított kezdtem elhinni ,hogy talán léteznek. Megremegtem fagyos bőre érintésétől majd mint egy hűséges kiscica: elégedetten beleszuszogtam a nyakába. Puha bőre volt, puha és illatos. Mélyet szippantottam belőle miközben ő ugyan ezt tette a hajammal. Néma csend uralkodott, csak a tűz ropogása szólalkozott bele néha-néha a színdarabba. Túl nagy a nyugalom, túl nagy nekem de még időm sem volt végiggondolni ezt, Márk hírtelen felült s lendületétől én is erre kényszerültem. Megfogta a combjaimat majd kirántotta alólam őket ezáltal önkénytelenül a hátamra dőltem ám csodával határos módon most nem fájt a derekam. Jó ez a cucc amit Anna adott.

Ő fölém hajolt miközben csuklóimat a földhöz szegezte majd ráült a hasamra s lökött rajtam egyet a derekával. Nagyot dobbant a szívem, olyan vad lett hírtelen. Esélyem sem volt ellenkezni. Mind ahányszor elemelkedtem a padlóról ő ellenvetést nem tűrve tepert vissza maga alá. Ám legyen, játszunk!

Durván harapott bele az ajkamba mint ha csak  egy mindent álló rongybaba lennék. A mozdulatai nyersek és hevesek voltak. Semmi perc alatt letépte rólam a megmaradt ruháimat majd a saját felsőjét is lenyúzta. Gonoszságtól szikrázó szemekkel nézett végig rajtam majd lehajolt, a medencémre csókolt s a fogával lehúzta rólam a bugyimat. A csipke lassan siklott végig a lábaimon majd nemes egyszerűséggel félrehajította. Széles vigyorra húzta száját majd gyorsan lekapkodta magáról a göncöket.

Mikor már mind a ketten teljesen megszabadultunk öltözékünktől az oldalamba markolt, lentebb rántott majd rám borult. Forró nyelvével a melleim közé nyalt majd csókolgatni kezdte őket miközben jobb kezét végigfuttatva derekamon a belső combomat kezdte cirógatni. Néha durván belém csípett mire én fájdalmasan nyüsszentem egyet. Átkaroltam a hátát majd jobb kezemmel végigkarmoltam a gerince mentén miközben néha-néha felsóhajtottam. Fájdalmasan szisszent majd a hajamba markolt, hátra feszítette a fejem s a nyakamra csókolt. A bőrömbe harapott mint egy állat majd szívni kezdte. Én a fenekébe markoltam s feljebb rántottam magamon.

Hírtelem a kulcscsontomra tenyerelt és határozottan a padlóhoz szorított majd lökött rajtam egyet és belém hatolt. Egész testemmel beleremegett, fájdalmasan s hangosan nyögtem fel álkapcsomat hátracsapva.

Lassan mozogni kezdett miközben melleimet dögönyözte. Én a csípőjébe fúrtam az ujjaimat, magamhoz szorítottam miközben kéjesen nyögdécselve felvettem a ritmusát s együtt mozogtam vele.

Mikor észrevette, hogy lankadok gyorsított a tempón, nagyobbakat lökött rajtam miközben combjaimat karmolászta. Tehetetlenül haraptam bele az ajkamba ,hogy ne ordítsak fel. Fájt de élveztem. Úgy éreztem menten elégek. Vadul dobálta a testemet mint ha csak két vadállat lennénk akiknek semmi sem számít. Minden megszűnt körülöttem, csak ő létezett számomra. Hevesen megcsókolt majd vágytól tüzelt hangon a fülembe nyögött miközben gyorsított. Még pár perc vad, kéjes szeretkezés vette kezdetét majd nagyot lökött rajtam miközben hangosan nyögve mind a ketten elélveztünk. Lassan végignyalt a felsőtestemen, megcsókolt majd leborult mellém. Fogta  a kezemet, szorította, nem engedte.

Fáradtan szuszogva terültem el a padlón miközben a plafont vizslattam. A testemet kellemes nyugalom járta át. Itt van mellettem, itt fekszik a szerelmem. Megkaptam, az enyém örökké!

*

Imádok álmodni. Tényleg. Ritkán álmodok, de olyankor nagyon élvezem. Ilyenkor olyan világban járok, ami csak az enyém. Úszhatok a legmélyebb tengerekben, felszállhatok a felhők fölé…
A rémálom… az viszont szívás.
Álmomban kívülről szemléltem önmagam. Elgyötört arcomon halvány, de annál melegebb reggeli napfény játszott, csontsovány voltam, félholt. Egyedül ültem a fűben, és csak egy pontra meredtem. Ez a pont Márk sírköve volt.
- Hát íme idáig jutottál, én drága gyilkosom… - egy rémisztő hang suttogott a fülembe, de nem volt erőm megfordulni, képtelen voltam. A hang miatt a lábam a földbegyökerezett.
- Ő az enyém. – a hang tulajdonosa maga felé fordított. Niki volt az, ráadásul olyan állapotban, amelyikben eltemették: szénnéégve, meggyötörten, szív nélküli hullaként.
Az álom amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen ment, másik kép következett.
Egy kávézóban ültem. Nagy volt a sürgés-forgás körülöttem, magam sem tudtam, hogy éppen merre kéne kapkodnom a fejem. Épp a pultot bámultam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy ismerős alak ült le velem szemben. Sokáig tanulmányoztam az arcát, elmélyültem az ismerős vonásokban, azokban a hatalmas barna szemekben, a hosszú szőke hajban, majd halkan felsóhajtottam.
- Dávid…
Az alak nem szólt semmit, csak barátságosan rám mosolygott.  Próbáltam valami magyarázat-félét összehozni, de nem sikerült, egy hang sem jött ki a torkomon.
- Ne félj, nem haragszom. – megszorította az asztalon pihenő kezemet, majd folytatta a monológját: - Nem kell magyarázkodnod Márk miatt. Szereted. Talán jobban mint engem…
- Nem, nem dehogy! Én… én… - nem tudtam, hogy mit mondjak, hogy mit kéne mondanom. Évek óta nem láttam őt, nem is kerestem, csak az emlékeimben élt…
- Ne szabadkozz. Tovább léptél, ez a helyes. – mosolygott újfent, mire én sírni kezdtem. Hogy tehettem ezt vele? Megígértem neki, hogy csak ő lesz az egyedüli pasi az életemben, hogy mindig őt fogom szeretni, és hogy soha nem hagyom el… erre mit csinálok?
- Nincs ebben semmi rossz, Letti hallod? – hirtelen mellettem termett, és átkarolta a derekam, mire a vállába fúrtam a fejem. Egy kék vászon zsebkendőt nyomott a kezembe, és én lassú, ügyetlen mozdulatokkal megtörölgettem a szemem. – Emiatt ne érezd magad rosszul, én örülök, ha boldognak látlak. Tudod milyen rossz volt nézni, ahogy éveken át emészted magad miattam? El sem tudod képzelni mennyire. Most jogos a kérdés : megszakadhat-e a szív, amely már nem dobog? Az enyém megszakadt. Napról napra, percről percre, mikor azt kellett néznem, hogy mennyi fájdalmat hagytam magam után. Az utóbbi pár hétben nem volt ez, tudod miért? Mert végre, hosszú évek után nem a bánat tengerében pancsoltál, hanem az örömében. Boldog voltál, felszabadult, és ez olyan melegséggel töltött el, hogy arra nincsenek szavak. Jobban örülnék persze, ha mellettem lennél boldog, de mint tudjuk erre nincs lehetőség. Szóval mondd meg neki, hogy nagyon vigyázzon rád, jó? Ígérd meg! – mire észbe kaptam már az asztal túlsó oldalán állt, úgy beszélt hozzám, mintha éppen indulna.
- Ne menj még… - könnyes szemekkel fogtam meg a kezét, de az ujjaim már csak a levegőt markolták. Pár percnyi néma, magam elé ámulás után felfogtam szavai jelentőségét, és a zsebkendőt markolva ezt suttogtam.
- Megígérem!

*

Fájdalmas volt az ébredés, fájdalmas volt elszakadni tőle, de nem tehettem mást. A kanapén feküdtem félig pokrócba csavarva, kezemben az álom-béli zsebkendővel. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem rajta egy kis hímzett feliratot… „Örökké…” Túl hosszú idő ahhoz, hogy felfoghassuk, mennyi mindent is jelent.
- Hát te már fent vagy? – kérdezte Márk, miközben leguggolt mellém. Rosszfiús mosolyával még hajnalban is képes volt megbabonázni, kék szemeiben elégedettség, és öröm csillogott.
- Azt hiszem… - a hangom kissé rekedt volt, a szemeim szúrtak, és valami eszméletlen fájdalmat éreztem az alhasamban. - … félig agyonvertek tegnap, hogy így érzem magam? – kérdeztem miközben felültem, és felhúztam a lábaimat, hogy tompítsam egy kicsit a kínt.
- Hát nem egészen… - kacsintott rám, miközben végigmértem hiányos öltözékét.
- Felöltözöm, jó? – kérdeztem, majd válaszra sem méltatva fellibegtem a szobámba, és keresgélni kezdtem a kényelmesebb cuccaimat mindkettőnk számára. Találtam egy-két ráillő farmert, és pólót, amiket már régen láttam. Kíváncsiságból felvettem az egyiket, és nem csalódtam. Még jó volt rám. Vigyorogva begomboltam, majd felvettem hozzá az egyik pólót, majd a többi ruha kíséretében leszaladtam az emeletről, és a nyakába vetettem magam.
- Szeretlek… - sóhajtottam hatalmasat, majd a kezemben figyelő kék zsebkendőre vándorolt a pillantásom, amit gyorsan a farmerem farzsebébe csúsztattam.
- Én jobban. – tolt el picit magától. – Na hadd nézzelek. – körbefordított, mire én szintén vigyorogva pózoltam neki egyet.
- Nem fogsz sokat így látni, szóval jól vésd ezt a napot az emlékezetedbe.
- Igyekszem… - összekulcsolta az ujjainkat, majd mereven bámult maga elé. Felemeltem a fejét.
- Mi a baj? – kérdeztem, mire láttam, hogy a szemei könnyben úsznak. – Kicsim… - karoltam át a derekát, mire ő magához szorított.
- Hallottam, hogy sírtál álmodban… megbántad a tegnapot? – kérdezte nagyot szippantva a hajam illatából.
- Mért bántam volna meg? – hosszú, forró csókot nyomtam az ajkaira. – Csodálatos volt, köszönöm! – néztem rá csillogó szemekkel. – Kísértenek az emlékek, ennyi az egész. – lassú mozdulatokkal simogattam a hátát.
- Biztos, hogy minden oké? – kérdezte az arcomat fürkészve.
- Igen, biztos. – mondtam, majd újból megcsókoltam. – Amúgy hol hagytuk a tegnapi göncöket? – kérdeztem félve. Azt a fűzőmet imádom!
- Itt-ott. Remélhetőleg semminek nem esett baja.
- Hát azt én is remélem. – indultam el a konyha felé, mire hirtelen visszarántott. – Öööö… mi kéne? – néztem rá zavaros tekintettel, mire lehajolt, és a fülembe suttogott.
- Tudom, hogy van valami, amit nem akarsz elmondani. Nem baj, majd ha akarod beavatsz, - mosolygott, majd utamra engedett. Éreztem, hogy erre a kínos beszélgetésre is sort kell keríteni előbb, vagy Dávid emléke felemészt, és megöl. Csak ne ma… csak ne ma…

Hajnal

Mivel jó kislányok, és kisfiúk voltatok megajándékozunk titeket ezzel a novellával, amit én (Letti) alkottam pár hónappal ezelőtt. Ezek mellett támadt egy ötletem. Játszunk egy kicsit!
Első ízben, a 666. látogató, aki tudja bizonyítani(printel képpel a számláloról), hogy ő volt, azt egy hónapig hirdetjük a fejlécünkön.
De, hogy a többiek se maradjanak ki, nekik is játékot ajánlok. Két kérdés.
 
1. Az 5. fejezet végén elhangzott egy név : Dávid. Ki lehet az a Dávid?
2. Szerintetek mi lesz a Chaos vége?

A válaszokat elküldhetitek e-mailben a letti.vattacukor@gmail.com-ra, vagy felkereshettek minket Facebookon Letti Cottoncandy és Eliza Sipos néven. :)
Aki helyes választ ad, az kérdezhet két, az-az kettő darab kérdést a Káosszal kapcsolatban  :)

Jó olvasást ;)

- A hajnalok a legrosszabbak. - motyogta álmosan maga elé, majd a fürdőbe sétált. Mosolygós, pirospozsgás, kedves arc, smaragdzöld szemek, ébenfekete haj. Alacsony, vékony lány, de mégis dúl benne a düh, a tenni akarás. Erősebb bármelyik sárkánynál, de mégsem azért van mellettem, hogy helyettem harcoljon, hanem hogy a színpad széléről mosolyogva reményt keltsen bennem, mikor halandó éveim problémái lassan a fejem felé nőnek.

Majd felölti a jelmezét, és munkába indul. Én is ezt teszem.

Fáradtság a nap végére? Nincs időnk rá.

A házak tetején suhanunk, mint két árnyék, hiszen annak kell lennünk. Vadnak születtünk, szabadnak, csak állatias vonzerőnk különböztet meg a többiektől. Ölésre teremtettünk még az évmilliók kezdetén, sokan voltunk, de mára már csak mi maradtunk. Ránézek. Egy szárítókötélen egyensúlyozik, egyetlen neszt sem hallok felőle. Egy férfit figyel a mélyben, aki pedig egy fiatal lányt követ.

- Ő? - kérdezem, azúrkék szemeim kerekded alakot öltenek, szőke tincseimet a hátamra dobom. Társam nem válaszol, csupán egy rúzst vesz elő, és korrigálja a sminkjét.

- Kezdődhet a vadászat. -suttogta a félhomályba, majd gonosz vigyorra húzta feketére mázolt ajkait. Tagjait megfeszítve várt a megfelelő pillanatra. Intett nekem, és én a férfi elé ugrottam.

Meglepve nézett rám, azt hiszem, tudom hogy miért.

Ahogyan talpig fehérben pózoltam előtte vegyes érzelmek suhantak át az arcán, és elfelejtette a lányt, akit követett. Vajon ki vagyok én? Hogy kerültem ide? Ember vagyok, vagy valami túlvilági? Szokásos kérdések ugyan, de a választ én sem tudom. Az emlékeim az évek során elhalványultak, majd végleg eltűntek.

"Öregebbek vagyunk mindennél ami volt, és öregebbek leszünk minden elkövetkezendőnél."

Ezek a szavak az elmémbe égtek, a hang, az arc, az illat, az érzés eközben, és a folytatás.

"Angyalok voltunk hajdanán, Gábriel testvérei, akiknek hosszú élet adatik meg a földön. Mindent a színfalak mögül figyeltünk, minden elenyésző részletet. A homokszemeket a tengerparton, a világot. Ahogy birodalmam születnek, és dőlnek meg... eljön majd a mi időnk, amikor is majd mi alakítjuk az emberek sorsát."

"Mért nem maradtunk a mennyben?"

"Mi ketten a végsőkig ott voltunk, de feladatot kaptunk."

Ahogyan ezen gondolkodtam társam hangtalanul az áldozatunk mögé sétált. A szemében egyfajta vágyat láttam megcsillanni. Ismertem ezt a furcsa fényt, ezt a megmagyarázhatatlan, örömteli pillantást, amivel a férfi nyaki ütőerét nézte. Mámorban úszva egy aprót biccentett felém, és én tettem a dolgom. Lassan, bizonytalanul tettem meg azt a pár lépést, amivel áthidaltam a préda és köztem lévő távolságot. Csodálattal mért végig, akár egy díszes, kirakati babát egy nincstelen csöves.

- Ki vagy te? - mért végig.

- Nevezz aminek akarsz. - szóltam csilingelő hangon, majd szomorkás mosollyal simogattam meg az arcát.

- Angyal... - sóhajtott, majd a lábaim elé borult. Kicsinek tűnt, szánalmasnak, ahogyan sírva könyörgött az életéért. Nekem nem lett volna szívem jobb létre küldeni, de nem is ezért voltam itt. Társamra nézve félelem öntött el, pedig tudtam, hogy nem fog bántani, soha nem tenné. A jobbik fele voltam, az egyetlen, aki féken tudja tartani, akiben bízhat, az egyetlen, aki megérti. Csak mi maradtunk...

- Kelj fel, ember! - parancsoló hangom ostorként csattant a szűk sikátorban, ahol ugyan csak pár perce tüsténkedtünk, én mégis óráknak éreztem. Társamra nézve eltűnt a félelem, és egy jól ismert érzés vette át a helyét, amit már annyira vártam.

Az a jól ismert, vágytól túlfűtött, határtalan élvezetet maga után vonzó érzés... a féktelen gyilkolási vágy.

Gyorsan mozgott. Emberi szemnek szinte lehetetlenül gyorsan. Áldozatunk éppen hogy csak felállt, már a nyakán érezhette társam vékony, hűvös ujjait.

- Ostoba ember. Remélted, hogy megmenekülsz?

Viperaként sziszegett, hangja betöltötte a sikátort, majd hangos reccsenés hallatszott, és vége lett. A férfi teste koppant a földön, és még utolsó erejével a szemembe nézett. Elégedetten mosolyogva guggoltam mellé, hogy aztán diadalittas hangon a fülébe súghassam :

- Angyal vagyok. A halál angyala.

Zihálva keltem fel, de félelmeim elmúltak, mikor társam karcsú, sötét alakja a szemem elé tűnt.

- Álmodtam? - kérdeztem elfúló hangon, és arrébb húzódtam, hogy elférjen mellettem.

- Eljött a nap, amikor is mi alakítjuk az emberek sorsát. Alig kelt fel a hold. - simogatta meg az arcom.

- Kezdődhet a vadászat. - szóltam, majd társammal karöltve nyakunkba vettük az ébredező várost.

Angyalok voltunk, és a Sátán fennhatósága alá tartoztunk.

Tárgyak voltunk a kezében. Csupán eszközök a boldogságra...

Vége

V. A várva várt elégtétel

„A legközepesebb tehetségű emberek is bizonyos nagyságra tesznek szert a pusztító erejük által.”

Ismeritek azt az érzést mikor egy nagy partyba készültök? Egy buliba ahol te leszel a V.I.P. vendég. Vidám sürgés-forgás veszi kezdetét. Kiválasztod a legvadabb ruhád, sminkelsz, tusolsz, táncolsz, rákészülsz az estére. Én is ilyes fajta izgatottságot éreztem noha én szájfény helyett tűket és bárdokat, partydrog helyett pedig ciános meg arzénos tasakocskákat tömtem a táskámba. Felvettem a legszebb, legfehérebb szettemet. Ajkaimat hófehérre kentem s még egyszer utoljára végigjátszottam a tervet a fejemben. Én nem egy diszkóba készültem a tollukat meresztgető pávák közé… én ölni fogok.

A hibalehetőség számunkra nem ismert fogalom. Tökéletes, alapos munkát végzünk és még élvezzük is.

Úgy adódott ,hogy ma Letti, Daniella, Niki meg jómagam késő estig bent leszünk a suliban termet dekorálni. Niki azért vállalta mert gondolom bárhol szívesebben lenne mint otthon a –feltételezem- iszákos apjával meg a többi tanulatlan paraszttal. Mi meg hát mi másért mint ,hogy lassan kivéreztessük? Esküszöm: tökéletes. Úgy szeretem ezeket a véletlen egybefutó szálakat, ezeket a véletlen jött, tökéletes pillanatokat.

*

Kissé hülyének nézték a triónkat mivel mindhárman szép, díszes ruhában sorakoztunk fel a dekoráció megalkotásához. Daniella szokásosan elegáns, mély lila szerkóba csavarta magát még Letti a -tőle szintén megszokott- fekete fűzőjét s fodros szoknyáját öltötte magára. Szokványosak voltunk ám még is mások. Sugárzott belőlünk az izgatottság és ez amolyan különleges eleganciát kölcsönzött a megjelenésünknek.

Úgy is volt ahogyan lennie kellett. Késő estig nyúlkáltunk a forró ragasztóban. Vágtunk, fúrtunk, faragtunk. Csak mi négyen. Nikolett végig kerülte velünk a kontaktust. Csendben bíbelődött a kis apróságaival. Végül jelezte a felügyelő tanár ,hogy eljött az idő a hazamenetelhez. Mind a négyen egyszerre mentünk ki az ajtón. Úgy viselkedtünk mint az összes többi napon. Senki sem látta a szemünkben csillogó gyilkolási vágyat. Habparty helyett vérfürdő.

Kint már javában dúlt az éjszaka. Niki kocsija pont a miénk –mármint Gináé- mellett parkolt. Micsoda véletlen. Khm. A sötétben előhalászta a slusszkulcsait ám már nem volt ideje kinyitni a kocsiajtót. Daniella mint egy árny: mögé suhant és hátulról kloroformos zsebkendőt nyomott az orra alá. Ettől azonnal beájult. Minden olyan gyors lett. Már rohantam is Letti kocsijához és épp szálltam volna be mikor a csajszim elkapta a kezem és szigorú tekintettel hozzám vágta:

-Úgy vigyázz rá mint egy pár hófehér Dior cipőre!

Vigyorogva biccentettem majd beszálltam az álom autóba és elhajtottam az éjszakába. Ez alatt Daniella bedobta Niki eszméletlen testét annak csomagtartójába s már be is ült az anyós ülésre. Gigi vetődött be mellé.

-Mindig lenyűgöz a gyorsaságod –vigyorodott el majd indította a kocsit. Nem volt hozzászokva a tragacsokhoz így Niki verdáját is elég nyögve nyelősen sikeredett elkormányoznia az elmegyógyintézetig, ahol is már minden készen állt Niki fogadására.

Én éppen a boncteremben élesítettem a késeket mikor kivágódott az ajtó s megpillantottam Lettiéket amint közös erőfeszítések árán vonszolták be az ájult Nikit. Két perc sem kellett de már ki is kötözték a fémasztalhoz mire én megkerültem őket s egy edzett acéltálcát húztam Niki halálos ágya mellé melyen makulátlan pengék sorakoztak pár fogó, szíj meg fűrész társaságában.

-Most?- suttogtam magam elé közben leendő áldozatunkat méregettem.

-Most várunk –nézett a szemembe Gigi majd maga alá húzott egy széket, amire le is telepedett majd rágyújtott.

Ötpercnyi néma csendben lezajlott tétlenkedés után megelégeltük a dolgot. Gina közelebb húzta magát ülőalkalmatosságával együtt a boncasztalhoz, s kifejezéstelen arccal elnyomta a füstölgő csikket Niki fakó homlokán.

Hírtelen megrezzent a teste majd hangosan hörgött egyet. Még kába volt de ösztönösen próbált odakapni az égett sebhez ám a béklyók nem hagyták véghez vinni a mozdulatot. Még kába volt de nagyjából felfogta, hogy kik vannak körülötte. Keserves, dühtől ittas sikoltozás, ordítozás, no meg szitkozódás vette kezdetét.

-Istenem- kapott a halántékához Daniella. –Nem bírom ezt a rikácsolást.

Én felkaptam egy húskést, és már vágtam is volna Niki mellkasába, ám pár centivel halálos suhintásom beteljesülése előtt Letti elkapta a csuklómat.

-NE!- kiáltott rám mire én megremegtem s leeresztettem a kést markoló kezemet. Megráztam a fejemet ,hogy kitisztuljanak a gondolataim. Nem értettem magamat. Nem rám vall ,hogy így elveszítsem a fejemet de másra sem tudtam gondolni csak arra ,hogy ledöfjem, hogy áztassam meg a pengéket a vérében.

-Türelem –vigyorodott el Gina ám láttam az ajkain ,hogy remegnek. Félelemnek nyoma sem volt, csupán olyan szinten vissza kellett fognia magát ,hogy majd bele roppant. Ő sem akart többet csupán végezni legnagyobb riválisával. Hát oly nagy kérés ez?

Daniella lépett mellénk egy szikével a kezében.

-Hölgyeim! Csak szép nyugodtan. – Nyomta a szikét Gigi kezébe mivel úgy gondolta ,hogy őt illeti az első vágás joga.

-Kezdődhet a vadászat- szólalt meg rideg hangon majd gonosz vigyorra húzta feketére mázolt ajkait. Niki hírtelen magába fojtotta a sikolyait, nem jött ki hang a torkán. A szemében csak úgy csillogott a félelem. Annyira csodálatos pillanat volt. Bevallom: meghatódtam.

Letti tett egy lépést felé majd megszorította a szikét és hatalmasat ordítva, teljes erejéből belevágta azt Niki medencecsontjába. Hatalmas reccsenés hangja verődött vissza a csempéről majd egy akkora sikolyt eresztett el áldozatunk ,hogy be kellett fognom a fülem.

-Elkezdődött!- tapsikoltam vidáman majd megszorítottam a csaj pólóját és leszakítottam róla. Vérét nem győzték nyelni az asztal elvezető csatornái. Fogtam egy körfűrészt majd hihetetlen önelégülés társaságában lenyisszantottam pár ujját. Lassú és fájdalmas munkát végeztem. Elkapott a táncolhatnék ahogy hallgattam a sikítozását. Daniella tűt nyomott a kezébe majd beadott neki valami rózsaszín löttyöt. Látva értetlenkedésünket elmagyarázta ,hogy ettől majd felerősödik a fájdalma viszont csillapítja a sokkot így hosszabb ideig marad majd életben.

Gina végigmérte Niki testét mint ha csak egy férges, rothadó dögön nézne végig. Még próbált szabadulni de a szíjak már a húsába vágtak így rövidesen felhagyott a rángatódzással. Fogott egy kést majd halkan kuncogva kivájta nekem a jobb szemgolyóját. A csaj már nem bírt ordítani így csak fájdalmas, kósza nyöszörgést tudott hallatni. Megkerültem az asztalt ám a tűsarkúm kopogás helyett tocsogásra váltott mivel már jókora vértócsa gyűlt össze körülöttünk. Minden cseppel fogy az időnk így megszaporáztuk mozdulatainkat. Belemarkoltam a hajába majd ököl számra tépni kezdtem azt. Daniella  körbe vágta a koponyáján a bőrt majd közös erővel lecincáltuk róla így egy kopár, véres csontdarab meredt ránk. Durvák voltunk de még is vigyáztunk ,hogy mindvégig magánál legyen.

Gina fogott egy lángszóró pisztolyt majd végig égette vele Niki lábát egész a húsig majd erős maróhatású sósavat löttyintett rá.

-Hupszi –öntött egy keveset a koponyájára meg a szemgödrébe is majd elhajította az üres kannát. Én felpattantam fölé az asztalra majd teljes lendülettel belemélyesztettem a tűsarkúmat a csaj térdébe. Ropogás, sikítozás és keserves könyörgés. Legszívesebben felvettem volna csengőhangnak. Hehe.

-kérlek… hagyjatok! –sikítozott de tudta ,hogy itt a vége.

Gina megfogta a sípcsontját majd ellentétes irányba kezdte hajlítani miközben én még mindig a térdén álltam így az finom ropogással tört szilánkosra. Daniella aprólékos mozdulatokkal csíkosra vágta az ajkait egy szikével majd hátra húzódott. Én helyet cseréltem Gigivel aki felhúzta jobb lábát majd teljes erőből beletaposott platform cipőjével Niki fogsorába mire a fogacskák belefúródtak annak szájüregébe meg nyelőcsövébe. Szaporán köhögte fel a vért és már csak lélegezni volt ereje. Letti ledobta magát a mellkasára majd puszta kézzel belefúrta pengeéles körmeit annak nyelőcsövébe. Némi kotorászást követően kirántotta ujjait markában tartva Niki elgyengült hangszálait majd hírtelen kitépte azokat. Én tapsikolva pörögtem körbe-körbe miközben Daniella tűket állítgatott a megmaradt szemgolyójába.

A test megfeszült majd lassan elernyedt. Halk szívdobogás visszhangzott. Éreztük ,hogy mindjárt vége ám még mielőtt végleg eltávozott volna Gina szétfeszegette a véres bordáit majd megint csak puszta kézzel kicincálna a még dobogó szívét. Erre a csaj végleg elhallgatott. Beteljesült a bosszúnk, a hőn áhított bosszúnk, a véres, csodálatos bosszúnk. A gazdátlan szív még dobbant párat Letti kezében majd elnémult… örökre. Gina olyan erősen megszorította ,hogy az szétrobbant s a vér mindenfelé fröccsent. Fel se tűnt ,hogy a szép, fehér ruhácskám vörösre színeződött de nem is érdekelt. Pár percig még néma csöndben méregettük művünket majd precíz alapossággal sterilizáltuk magunkat. Ahogyan sikáltam a belső szervekkel meg vérrel borított kezemet hatalmasat sóhajtottam. Végre vége. Végre mindent elértünk amit el akartunk érni.

*

Megállítottuk az iskolába vezető úton a kocsikat majd egy hajtűkanyarral beálltunk a hegy meredek szakadékjának tetejére. A terv az volt ,hogy autóbalesetnek állítjuk be a dolgot. A tűz majd eltünteti helyettünk a nyomokat. Beültettük a tetemet a volánhoz majd mind Niki autója mögé álltunk.

-Sátán veled te rohadék! –szisszent fel Letti akár egy jóllakott vipera majd akkorát rúgott az autó hátuljába , hogy az a lendülettől legurult a hegyoldalon, belecsapódott egy fába majd kigyulladt. Utána hajítottunk még egy kanna benzint majd beültünk Gigi kocsijába és elégedetten elsuhantunk az éjszakába.

„Nem egy akarok lenni, hanem az egyetlen.”

Pontban 11 órakor léptünk be a temető ódon vas kapuján. Nem lehetett eltéveszteni a célt, hiszem nagy tömeg gyűlt össze Nikolett temetésén. Követtük a vonuló birkatömeget, akik mentek az orruk után. A ravatalozó félkör alakú volt, telis tele fekete műanyag székekkel. Egy üres helyet sem találtam, tehát állni fogunk. A lehető legtávolabb álltam a ravatalozótól, három méterre a tömegtől, legalább nem fogják hallani, ha elnevetem magam, ami megeshet. A pap lassú, mély hangon beszélt mindenféle istenről, emberekről, emberi kapcsolatokról, mennyről és pokolról, angyalokról és démonokról és persze arról, hogy a ribanc jó ember volt. Persze hogy jó ember volt. Jó kínzás alany. A pap felszólított minket, hogy imádkozzunk a lelkéért.
- Volt lelke annak a picsának? – suttogtam Letti fülébe majd halk kuncogásba kezdtem, amit szerencsénkre elnyomott a felszínes, képmutató emberek hangja amint azt az üres, semmitmondó imaszöveget mormolták.
- Kész utójáték ez a temetés. – vigyorogtam Gigire.
- Mért, mi volt az orgazmus? – suttogott vissza
- Hát amikor széttrancsíroztad a szívét puszta kézzel. – vigyorogtam újfent és nevetőroham tört rám. Kierőlködtem magamból egy félig nevetős „megvárlak a kocsiban” mondatot majd hangosan kacagva lassan kisétáltam a temetőből.

*Letti*

Halványan mosolyogva hallgattam, ahogy Liza nevetése visszhangzott a távolból majd mikor megláttam Őt lehervadt az arcomról a mosoly. Mivel Nikkencs szülei nem voltak itt, ezért Márk dobta rá az első rózsát a sírgödörbe eresztett koporsóra. Látva meggyötört, szomorú ábrázatát mellé sétáltam és rádobtam a mi két rózsaszín rózsánkat a ribanc végső nyughelyére azon filózva ,hogy minek koporsó egy megcsonkított, kiégett csontváznak. Erőt vettem magamon és eltüntettem a mosolyt az arcomról. Nagyot sóhajtottam és Márk vállára hajtottam a fejem. Ő óvatosan átfogta a derekamat és a fejét az enyémre hajtotta. Éreztem, hogy rázza a testét a sírás, hogy remeg, éreztem a szívdobogását, hallottam ahogy gyorsan szedi a levegőt… megfogtam a kezét és arrébb húztam a sírtól. Nyugtató szavakat suttogva öleltem át. Lassú mozdulatokkal, gépiesen simogattam a hátát mire halkan zokogni kezdett. Két tenyerem közé fogtam az arcát.
- Elvigyelek innen? – kérdeztem komoly hangon, mire egy aprót bólintott. Több nem kellett, összekulcsoltam az ujjainkat, és kisiettünk a parkolóba. Liza már lenyugodott, gyorsan beültettem hátra és hazavittem. A házuk előtt kirángattam a kocsiból, és hadarni kezdtem.
- Idefigyelj. Nem tudom, hogy mit csinálok most majd vele, nagyon nem vagyok jó az ilyen helyzetekben, ezt te is tudod. Mit csináljak?
- Vigasztald meg. Ölelgesd, adj neki pár puszit, simizd a hátát ha a nyakadba borulva sír, aztán… majd a dolgok jönnek maguktól.
- Dolgok? Milyen dolgok?
- Hát tudod ilyen helyzetekben valami kell, ami eltereli a figyelmét.
- Nem esik le.
- A szex, te butus. Meglátjuk, hogy ilyenektől beindul-e, ha már múltkor olyan szenvedélyesen suttogott a füledbe… tényleg, akkor mit mondott?
- A MignonMániás esetre gondolsz, vagy melyikre?
- Volt máskor is ilyen? – kétkedő pillantásával a vesémbe látott, nem tehettem mást…
- Hát öö…- az arcom paradicsomszínt öltött.
- Igen? – kérdezte hosszan elnyújtva az e betűt.
- Volt igen… amúgy csak elmondta hogy előző este mennyire ki volt bukva Niki miatt, hogy megkapta a kocsit, és kijelentette, hogy nem fogja furikázni Márk popóját, majd megy busszal mint eddig. Azt mondta hogy én sokkal jobb ember vagyok mint ő… sokkal szebb… és hogy azt érzi hogy engem sokkal jobban tudna szeretni. Mikor kiraktam a házuk előtt odaadtam neki a cipőt, amit vettem neki…
- Vettél neki egy cipőt?
- Igen, vettem, de nem ez a lényeg. Tehát vissza akartam adni a pulcsiját, de nem hagyta, azt mondta, hogy megtarthatom. Tegnap is abban aludtam, jézusom, olyan jó illata van… aztán meg…
- Aztán meg?
- Megcsókolt. Kétszer… és olyan jól csókol, azt hittem, hogy ott halok meg a karjaiban. De aztán jött a koppanás. Niki ott ült a verandájukon, hallotta, ahogy kimondta, hogy szeret, és hogy jobb vagyok mint Niki, a csaj meg végighallgatta. Mekkora fájdalom lehetett neki… húúúúú, dupla kínzás! – vigyorogtam.
- Ebből dugás lesz – vigyorgott rám a lelkem rosszabbik fele, majd megölelt, és befele vette az irányt. Mielőtt kinyitotta az ajtót hátrafordult, és visszakiabált:

- Aztán gumit használni! – villantott egy ördögi mosolyt, majd gyorsan besprintelt. A Márk felőli ajtóhoz vettem az irányt, behajoltam a kocsiba. Láttam, hogy nem fogom tudni megölelni, ezért a két lába közé térdeltem, és úgy öleltem meg. Ő bizonytalanul karolt át, csak pár centivel a fenekem felett, bizonyára úgy volt neki kényelmes. A fülébe suttogtam:
- Hova szeretnél menni?
- Bárhova, csak ne olyan hely legyen, ami rá emlékeztet.
Mint derült égből villámcsapás, jött az isteni szikra.
- Gyere hozzánk. Csak mondjuk előtte öltözz át. Bár… van egy-két fiúsabb cuccom, azok jók lesznek rád.
Bepattantam a volán mögé, és hozzánk hajtottam.

A hajlított vaskapu automatikusan kinyílt előttünk én pedig ráhajtottam a házhoz vezető, kikövezett útra. Rásandítottam a szemem sarkából szívem választottjára majd észrevehetetlen vigyort csempésztem arcomra látván ,hogy nyitott szájjal bámulja anyuval, lakta kéglinket.  Leparkoltam a bejárat előtt majd kiszálltam és őt is erre ösztönöztem.

-Gyere csak- támasz képpen kézen ragadtam és felhúztam a betonlépcső tetejére, ahonnan is nagy szilvafa bejáró vezetett a halba. Mondanom sem kell: a csodálkozástól csak nem lélegezni is elfelejtett. Játszi könnyedséggel suhantam el a milliós vázák között, fel a csigalépcsőn egész a szobám ajtajáig. Kissé megkopott, fekete faajtó kérte volna a jelszót ám mikor meglátta kivel is van dolga engedelmesen kitárulkozott parancsolója akarata előtt. Meglepett, hogy magától nyílt ki. Kicsit hátborzongató… na de mindegy is. A gardróbba érve kihalásztam pár ruhadarabot, amiről úgy gondoltam, hogy rámennének Márkra. Csak a régi selejtek: alig hordott, hibátlan DC póló meg egy converse melegítő naci. Csak, hogy kényelmesen legyen a drága. Hűséges szeretőhöz méltóan széles vigyorral suhantam le a szőnyegezett lépcsőn ölemben a holmikkal. Jobb kezemet végighúztam a korláton, amin általában Liza szokott csúszkálni mint egy cirkuszi majom. Mikor az utolsó lépcsőfokra dobbantottam elkomorítottam arcomat mint ha megrázott volna a temetés na meg oly nagyon szeretett osztálytársam sajnálatos halála. Ő éppen a rólam készült képeket nézegette amiket anya hobbi szerűen akasztgatott ki a falra.

-Milyen tündéri voltál –nézett rám. Némi megnyugvást hallottam a hangjában.

-Voltam? –vigyorodtam el majd odaadtam neki a göncöket.

-Illetve…

-Igaz, már cseppet sem vagyok tündéri. Egy dög vagyok –eresztettem el egy játékos vicsort mint egy incselkedő kiskutya mire ő leejtette a ruhákat a földre és hírtelen mozdulattal magához rántott a csípőmnél fogva. Fel akartam ordítani mivel a sikerült a frissen varrt tetkómra tenyerelnie ám mikor a szemébe néztem elnémultam s már semmi sem fájt.
Újra és újra elvesztem a tekintetében. A pillantása olyan kifejező volt, hogy majd megszólalt a retinája. Láttam benne a féltést, a szerelmet, a kétségbeesést, a fájdalmat, és persze a vágyat.
Úgy csókolt mint még soha. Szája az enyém után kapott, mintha egy falat kenyér, vagy oxigén lenne. Ez most más volt mint a többi. Vadul csókolt, szinte már fájt, de mégis élveztem. Átkaroltam a nyakát, majd a falnak löktem. Feljajdult és ezúttal a nyakamat kezdte puszilgatni. Nem fogtam vissza magam, hangosan nyögdécseltem, majd eltoltam a fejét, és gonoszul rávigyorogtam. Lassan hátráltam pár lépést, majd nevetve felfutottam a lépcsőn. Megtorpantam. Az én szobámba nem mehetünk! A koporsó most nagyon kiborítaná, hiszen csak most öltük meg Nikit, még friss a seb és az összetört szíve de én vagyok a ragasztó! Ha nem borítaná ki a koporsóm, akkor is gázban vagyunk, mert nem férünk el benne. Liz itteni szobája felé vettem az irányt mikor megláttam, hogy közelít. Futni kezdtem de könnyen elkapott a derekamnál fogva. Maga felé fordított és ölbe kapott. Ezen nagyon meglepődtem mivel Szerelmem nagyon is törékenynek tűnik, vékonynak, gyengének, mégis könnyen felkapta mind a negyvenöt kilómat. A nagy fekete tölgyfaajtó felé vette az irányt mire kiugrottam a kezéből és incselkedően levettem a fűzőmet. Szinte tátott szájjal mért végig majd dadogva jegyezte meg:

- Csini a piercinged. – ezt hallva elmosolyodtam, és a köldökömre pillantva így szóltam:
- Rossz irány. – nyitottam be a vakítóan fehér szobába, majd hátravágódtam a nagy, baldachinos ágyon. Rossz döntés volt. A fájdalomtól, ami a derekamba nyílalt köpni-nyelni nem tudtam, csak feküdtem mint egy bot. A szemem könnybe lábadt, éppen akkor, amikor Kedvesem berontott az ajtón.
- Mi van? Letti… Letti válaszolj már! Mi fáj? – kétségbeesve mászott fel mellém majd fölém hajolt. Próbáltam beszélni de egy hang sem jött ki a torkomon ezért némán a derekamra mutattam.
- Hátradőltél, mi? – küldött felém egy elnéző mosolyt, mire fintorba rándult az arcom. – Hülye kis maki. – mormolta miközben az arcomat puszilgatta.
- Te fasz… - nyöszörögtem majd lassan feltápászkodva a táskámat kezdtem keresni és ezzel együtt az Annától kapott kenőcsöt. Hamar meglett ,csak a szobámba kellett befutnom érte. Visszasétáltam Szerelmemhez, aki ezalatt
-követve példámat- hátradőlt és gondolataiba mélyedt. Azt sem vette észre, hogy visszajöttem és már rég a nagy, egész alakos tükör előtt kenegettem a még mindig sajgó derekamat. A piercingemet tanulmányoztam, majd végigfuttattam a szemem a kiálló medencecsontjaimon, hófehér bőrömön, majd a tekintetem megállapodott a melleimen. Kicsik… felsóhajtottam, és a szememet figyeltem… Nem a megszokott látvány volt, úgy csillogott mint még soha. Meguntam magamat, majd Szerelmem mellé feküdtem, a fejemet a mellkasára hajtottam. Márk nagyot szipogott, majd nyomott egy puszit a homlokomra. Felé fordultam. Sírt.

éééééééééés, ilyet még nem csináltunk, de egy kis előzetes a kövi fejiből :

Imádok álmodni. Tényleg. Ritkán álmodok, de olyankor nagyon élvezem. Ilyenkor olyan világban járok, ami csak az enyém. Úszhatok a legmélyebb tengerekben, felszállhatok a felhők fölé…
A rémálom… az viszont szívás.
Álmomban kívülről szemléltem önmagam. Elgyötört arcomon halvány, de annál melegebb reggeli napfény játszott, csontsovány voltam, félholt. Egyedül ültem a fűben, és csak egy pontra meredtem. Ez a pont Márk sírköve volt.
- Hát íme idáig jutottál, én drága gyilkosom… - egy rémisztő hang suttogott a fülembe, de nem volt erőm megfordulni, képtelen voltam. A hang miatt a lábam a földbegyökerezett.
- Ő az enyém. – a hang tulajdonosa maga felé fordított. Niki volt az, ráadásul olyan állapotban, amelyikben eltemették: szénnéégve, meggyötörten, szív nélküli hullaként.
Az álom amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen ment, másik kép következett.
Egy kávézóban ültem. Nagy volt a sürgés-forgás körülöttem, magam sem tudtam, hogy éppen merre kéne kapkodnom a fejem. Épp a pultot bámultam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy ismerős alak ült le velem szemben. Sokáig tanulmányoztam az arcát, elmélyültem az ismerős vonásokban, azokban a hatalmas barna szemekben, a hosszú szőke hajban, majd halkan felsóhajtottam.
- Dávid…

  remélem így kicsit talán szimpibb leszek, mert eléggé az jön le hogy nem bírtok :'D puszi gyerekek, élvezem tovább, hogy van netem :))

~ Letti

IV. Az elmém zavaros

A példa (...) erősebb, mint a követendő szabály.

Csodálattal néztem, ahogyan Gigi egymaga betáncolja a színpadot. Kecses, nőies mozdulataival ámulatba ejtett. Egy egész hónapon át el tudnám nézni, ahogyan táncol. Nagyon jól csinálta, hiszen kiskora óta szenvedélye a balett. Arra eszméltem fel, hogy Daniella bökdös, hogy az előadás öt perce véget ért, és hogy mennünk kéne. Húsz perce álltunk egy helyben, mikor Letti rám csörgött, hogy hol vagyunk már. Kiderült, hogy amíg én bambultam, és amíg lent vártuk barátos nőnket addig ő már fél doboz cigin volt túl odakint, a kocsi mellett. Vihogva siettünk ki az épületből, majd az utca túloldalán parkoló balerinánkhoz futottunk, és szorosan megölelgettük. Szólásra nyitottam a szám, hogy megdicsérjem, de belém fojtotta a szót.
- Abszint kell. Most. – vigyorgott rám, majd Daniellára, és ennyi épp elég volt, hogy tudjam, nem érezte jól magát sem előadás közben, sem amúgy. A lehető leggyorsabban bepattantunk a kocsiba, és siettünk bevásárolni.

Fél óra múlva már egy lepukkant parkban ültünk hat doboz cigi, öt üveg tequila, négy abszint, három vodka, két whisky, és pálinka társaságában. Mellettünk csak pár részeg fiatal lézengett, nagyon nem is zavartak. Letti rágyújtott, majd kétkedő pillantással nézett az előttünk elterülő piamennyiségre.

- Mi ez a nézés? – kérdeztem.
- Ha ezt mind megisszuk… ajj, lesznek következményei. – rándult fintorba fáradt arca.

- Micsoda? Tíz óra van, fél kettőre józan leszel, akkor is ha az összest egyedül iszod meg. Ne csináld! – pirított oda Daniella ezzel ösztönözve Gigit arra, hogy rúgjunk ki a hámból. Barátnőm elgondolkodott, majd egy pillanat múlva már az abszintért nyúlt, és meghúzta. Pár perc múlva eltüntette a második üveget is, és kezdett egyre hangosabban nevetni mindenen. Látva, hogy Letti jól érzi magát mi is felbátorodtunk. Én a whiskyt ítéltem halálra, Dancsi a pálinkát. Fél óra múlva kis triónk a fűben feküdve nevetett mindenen, amit egy kicsit is viccesnek találtunk. A fültágítóként használt ásványvizes kupakon, a felnyírt, bénán festett vörös hajon, a szánalmas „én leszek itt a legnagyobb arc” címért vívott próbálkozásokon, az öncsonkításon, egy szóval : Nikin. Kínunkban már csak röhögtünk rajta, hiszen ki ő hozzánk képest? Talán a hangyákhoz kéne sorolnom, de nem bántom meg ezzel szegény hangyákat, hiszen nekik is vannak érzéseik…
Túl idilli is volt ez az egész, tudtam hogy valami majd megzavar minket. Egy négy-öt fős csapat leült tőlünk pár méterre. Látszott, hogy ők sem szomjasak, ujjal mutogattak felénk, de mi nagyon nem zavartattuk magunkat, Letti pár slukkra felhajtott még egy abszintot, amíg mi békésen szívtuk a cigijét. A másik csoport egy tagja elindult felénk behemót járásával. Fiúnak tippeltem, de kiderült hogy teljes mértékben lány, ráadásul az általunk istenített, imádott, és bálványozott Nikit hittem pasinak.
- Van még piátok? – kérdezte flegmán, mire én elnyomtam a cipőjén a cigit.
- Számodra itt semmi sincs. – mosolyogtam rá, majd nagyot sóhajtva folytattam. – Sőt, soha nem is lesz. Mért is lenne? Nem értem mért gondoltad, hogy most, enyhén részegen jó fejek leszünk veled. Nem érdemelted ki, és a büdös életben nem fogod kiérdemelni azt, hogy többre tartsalak egy alattomos kis patkánynál. Na húzd el innen a beled, amíg szépen szólok.
Én is meglepődtem, hogy nem kezdtem el fojtogatni, vagy nem téptem ki a nyelvét a hanglejtése miatt. Talán a cipőjén elnyomott cigaretta miatt voltam nyugodt, vagy csak a whisky tompított el, de nem érdekelt, ez is megtette a hatását. Niki nagy szemekkel kihúzta magát, majd visszatámolygott a saját bagázsához, és lerogyott valaki ölébe. Fennhangon panaszkodott miattunk, mire még szélesebb vigyorra húztam a szám. Daniella elismerősen veregette meg a vállam, és oldalba bökte Lettit, aki kómás fejjel végre felült.
- Történt valami? – kérdezte dülöngélve, majd a nikotin-adagját sietett pótolni.
- Épp az előbb küldtem el a drága barátnőnket a vérbe. – mosolyogtam.
- Mit mondtál Daniellának? – riadtan nézett Dancsira, aki szintén csak vigyorgott.
- Nem neki, Nikkcsikének.
- Mit keresett az ribanc itt? – kiáltott fel.
- Két méterre ül tőled.
- Ja… leszarom! – próbálta meggyújtani a leghőbb szerelmét, de úgy festett, hogy az öngyújtó féltékeny lett, és nem hagyta beteljesülni szerelmüket. Letti erőt vett magán, majd a csapat felé fordult, és gonosz vigyorral melléjük tipegett.
- Srácok, nincs valakinek egy gyújtója? – mutatott kétségbeesett fejjel a kezében figyelő koporsószögre. Hárman ugrottak fel egyszerre, mire Gigi azt sem tudta hova forduljon. A legközelebb állótól vette el azt ami hiányzott, és az öngyújtó fényében tanulmányozta az arcát. Márk állt vele szemben.

- Nekem nem adnak piát, ti meg rögtön ugrotok neki? Hogy is van ez? – hallatszott sipákolás a háttérből, de gyorsan lepisszegték.
Ez sem riasztotta el. Hálásan ’köszönöm’-öt rebegett, majd cuppantott egyet a srác arcára, és boldog mosollyal sétált vissza hozzánk. Félúton hátra fordult, és félhangosan így szólt :
- Ha akartok gyertek piálni. De a bébi bálnát hagyjátok otthon. – nevetett hangosan, majd lerogyott mellénk.
- Úúúúúú, ribanc! – öleltem át, majd elégedett pillantással szemléltem, ahogy a srácok elindulnak felénk, egy alakot hátrahagyva, mégpedig Nikit.

- Hát jó! Ha ti így, én is így! Hazamentem! Cső! – ordibált felénk, de csak Márk volt képes arra, hogy integessen neki, aztán visszafordult Lettihez, aki a kezébe nyomott egy kis tequilát. Éreztem, hogy ez még csak az este előszele…

*

Utálok hülyeségeket álmodni. Nagyon. Álmomban piáltunk valami koszfészek parkban, elküldtem Nikit a francba, Márk meg Letti egymásra voltak kattanva, aztán telehánytunk egy éjjelnappalit, fél téglákat dobáltunk a diri kertjébe, és betörtük pár ablakát, próbáltam levakarni magamról a rám tapadt nyomorék srácokat, az egyiket homlokon is térdeltem, de ebben nem vagyok biztos. Szépen lassan arra eszméltem, hogy még sem álmodtam, az egész a valóság volt. A telefon csörgésére eszméltem, Letti hívott.

- Cica figyelj, kurvára elkéstünk, már fél órája a tetkósnál kéne ülnöm, basszus, hol vagy?
- Itthon… asszem… nem, mégsem. Nálad.

- Mit keresel te nálam? Mindegy, figyelj, húsz perc és ott vagyok, közben felhívom Annát hogy késünk. Puszi…
Bíp-bíp-bíp. Reagálni sem volt időm, sőt, kedvem sem nagyon volt menni, de megígértem, ezért ott leszek. Öt perc lustálkodás még belefér…
Az öt percből két és fél óra lett. A telefonomhoz kaptam, hogy felhívjam Gigit, hogy nem megyek, de nem volt rá szükség. Letti sms-t küldött, hogy Anna nem végzett időben az előttünk lévő csajszival, szóval az időpontját áttették háromra. Egész pontosan kettő óra tizenhét perckor bevonultam a fürdőbe, és készülődni kezdtem…

~eközben Lettinél~

- Azt a jó büdös kettébaszott kurva életbe! Dögöljön meg az a megboldogult kanmajom aki megkúrta azt a szerencsétlen lotyót aki megszülte az a köcsög faszfej embert aki feltalálta az alkoholt! – ordított fel, majd mikor rájött, hogy nem is otthon van befogta a száját. A szobában semmi ismerős dologra nem lelt, leszámítva persze a fűzőjét, a szoknyáját, és a magas sarkúját. Egy idegen illatú pulcsi volt rajta, de az illat felettébb kellemes volt, ismerte, de nem tudta honnan… az ajtóhoz tipegett, de kinyitni már nem tudta, ezt megtette más. A döbbenettől szóhoz nem jutott, csak bámulta a vele szemben állót szüntelen, és szakadatlan. A másik törte meg a csendet.
- Hallom felkeltél… - fintorodott el. – Hoztam kávét, fejfájás-csillapítót, meg cukrot, tejet, ööö…virágot… - Márk arca vörösen izzott, és ezzel még jobban zavarba hozta barátnőmet.

- Köszönöm, ööö… nagyon aranyos vagy. – mosolygott Letti bátorítóan, de belül remegett. Hogy került Márkhoz, volt valami, mért pont hozzá?

Az viseli a legsúlyosabb terhet, aki a legtöbbet tudja. Mert az övé a felelősség.

Úgy gondolom, kicsit kiöltöztem, pedig csak a tetkóshoz mentünk. A szalon elé érve Liza görcsösen szorította a kezem, amíg én halál nyugodtan sétáltam. - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Márk, miközben átkarolta a vállam.
- Igen, de hányszor kérdezed még meg? – tromfoltam le.
- Bocs, ne haragudj, de én is megbántam… - mondta, majd a szája elé kapta a kezét.- Hogy mi? Neked is van? – néztem rá nagy szemekkel, mire bűnbánó mosollyal mesélni kezdett.
- 15 évesen menő dolognak tartottam, hogy a hátsómra varratom Ville Valot, most már annyira nem tetszik. – húzta el a száját.
- Ezt meg kell mutatnod – vihogtam fel.
- Dehogy mutatom, megvesztél? Ez az, amit soha senki nem fog látni. Tényleg! Valamikor leszedetem onnan. Na, egyre jobb ötleteim vannak.
- Te bolond vagy. – mosolyogtam, majd cuppantottam egyet az arcára, és elkezdtem Lizát befele húzni. Barátnőm egyre jobban remegett, holott nem is neki csinálták a rib*crendszámot, hanem nekem… de akartam! Mindennél jobban akartam. Az ajtó nyikorogva nyílt ki, mire Anna felém fordult. Gonosz vigyorral az arcán megkérdezte:

- Na mehet? – a szívem hatalmasat dobbant erre a kérdésre. Liza mellettem nyelt egy nagyot, és éreztem, hogy ez nem lesz egy sétagalopp…

Másfél órája feküdtem egy helyben hason, és kezdtem megunni. Márk arca az enyém mellett volt, az asztalra hajtotta a fejét, a szája csak pár centire az enyémtől. Lizi annyira szorította a kezem, hogy elzsibbadt, de valami eszméletlen módon. Éreztem, hogy még mindig remeg. Márkra néztem –ezzel elég könnyű dolgom volt- és lassan mosolyra húztam a szám. Szinte elvesztem azokban a csodás tengerkék szemekben. Annyira kifejezők voltak, hogy majd’ megszólaltak. Láttam bennük a féltést, az aggódást, és… a vágyat. Éreztem, ahogy pillantása végigsöpör rajtam, és libabőrös lettem. Féltő tekintete lassan a derekamra vándorolt, majd gyorsan vissza rám.

- Nem fáj? – suttogott a fülembe.

- Mi? Elkezdted már Anna? – kérdeztem tetoválóművészemtől, mire ő meglepett hangon válaszolt.

- Már kész van… megnézed?

- Hogy a viharba ne nézném? – tápászkodtam fel boldog mosollyal, de a derekamba nyilalló fájdalom miatt nem tudtam. Amikor már harmadszori nekifutásra sem sikerült kezdtem megijedni. Mi van velem? Talán Márk közelsége tompított el, vagy nem tudom, de akkor is aggasztó volt, hogy ennyire fájt.

- ÁU! – nyögtem fel hangosan, mire mind a hárman kérdéseket zúdítottak rám. Hol fáj, mi fáj, mi a baj, mért nem ülsz fel, kérsz vizet, kérsz cigit, és folytatták volna hajnalig, de közbeszóltam.

- Fáj. – mondtam könnybe lábadt szemekkel, mire Márk lassan a derekamhoz hajolt, és rosszcsont mosollyal az arcán nyomott egy puszit az említett testrészemre.
- Most jobb? – kérdezte kissé kipirulva, mire én paradicsom színt öltve válaszoltam.
- Persze, aha, ja… - elgyengültem a közelségétől, majd negyedszerre is próbálkoztam a felállással, nem hagytam, hogy elborítsa az agyam a rózsaszín köd. A szalonban csak a platformom kopogása hallatszott, ahogy lassan a tükörhöz tipegtem, és elégedetten szemléltem a derekamat borító csodát, ami egy életen át az útitársam lesz, akárhova megyek.
- Ez… ez… ez… ÚRISTEN ANNA KÖSZÖNÖM! – ugrottam a nyakába, de azért feljajdultam, mikor Anna vékony karjai a derekamat kezdték ölelni. Az említett hangra Anna inkább a fenekembe markolt, majd mikor nevetve sírni kezdtem elengedett.
- Adok kenceficét, amitől nem lesz ennyire szörnyű. Nem értem… érezted egyáltalán ahogy csinálom?

- Semmit. Az égvilágon semmit.
- Hát akkor nem tudom. – nyomott a kezembe egy nagy tégely kenőcsöt, majd óvatosan leragasztotta a még vérző művét.
- Mért vérzik amúgy? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
- Pár vonalat erőseben és többször kellett áthúznom, amúgy nem látszódott volna a teljes minta, csak valami szar utánzata lett volna.
- Ahhhha, értem. Tökmindegy, megérte. – vigyorogtam megint.
- Ugye hoztál magaddal váltás pólót?
- Miért?
- A fűző valami kibebaszottul fogja ezt nyomni, és még jobban fog fájni.
- Hát bakker, nem. Hetedikes korom óta csak fűzőt hordok, egy-két pólóm van csak.
- Pulcsi nem teszi meg? – kérdezte Márk, majd levette az övét, és a kezembe nyomta.
- Köszönöm. – lefejtettem magamról a fűzőt, és belebújtam a pulcsijába. Az illat megrészegített, hirtelen nem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, hogy hol vagyok, milyen évet írunk, egyáltalán a Földön vagyok-e még, vagy éppen a Holdon sétálok, de ezek a dolgok eltörpültek. Nem érdekelt már semmi.

- Uh, Drága Anna, mennyivel tartozom?

- Hagyjad már, semmivel. – mosolygott rám, majd én újra a nyakába ugrottam. – Viszont kérnék egy szívességet. – mondta enyhén remegő hanggal.
- Bármit.
- Lerajzolnál majd valamikor? Nem muszáj most rögtön, csak érted… még soha senki nem rajzolt le, és mivel te olyan profi vagy ebben…
- Holnap? Ha meg tudok majd mozdulni, akkor futok is hozzád. – mosolyogtam.
- Tökéletes.
Boldog mosollyal az arcomon távoztam a szalonból. Ma semmi sem ronthatta el a jó kedvem. Végre megcsináltattam a tetkót, az életem meghatározó személyei társaságában, és persze lassan egy kis patkánnyal kevesebb lesz a Földön… istenem, édes a bosszú.
- Zavarna titeket, ha bemennénk vásárolni hazafele? – kérdeztem tőlük.
- Dehogy is! Mit kapok? – nézett rám csillogó szemekkel Lizi.
- Akármit. Téged nem zavar? – kérdeztem Márkot.
- Nem zavar. – villantott rám egy ragyogó mosolyt, mire a szívem kihagyott pár ütemet. Mikor visszaállt a normál ütemébe beindítottam az autót, és suhantam is tovább.

A plázába érve tömeg fogadott. Mindenkinek most lett kedve vásárolni? Érthetetlen. Belekaroltam két hűséges kísérőmbe, majd a nyakunkba vettük a boltokat. Lizának vettem egy Swarovski köves tiarát, és eldöntöttem, hogy majd a halloween-i sulis banzáj előtt adom oda neki. Magamnak vettem egy csomó pólót, és eszembe jutott a deszkás korszakom. Akkor hordtam ilyen cuccokat, amit kidobattam Anyuval a kukába. Elmerültem az emlékeimben, és elhatároztam, hogy ha hazaérek majd előszedem a régi fotókat, és a megmaradt cuccaimat a pincéből. Az üzleteket járva megálltam egy kirakat előtt, és szemügyre vettem egy fekete platform tűsarkút. Olyan gyönyörű volt, hogy azonnal berohantam, felpróbáltam, és meg is vettem. A csajos csacsogásban, amit Lizával folytattam nem vettem észre, hogy a kis triónk harmadik tagja eltűnt. Pánikba estem. Hova lett ez a majom? Hirtelen ötlettől vezérelve 180 fokos fordulatot vettem, és megláttam, ahogy egy DC bolt kirakatát nézi. Halkan mellé sétáltam, és hátulról átöleltem a derekát. Ő összekulcsolta az ujjainkat, majd nyomott egy puszit az arcomra. Annyira idilli volt ez az egész, mint a mesékben. A hercegnő végre megtalálja a hercegét, kit olyan régóta keres. A bibi csak annyi, hogy a herceg a sárkányt szereti, az ő szolgálatába állt a királylány kegyei helyett. De a királylány felhagy a szokásos tevékenységeivel, páncélt ölt, kinyírja a sárkányt, és a herceggel elgaloppolnak a naplementében. Megráztam a fejem, majd elengedtem Márkot.
- Mit figyelsz annyira? – kérdeztem.
- Semmi különöset de az a cipő… - pillantását újra a kirakat felé fordította.
- Melyik?
- Fent, balról a harmadik.
A cipő tényleg eszméletlenül nézett ki, még fel is vettem volna, ha megegyezik a stílusommal, de sajnos nem, ezért meghagytam Kedvesemnek.

- Liz merre van? – sóhajtott nagyot, és elszakította a pillantását a cipőről.
- Nem tudom, keresd meg, én benézek ide még egy pólóért. – vigyorogtam rá. Márk elsietett megkeresni Lizát, amíg én belibbentem a boltba, és hihetetlen sebességgel kiválasztottam, és kifizettem Márk másik szerelmét. Levettem vagy három nekem tetsző pólót, és két nagy szatyorral a kezemben távoztam az üzletből. Márkot és Lizát a McDonalds előtt találtam meg, éppen fizettek. Liza majdnem rám borította a tálcáján figyelő kajamennyiséget, majd a szívéhez kapva erélyesen rám szólt.
- Ha még egyszer, esküszöm csak még egyszer rám hozod a szívbajt én… én… én… nem tudom mit csinálok, de fájni fog! – fenyegetőzött.
- Bolondlány. Na csüccs, és egyetek.
- De én neked is rendeltem…
- Én meg nem vagyok éhes – vigyorogtam.
- De…
- Egyél már egy kicsit… - szólt közbe Márk olyan hanglejtéssel, aminek nem tudtam ellenállni.
- Jól van, majd csipegetek. – adtam meg magam.
Gyorsan megettük az előttünk elterülő seggnövesztő étket, majd hazafelé indultunk. Lizát kitettem a házuk előtt, mire Márk is ki akart szállni.

- Hát te meg hova-hova?
- Itt nekem is jó, csak pár utcányira lakok innen.
- Ne hülyéskedj már, itt figyel a kocsi a seggem alatt, hazadoblak. Na szállj vissza de rögtön.
- Hát… de csak ha nem gond.
- De. Igen is gond. Tudod mit? Sétálj haza a mínusz negyven fokban. – kiszálltam a volán mögül, és betuszkoltam Szerelmemet az anyósülésre, majd én is újra bepattantam.
- Na mondjad merre laksz.
Mikor a címet mondta leesett az állam. Nem lehet… nem. Nem, nem…
- Oké. – nyeltem egy nagyot, majd a motort bőgetve róttam az ismerős utcákat. Mintha csak Ő ült volna mellettem, az illata is hasonló volt hozzá…ráadásul ott lakik mint Ő, abban a szobában ahol egykor az én nagy Ő-m tengette napjait, élte végnapjait, majd múlt el. Nagyot sóhajtva parkoltam le a házuk előtt. AZ emlékek megrohamoztam, mikor a ház sziluettje a szemem elé tűnt. Mélyet sóhajtottam, majd becsuktam a szemem. Remegett mindenem, és úgy éreztem nem kapok levegőt. Visszafojtottam a sírást, legalább addig, amíg nem érek haza, vagy amíg Márk már nem láthat.
- Hát… khm… köszönöm hogy hazahoztál, és köszönöm ezt a napot. Egy élmény volt. – ölelt meg szorosan, de mégis óvatosan. Vigyázott a még mindig sajgó derekamra, óvatosan simogatta meg.
- Igazán nincs mit. – mélyet szippantottam az illatából, majd lassan elengedtem.
- Hát akkor… szia, jó éjt, meg egyebek. – mosolyogva búcsút akart inteni, mire én újra a nyakába szöktem. Imádtam ahogy átölelt, imádtam ahogy a fülembe suttogott, minden porcikáját, minden tettét, rosszat és jót, helyest és helytelent, mindent imádtam benne.

- Visszaadom a pulcsidat… - húztam le lassan a cipzárt, de elkapta a csuklómat és felhúzta.
- Megtarthatod. – mosolygott rám, majd újra indult volna.
- Várj még egy kicsit. – nyitottam ki a csomagtartót, majd kivettem a neki szánt cipőt, és a kezébe nyomtam.
- Ez a tiéd. – mosolyogtam.
Bizonytalanul nézett a szatyorba, majd mikor meglátta mi van benne elállt a lélegzete.
- Ez… ez az enyém?
- Igen. – mosolyogtam újfent.
- Úristen Letti, köszönöm! – a karjaiba zárt, majd megcsókolt… atya ég, megcsókolt! De… neki barátnője van… baszok én rá! Elgyengültem, de a csóktól újult erőre kapva átkaroltam a nyakát, és visszacsókoltam. Szeretem… mindennél, és mindenkinél jobban… nagyon…
Egyszerre húzódtunk el a másiktól, majd elnevettük magunkat.
- Épp most csaltad meg a te Drága Nikkcsikédet.
- Amiről nem tud, az nem fáj neki. – kacsintott rám, majd újra megcsókolt. Ezúttal lágyan, gyengéden… és milyen veszett jól csókolt! Irigylem azt a kurvát, ebből a szempontból nagyon is.
A csók után gyengéden megölelt, és nyomott egy puszit a nyakamra.
- Szeretlek… - suttogta a fülembe, mire én tágra nyílt szemekkel kérdeztem vissza.
- Hogy mi?
- Hát… khm… illetve ööö… nagyon is kedvellek Letti.
- Azt mondtad szeretsz. – váltottam hangnemet. – És Niki? Vele mi van?
- Őt is szeretem, de érted… te sokkal jobb vagy nála.
- Ezt vehetem bóknak? És most szakítotok, vagy mi?
- Igen! Szakítunk! – mocorgást hallottam a verandáról, majd Niki behemót alakja tűnt a szemem elé. – Hogy tehetted ezt velem? – kérdezte a mi bébi bálnánk fátyolos tekintettel, majd elviharzott.
- Na ezt megcsináltam! Egy balfasz vagyok! Na gratulálj!
- Szerintem én most megyek. – szóltam rideg hangon, majd bepattantam a kocsiba és elhajtottam. Kívülről érzéketlennek mutattam magam, de belül szinte visongtam az örömtől. Összevesztek végre.
Most már csak a csodára vártam, ami hamarosan magától kopogtat majd az ajtómon.
Lassan egy patkánnyal kevesebb…

III. Egy korai órában megejtett mészárlás

„Az önismeretnek az a foka, ahol már nem csalódhat magában az ember - erkölcstelen.”

Mire rászántam magam ,hogy felkeljek Gina már egy nagy adag kávéval várt- mondanom sem kell… tökéletes külsővel- akár egy üde, reggeli fuvallat. Nyöszörögve vettem át a bögrét miközben megdörzsöltem álomittas szemeimet. Gina meg is jegyezte ,hogy ilyenkor Amadeusra hasonlítok. Egy mosollyal vegyített csücsörítést irányzottam felé majd kiürítettem a bögrémet.
-Ah, felkeltem! –tudni illik: Letti kávéja istentelen erős.

-Szedd magad rendbe! Ha kell valami vedd el szó nélkül- borzolta meg a hajam majd kihúzott a koporsóból. Kis híján múlt ,hogy nem estem le az állványról de végül is egyben sikerült lekászálódnom.
Első lépteim a szekrényhez vezettek. A látvány belém égett mikor kinyitottam a hatalmas, komótos szekrényt és ruhák helyett egy sötét kőlépcső fogadott.
-Menj csak, menj!- lökött meg hátulról Gina mire én megindultam a sötétségbe. Lent már egész más látvány fogadott: polcok, szekrények tömkelege telis tele jobbnál-jobb ruhákkal, cipőkkel, ékszerekkel. Akár egy könyvtár bár itt –hála égnek- könyveknek nyoma sem volt.
Látva döntésképtelen ábrázatomat Letti szemét forgatva leakasztott nekem egy szettet: Vörös-fekete kockás rakott szoknya, necc harisnya, fekete fűző és skótkockás bakancs.
Életemben nem volt rajtam még csak hasonló sem. Annyira jól nézett ki ,hogy legszívesebben megnyalogattam volna. Egy pillanat alatt magamra is rángattam, összeborzoltam eleve kócos hajam miközben Letti a fésülködő asztalra mutatott melyen kozmetikai kellékek tömkelege hívogatott, szinte majd meg szólaltak.
Rockermacához illő, vastag fekete sminket vittem fel majd száz fogas vigyort villantottam a tükörképemnek.
Eközben felfigyeltem arra, hogy Letti szórakozottam bámulta magát a nagy ósdi, egész alakos tükrében. Tengerkék fűzőt viselt amire méregdrága fekete csipkét varrtak díszítésképpen. Lolitához méltóan fekete cicanadrág volt rajta és egy ugyancsak fekete cipő amit egy tengerkék masni díszített. Sminkje szokásos volt de valahogy mégis más. A szemhéját sötétkék tussal húzta ki, alul fekete volt és világos rózsaszín szájfénnyel emelte ki telt ajkait. Álmomban sem láttam még szebbet, szinte sírásra késztetett. 

- Mehetünk? – kérdeztem mire feleszmélt. Gyorsan mellém sétált, a szokásostól kicsit eltérő illatű parfümmel fújta be magát.
- Én nem kapok? – néztem rá nagy boci szemekkel mire felém nyújtott egy díszes üvegcsét ami erős, vanília illatű francia parfümöt tartalmazott.
- Csak neked. – mosolygott szórakozottan majd újra bámulni kezdte magát a tükörben. Nem értettem mi volt vele, így még soha nem láttam. Lehet hogy kevés kávét ivott, bár ez lehetetlen mivel vagy túl sokat iszik vagy semennyit. Talán Márkra gondolt és a CD-re amit tegnap kapott tőle. Ez az gondolatmenetem helyesnek bizonyult, mivel a pillantása az asztalán heverő „Behind my mind” feliratú ezüstösen csillogó lemezre vándorolt.

-Csodálom ,hogy még nem kopott el…- gunyoros vigyorral dobbantottam egyet a padlón acélbetkósommal hátha sikerül  teljesen magamra vonnom a figyelmét… végre! Lassan rámkényszerítette tekintetét s egy fejcsóválás kíséretében morrant egyet.
-Nem vagyok mániákus- sóhajtott mélyet-

-Én igen –vontam meg a vállam- nincs abban semmi rossz.

Ő erre mélyen a szemembe nézett. Rossz érzés fogott el, mint ha éppen az agyamban turkálna. Hátrahőköltem egy lépést majd megadóan felemeltem a kezeimet.
-Vidd amit akarsz! –vigyorodtam el de a humorom nem talált közönségre.

-Én… nem tudom mi van velem. Soha nem éreztem még ilyet és… - láttam ahogyan könnyek gyűlnek a szemében. Hírtelen nem tudtam ,hogy hova legyek. Életemben nem láttam még ilyennek. Úgy látszik ez a srác a gyenge pontja. Talán emlékeket idéz benne. Mikor legördült az első könnycsepp az arcán összeszorult a gyomrom. Nem szóltam semmit csak átöleltem a mellkasát. Még a válláig sem értem fel és tudtam ,hogy nem rám van most szüksége de ennek ellenére csak öleltem és öleltem szakadatlan, mindent beleadtam. Halkan felkuncogott de hallatszott rajta ,hogy csak az én kedvemért teszi. Hallottam ahogyan mélyen bent ordít.

-Kis vakarcs- cuppantott a homlokomra majd viszonozta az ölelést.

*

Halk fékcsikorgással parkoltunk le a kedvenc helyünk, a MignonMánia nevű kávézó előtt. Letti a kezembe csúsztatott egy rózsaszín papírt. Szokásos módon írt egy bevásárló listát, hogy mit kell vennem. Mentás muffin, karamellás kávé, málnakrémes mignon, forró csoki. Gigi szokás szerint komótosan a járgányára dőlve rágyújtott amíg én gyors léptekkel haladtam a törzshelyünk bejárata felé. Az események felgyorsultak. A kilincs helyett egy övet markoltam meg majd nekicsapódtam egy mellkasnak.
- Azért van a szemed, hogy használd te tahó, ha ennyire sem vagy képes akkor maradj otthon! – csattantam fel majd mikor megláttam kibe is botlottam elállt a lélegzetem. Márk volt az és ma rendkívül szívdöglesztően festett. – Úristen, ne haragudj, azt hittem, hogy valami állat jött nekem…-sütöttem le a szemem, mire hallottam, ahogy halkan felnevet.
- Ugyan, semmi baj. – villantott egy tőle megszokott mosolyt majd elköszönt, és Letti felé indult. Rávigyorogtam a lelkem jobbik felére majd lassú léptekkel belibbentem a törzshelyünkre, gondoltam elidőzök kicsit a muffinok tanulmányozásával hadd élvezzék egymás társaságát amíg csak lehet. Csiga módra vásároltam be majd lajhárként a kijárat felé indultam. A látvány ami kint fogadott megdöbbentő volt. Márk épp súgott valamit Lettinek aki kipirultam, elkerekedett szemmel hallgatta, hogy mit oszt meg vele szíve választottja. Letettem a két megpakolt táskát magam mellé és ürügyként bekötöttem a bakancsom. Lassan mosolyra húztam a szám mikor megláttam, hogy Márk keze Gigi vállán pihen.
- Mehetünk Édes? – néztem Gigire mire ő –ha ez lehetséges- még jobban elpirult.
- Hát… igen. Cica, nem lenne baj, ha Márk is velünk tartana ma? – kérdezte remegő hanggal miközben a cipőjén figyelő masnit fixírozta.
- Dehogy! De akkor én vezetek. – villantottam rá egy ördögi vigyort majd elkértem a slusszkulcsot és figyelmeztettem őket, hogy rázós utunk lesz.
Helyszűkében voltunk szóval Lettit Márk ölébe ültettem. Annyira édesek voltak, hogy majdnem elcsöppentem. Talán a lábujjaim már tócsát is vertek a padlón, ezt nem tudom. Sebességbe raktam a kocsit majd mint egy őrült vezetni kezdtem, még Lettinél is durvábban. Össze-vissza kanyarogtam a kihalt utcákon, elütöttem pár kukát de azt hiszem ezt csak én élveztem. Gigi mint egy kismajom csimpaszkodott Márkba aki holtra vált tekintettel átkozta a vezetési stílusomat.

A suli parkolójához érkezve úgy láttam helyesnek ha áthajtok néhány kigyúrt, izomagyú, focista taplón meg a sipítozó kurváikon. Sajnos úgy ugráltak el előlem akár a bespeedezett bolhák. Kár, szívesen taposom el a rovarokat.

Végül is rákanyarodtam a parkolóra, lelassítottam a verdát de jaj, túl későn! Pont telibe trafáltam egy pink porchét ( a suli ribancának járgányát ) s az erre beriasztott. Olyan volt mint ha épp szitkozódna. Hírtelen kiugrottam , hogy felmérjem a károkat. Gina kocsiján egyetlen karcolást se véltem felfedezni. Nekem ennyi elég is volt: hátra arc és menetelés az iskolába. Direkt előre mentem ,hogy a galambocskák turbékolhassanak.
Beérkezve a suliba nem láttam mást csak egy repülő Daniellát. Na ezt még én se értettem… JAJ! NEM REPÜL! UGRIIK!! Eszeveszett tempóban kezdtem spurizni a másik irányba de már túl késő volt. Teljes testsúlyával vetette rám magát, rám, egy törékeny, labilis kislányra.
Szinte éreztem ahogyan beleáll a bordám a szívembe de mikor sajnálkozva felvakart a padlóról megnyugodva tapasztaltam ,hogy semmi bajom sem esett. Viszont mint ha Dancsinak kevesebb lett volna egy szemöldökkel.

-Veled mi történt?- pislogtam nagyokat a szemöldökére célozva

-Labor robba… izé. Leégettem gyújtóval.

-visszanő –mosolyodtam el s próbáltam kirugdosni magam az iménti sokkból.

-És mi az ,hogy újabban kislányokra vetődgetsz? –vágtam csípőre a kezem- és miért látni téged ilyen keveset?

-Hát, csak örülök ,hogy látlak? Gigi merre van?- terelte más vizekre a témát.

-Mindjárt jön

-Nélküled mutatkozik?

-Nincs egyedül

-Kivel?

-Márk

-Ki?

-Osztálytársunk- abban a pillanatban beléptek az ajtón. Márk nyitotta-csukta Gina előtt és után. Cipelte a Mignonos zacsikat s talán még a cipője talpát is fényesre nyalta volna ha nincs közönség. Daniella nyögött egy ’’ahhha’’-t amiből arra következtettem ,hogy levágta a szitut. Na mindegy. Mind ahányan voltunk levonultunk a kémia laborba mivel –ki nem találjátok- kémiával nyitottuk a napot. Úgy képzeljétek el ,hogy a föld alatti folyosó végéről nyílik két, egymással szembe lévő ajtó: balra a boncterem jobbra pedig a labor.
Ahogy végig mentünk az ismerős útvonalon felelevenedett bennem a vérfoltok látványa s az a fájdalmas visítozás. Megint kedvem támadt ölni.
A folyosó annyira mélyen húzódott ,hogy a légnyomás miatt sem hangok sem esetlegesen felszabaduló mérges gázok nem tudtak felszökni az iskolaépületbe. Mint egy elszigetelt, titkos kis bunker. Tökéletes.
Kémiában Daniella volt a vérprofi. Fejből fújta a periódusos rendszert, tudta ,hogy mit mivel kell vegyíteni meg ilyenek.
Az óra uncsi volt, számomra semmi érdekes nem történt ám mikor kifelé indultam egy srác félrelökött majd fen hangon ordibálni kezdett ,hogy mit megyek én neki meg ,hogy gót picsa blabla. Gina lépett mellém, elkapta a srác kezét majd félre húzta közben oda kiabált nekem ,hogy ürítsem ki a környéket.
Elsikítottam hát magam ,hogy: GÁZSZIVÁRGÁS! MINDENKI HAGYJA EL A SZEKTORT!- s egy perc alatt ki is rohantak a tébolyodott birkák.
-Én is menjek?
-Igen- biccentett Gina közben próbálta szorításában marasztalni a kapálódzó srácot.
Mikor már csak ők ketten maradtak a teremben Letti gondosan kulcsra zárta az ajtót majd egy székre lökte a fiút.
-Mi a neved srác? –túrt bele a hajába. Szegény gyerek biztosan azt hitte ,hogy Gigi épp próbálja behálózni és a bolondja bele is ment a játékba.

-Ben- suttogta kába hangon ugyan is közben Gina testét méregette.

-Nos, Ben- erősen kihangsúlyozta a nevét- ezt sosem fogod elfelejteni- azzal megragadott egy géztekercset –elsősegély powa- s gondosan a székhez kötözte. A srác csak ámuldozott mint ha egy beteges játék vette volna kezdetét de nem is tévedett olyan sokat.

-Menőbbnek érzed magad attól ,hogy beszóltál egy védtelen (khmm) kislánynak?

-Jól kiosztottam mi?

Gina akkora pofont adott az arcára ,hogy még az ő csuklója is beleroppant Ben meg kis híján elborult a székkel együtt. Hangos, fájdalmas kiáltás vízhangzott a kicsempézett teremben.
-EZ MIVOLT? ERESSZ EL TE PICSA! –ordibálta fen hangon miközben próbálta kiszabadítani magát a béklyókból.

-azt sajnos nem tehetem. Tudod mit teszek azokkal akik bántják a számomra fontos létformákat?- szorította meg a fiú állkapcsát, a füléhez hajolt s mézes hangon belesuttogott- megölöm…

A srác szeme elkerekedett majd szűni nem akaró könyörgésbe kezdett ,hogy engedjék el, soha többet nem tesz ilyet. Gigi megcsóválta a fejét majd felemelt egy higannyalteli kéncsövet.

-Nem előnyöm a megbocsátás. –Hátra feszítette a fejét a hajánál fogva, fogta az üvegcsét s a tartalmával együtt, úgy ahogy volt lenyomta a srác torkán mire az keserves nyüszítésbe kezdett majd a vonyítás átment köhögő rohamba. Fél perc sem telt bele de a srác már liter számra köpte fel a vért. Hevesen patakzottak a könnycseppek az arcán. Szemében rémület és sokk elegyedett. Letti magához vette a szikét az elsősegély dobozból majd –csak az én kedvemért- orvosi precizitással kivágta szerencsétlen szemgolyóját. Addigra már olyan sokkban volt a fiú ,hogy csak nyöszörögni tudott. Még pár perc beletelt de végül átadta a testét a benne tomboló mérgeknek s élettelenül összecsuklott a széken. Rezzenéstelen arccal rágyújtott egy szál cigarettára.

-Nah, egyel kevesebb- köhintett Gina miközben egy selyem sebkendőbe bugyolálta Ben szemgolyóját majd óvatosan a mellei közé csúsztatta a kis ’’ajándék csomagot”. Pár másodpercnyi filózás után ki is ötlötte ,hogy hogyan tüntethetné el nyom nélkül a hullát s a gyilkosságra utaló jeleket.

Felkapott egy flakon alkoholt amit az esetleges sebek kezelése véget tartottak a teremben majd rálocsolta a holttestre. Az összes üveget, tartályt, flakont leborogatta a polcokról majd mielőtt felszabadulhattak volna a mérgező gázok az ajtóhoz sietett, válla fölött átdobta a füstölgő csikket s a tűz egy pillanat alatt belobbant. A folyosóra érve összeborzolta a haját, kissé megtépázta ruháit majd eszelős sikoltozás közepette felrohant az iskola aulájába. 
Hatalmas tömeg gyűlt köré. Teljesen élethűen alakította a ’’sokkos túlélő” szerepét. Elmesélte ,hogy lent maradt Bennel ,hogy magyarázza el neki a házit de véletlen rálöktek egy nátriumos üveget a bór égőre mire az egész kóceráj a tűz martalékává vált szinte egy perc alatt. Ő még ki tudott menekülni de társának már nem volt ekkora szerencséje.

Miután lenyugtatták s megvizsgálták kiengedték az orvosiból. Útban a terem felé rendőrök, tűzoltók s –mentősök helyett- hulla szállítók nyüzsgő csapatának látványa fogadta.

A terembe érve némán leült mellém, a kezembe csúsztatta a selyem zsebkendőt mire én hálás tekintettel csak ennyit tudtam mondani: köszönöm…

„Átlagos emberek azért vannak ,hogy elhitessék a különlegesekkel ,hogy őrültek.”

Sötét volt már mikor rájöttünk hogy elég cuccot vettünk. Egy elhagyatott országúton haladtunk mikor egy elsuhanó épületet láttam a távolban. Sehol egy ember a környéken, még világítás sem volt.

- Várj! – kiáltottam Lettire. – Azt hiszem láttam valamit, állj meg!
Behúzta a kéziféket, majd felém fordult.
- Mit láttál? – kérdezte izgatott hangon.
- Egy házat… elhagyatott volt, sehol senki… be kéne nézni.

- Biztos hogy jó ötlet ez?

- Igen, biztos. Naaaaaaa, kérlek!

- Jólvan… de ha valami bajunk lesz, az a te hibád!
Visszatolatott, majd rákanyarodott egy földútra, ami a házhoz vezetett. Egy erdőn mentünk keresztül, a fák benyúltak az útra, valószínűleg nagyon régóta nem járt erre senki… így még izgalmasabb!
Remegő térdekkel vártam, hogy végre megérkezzünk. Kíváncsi voltam, hogy vajon mi fogad majd a házon belül. Ahogy egyre közeledtünk, kezdtem felfedezni a sötétben a körvonalait majd a teljes épületet. Több emeletes volt, túl nagy egy családi házhoz. Talán egy irodaház vagy valami ahhoz hasonló. Az ablakai olyan feketék voltak mint Letti haja, még a sötétben is kitűntek. A falak omladoztak és meg voltak rogyva. Az ajtó tárva nyitva állt, akárki beléphetett rajta.
- Tuti be akarsz ide menni? – kérdezte remegő hanggal mire én bőszen bólogatni kezdtem. Belül nagyon féltem de hajtott a kíváncsiság, hogy vajon mi is ez.
- Igen, be. És nem, nem várhatsz meg itt, bejössz velem. – ezzel karon ragadtam, kiszállítottam a kocsiból majd befelé kezdtem húzni. Egy lélek sem volt sehol csak a két tűsarkú kopogása visszhangzott a tágas előtérben. Egy szűk csigalépcső vezetett felfelé, éppen akkora, hogy ketten elfértünk rajta. Letti belém kapaszkodva mászott felfelé, éreztem hogy remeg. Megfogtam a kezét és végigsétáltunk az első emeleten. Börtönre hasonlított a hely. Mindenhol fehér szobák, fehér bútorokkal. Egyhangú volt a berendezés. Fehér ágyneművel fedett fehérre mázolt vaságy amiről már rég lepattogott a lakk. Egy fehér komód, a falakon félig leesett tapéta. Ijesztő volt, hogy minden ennyire komor de épp ezért tetszett annyira. A második emelet már mozgalmasabbnak ígérkezett. Kórtermek sokasága tárult a szemünk elé, néhol még véres gézdarabokat, fecskendőket, egy két elszaggatott rongyot, és pár megviselt állapotban árválkodó nővérruhát is találtunk.
- Börtön, és börtönkórház? – kérdezte Letti remegő hangon, mire én erősen megszorítottam a kezét.
- Nem tudom… börtönben nem bánnak ilyen jól az emberrel.
A harmadik emeletre érve dögszag fogadott hányingerre késztetve engem, és megszeppent barátnőmet. Ahogyan együtt róttuk a folyosókat majdnem hasra estem valamiben. Előkerestem a mobilomat és a padlóra világítottam. A látvány sokkolt. Egy félig lebomlott emberi tetem okozott majdnem nyaktörést nekem! Letti hangosan zihálni kezdett majd a falnak dőlt, a lehető legmesszebb tőlem és a ’támadómtól’. Közel hajolva tanulmányozni kezdtem a hullát. Nő volt, harminc év körüli, az arcán valami hihetetlen mértékű fájdalom tükröződött. A szemei nyitva voltak és a szája is. Talán ordíthatott mikor meghalt. Kényszerzubbonyt viselt, és megfakult, kórházi pizsamanadrágot. Kezdett körvonalazódni a dolog…
- Elmegyógyintézet! – kiáltottam Letti felé aki még mindig a lehető legtávolabb állt tőlem.

 – Ugyan, ne félj, ő már nem bánthat. Olyan mintha egy horrorban lennénk. Itt mi vagyunk a főszereplők de nyugi, nem lesz zombigyilkolás és nem fogunk szörnyethalni. Gyere! – nyújtottam ki a kezem felé, mire bizonytalan léptekkel közeledni kezdett irányomba. Mikor megfogta a kezem éreztem, hogy nyirkos a tenyere és hogy egyenetlenül szedi a levegőt.

Határozott mozdulatokkal lépdeltem át a folyosón heverő hullákat. Nem voltak bennem érzelmek leszámítva a kíváncsiságot.

-Képzeld el hullák nélkül! Képzeld el az ellenségeink vérében úszva! Képzeld el  Niki beleit a falon! Soha senki nem jönne ide utánunk, senki nem találná meg itt az eltűnteket. Hatalmas segítség lenne ez a ház –léptem be a folyosón lévő szobába melynek ajtajára az „Igazgatói iroda és Nyilvántartás rendező terem” címet vésték. Bent semmi különös sem volt: egy parkettás szoba széles fa íróasztallal s mindkét oldalán egy-egy székkel.

Gina mint ha egy percre elmerengett volna. Az asztalhoz lépett, lesöpörte a rajta tanyázó irathalmazokat majd felült az asztalra.

-Van bennem fantázia de ezt nem tudom elképzelni. Mit csinálnál a hullákkal amik itt rohadnak? –hallottam a hangján ,hogy egyetlen lehetséges ötlet előállításával rá tudnám venni ,hogy ez legyen az új székházunk.

-egybe gyűjtjük őket, bezárjuk egy szobába s ellovagolunk a naplementében –vigyorodtam el de a mosolyom lehervadt Letti ábrázatától.

-Hozzájuk nem nyúlok!!!

Felnevettem.

-Nem harapnak… csak amíg élnek.

Erre csak egyetértően bólintott de már előre tudtam ,hogy a nagy feladat rám vár s ő majd csak akkor tudja rászánni magát az oszló dögök vonszolására mikor már végeztem az egésszel. Akkor meg olyan mindegy ha segít vagy nem.

-megcsinálom –vontam vállat az undor legkisebb jelét is visszafojtva bensőmbe.

-ne viccelj, segítek!- emberelte meg magát- ám legyen.

*

Másnap korán érkeztünk meg a házhoz. Nappali megvilágításban még a tegnapinál is rémisztőbb volt de most legalább láttuk ,hogy min esünk át. Sima pólókat húztunk magunkra, szakadt pulcsikat, melegítőgatyát és edzőcipőt. Munkáskesztyűk, felfogott haj és orvosi maszk. Igyekeztünk mindenünket ruhával fedni. Ha valaki így látna minket belehalna a döbbenetbe.

-Ne bénázzunk, lássunk neki!- egyből a harmadik emeletre lépcsőztem ám lelkességem ellenére a bűz most sem esett jól ám próbáltam kizárni a környezeti tényezőket. Beálltam egy hulla mellé, megfogtam mind a két karját majd vonszolni kezdtem a folyosón. Undorító volt de ki lehetett bírni. Pár méter megtétele után a csajszi keze tőből kiszakadt én meg a hírtelen lendülettől seggre vágódtam. Hangos reccsenéssel értem padlót de még is puhának éreztem a fadeszkákat. Na bakker! Hát nem pont egy hulla mellkasán landoltam? A csontjai hangos recsegéssel roppantak össze alattam. Ez már nekem is sok volt, azonnal felálltam.

-Oh, bocsánat uram- rúgtam félre utamból majd fogtam a nő levált karjait és behajítottam a mellettem nyíló szobába majd a tulajdonosát is utána. Gina még mindig valahol a folyosó elején járt ám kisvártatva feltűnt kimondhatatlan undorral arcán.

-beteg vagy –nézett végig rajtam. Szép látvány lehettem ahogyan az oszló belső szervek csak nem beborítottak. Fintorogva néztem végig magamon majd megráztam a fejem.

-Meg kell csinálnom –ráncigáltam be az iménti esés tompítómat a hullák számára kijelölt szobákba.

-Valaha ők is mosolyogtak –dobtam rá a folyosó utolsó hulláját a kupacra.

-Nem arról van szó ,hogy viszolygok a hulláktól vagy azok meggyalázásától. Egyszerűen csak nem tudom elvonatkoztatni a gondolataimat az undortól.-végül még is megtette, egy egészen ép állapotban lévő holttestet ráncigált a szobába majd leporolta kezeit.

-Zárjuk kulcsra

-Egyet értek –kisétáltam vele majd örökre bezártuk a szoba ajtaját.

*

Másnap mosolyogva léptünk be az iskola kapuján. Fura volt, és soha nem csináltunk még ilyet. Az osztályterem a szokásos külsejét mutatta. Tanuló stréberek, nyáladzó divatmajmok, sminkelő plázaribancok, és Daniella! Csillogó szemekkel várt ránk, úgyhogy szorosan megölelgettük. Félúton a zsebembe csúsztatott pár rózsaszín tablettát, és egy cetlit.
- Lettinek egy szót se! – súgta a fülembe, mire én nagyot bólintottam. A cetlin ez állt: „Vágyfokozó recept. Végy egy adag Márkot, egy adag Lettit. Ezeknek tereld el a figyelmét, majd rakd bele az italukba. Úgy olvad el, mint a cukor. Ezután pár keverintés, 10 percig állni hagyjuk, és kéz is az új álompár! Mellékhatása nincs. Jó szórakozást!” sikerült visszafolytanom a hirtelen előtörő hisztérikus nevetést, de Letti mégis észrevette, hogy valamin nagyon mosolygok, ám nem kérdezett rá. Márk szokás szerint egyedül lépett be az ajtón, majd levágta magát a helyére, és a fejét a hideg padra hajtotta. Álmosnak tűnt, talán koncertjük volt este, vagy Nikinél volt egy matracpróbán…utóbbi gondolatra fintorba vágtam az arcom. Letti csillogó ámultam nézte az előtte ülő, vagyis félig fekvő Márkot. Letti kávémániás… Márk álmos… tökéletes!
- Kértek kávét fiatalok? – vettem elő a legédesebb, már-már angyali mosolyomat, és ezzel együtt az antik teáskészletemet, no meg persze a termoszt. A kávé tíz perccel ezelőtt még bugyogott a kávéfőzőből, szóval tökéletes.
- Most jól esne… - sóhajtott fel Gigi, és hálás szemekkel pillantott szerény személyemre.
- Márk?
- Tessék?
- Kérsz kávét?
- Aha, igen, köszönöm. – valami mosolyféleséget erőltetett az arcára, és visszafeküdt a padra. A csészék aljába csempésztem a vágyfokozót, majd töltöttem rá kávét, és elkevergettem. Nyomtam egyet Gigi kezébe, majd Márk padjára is leraktam. A srác ahogy megérezte azt a bizonyos frissen főtt illatot egyből kinyitotta a szemét, és a csésze után kapott, mint valami drogos, a napi adagja után. Daniellára néztem, aki rám kacsintott, és a ’tíz perc’ szavakat véltem felfedezni a tátogásából. Öt perc elteltével Daniella megkérte Lettit, hogy hadd ülhessen mellém, mire Letti kétségbeesett hangon megkérdezte, hogy akkor ő hova ül? Szerencsénkre Márk, az a jótét lélek felajánlotta, hogy mellé. Két, azaz összesen kettő perc volt hátra, amíg a szer hatni kezd. Lélegzet visszafolytva vándorolt a pillantásom. Először az órát néztem, a mutató mintha lassabban mozgott volna, mint amúgy. Szórakozik velem. Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt, majd az előttem ülőket kezdtem nézni. Eddig semmi… még mindig semmi… ebből soha nem lesz semmi. Éppen szólni akartam a Drága Dílernek mellettem, mikor a pillantásom, és egyben Márk keze is Letti combjára vándorolt. Letti meglepődve nézett rá, majd hagyta, hogy Márk végigsimogassa a combját. A srác keze egyre feljebb, és feljebb haladt, mire a mi jól nevelt kislányunk megfogta, és közelebb húzta magát hozzá. Márk átkarolta, és Letti a vállára hajtotta a fejét. Az ujjaikat összefogták, majd Márk újra akcióba lendült. Ez alkalommal Letti nyakát kezdte puszilgatni, és tudniillik erre nagyon érzékeny. Letti egyre szaporábban szedte a levegőt, mikor végre kicsöngettek. Letti hirtelen felpattant, és Márk ölében ülve falták egymás ajkait.

- Mennyi ideig tart a hatása? – kérdeztem bizonytalanul Ms. Dílert.

- Ha igaz szerelem van kettőjük között, akkor örökre. – mosolyodott el, majd újból figyelni kezdtük őket. Pár pillanat elteltével a csengő hangja szakította szét őket, amit csalódott sóhajjal nyugtáztunk…

A következő szünetben a felállás ugyanaz volt: a fiatalok egymást falták, mi meg csendben örültünk, egészen addig, amíg meg nem zavarták őket. Márk ’tündibündi’ barátnője lépett be a terem ajtaján, de ők le sem szarták. Fel sem figyeltek a csaj ordítására, sem arra hogy melléjük viharzott. Letti akkor eszmélt fel, mikor a csaj lerángatta Márkról, és ütésre emelte a kezét. Gyors reflexeinek, és hajlékonyságának köszönhetően elhajolt előle, és így a hirtelen lendülettől Niki majdnem elesett. Drága barátnőm látta ezt, és jól szórakozott a csaj bénázásán. Mikor újra ütésre emelte a kezét Letti elkapta azt és hátracsavarta majd a hátába térdelt és a padlóra kényszerítette. A csaj sikítása rázta meg az épületet. Domina duóm fele a hátára ült, és a fülébe suttogott:

- Pattogsz még kicsi bolha?
Szabadulni próbált a kegyetlen csapdából, de ez ebben a kicsavarodott helyzetben lehetetlen volt. Fájdalmas nyögéssel adta meg magát, majd Letti rántott egyet a már amúgy is sajgó karján. Hangos roppanás hallatszott, és Niki sikítása törte meg a döbbent csendet.

Eszem ágában sem volt leállítanom. Még élveztem is a látványt ahogy fájdalomtól ittas arccal próbálta kicibálni élettelen kezet a kobra szorításából. Boldogság töltött el ám mikor láttam belépni Mr. Dinners-t ,a földrajz tanárunkat a mosolyom lefagyott.
Oda ugrottam hát a civakodó pár mellé, szélsebesen lerántottam Gigit a csajról ám mikor felnéztem kimondhatatlan nyugalom töltött el. Dancsi elvonta a tanár figyelmét így ő az egészből semmit sem látott. Ilyenkor hálát adok az égnek a barátaim gyors reakció képességéért.
Viszont Niki még mindig összegörnyedve feküdt a padlón s közben jobb vállát dörzsölgette. Még könnyeket is sikerült belőle kicsavarni.
Valamit ki kellett találnom. Daniella nem ér rá Gina pedig pillanatnyilag nem képes gondolkodni. Végül hírtelen ötlettől vezérelve keserves sikoltozásba kezdtem. Mr. Dinners azonnal rám kapta a tekintetét. Látva Daniella értetlen arcát megtorpantam egy percre míg végiggondoltam mit is fogok mondani.
-Tanár úr! Tanár úr! Nikolett átesett a táskámon. Nem tudom mi baja de orvoshoz kéne vinni! –kiabáltam fennhangon de még mutogattam is hozzá. A tancsi azonnal felhúzta szegény lányt a földről aki értetlenül bámult rám ám mikor látta ,hogy elmutogatom a „szólj egy szót és meghalsz!” mondatott úgy határozott ,hogy inkább hallgat a történtekről. Mikor bezárult mögöttük az ajtó körbenéztem a zavarodott tömegen.

-Aki elmondja mi történt annak a seggébe állítom a tűsarkúm!- hadonásztam szaporán

-Nem! Mondják csak el nyugodtan! Mondják el ,hogy az a picsa rám támadt s ,hogy kénytelen voltam megvédeni magam! –vágta keresztbe karjait Gina miközben durcás arccal leült a székére. Daniella ült le mellé s nyugtató szavak kíséretében átölelte barátnőnk vállát. Én Márk mellé heveredtem de ő már azt se tudta hol van. Mikor megkérdeztem ,hogy tudja-e mi történt válasz nélkül ráborult a padjára. Erre Dancsi kotorászni kezdett a sebében majd egy „hupszi~” kíséretében elmagyarázta ,hogy rossz tablettát adott a srácnak.

-Milyen tabletta?- emelte meg szemöldökét Gina. Miután elmagyaráztuk neki a helyzetet s túléltük a ’’VIGYÁZZ! Gina könyveket dobál!”- rohamot minden nagyon nyugodt lett. Minden kivéve Lettit aki még mindig azon fortyongott ,hogy miért nem végezhetett végleg Nikivel. Mint egy narkós aki először lövi be magát ám egyből rákap. Már alig várta a következő adagját.