IV. Az elmém zavaros

A példa (...) erősebb, mint a követendő szabály.

Csodálattal néztem, ahogyan Gigi egymaga betáncolja a színpadot. Kecses, nőies mozdulataival ámulatba ejtett. Egy egész hónapon át el tudnám nézni, ahogyan táncol. Nagyon jól csinálta, hiszen kiskora óta szenvedélye a balett. Arra eszméltem fel, hogy Daniella bökdös, hogy az előadás öt perce véget ért, és hogy mennünk kéne. Húsz perce álltunk egy helyben, mikor Letti rám csörgött, hogy hol vagyunk már. Kiderült, hogy amíg én bambultam, és amíg lent vártuk barátos nőnket addig ő már fél doboz cigin volt túl odakint, a kocsi mellett. Vihogva siettünk ki az épületből, majd az utca túloldalán parkoló balerinánkhoz futottunk, és szorosan megölelgettük. Szólásra nyitottam a szám, hogy megdicsérjem, de belém fojtotta a szót.
- Abszint kell. Most. – vigyorgott rám, majd Daniellára, és ennyi épp elég volt, hogy tudjam, nem érezte jól magát sem előadás közben, sem amúgy. A lehető leggyorsabban bepattantunk a kocsiba, és siettünk bevásárolni.

Fél óra múlva már egy lepukkant parkban ültünk hat doboz cigi, öt üveg tequila, négy abszint, három vodka, két whisky, és pálinka társaságában. Mellettünk csak pár részeg fiatal lézengett, nagyon nem is zavartak. Letti rágyújtott, majd kétkedő pillantással nézett az előttünk elterülő piamennyiségre.

- Mi ez a nézés? – kérdeztem.
- Ha ezt mind megisszuk… ajj, lesznek következményei. – rándult fintorba fáradt arca.

- Micsoda? Tíz óra van, fél kettőre józan leszel, akkor is ha az összest egyedül iszod meg. Ne csináld! – pirított oda Daniella ezzel ösztönözve Gigit arra, hogy rúgjunk ki a hámból. Barátnőm elgondolkodott, majd egy pillanat múlva már az abszintért nyúlt, és meghúzta. Pár perc múlva eltüntette a második üveget is, és kezdett egyre hangosabban nevetni mindenen. Látva, hogy Letti jól érzi magát mi is felbátorodtunk. Én a whiskyt ítéltem halálra, Dancsi a pálinkát. Fél óra múlva kis triónk a fűben feküdve nevetett mindenen, amit egy kicsit is viccesnek találtunk. A fültágítóként használt ásványvizes kupakon, a felnyírt, bénán festett vörös hajon, a szánalmas „én leszek itt a legnagyobb arc” címért vívott próbálkozásokon, az öncsonkításon, egy szóval : Nikin. Kínunkban már csak röhögtünk rajta, hiszen ki ő hozzánk képest? Talán a hangyákhoz kéne sorolnom, de nem bántom meg ezzel szegény hangyákat, hiszen nekik is vannak érzéseik…
Túl idilli is volt ez az egész, tudtam hogy valami majd megzavar minket. Egy négy-öt fős csapat leült tőlünk pár méterre. Látszott, hogy ők sem szomjasak, ujjal mutogattak felénk, de mi nagyon nem zavartattuk magunkat, Letti pár slukkra felhajtott még egy abszintot, amíg mi békésen szívtuk a cigijét. A másik csoport egy tagja elindult felénk behemót járásával. Fiúnak tippeltem, de kiderült hogy teljes mértékben lány, ráadásul az általunk istenített, imádott, és bálványozott Nikit hittem pasinak.
- Van még piátok? – kérdezte flegmán, mire én elnyomtam a cipőjén a cigit.
- Számodra itt semmi sincs. – mosolyogtam rá, majd nagyot sóhajtva folytattam. – Sőt, soha nem is lesz. Mért is lenne? Nem értem mért gondoltad, hogy most, enyhén részegen jó fejek leszünk veled. Nem érdemelted ki, és a büdös életben nem fogod kiérdemelni azt, hogy többre tartsalak egy alattomos kis patkánynál. Na húzd el innen a beled, amíg szépen szólok.
Én is meglepődtem, hogy nem kezdtem el fojtogatni, vagy nem téptem ki a nyelvét a hanglejtése miatt. Talán a cipőjén elnyomott cigaretta miatt voltam nyugodt, vagy csak a whisky tompított el, de nem érdekelt, ez is megtette a hatását. Niki nagy szemekkel kihúzta magát, majd visszatámolygott a saját bagázsához, és lerogyott valaki ölébe. Fennhangon panaszkodott miattunk, mire még szélesebb vigyorra húztam a szám. Daniella elismerősen veregette meg a vállam, és oldalba bökte Lettit, aki kómás fejjel végre felült.
- Történt valami? – kérdezte dülöngélve, majd a nikotin-adagját sietett pótolni.
- Épp az előbb küldtem el a drága barátnőnket a vérbe. – mosolyogtam.
- Mit mondtál Daniellának? – riadtan nézett Dancsira, aki szintén csak vigyorgott.
- Nem neki, Nikkcsikének.
- Mit keresett az ribanc itt? – kiáltott fel.
- Két méterre ül tőled.
- Ja… leszarom! – próbálta meggyújtani a leghőbb szerelmét, de úgy festett, hogy az öngyújtó féltékeny lett, és nem hagyta beteljesülni szerelmüket. Letti erőt vett magán, majd a csapat felé fordult, és gonosz vigyorral melléjük tipegett.
- Srácok, nincs valakinek egy gyújtója? – mutatott kétségbeesett fejjel a kezében figyelő koporsószögre. Hárman ugrottak fel egyszerre, mire Gigi azt sem tudta hova forduljon. A legközelebb állótól vette el azt ami hiányzott, és az öngyújtó fényében tanulmányozta az arcát. Márk állt vele szemben.

- Nekem nem adnak piát, ti meg rögtön ugrotok neki? Hogy is van ez? – hallatszott sipákolás a háttérből, de gyorsan lepisszegték.
Ez sem riasztotta el. Hálásan ’köszönöm’-öt rebegett, majd cuppantott egyet a srác arcára, és boldog mosollyal sétált vissza hozzánk. Félúton hátra fordult, és félhangosan így szólt :
- Ha akartok gyertek piálni. De a bébi bálnát hagyjátok otthon. – nevetett hangosan, majd lerogyott mellénk.
- Úúúúúú, ribanc! – öleltem át, majd elégedett pillantással szemléltem, ahogy a srácok elindulnak felénk, egy alakot hátrahagyva, mégpedig Nikit.

- Hát jó! Ha ti így, én is így! Hazamentem! Cső! – ordibált felénk, de csak Márk volt képes arra, hogy integessen neki, aztán visszafordult Lettihez, aki a kezébe nyomott egy kis tequilát. Éreztem, hogy ez még csak az este előszele…

*

Utálok hülyeségeket álmodni. Nagyon. Álmomban piáltunk valami koszfészek parkban, elküldtem Nikit a francba, Márk meg Letti egymásra voltak kattanva, aztán telehánytunk egy éjjelnappalit, fél téglákat dobáltunk a diri kertjébe, és betörtük pár ablakát, próbáltam levakarni magamról a rám tapadt nyomorék srácokat, az egyiket homlokon is térdeltem, de ebben nem vagyok biztos. Szépen lassan arra eszméltem, hogy még sem álmodtam, az egész a valóság volt. A telefon csörgésére eszméltem, Letti hívott.

- Cica figyelj, kurvára elkéstünk, már fél órája a tetkósnál kéne ülnöm, basszus, hol vagy?
- Itthon… asszem… nem, mégsem. Nálad.

- Mit keresel te nálam? Mindegy, figyelj, húsz perc és ott vagyok, közben felhívom Annát hogy késünk. Puszi…
Bíp-bíp-bíp. Reagálni sem volt időm, sőt, kedvem sem nagyon volt menni, de megígértem, ezért ott leszek. Öt perc lustálkodás még belefér…
Az öt percből két és fél óra lett. A telefonomhoz kaptam, hogy felhívjam Gigit, hogy nem megyek, de nem volt rá szükség. Letti sms-t küldött, hogy Anna nem végzett időben az előttünk lévő csajszival, szóval az időpontját áttették háromra. Egész pontosan kettő óra tizenhét perckor bevonultam a fürdőbe, és készülődni kezdtem…

~eközben Lettinél~

- Azt a jó büdös kettébaszott kurva életbe! Dögöljön meg az a megboldogult kanmajom aki megkúrta azt a szerencsétlen lotyót aki megszülte az a köcsög faszfej embert aki feltalálta az alkoholt! – ordított fel, majd mikor rájött, hogy nem is otthon van befogta a száját. A szobában semmi ismerős dologra nem lelt, leszámítva persze a fűzőjét, a szoknyáját, és a magas sarkúját. Egy idegen illatú pulcsi volt rajta, de az illat felettébb kellemes volt, ismerte, de nem tudta honnan… az ajtóhoz tipegett, de kinyitni már nem tudta, ezt megtette más. A döbbenettől szóhoz nem jutott, csak bámulta a vele szemben állót szüntelen, és szakadatlan. A másik törte meg a csendet.
- Hallom felkeltél… - fintorodott el. – Hoztam kávét, fejfájás-csillapítót, meg cukrot, tejet, ööö…virágot… - Márk arca vörösen izzott, és ezzel még jobban zavarba hozta barátnőmet.

- Köszönöm, ööö… nagyon aranyos vagy. – mosolygott Letti bátorítóan, de belül remegett. Hogy került Márkhoz, volt valami, mért pont hozzá?

Az viseli a legsúlyosabb terhet, aki a legtöbbet tudja. Mert az övé a felelősség.

Úgy gondolom, kicsit kiöltöztem, pedig csak a tetkóshoz mentünk. A szalon elé érve Liza görcsösen szorította a kezem, amíg én halál nyugodtan sétáltam. - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Márk, miközben átkarolta a vállam.
- Igen, de hányszor kérdezed még meg? – tromfoltam le.
- Bocs, ne haragudj, de én is megbántam… - mondta, majd a szája elé kapta a kezét.- Hogy mi? Neked is van? – néztem rá nagy szemekkel, mire bűnbánó mosollyal mesélni kezdett.
- 15 évesen menő dolognak tartottam, hogy a hátsómra varratom Ville Valot, most már annyira nem tetszik. – húzta el a száját.
- Ezt meg kell mutatnod – vihogtam fel.
- Dehogy mutatom, megvesztél? Ez az, amit soha senki nem fog látni. Tényleg! Valamikor leszedetem onnan. Na, egyre jobb ötleteim vannak.
- Te bolond vagy. – mosolyogtam, majd cuppantottam egyet az arcára, és elkezdtem Lizát befele húzni. Barátnőm egyre jobban remegett, holott nem is neki csinálták a rib*crendszámot, hanem nekem… de akartam! Mindennél jobban akartam. Az ajtó nyikorogva nyílt ki, mire Anna felém fordult. Gonosz vigyorral az arcán megkérdezte:

- Na mehet? – a szívem hatalmasat dobbant erre a kérdésre. Liza mellettem nyelt egy nagyot, és éreztem, hogy ez nem lesz egy sétagalopp…

Másfél órája feküdtem egy helyben hason, és kezdtem megunni. Márk arca az enyém mellett volt, az asztalra hajtotta a fejét, a szája csak pár centire az enyémtől. Lizi annyira szorította a kezem, hogy elzsibbadt, de valami eszméletlen módon. Éreztem, hogy még mindig remeg. Márkra néztem –ezzel elég könnyű dolgom volt- és lassan mosolyra húztam a szám. Szinte elvesztem azokban a csodás tengerkék szemekben. Annyira kifejezők voltak, hogy majd’ megszólaltak. Láttam bennük a féltést, az aggódást, és… a vágyat. Éreztem, ahogy pillantása végigsöpör rajtam, és libabőrös lettem. Féltő tekintete lassan a derekamra vándorolt, majd gyorsan vissza rám.

- Nem fáj? – suttogott a fülembe.

- Mi? Elkezdted már Anna? – kérdeztem tetoválóművészemtől, mire ő meglepett hangon válaszolt.

- Már kész van… megnézed?

- Hogy a viharba ne nézném? – tápászkodtam fel boldog mosollyal, de a derekamba nyilalló fájdalom miatt nem tudtam. Amikor már harmadszori nekifutásra sem sikerült kezdtem megijedni. Mi van velem? Talán Márk közelsége tompított el, vagy nem tudom, de akkor is aggasztó volt, hogy ennyire fájt.

- ÁU! – nyögtem fel hangosan, mire mind a hárman kérdéseket zúdítottak rám. Hol fáj, mi fáj, mi a baj, mért nem ülsz fel, kérsz vizet, kérsz cigit, és folytatták volna hajnalig, de közbeszóltam.

- Fáj. – mondtam könnybe lábadt szemekkel, mire Márk lassan a derekamhoz hajolt, és rosszcsont mosollyal az arcán nyomott egy puszit az említett testrészemre.
- Most jobb? – kérdezte kissé kipirulva, mire én paradicsom színt öltve válaszoltam.
- Persze, aha, ja… - elgyengültem a közelségétől, majd negyedszerre is próbálkoztam a felállással, nem hagytam, hogy elborítsa az agyam a rózsaszín köd. A szalonban csak a platformom kopogása hallatszott, ahogy lassan a tükörhöz tipegtem, és elégedetten szemléltem a derekamat borító csodát, ami egy életen át az útitársam lesz, akárhova megyek.
- Ez… ez… ez… ÚRISTEN ANNA KÖSZÖNÖM! – ugrottam a nyakába, de azért feljajdultam, mikor Anna vékony karjai a derekamat kezdték ölelni. Az említett hangra Anna inkább a fenekembe markolt, majd mikor nevetve sírni kezdtem elengedett.
- Adok kenceficét, amitől nem lesz ennyire szörnyű. Nem értem… érezted egyáltalán ahogy csinálom?

- Semmit. Az égvilágon semmit.
- Hát akkor nem tudom. – nyomott a kezembe egy nagy tégely kenőcsöt, majd óvatosan leragasztotta a még vérző művét.
- Mért vérzik amúgy? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
- Pár vonalat erőseben és többször kellett áthúznom, amúgy nem látszódott volna a teljes minta, csak valami szar utánzata lett volna.
- Ahhhha, értem. Tökmindegy, megérte. – vigyorogtam megint.
- Ugye hoztál magaddal váltás pólót?
- Miért?
- A fűző valami kibebaszottul fogja ezt nyomni, és még jobban fog fájni.
- Hát bakker, nem. Hetedikes korom óta csak fűzőt hordok, egy-két pólóm van csak.
- Pulcsi nem teszi meg? – kérdezte Márk, majd levette az övét, és a kezembe nyomta.
- Köszönöm. – lefejtettem magamról a fűzőt, és belebújtam a pulcsijába. Az illat megrészegített, hirtelen nem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, hogy hol vagyok, milyen évet írunk, egyáltalán a Földön vagyok-e még, vagy éppen a Holdon sétálok, de ezek a dolgok eltörpültek. Nem érdekelt már semmi.

- Uh, Drága Anna, mennyivel tartozom?

- Hagyjad már, semmivel. – mosolygott rám, majd én újra a nyakába ugrottam. – Viszont kérnék egy szívességet. – mondta enyhén remegő hanggal.
- Bármit.
- Lerajzolnál majd valamikor? Nem muszáj most rögtön, csak érted… még soha senki nem rajzolt le, és mivel te olyan profi vagy ebben…
- Holnap? Ha meg tudok majd mozdulni, akkor futok is hozzád. – mosolyogtam.
- Tökéletes.
Boldog mosollyal az arcomon távoztam a szalonból. Ma semmi sem ronthatta el a jó kedvem. Végre megcsináltattam a tetkót, az életem meghatározó személyei társaságában, és persze lassan egy kis patkánnyal kevesebb lesz a Földön… istenem, édes a bosszú.
- Zavarna titeket, ha bemennénk vásárolni hazafele? – kérdeztem tőlük.
- Dehogy is! Mit kapok? – nézett rám csillogó szemekkel Lizi.
- Akármit. Téged nem zavar? – kérdeztem Márkot.
- Nem zavar. – villantott rám egy ragyogó mosolyt, mire a szívem kihagyott pár ütemet. Mikor visszaállt a normál ütemébe beindítottam az autót, és suhantam is tovább.

A plázába érve tömeg fogadott. Mindenkinek most lett kedve vásárolni? Érthetetlen. Belekaroltam két hűséges kísérőmbe, majd a nyakunkba vettük a boltokat. Lizának vettem egy Swarovski köves tiarát, és eldöntöttem, hogy majd a halloween-i sulis banzáj előtt adom oda neki. Magamnak vettem egy csomó pólót, és eszembe jutott a deszkás korszakom. Akkor hordtam ilyen cuccokat, amit kidobattam Anyuval a kukába. Elmerültem az emlékeimben, és elhatároztam, hogy ha hazaérek majd előszedem a régi fotókat, és a megmaradt cuccaimat a pincéből. Az üzleteket járva megálltam egy kirakat előtt, és szemügyre vettem egy fekete platform tűsarkút. Olyan gyönyörű volt, hogy azonnal berohantam, felpróbáltam, és meg is vettem. A csajos csacsogásban, amit Lizával folytattam nem vettem észre, hogy a kis triónk harmadik tagja eltűnt. Pánikba estem. Hova lett ez a majom? Hirtelen ötlettől vezérelve 180 fokos fordulatot vettem, és megláttam, ahogy egy DC bolt kirakatát nézi. Halkan mellé sétáltam, és hátulról átöleltem a derekát. Ő összekulcsolta az ujjainkat, majd nyomott egy puszit az arcomra. Annyira idilli volt ez az egész, mint a mesékben. A hercegnő végre megtalálja a hercegét, kit olyan régóta keres. A bibi csak annyi, hogy a herceg a sárkányt szereti, az ő szolgálatába állt a királylány kegyei helyett. De a királylány felhagy a szokásos tevékenységeivel, páncélt ölt, kinyírja a sárkányt, és a herceggel elgaloppolnak a naplementében. Megráztam a fejem, majd elengedtem Márkot.
- Mit figyelsz annyira? – kérdeztem.
- Semmi különöset de az a cipő… - pillantását újra a kirakat felé fordította.
- Melyik?
- Fent, balról a harmadik.
A cipő tényleg eszméletlenül nézett ki, még fel is vettem volna, ha megegyezik a stílusommal, de sajnos nem, ezért meghagytam Kedvesemnek.

- Liz merre van? – sóhajtott nagyot, és elszakította a pillantását a cipőről.
- Nem tudom, keresd meg, én benézek ide még egy pólóért. – vigyorogtam rá. Márk elsietett megkeresni Lizát, amíg én belibbentem a boltba, és hihetetlen sebességgel kiválasztottam, és kifizettem Márk másik szerelmét. Levettem vagy három nekem tetsző pólót, és két nagy szatyorral a kezemben távoztam az üzletből. Márkot és Lizát a McDonalds előtt találtam meg, éppen fizettek. Liza majdnem rám borította a tálcáján figyelő kajamennyiséget, majd a szívéhez kapva erélyesen rám szólt.
- Ha még egyszer, esküszöm csak még egyszer rám hozod a szívbajt én… én… én… nem tudom mit csinálok, de fájni fog! – fenyegetőzött.
- Bolondlány. Na csüccs, és egyetek.
- De én neked is rendeltem…
- Én meg nem vagyok éhes – vigyorogtam.
- De…
- Egyél már egy kicsit… - szólt közbe Márk olyan hanglejtéssel, aminek nem tudtam ellenállni.
- Jól van, majd csipegetek. – adtam meg magam.
Gyorsan megettük az előttünk elterülő seggnövesztő étket, majd hazafelé indultunk. Lizát kitettem a házuk előtt, mire Márk is ki akart szállni.

- Hát te meg hova-hova?
- Itt nekem is jó, csak pár utcányira lakok innen.
- Ne hülyéskedj már, itt figyel a kocsi a seggem alatt, hazadoblak. Na szállj vissza de rögtön.
- Hát… de csak ha nem gond.
- De. Igen is gond. Tudod mit? Sétálj haza a mínusz negyven fokban. – kiszálltam a volán mögül, és betuszkoltam Szerelmemet az anyósülésre, majd én is újra bepattantam.
- Na mondjad merre laksz.
Mikor a címet mondta leesett az állam. Nem lehet… nem. Nem, nem…
- Oké. – nyeltem egy nagyot, majd a motort bőgetve róttam az ismerős utcákat. Mintha csak Ő ült volna mellettem, az illata is hasonló volt hozzá…ráadásul ott lakik mint Ő, abban a szobában ahol egykor az én nagy Ő-m tengette napjait, élte végnapjait, majd múlt el. Nagyot sóhajtva parkoltam le a házuk előtt. AZ emlékek megrohamoztam, mikor a ház sziluettje a szemem elé tűnt. Mélyet sóhajtottam, majd becsuktam a szemem. Remegett mindenem, és úgy éreztem nem kapok levegőt. Visszafojtottam a sírást, legalább addig, amíg nem érek haza, vagy amíg Márk már nem láthat.
- Hát… khm… köszönöm hogy hazahoztál, és köszönöm ezt a napot. Egy élmény volt. – ölelt meg szorosan, de mégis óvatosan. Vigyázott a még mindig sajgó derekamra, óvatosan simogatta meg.
- Igazán nincs mit. – mélyet szippantottam az illatából, majd lassan elengedtem.
- Hát akkor… szia, jó éjt, meg egyebek. – mosolyogva búcsút akart inteni, mire én újra a nyakába szöktem. Imádtam ahogy átölelt, imádtam ahogy a fülembe suttogott, minden porcikáját, minden tettét, rosszat és jót, helyest és helytelent, mindent imádtam benne.

- Visszaadom a pulcsidat… - húztam le lassan a cipzárt, de elkapta a csuklómat és felhúzta.
- Megtarthatod. – mosolygott rám, majd újra indult volna.
- Várj még egy kicsit. – nyitottam ki a csomagtartót, majd kivettem a neki szánt cipőt, és a kezébe nyomtam.
- Ez a tiéd. – mosolyogtam.
Bizonytalanul nézett a szatyorba, majd mikor meglátta mi van benne elállt a lélegzete.
- Ez… ez az enyém?
- Igen. – mosolyogtam újfent.
- Úristen Letti, köszönöm! – a karjaiba zárt, majd megcsókolt… atya ég, megcsókolt! De… neki barátnője van… baszok én rá! Elgyengültem, de a csóktól újult erőre kapva átkaroltam a nyakát, és visszacsókoltam. Szeretem… mindennél, és mindenkinél jobban… nagyon…
Egyszerre húzódtunk el a másiktól, majd elnevettük magunkat.
- Épp most csaltad meg a te Drága Nikkcsikédet.
- Amiről nem tud, az nem fáj neki. – kacsintott rám, majd újra megcsókolt. Ezúttal lágyan, gyengéden… és milyen veszett jól csókolt! Irigylem azt a kurvát, ebből a szempontból nagyon is.
A csók után gyengéden megölelt, és nyomott egy puszit a nyakamra.
- Szeretlek… - suttogta a fülembe, mire én tágra nyílt szemekkel kérdeztem vissza.
- Hogy mi?
- Hát… khm… illetve ööö… nagyon is kedvellek Letti.
- Azt mondtad szeretsz. – váltottam hangnemet. – És Niki? Vele mi van?
- Őt is szeretem, de érted… te sokkal jobb vagy nála.
- Ezt vehetem bóknak? És most szakítotok, vagy mi?
- Igen! Szakítunk! – mocorgást hallottam a verandáról, majd Niki behemót alakja tűnt a szemem elé. – Hogy tehetted ezt velem? – kérdezte a mi bébi bálnánk fátyolos tekintettel, majd elviharzott.
- Na ezt megcsináltam! Egy balfasz vagyok! Na gratulálj!
- Szerintem én most megyek. – szóltam rideg hangon, majd bepattantam a kocsiba és elhajtottam. Kívülről érzéketlennek mutattam magam, de belül szinte visongtam az örömtől. Összevesztek végre.
Most már csak a csodára vártam, ami hamarosan magától kopogtat majd az ajtómon.
Lassan egy patkánnyal kevesebb…