Azt hiszem, hogy kezdek megőrülni. Fogalmatok sincs, hogy mit kell megélnem nap mint nap. Senki se tud róla semmit, kivéve a szerelmem de ő nem segíthet. Tehetetlen vagyok és lassan… kezdem úgy érezni, hogy megteltem érzelmileg, kész, vége, nem fér belém több. Elegem van, besokalltam és mindjárt felrobban a fejem. Apró kis parazitaként tekeregnek a bőröm alatt a gondolatok, nem hagynak aludni, enni, feküdni… semmi. Annyira elárasztanak és még is annyira üres vagyok. Fogalmam sincs mihez kezdhetnék. A tehetetlenség lassan kúszik fel a lábamon, érzem, ahogy kicsi kampókat döf belém, majd szalagot köt át rajtuk míg lassan már a szememet sem tudom kinyitni. Folyton itt kering körülöttem ez a feketeség, össze szorul a gyomrom, hányok, szarul vagyok, nem alszok csak forgolódok, kaparom a falat és legszívesebben a fejemet verném bele. Nem tudok küzdeni ellene, nem tudom feladni, nem tudok semmit sem tenni csak várni, hogy majd elmúlik magától. Utálok itthon lenni, utálom a környezetem, beszűkült a látóterem. Csak a rosszat látom mindenben, a világban, az emberekben. Nem tudok örülni, úgy érzem magam, mint egy árnyék. Fel-le mászkálok a házban akár éjjel is. Áttetszőnek, halványnak, észrevehetetlennek érzem magam. Úgy érzem, hogy senki sem látja rajtam de én tudom, hogy kezdem elveszíteni magam. Mindig bolondos voltam és játékos és vidám és kirívó. Most meg… nyomát sem látom a régi önnön valómnak. Üveges szemek, nem látok bennük célt, nincs bennük tűz, nincs miért harcolnia.
Annyi éven át tettettem, hogy rendben van minden, hogy minden bajt leszarok, hogy lepereg rólam a sok gond és semmin sem akadok fennt, komolyan elhitettem magammal, hogy képes vagyok kizárni a rossz érzelmeket. Sajnos csak halogattam őket, míg nem egyszerre egy nagy, hatalmas viharfelhővé álltak össze és most lesújtanak rám.
Még mindig próbálok magyarázatokat, kifogásokat keresni rá, próbálom figyelmen kívül hagyni. bebeszélem magamnk, hogy ez biztosan az újonnan szedni kezdett fogamzásgátló miatt van, hisz azon megemlítik mellékhatásként a depressziót. Próbálom hitegetni magam, de már sejtem, hogy ez a tüske bokor sokkal régebb óta kezdett gyökerezni bennem és most, hogy ennyi minden rossz türtént körülöttem, amit már nem lehet egyszerűen csak figyelmen kívül hagyni ez az alattomos, gusztustalan kis parazita felütötte a fejét és ott támad, ahol a leggyengébb vagyok. Bele mászik a gondolataimba, mindent irányít.
Semmihez nincs kedvem.
Régen annyit festettem és olvastam, mostmár csak nézem a falat, sírhatnékom van és senkit se akarok látni, de ha egyedül vagyok az sem jó. Semmi se jó sehogyan. Semmi, senki, sehol, sehogy… Elvesztettem a célokat, az értékeket, a módszereket. Úgy érzem halott vagyok, szűrke és életképtelen. Örülnöm kéne, ünnepelni, hisz nemsokára itt a szülinapom, nagykorú leszek és ezt pár hónapja még repesve vártam, hogy jujj de jó lesz, blizok, iszok és semmi sem fog érdekelni. És ekkor jöttem rá, hogy már évek óta menekülök. Mindig úgy oldottam meg a gondokat, hogy nem foglalkoztam velük. Ők pedig csak rakódtak rám vastag rétegekben, teljesen felzabálva a valódi énem. Mára már a tudatomig hatoltak és elhitetik velem, hogy értéktelen vagyok, értelmetlen minden, amit teszek.
Nem tudom, hogy kéne ezt kezelnem. Gyógyszerekről és orvosokról hallani sem akarok, HD-minőségben látom, hogy mit tesznek ezek az emberrel.
Csak várom, hogy elmúljon és megoldódjon magától. Mi mást tehetnék? Téli depresszió? Depresszió, pánikbetegség? Mellékhatás? Talán… nem akarom megtudni, nem figyelek rá és egyszer majd csak elmegy.
