Egy rövid, egyszerű, egyértelmű kérdés fogalmazódott meg bennem ma reggel. Miért? Ezt a kérdés egész kicsi korunktól ismerjük már, nagyon sokszor faggattuk egyik másik szülőt, esetleg nagyszülőt, amikor meg akartuk tudni, hogy hogyan működik a világ. Hogy olyan dolgokra derüljön fény, amiket nem értünk.
Miért kel fel minden reggel a nap, hogy aztán esténként a horizont alá bukjon, sötétséget hagyva maga után? Miért vagyunk mi? Miért vergődünk szánalmasan nap, nap után, az öröm leghalványabb sugara nélkül?
Miért ér véget a Káosz?
Egyszerű : ami volt, elmúlt. Amit egykor barátságnak neveztünk... nos a szó értelmét vesztette. Nincs barát, nincs ellenség, sem köntörfalazás, csak a színtiszta közömbösség a másik iránt. Részemről. Egyenlőre.
Ez nem egy hosszú, nyálas, brazil-szappanoperás bocsánatkérés lesz. Nem lesz benne bocsánatkérés. Sosem kérek bocsánatot az érzelmeim-gondolataim kimutatásáért. Akkor az igazságért kérnék elnézést. Vagy csak túl büszke vagyok hozzá... ?
Ez egy nyílt levél lesz, ami felfedi majd a hibáimat.
Igen, hibáztam. Tudom, hogy olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amiket nem kellett volna. De sértve éreztem magam, és ez a rejtett sértettség még most is bennem lappang valahol.... valahol mélyen.
Szóval hibáztam. De kérlek, értsd meg az én álláspontomat is. Ő számomra... valami régi. Valami halott, akit nem kívánok, hogy visszatérjen a színfalak mögül, hogy aztán a gonoszt játszva eltűntesse azt a szikrányi nyugalmat, ami most Vattacukor Királylány uradalmát lengi körül. Nem akarom újra hallani, hogy mekkora jó arc, szeretnivaló, estébé. Számomra nem az, és jól tudod hogy miért nem. Nem akarom kielemezni, de eléggé világos hogy ha folytatja ezt az életvitelt, pár éven belül hova fog jutni. (Ezt elég obszcénül fejtettem ki a legutolsó üzenetemben.) Féltelek. És egyben féltékeny is vagyok. Féltelek, mert nem akarom, hogy az legyél, ami nem akarsz, hogy azt tett amit nem kéne, csak mert ő azt teszi (bár nem így ismerlek, de az embert könnyen megváltoztatja egy-egy befolyásos személy - mint ő.) és nem szeretném ha végleg elfelejtenél. És féltékeny vagyok. Számomra a napot jelented a sivár uradalom felett, a boldogságot, és a másik felemet. Talán mohó vagyok, hogy ezt a napot csak magamnak akarom, de hiszen te is tudod : kijutott már nekem a szomorúságból elég. Azt akarom, hogy a sötét felhő végleg eltűnjön.
Nem sok értelme van, hogy ezt most megírjam, de úgy érzem, meg kell próbálnom. Nincs mentség a tettemre, a szavaimra, de ha látod ezt, remélem végig olvasod, és remélem egy napon majd megbékélsz, megértesz engem.
Istentelen szarul érzem magam. Mocskos undorító féregnek, hogy hátbatámadtalak. Meg is érdemlem, hogy így érezzem.
Sajnálom... Sajnálom hogy csalódnod kellett. És leginkább azt hogy így ért véget. Nem így terveztem.
Nem kérem, hogy ha látod ezt akkor reagálj, csak... valamilyen módon tudasd velem hogy láttad. Még akkor is ha nagy ívben köpsz rá.
Sajnálom.
Ég veled.
