ha a Sátán leláncol többet nem ereszt a béklyó... ~ Letti

nem vallásfilozófiai bejegyzés lesz
csak egy nyílt levél mindenkinek aki szán rá időt hogy elolvassa

nem is tudom hogy hol kéne elkezdenem... kavarognak bennem az érzések, jó és rossz egyaránt.
üresnek érzem magam, hasznavehetetlennek, értelmetlennek

2011. december 23-án megváltoztattad az életem. megjelentél és fenekestül felforgattál mindent. annyira új volt még, és annyira jó hogy engedtem neked, de tudtam hogy nem lesz jó vége. összhang? volt. szerelem? volt. vágy? az is volt. az az érzés hogy beléd költözött a lelkem (már ha nekem van lelkem...) másik darabja? nem volt...
az első pár hónap csodálatos volt, anyu megszeretett, én is a szüleidet, felüdülés volt melletted minden perc. aztán legbelül valami eltört bennem, amit magam sem értek hogy hogy történhetett. egyszerűen nem éreztem hogy fontos lennék számodra. olyan sok dolog volt ami pótolhatott engem az életedben. a zene, a banda, a fellépések, a barátaid... legbelül valami megváltozott bennem, és az elején tudtam már hogy ez lesz, de nem akartam erre az érzésre figyelni. nem akartam a gyomorgörcsöt érezni akárhányszor megölelsz vagy megcsókolsz, és nem akartam figyelembe venni azt hogy lassan elmúlik a szerelem amit irántad érzek. de elmúlt, és ez cseppet sem a te hibád, hanem az enyém. egy újabb.
a paradise city című számra csókoltál meg először, a koncerten ahol először láttalak a "girls are pretty" résznél rám mutattál, és mikor a bátyád megkérdezte hogy melyik pogózó csaj kéne azt mondtad hogy "az a fekete hajú nem lenne rossz". valóra vált egy vágyad, ott voltam neked az elmúlt egy évben és két hónapban, és azt hittem feltétel nélkül szeretlek. azt mondtad egyszer majd erre a számra fogok besétálni egy elegáns fekete menyasszonyi ruhában a templomba, ahol majd összekötjük az életünket. én csak mosolyogtam, talán már akkor is tudtam hogy nem leszel benne a jövőmben, ezért csak annyit válaszoltam hogy én soha nem megyek férjhez. elkomorodtál a válaszom miatt, de egy gyomorgörcsös csók minden kételyedet eloszlatta.
az első komoly vitánk után, amikor tényleg azt hittem hogy vége van végre mutattam valami érzelmet. sírtam előtted, de te csak ordibáltál velem, cseppet sem hatottak meg a könnyeim. akkor eszembe jutott egy mondás, miszerint "senki sem érdemli meg a könnyeidet, aki pedig igen az nem fog sírásra késztetni"
akkor és ott megfogadtam hogy soha többé nem fogok sírni senki előtt sem, és persze azt is hogy elkezdem elszigetelni magamat tőled, hogy ne fájjon annyira amikor tényleg vége lesz. sikerült. egyre kevesebbet találkoztunk, szinte kedvem sem volt hozzád, nem lelkesedtem már érted, mintha lekapcsolnánk a villanyt, úgy kapcsoltam ki én is az összes érzésemet ami feléd irányult.
az első vitánk után komolyan elgondolkodtam azon, hogy volt-e értelme annak a sok átsírt éjszakának, volt-e értelme hogy napokig nálatok voltam, és te szinte észre sem vettél, és hogy fájni fog-e ha esetleg elmondom neked hogy itt a vége.
őszintén be kell hogy valljam, a kapcsolatunk alatt legalább ezer és egymillió fellángolásom volt más srácok iránt, akiket bár nem ismertem hosszú ideje még is többet kaptam tőlük egy hét alatt mint tőled valaha is. és jó érzés volt, tudod? élveztem hogy valaki törődik velem, odafigyel rám, amit te soha nem tettél meg. egyedül voltam az angol írásbeli és szóbeli előtt is (pedig a szóbeli pont a fél éves évfordulónkra esett) a pótvizsgám előtt, nem kísértél el az unokatestvérem temetésére, és azt mondtad nem akarod elkapni a tüdőgyulladásomat, és nem jössz át amíg meg nem gyógyulok. egyszer sem jöttél el velem bulizni, mondván hogy utálok az ott szóló zenéket, és inkább korholtál, hogy mért iszom, és mért járkálok ilyen helyekre. azt hitted Liza visz bele a rosszba, de ez cseppet sem így volt. Liza volt az aki elvonatkoztatta a gondolataimat a sok szartól amit te csinálsz! én minden koncerteden ott voltam, pedig nem szeretem a rockot, és volt amiről ki is dobtak, és nem mehettem vissza a kabátomért, ott álltam a mínusz akárhány fokban, és vártam hogy kigyere a trafik klubból. kidobtak az első sorból, és te észre sem vetted. ott voltam ha beteg voltál, orrba szájba csináltam neked a teát és diktáltam beléd a kaját, nehogy annyira lefogyj hogy ne tudj talpra állni, persze mindezt magamból kiindulva. nem egyszer voltam otthon negyven fokos lázzal, köhögőrohamokkal, a fulladás és a kiszáradás határán, és rám sem bagóztál. inkább azt mondtad hogy tanulnod kell, és nem akarsz beteg lenni. valljuk be nyíltan és tisztán : szartál rám, és mindig az volt a fontos hogy neked mi a jó, pedig egy kapcsolat nem erről szól! én örültem neki, hogy kimozdulsz otthonról, hogy találkozol a haverjaiddal, hogy a keresztapádnál töltesz egy hétvégét, de te húztad az orrod mikor Lizáéknál, a rokonaimnál, vagy épp hogy a legutóbbi ilyen szarodat idézzem fel, hogy lemenjek zamárdiba a lelkem másik felével, és élvezhessem az életet a négy csillagos ellátás közepén, teljesen ingyen. ilyen alkalom csak egyszer van egy életben, te is tudod, még is korholtál ezért, hogy "most megint egy hónapig nem fogunk találkozni". tegnap bevallottad, hogy az utóbbi egy hónapra már elmúlt a szerelem, akkor mért voltál kiakadva?
emlékszel, egyszer együtt töltöttünk egy napot anyukáddal, és apuddal gödöllőn, utána pedig átmentünk az unokatesódékhoz. romantikusnak kellett volna lennie, ahogyan ott ülünk a Sissy Kastély parkjában, a nyár derekán, kettesben, én pihentetem az öledben a lábam, és fagyizunk. olyan volt mintha csak két régi barát lennénk. mint akik alig ismerik egymást.
soha nem fogtad meg a kezemet nyilvánosan, és szinte úgy bántál velem mint egy kurvával, akit semmire sem becsülsz. egyszer azt mondtad, hogy ciki vagyok amikor iszom, nevetek mint egy tizenéves kislány, és legszívesebben letagadnál. akkor este csak két vodkanarancsot ittam, és hónapok óta végre találkoztam, és legalább egy fél órát tudtunk beszélgetni, az ő viccein nevettem. tőle is több törődést kaptam mint tőled valaha. több mint öt hónap telt el mire ezt elmondtad nekem, és állításod szerint olyan részeg voltam, hogy Alex (a haverom) alig bírt becipelni a rocktogonba. te persze mindenkire féltékeny voltál (itt srácokra gondolok) akivel akár egy szót is váltottam, vagy belájkoltam a profilképeiket, vagy akármi, de én nem kérdőjelezhettem meg, hogy mért beszélgetsz az exeddel (mért írtad le nekem azokat amiket előtte neki is, a sok habi szerelmes dolgot...) mért dumálsz más lányokkal olyan intenzíven ahogy velem sohasem. egyszer nagyon kicsaptam emiatt a balhét emlékszel? szeptember vége volt, és ott tartottál hogy többre tartottad őt mint engem. együtt mentetek suliba, együtt jöttetek, cipelted a cuccaid (én nem egyszer mentem hozzátok úgy, hogy nyolc órám volt, két atlasz és súlyos szótárak voltak nálam, és öt percig kellett könyörögnöm, hogy segíts egy kicsit, mert két és fél óra utazás után majd megszakadok) ezen túl még napi hat órát beszéltél vele viber-ön, és így nap-nap után. akkor szakadt el a cérna mikor vett neked egy bögrét, csak azért mert tigrismintás, és te szereted a tigrismintát. mivel imponált neked ez a nyomulás, és mivel te nem bírtad megszakítani vele a kapcsolatot ezért elkértem a számát, és húsz percig ordibáltam vele, gratuláltam, hogy legyetek boldogok, és aznap este istentelenül leittam magam barátnőm szülinapi buliján (két pohár pezsgő úgy kiütött mint még soha). hajnalban a jéghideg aszfalton összekuporodva miattad sírtam, és azért hogy senkinek sem leszek soha elég jó. azon az estén csak Liza láthatta a könnyeimet, ő volt az aki újra kirángatott a depresszióból, és mellettem állt, amikor te nem szóval úgy az esetek 100%ban! egyre inkább úgy éreztem hogy Lizával vagyok kapcsolatban, te meg csak egy régi ismerős vagy... utána újra egymásra találtunk, de tudtam, hogy valami megváltozott ezután a vita, és pár kétes nap után. elkértem a bögrét, kimentünk az erdőbe, és a régi ottmaradt aszfalton darabokra törtem, és megtartottam két apró szilánkot belőle, hogy egyikünk se felejtse el mennyit szenvedtem emiatt a kis apróság miatt. de semmi sem volt már ugyanaz, tudod? ez a lépésed megrengette, ledöntötte a hosszú hónapok alatt felépített bizalmamat irántad. ez előtt a legjobb barátom, szerelmem, a bizalmasom voltál, ami aztán szépen elhalványult ahogy múlt az idő. egyre több hibát találtam benned, amiket addig nem láttam a "rózsaszín felhő" takarásától. valljuk be : mindketten megváltoztunk. túlságosan is. és ahogyan tegnap leírtad te a régi Lettit szereted, és pedig a régi Andrist... öt hónappal ezelőtt tudtam, hogy csúnya vége lesz.
az utóbbi két hónapban egyre inkább elbizonytalanodtam, és kételyek kezdtek mardosni, szinte maga volt a pokol. több mint öt kilót lefogytam (kb. negyvenkét kiló lehettem a 162 centim mellé, olyan voltam mint egy csontváz, kiálltak a bordáim, beesett volt az arcom, és a ruháim csak lógtak rajtam), mert nem tudtam elszakadni az állandó gyomorgörcstől, amit a tehetetlenség okozott. aztán felsejlett bennem egy kérdés, amit nem tudtam megválaszolni : szeretlek-e még, vagy csak megszokásból vagyok még mindig melletted? két haveromat kellett megcsókolnom ahhoz, hogy megtudjam, hogy ez már csak a megszokás. megcsaltalak, igen, az én hibám volt. csak így deríthettem ki a dolgokat, hogy hányadán állunk.
ők ketten úgy csókoltak, mintha az életük múlna rajta, mintha az oxigén lennék az űrben, mintha én lennék az egyetlen nő a földön... te soha nem csókoltál így! ők ezzel annyi mindent elmondtak, éreztették hogy fontos vagyok nekik, ahogy a karjuk a derekamra fonódott, és ahol közelebb húztak magukhoz. ahogyan a gerincemet simogatták, és lágyan falták az ajkaimat. eszméletlen jó érzés volt, az egyetlen baj az volt vele hogy nem te csókolsz így, hanem két régi HAVEROM! ezek után mérlegeltem, latolgattam, hogy mi legyen velünk, és bár tudtam hogy nem döntök helyesen hallgattam. vártam a csodára, hogy talán újra beléd szeretek, hogy fellobban még a kialudt szikra, de semmi nem történt, és egyre mélyebbre süllyedtem a depresszióban. olyan mélyre, hogy már nem láttam a fényt, csak ültem a gödör alján a sötétben, ahol csak én voltam, és a gondolataim.
rájöttem, hogy leginkább a jeles napokkor tudsz beleszarni a lelkembe egy hatalmasat. lásd, pótvizsga, érettségi, és a legutóbbi : a névnapom (feb 15) meg persze valentinnapkor (feb 14)
valentinnapon rámírtál FBon, hogy jó lesz-e hogy a láncot (amit magamnak akartam megvenni, mert nem akartam hogy pénzt költs rám, hiszen én sem költöttem, nem is lett volna miből, inkább hét órán keresztül varrtam neked egy kurva plüsst, amit legutóbb az ágyad alá behajítva láttam... erről ennyit, soha sem becsültél meg, inkább az ajándékaiddal akartad bizonyítani hogy szeretsz... ) szóval hogy a láncot majd legközelebb kapom meg. EZ NEKED ROMANTIKUS? KOMOLYAN? OKÉ HOGY UTÁLOM A VALENTINNAPOT MERT EGY ÉRTELMETLEN ANYAGIAS SZAR ÜNNEP, DE EGY AJÁNDÉKKAL MEGLEPNI KELL A MÁSIKAT, ÉS NEM FACEBOOKON LEÍRNI HOGY NESZE BAZDMEG! utána jött a névnapi akciód... a padtársnőm megkért, hogy vegyem videóra ahogyan megeszem a csokit amit tőle kaptam (aki az ismerősöm facebookon megtekintheti a felvételt) és azt hitte nem csinálom meg... mindenki vicces kommentárt írt, és nevetett rajta, te meg benyögted, hogy "nem ismerlek". akkor és ott realizáltam hogy egy már egy végstádiumban lévő "kapcsolat".
tegnap elmondtam neked mindent, te kurvának neveztél, és mindennek vége szakadt.
szép befejezés lesz. ott látjuk egymást utoljára, ott fogunk egymással utoljára beszélni ahol először tettük. borároson.
néha még felrémlik az arcod a lelki szemeim előtt, néha még hallom a hangod, de tudom hogy az már a múlt... nem bánom hogy véget ért, és nem bánom hogy megtörtént, mert sok szép dolog történt ezalatt az egy év alatt, megpróbálok majd csak ezekre emlékezni, és mosolyogva mesélni rólad a gyermekeimnek... anyu első nagy szerelméről.
nem tudok már sírni miattad. tegnap se, és ma sem ejtettem egy kurva könnycseppet érted. elég volt ebből.
csak annyit írnék még, hogy ég veled...

kösz ha elolvastad.... :))

UPDATE

pár dolgot kifelejtettem...
emlékszel amikor édesapád kórházba került?
ha ez az én anyámmal történt volna meg könyékig rágtam volna a kezem, és ott álltam volna az ágyánál addig amíg össze nem esik. fogtam volna a kezét, és a műtő ajtajáig mentem volna vele. te elintézted egy telefonnal, amíg én, akinek semmi köze nincsen hozzá azon gondolkodtam hogy hogy kérdezzelek meg, hogy melyik kórházban van, nehogy dühös legyél rám. kiakadtál amiért egyszer az életben egy órán keresztül végre őszintén tudtam beszélgetni a bátyáddal, és akkor is amikor az ő barátnőjével trécseltem, mert te tépted a húrokat ahelyett hogy velem foglalkoztál volna... és miután ezredszerre is lekurváztál, és a szememre hánytad hogy nem vagyok több mint az apám én még mindig aggódom érted, mert egy nagy sebet ejtettem a lelkeden...

ennyi. egy ideig eltűnök, nekem is emésztem kell
sziasztok

thriller night - Letti

nos ez egy elég fura bejegyzés lesz, de egyre jobban kezdem azt érezni hogy megőrültem, és nincs más jobb módja annak, hogy kiöntsem a szívem, mint a blog...
kb. egy hete csak 2-3 órákat alszom. mondjuk alapjáraton is csak 5-6ot sikerül éjszakánként, de a tegnapi más volt. eddig vagy olvastam, vagy bambultam a kibaszott tévét, vagy csak szimplán agyaltam valamin, de tegnap más volt. soha nem szoktam fáradt lenni fél 12nél előbb, de most olyanfajta álmosság tört rám, amit még soha nem éreztem. kikapcsoltam a gépet, olvastam pár oldalt, kikapcsoltam a tévét, és végre teljes sötétségben megpróbáltam lemenni alfába.
és itt kezdődtek a furcsaságok. minden ami a lakásban van kb. három-négy méteres távolságra van az én kis életteremtől. hallottam, hogy csöpög a csap. tíz éve élek itt, de eddig egyszer sem hallottam még csöpögni. minden lehulló csepp olyasfajta érzést keltett bennem, hogy valami nincs rendjén. nem is volt.
a teljes sötétségben megmozdulni sem mertem, ha akartam sem tudtam volna, mert ez a furcsa érzés átment félelembe. volt oka. akárhányszor úgy éreztem hogy már közel vagyok az édes tudatlansághoz, mindig felriasztott valami. egy hang. hozzám szólt, a nevem foszlányait hallottam abból a rekedt, érthetetlen, hátborzongató suttogásból. valami beszélt hozzám a sötétből, nem értettem, hogy mit mond, és rettegtem tőle. egyre közelebbről hallottam, és még a maxon ordító dubstep sem tudta elnyomni. befurakodott az agyamba, és nem hagyott nyugodni. megbénított a rémület. ahogyan a hang közelebb jött hozzám egyre hidegebbet éreztem, szó szerint reszkettem a 27 fokos házban, pulcsiban és melegítőben a vastag paplanom alatt. néha bekapcsolt a tévé is, olyankor a hang eltűnt, de mikor magától kikapcsolt (a távirányító a komódon volt, másfél méterre tőlem) olyankor visszajött. erőt vettem magamon, kimásztam az ágyból, és felkapcsoltam az asztali lámpámat. a szobában félhomály lett, de a hang maradt, és árnyakat láttam mindenfelé. leginkább a lámpa körül mozogtak, és szinte eltüntették, magukba szívták a fényt. majd a lámpám egy kattanó hanggal lekapcsolódott, és én újra csak feküdtem a sötétben, és reszkettem. bár fáztam, még is jeges veríték öntötte el az egész testemet. a hang mellé egy másik is csatlakozott, számomra érthetetlen nyelven beszéltek, de a nevem foszlányait még hallottam. mintha egy holtnyelv lett volna, amit senki sem érthet. mintha maga a megtestesült gonosz beszélne hozzám, a lelkemhez. rettegtem, és kimerült voltam, mozdulni sem mertem. ahogyan lehunytam a szemem rémképeket láttam, olyan gonoszan vigyorgó/vicsorgó arcokat, amiktől sikítani lett volna kedvem, de kinyitni sem mertem a szemem, mert a sötétben tejfehér szemeket láttam, amint követik minden mozdulatom. a mikró utoljára kb. délután háromkor volt bekapcsolva, utoljára vizet melegítettem, hogy csináljak egy teát magamnak, de mégis hosszan pittyeget, kb. három percen át. a másik szobában (amit nem használunk soha semmire) megnyikordultak az gy rugói, mintha valaki leülne, felállna, majd ugrálni kezdene rajta. eközben a mellettem lévő hangok elnémultak, aztán onnan jövő sátáni kacagást hallottam, amitől felállt a nemlétező szőr a hátamon. de én csak feküdtem ott mint egy darab bot, szorítottam a Zombie nevű plüssteknősömet, és remegtem mint a nyárfalevél. iszonyatos volt. kikecmeregtem az ágyból, takaróba csavartam magam, és a radiátor mellé telepedtem egy karosszékbe, újra felkapcsoltam az asztali lámpámat. a szememet még mindig csukva tartottam, csak vörös fényt láttam, és tapogattam. egyszer mertem kinyitni, de akkor a sötétben rám vigyorgó arcokat láttam. ott, a székben nyomorogva és reszketve sikerült elaludnom, a lábujjaim reggelre lefagytak, szédültem, és még mindig rettegtem. szörnyű dolgokat álmodtam, egy kietlen erdőben voltam, és démonok vadásztak rám, mikor megtaláltak össze vissza haraptak és karmoltak, szinte elevenen megnyúztak. reggel a telefonomon beállított ébresztő előtt pontosan hat perccel arra keltem, hogy jéghideg kezek szorítják egyre erősebben a torkomat, fuldokolva, köhögve ébredtem, és nyugtáztam, hogy kint világos van. amikor átvedlettem, észrevettem hogy a gerincem mentén négy vérvörös csík húzódik, mintha megkarmoltak volna, az oldalamon és a vállamon vérvörös harapásnyomok. az öltözés helyett inkább a nikotin mellett döntöttem, és mire visszaértem a fürdőszobába a tükör elé a karmolás és a harapások eltűntek.
nem tudom hogy mért történt ez velem, nem tudom hogy meg fog-e ismétlődni, az biztos hogy rettenetes éjszakám volt, és megborzongok ha erre gondolok. összeszedetlen vagyok, és úgy érzem hogy megtébolyodtam, hogy őrült vagyok...

"... azt mondta, hogy már nagy vagyok, aludjak csak a sötétben. (...) De én olyan picinek érzem magam... az éjszaka pedig olyan nagy és félelmetes! ..."

egy biztos. ma három kávét ittam, feketén, cukor nélkül, és ma anyu mellett térek majd nyugovóra.
a másik. hat órát aludtam, hat furcsaság történt, és hat perccel az ébresztő előtt keltem fel, hat sebhellyel a testemen keltem fel
mellesleg hat nap van hátra a születésnapomig. kétlem hogy véletlen.
sátánom, könyörülj!

Tükrök ~ Letti

Fagyos, téli este volt. A fák ágait zörgette a jeges szél. Az utcák kihaltak, üresek voltak, csak a közvilágítás pislákolt néhol hideg, fehér fénnyel. Hazafelé sietett, léptei csendesek voltak.
Csak a hóban vöröslő vércseppek jelezték, hogy valaki járt itt.
A kirakatok tele voltak szebbnél szebb játékokkal, de rájuk sem hederített.
Nem akart önmagára nézni.
A tükörkép már nem azt mutatta aki valaha volt, torz mása lett önmagának az évek során.
Pedig egy napot sem öregedett, fiatalabbnak érezte magát, mint valaha. Vékony ujjai elfehéredtek, egy kést szorongatott, ami vörös színben pompázott. Gyönyörűnek látta ahogyan a sötétvörös cseppek eláztatják a gyönyörű, tiszta, fehér csapadékot. Megnyalta a kést, a fémes íz szétterjedt a szájában, ajkain ragyogó mosoly játszott.
Aztán tekintete elkomorodott, és továbbsietett. Fejében az esti események pörögtek, sikolyok, halálhörgés.
Vér, vér, vér. Ez újra mosolygásra késztette, ahogyan az emlékeiben felsejlettek a könyörgő szavak, a rimánkodás az életért. Gyakorlott volt, lassú, és fájdalmas munkát végzett, ahogyan ezt megkövetelték tőle. Egy alak közeledett felé, egy fiatal nő tipegett az út szélén. A háta mögé rejtette a kést, várta a megfelelő alkalmat. Ahogyan elhaladtak egymást mellett, a nő mormogott valamit az időjárásról, és hogy el fog késni. Megfordult, és szúrt, majd áldozata fülébe suttogta: "Mára véresőt jósoltak." Egyetlen határozott mozdulattal mély, halálos sebet ejtett a nő vékony nyakán, majd figyelte ahogy rángatózik. Hallgatta az egyre lassuló szívdobogást, áldozata mellé ült a hóba. Figyelte ahogyan szivárog belőle a sötétvörös éltető folyadék, és ahogyan a szeméből lassan eltűnik a fény. Elégedetten gyújtott rá egy cigarettára, élvezte hogy a füst méregként árad szét a tüdejében. A nő vékony combján nyomta el, kicsiny kör alakú sebhelyet hagyott maga után. "Neked már úgy sem fáj" suttogta, majd a késsel a nő homlokába karcolt egy számot. 665. Mikor kigyönyörködte magát a művében hazafelé indult. A kezei kékes árnyalatban pompáztak, de ő csak szorította a kést, nem engedte el. A legjobb barátja volt, fémesen csillogott a neonlámpák fényében, friss vérben úszott. Gyönyörű volt. Otthona melegét már nem élvezte, csupán penészszagot érzett az előszobába lépve.
Terve egyszerű volt, nem kellett hozzá más, csupán gyertyák, pentagramma, kés, egy tükör... és ő maga.
Az apró teamécsesek bevilágították a kopár, bútorozatlan szobát. Ő maga a pentagram közepén ült halálos nyugalommal, és a tűzbe tartotta a kezét. Ahogyan megérezte az égett hús szagot, és a félelmetes sercegést már világos volt, hogy mit kell tennie. Az ideje lejárt.
Ép kezébe vette legjobb barátját, majd megérezte a fájdalmat. Mély sebeket ejtett az alkarján, és a combjain, érezte a fájdalmat. A szenvedés megváltotta. Újra emberré vált, legszívesebben sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán, megbénította a fájdalom, és önnön vérének látványa. Az évek során először újra tükörbe nézett. Csupán torz mása volt önmagának, csont sovány és hófehér, de eme kellemes viszontlátás újra mosolygásra késztette. Végre vége. Végre mindent elért amit akart. Békében múlhat el, mint a halvány, tavaszi napsugár, amely még a tél hűvösébe kapaszkodik. Gyöngén, egyedül.

"Riadt szemedből némán fakul majd a fény, és ajkadról mint tört virág hervad majd a mosoly. Halandó lettél, ím, s bűnös lélekként a karjaimba zárlak téged. Gyermekem..." Ereje fogytán volt, utolsó perceiben a Sátánhoz fohászkodott, hogy halála gyors legyen. Szemébe könnyek szöktek, és dúdolni kezdett egy dallamot, egy altatót. "Lassan múlsz majd el, emberi dicsőséged fénye percről percre halványulni fog. Önnön véred ára vált majd meg, és elhagyod a halandó világot, majd a karjaimba zárlak. Gyermekem..."
Utolsó szavaként egy számot suttogott a sötétbe, a kialvó gyertyák lángjainak. "Hatszázhatvanhat." Utolsó erejével, útja lezárásaként nevetést hallatott, sátáni kacajt, méltó megpecsételéseként földi missziójának.
Majd a hang a torkán akadt, és lassan lehunyta szemeit. Mindörökre.
Mert nem csak Isten egyetlen fia, de a Sátán egyetlen lánya is a földön járt...

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Szóval ez történik ha unatkozom. Borzongató szép napot nektek!
Letti

ekszízsön.

muszáj
muszáj
MUSZÁJ

Ha a dubstep istene akkor FUCKIN' EXCISION!
Az elején az intro olyan mint, ha épp megszületne az Antikrisztus. Hatalmas.