III. Egy korai órában megejtett mészárlás

„Az önismeretnek az a foka, ahol már nem csalódhat magában az ember - erkölcstelen.”

Mire rászántam magam ,hogy felkeljek Gina már egy nagy adag kávéval várt- mondanom sem kell… tökéletes külsővel- akár egy üde, reggeli fuvallat. Nyöszörögve vettem át a bögrét miközben megdörzsöltem álomittas szemeimet. Gina meg is jegyezte ,hogy ilyenkor Amadeusra hasonlítok. Egy mosollyal vegyített csücsörítést irányzottam felé majd kiürítettem a bögrémet.
-Ah, felkeltem! –tudni illik: Letti kávéja istentelen erős.

-Szedd magad rendbe! Ha kell valami vedd el szó nélkül- borzolta meg a hajam majd kihúzott a koporsóból. Kis híján múlt ,hogy nem estem le az állványról de végül is egyben sikerült lekászálódnom.
Első lépteim a szekrényhez vezettek. A látvány belém égett mikor kinyitottam a hatalmas, komótos szekrényt és ruhák helyett egy sötét kőlépcső fogadott.
-Menj csak, menj!- lökött meg hátulról Gina mire én megindultam a sötétségbe. Lent már egész más látvány fogadott: polcok, szekrények tömkelege telis tele jobbnál-jobb ruhákkal, cipőkkel, ékszerekkel. Akár egy könyvtár bár itt –hála égnek- könyveknek nyoma sem volt.
Látva döntésképtelen ábrázatomat Letti szemét forgatva leakasztott nekem egy szettet: Vörös-fekete kockás rakott szoknya, necc harisnya, fekete fűző és skótkockás bakancs.
Életemben nem volt rajtam még csak hasonló sem. Annyira jól nézett ki ,hogy legszívesebben megnyalogattam volna. Egy pillanat alatt magamra is rángattam, összeborzoltam eleve kócos hajam miközben Letti a fésülködő asztalra mutatott melyen kozmetikai kellékek tömkelege hívogatott, szinte majd meg szólaltak.
Rockermacához illő, vastag fekete sminket vittem fel majd száz fogas vigyort villantottam a tükörképemnek.
Eközben felfigyeltem arra, hogy Letti szórakozottam bámulta magát a nagy ósdi, egész alakos tükrében. Tengerkék fűzőt viselt amire méregdrága fekete csipkét varrtak díszítésképpen. Lolitához méltóan fekete cicanadrág volt rajta és egy ugyancsak fekete cipő amit egy tengerkék masni díszített. Sminkje szokásos volt de valahogy mégis más. A szemhéját sötétkék tussal húzta ki, alul fekete volt és világos rózsaszín szájfénnyel emelte ki telt ajkait. Álmomban sem láttam még szebbet, szinte sírásra késztetett. 

- Mehetünk? – kérdeztem mire feleszmélt. Gyorsan mellém sétált, a szokásostól kicsit eltérő illatű parfümmel fújta be magát.
- Én nem kapok? – néztem rá nagy boci szemekkel mire felém nyújtott egy díszes üvegcsét ami erős, vanília illatű francia parfümöt tartalmazott.
- Csak neked. – mosolygott szórakozottan majd újra bámulni kezdte magát a tükörben. Nem értettem mi volt vele, így még soha nem láttam. Lehet hogy kevés kávét ivott, bár ez lehetetlen mivel vagy túl sokat iszik vagy semennyit. Talán Márkra gondolt és a CD-re amit tegnap kapott tőle. Ez az gondolatmenetem helyesnek bizonyult, mivel a pillantása az asztalán heverő „Behind my mind” feliratú ezüstösen csillogó lemezre vándorolt.

-Csodálom ,hogy még nem kopott el…- gunyoros vigyorral dobbantottam egyet a padlón acélbetkósommal hátha sikerül  teljesen magamra vonnom a figyelmét… végre! Lassan rámkényszerítette tekintetét s egy fejcsóválás kíséretében morrant egyet.
-Nem vagyok mániákus- sóhajtott mélyet-

-Én igen –vontam meg a vállam- nincs abban semmi rossz.

Ő erre mélyen a szemembe nézett. Rossz érzés fogott el, mint ha éppen az agyamban turkálna. Hátrahőköltem egy lépést majd megadóan felemeltem a kezeimet.
-Vidd amit akarsz! –vigyorodtam el de a humorom nem talált közönségre.

-Én… nem tudom mi van velem. Soha nem éreztem még ilyet és… - láttam ahogyan könnyek gyűlnek a szemében. Hírtelen nem tudtam ,hogy hova legyek. Életemben nem láttam még ilyennek. Úgy látszik ez a srác a gyenge pontja. Talán emlékeket idéz benne. Mikor legördült az első könnycsepp az arcán összeszorult a gyomrom. Nem szóltam semmit csak átöleltem a mellkasát. Még a válláig sem értem fel és tudtam ,hogy nem rám van most szüksége de ennek ellenére csak öleltem és öleltem szakadatlan, mindent beleadtam. Halkan felkuncogott de hallatszott rajta ,hogy csak az én kedvemért teszi. Hallottam ahogyan mélyen bent ordít.

-Kis vakarcs- cuppantott a homlokomra majd viszonozta az ölelést.

*

Halk fékcsikorgással parkoltunk le a kedvenc helyünk, a MignonMánia nevű kávézó előtt. Letti a kezembe csúsztatott egy rózsaszín papírt. Szokásos módon írt egy bevásárló listát, hogy mit kell vennem. Mentás muffin, karamellás kávé, málnakrémes mignon, forró csoki. Gigi szokás szerint komótosan a járgányára dőlve rágyújtott amíg én gyors léptekkel haladtam a törzshelyünk bejárata felé. Az események felgyorsultak. A kilincs helyett egy övet markoltam meg majd nekicsapódtam egy mellkasnak.
- Azért van a szemed, hogy használd te tahó, ha ennyire sem vagy képes akkor maradj otthon! – csattantam fel majd mikor megláttam kibe is botlottam elállt a lélegzetem. Márk volt az és ma rendkívül szívdöglesztően festett. – Úristen, ne haragudj, azt hittem, hogy valami állat jött nekem…-sütöttem le a szemem, mire hallottam, ahogy halkan felnevet.
- Ugyan, semmi baj. – villantott egy tőle megszokott mosolyt majd elköszönt, és Letti felé indult. Rávigyorogtam a lelkem jobbik felére majd lassú léptekkel belibbentem a törzshelyünkre, gondoltam elidőzök kicsit a muffinok tanulmányozásával hadd élvezzék egymás társaságát amíg csak lehet. Csiga módra vásároltam be majd lajhárként a kijárat felé indultam. A látvány ami kint fogadott megdöbbentő volt. Márk épp súgott valamit Lettinek aki kipirultam, elkerekedett szemmel hallgatta, hogy mit oszt meg vele szíve választottja. Letettem a két megpakolt táskát magam mellé és ürügyként bekötöttem a bakancsom. Lassan mosolyra húztam a szám mikor megláttam, hogy Márk keze Gigi vállán pihen.
- Mehetünk Édes? – néztem Gigire mire ő –ha ez lehetséges- még jobban elpirult.
- Hát… igen. Cica, nem lenne baj, ha Márk is velünk tartana ma? – kérdezte remegő hanggal miközben a cipőjén figyelő masnit fixírozta.
- Dehogy! De akkor én vezetek. – villantottam rá egy ördögi vigyort majd elkértem a slusszkulcsot és figyelmeztettem őket, hogy rázós utunk lesz.
Helyszűkében voltunk szóval Lettit Márk ölébe ültettem. Annyira édesek voltak, hogy majdnem elcsöppentem. Talán a lábujjaim már tócsát is vertek a padlón, ezt nem tudom. Sebességbe raktam a kocsit majd mint egy őrült vezetni kezdtem, még Lettinél is durvábban. Össze-vissza kanyarogtam a kihalt utcákon, elütöttem pár kukát de azt hiszem ezt csak én élveztem. Gigi mint egy kismajom csimpaszkodott Márkba aki holtra vált tekintettel átkozta a vezetési stílusomat.

A suli parkolójához érkezve úgy láttam helyesnek ha áthajtok néhány kigyúrt, izomagyú, focista taplón meg a sipítozó kurváikon. Sajnos úgy ugráltak el előlem akár a bespeedezett bolhák. Kár, szívesen taposom el a rovarokat.

Végül is rákanyarodtam a parkolóra, lelassítottam a verdát de jaj, túl későn! Pont telibe trafáltam egy pink porchét ( a suli ribancának járgányát ) s az erre beriasztott. Olyan volt mint ha épp szitkozódna. Hírtelen kiugrottam , hogy felmérjem a károkat. Gina kocsiján egyetlen karcolást se véltem felfedezni. Nekem ennyi elég is volt: hátra arc és menetelés az iskolába. Direkt előre mentem ,hogy a galambocskák turbékolhassanak.
Beérkezve a suliba nem láttam mást csak egy repülő Daniellát. Na ezt még én se értettem… JAJ! NEM REPÜL! UGRIIK!! Eszeveszett tempóban kezdtem spurizni a másik irányba de már túl késő volt. Teljes testsúlyával vetette rám magát, rám, egy törékeny, labilis kislányra.
Szinte éreztem ahogyan beleáll a bordám a szívembe de mikor sajnálkozva felvakart a padlóról megnyugodva tapasztaltam ,hogy semmi bajom sem esett. Viszont mint ha Dancsinak kevesebb lett volna egy szemöldökkel.

-Veled mi történt?- pislogtam nagyokat a szemöldökére célozva

-Labor robba… izé. Leégettem gyújtóval.

-visszanő –mosolyodtam el s próbáltam kirugdosni magam az iménti sokkból.

-És mi az ,hogy újabban kislányokra vetődgetsz? –vágtam csípőre a kezem- és miért látni téged ilyen keveset?

-Hát, csak örülök ,hogy látlak? Gigi merre van?- terelte más vizekre a témát.

-Mindjárt jön

-Nélküled mutatkozik?

-Nincs egyedül

-Kivel?

-Márk

-Ki?

-Osztálytársunk- abban a pillanatban beléptek az ajtón. Márk nyitotta-csukta Gina előtt és után. Cipelte a Mignonos zacsikat s talán még a cipője talpát is fényesre nyalta volna ha nincs közönség. Daniella nyögött egy ’’ahhha’’-t amiből arra következtettem ,hogy levágta a szitut. Na mindegy. Mind ahányan voltunk levonultunk a kémia laborba mivel –ki nem találjátok- kémiával nyitottuk a napot. Úgy képzeljétek el ,hogy a föld alatti folyosó végéről nyílik két, egymással szembe lévő ajtó: balra a boncterem jobbra pedig a labor.
Ahogy végig mentünk az ismerős útvonalon felelevenedett bennem a vérfoltok látványa s az a fájdalmas visítozás. Megint kedvem támadt ölni.
A folyosó annyira mélyen húzódott ,hogy a légnyomás miatt sem hangok sem esetlegesen felszabaduló mérges gázok nem tudtak felszökni az iskolaépületbe. Mint egy elszigetelt, titkos kis bunker. Tökéletes.
Kémiában Daniella volt a vérprofi. Fejből fújta a periódusos rendszert, tudta ,hogy mit mivel kell vegyíteni meg ilyenek.
Az óra uncsi volt, számomra semmi érdekes nem történt ám mikor kifelé indultam egy srác félrelökött majd fen hangon ordibálni kezdett ,hogy mit megyek én neki meg ,hogy gót picsa blabla. Gina lépett mellém, elkapta a srác kezét majd félre húzta közben oda kiabált nekem ,hogy ürítsem ki a környéket.
Elsikítottam hát magam ,hogy: GÁZSZIVÁRGÁS! MINDENKI HAGYJA EL A SZEKTORT!- s egy perc alatt ki is rohantak a tébolyodott birkák.
-Én is menjek?
-Igen- biccentett Gina közben próbálta szorításában marasztalni a kapálódzó srácot.
Mikor már csak ők ketten maradtak a teremben Letti gondosan kulcsra zárta az ajtót majd egy székre lökte a fiút.
-Mi a neved srác? –túrt bele a hajába. Szegény gyerek biztosan azt hitte ,hogy Gigi épp próbálja behálózni és a bolondja bele is ment a játékba.

-Ben- suttogta kába hangon ugyan is közben Gina testét méregette.

-Nos, Ben- erősen kihangsúlyozta a nevét- ezt sosem fogod elfelejteni- azzal megragadott egy géztekercset –elsősegély powa- s gondosan a székhez kötözte. A srác csak ámuldozott mint ha egy beteges játék vette volna kezdetét de nem is tévedett olyan sokat.

-Menőbbnek érzed magad attól ,hogy beszóltál egy védtelen (khmm) kislánynak?

-Jól kiosztottam mi?

Gina akkora pofont adott az arcára ,hogy még az ő csuklója is beleroppant Ben meg kis híján elborult a székkel együtt. Hangos, fájdalmas kiáltás vízhangzott a kicsempézett teremben.
-EZ MIVOLT? ERESSZ EL TE PICSA! –ordibálta fen hangon miközben próbálta kiszabadítani magát a béklyókból.

-azt sajnos nem tehetem. Tudod mit teszek azokkal akik bántják a számomra fontos létformákat?- szorította meg a fiú állkapcsát, a füléhez hajolt s mézes hangon belesuttogott- megölöm…

A srác szeme elkerekedett majd szűni nem akaró könyörgésbe kezdett ,hogy engedjék el, soha többet nem tesz ilyet. Gigi megcsóválta a fejét majd felemelt egy higannyalteli kéncsövet.

-Nem előnyöm a megbocsátás. –Hátra feszítette a fejét a hajánál fogva, fogta az üvegcsét s a tartalmával együtt, úgy ahogy volt lenyomta a srác torkán mire az keserves nyüszítésbe kezdett majd a vonyítás átment köhögő rohamba. Fél perc sem telt bele de a srác már liter számra köpte fel a vért. Hevesen patakzottak a könnycseppek az arcán. Szemében rémület és sokk elegyedett. Letti magához vette a szikét az elsősegély dobozból majd –csak az én kedvemért- orvosi precizitással kivágta szerencsétlen szemgolyóját. Addigra már olyan sokkban volt a fiú ,hogy csak nyöszörögni tudott. Még pár perc beletelt de végül átadta a testét a benne tomboló mérgeknek s élettelenül összecsuklott a széken. Rezzenéstelen arccal rágyújtott egy szál cigarettára.

-Nah, egyel kevesebb- köhintett Gina miközben egy selyem sebkendőbe bugyolálta Ben szemgolyóját majd óvatosan a mellei közé csúsztatta a kis ’’ajándék csomagot”. Pár másodpercnyi filózás után ki is ötlötte ,hogy hogyan tüntethetné el nyom nélkül a hullát s a gyilkosságra utaló jeleket.

Felkapott egy flakon alkoholt amit az esetleges sebek kezelése véget tartottak a teremben majd rálocsolta a holttestre. Az összes üveget, tartályt, flakont leborogatta a polcokról majd mielőtt felszabadulhattak volna a mérgező gázok az ajtóhoz sietett, válla fölött átdobta a füstölgő csikket s a tűz egy pillanat alatt belobbant. A folyosóra érve összeborzolta a haját, kissé megtépázta ruháit majd eszelős sikoltozás közepette felrohant az iskola aulájába. 
Hatalmas tömeg gyűlt köré. Teljesen élethűen alakította a ’’sokkos túlélő” szerepét. Elmesélte ,hogy lent maradt Bennel ,hogy magyarázza el neki a házit de véletlen rálöktek egy nátriumos üveget a bór égőre mire az egész kóceráj a tűz martalékává vált szinte egy perc alatt. Ő még ki tudott menekülni de társának már nem volt ekkora szerencséje.

Miután lenyugtatták s megvizsgálták kiengedték az orvosiból. Útban a terem felé rendőrök, tűzoltók s –mentősök helyett- hulla szállítók nyüzsgő csapatának látványa fogadta.

A terembe érve némán leült mellém, a kezembe csúsztatta a selyem zsebkendőt mire én hálás tekintettel csak ennyit tudtam mondani: köszönöm…

„Átlagos emberek azért vannak ,hogy elhitessék a különlegesekkel ,hogy őrültek.”

Sötét volt már mikor rájöttünk hogy elég cuccot vettünk. Egy elhagyatott országúton haladtunk mikor egy elsuhanó épületet láttam a távolban. Sehol egy ember a környéken, még világítás sem volt.

- Várj! – kiáltottam Lettire. – Azt hiszem láttam valamit, állj meg!
Behúzta a kéziféket, majd felém fordult.
- Mit láttál? – kérdezte izgatott hangon.
- Egy házat… elhagyatott volt, sehol senki… be kéne nézni.

- Biztos hogy jó ötlet ez?

- Igen, biztos. Naaaaaaa, kérlek!

- Jólvan… de ha valami bajunk lesz, az a te hibád!
Visszatolatott, majd rákanyarodott egy földútra, ami a házhoz vezetett. Egy erdőn mentünk keresztül, a fák benyúltak az útra, valószínűleg nagyon régóta nem járt erre senki… így még izgalmasabb!
Remegő térdekkel vártam, hogy végre megérkezzünk. Kíváncsi voltam, hogy vajon mi fogad majd a házon belül. Ahogy egyre közeledtünk, kezdtem felfedezni a sötétben a körvonalait majd a teljes épületet. Több emeletes volt, túl nagy egy családi házhoz. Talán egy irodaház vagy valami ahhoz hasonló. Az ablakai olyan feketék voltak mint Letti haja, még a sötétben is kitűntek. A falak omladoztak és meg voltak rogyva. Az ajtó tárva nyitva állt, akárki beléphetett rajta.
- Tuti be akarsz ide menni? – kérdezte remegő hanggal mire én bőszen bólogatni kezdtem. Belül nagyon féltem de hajtott a kíváncsiság, hogy vajon mi is ez.
- Igen, be. És nem, nem várhatsz meg itt, bejössz velem. – ezzel karon ragadtam, kiszállítottam a kocsiból majd befelé kezdtem húzni. Egy lélek sem volt sehol csak a két tűsarkú kopogása visszhangzott a tágas előtérben. Egy szűk csigalépcső vezetett felfelé, éppen akkora, hogy ketten elfértünk rajta. Letti belém kapaszkodva mászott felfelé, éreztem hogy remeg. Megfogtam a kezét és végigsétáltunk az első emeleten. Börtönre hasonlított a hely. Mindenhol fehér szobák, fehér bútorokkal. Egyhangú volt a berendezés. Fehér ágyneművel fedett fehérre mázolt vaságy amiről már rég lepattogott a lakk. Egy fehér komód, a falakon félig leesett tapéta. Ijesztő volt, hogy minden ennyire komor de épp ezért tetszett annyira. A második emelet már mozgalmasabbnak ígérkezett. Kórtermek sokasága tárult a szemünk elé, néhol még véres gézdarabokat, fecskendőket, egy két elszaggatott rongyot, és pár megviselt állapotban árválkodó nővérruhát is találtunk.
- Börtön, és börtönkórház? – kérdezte Letti remegő hangon, mire én erősen megszorítottam a kezét.
- Nem tudom… börtönben nem bánnak ilyen jól az emberrel.
A harmadik emeletre érve dögszag fogadott hányingerre késztetve engem, és megszeppent barátnőmet. Ahogyan együtt róttuk a folyosókat majdnem hasra estem valamiben. Előkerestem a mobilomat és a padlóra világítottam. A látvány sokkolt. Egy félig lebomlott emberi tetem okozott majdnem nyaktörést nekem! Letti hangosan zihálni kezdett majd a falnak dőlt, a lehető legmesszebb tőlem és a ’támadómtól’. Közel hajolva tanulmányozni kezdtem a hullát. Nő volt, harminc év körüli, az arcán valami hihetetlen mértékű fájdalom tükröződött. A szemei nyitva voltak és a szája is. Talán ordíthatott mikor meghalt. Kényszerzubbonyt viselt, és megfakult, kórházi pizsamanadrágot. Kezdett körvonalazódni a dolog…
- Elmegyógyintézet! – kiáltottam Letti felé aki még mindig a lehető legtávolabb állt tőlem.

 – Ugyan, ne félj, ő már nem bánthat. Olyan mintha egy horrorban lennénk. Itt mi vagyunk a főszereplők de nyugi, nem lesz zombigyilkolás és nem fogunk szörnyethalni. Gyere! – nyújtottam ki a kezem felé, mire bizonytalan léptekkel közeledni kezdett irányomba. Mikor megfogta a kezem éreztem, hogy nyirkos a tenyere és hogy egyenetlenül szedi a levegőt.

Határozott mozdulatokkal lépdeltem át a folyosón heverő hullákat. Nem voltak bennem érzelmek leszámítva a kíváncsiságot.

-Képzeld el hullák nélkül! Képzeld el az ellenségeink vérében úszva! Képzeld el  Niki beleit a falon! Soha senki nem jönne ide utánunk, senki nem találná meg itt az eltűnteket. Hatalmas segítség lenne ez a ház –léptem be a folyosón lévő szobába melynek ajtajára az „Igazgatói iroda és Nyilvántartás rendező terem” címet vésték. Bent semmi különös sem volt: egy parkettás szoba széles fa íróasztallal s mindkét oldalán egy-egy székkel.

Gina mint ha egy percre elmerengett volna. Az asztalhoz lépett, lesöpörte a rajta tanyázó irathalmazokat majd felült az asztalra.

-Van bennem fantázia de ezt nem tudom elképzelni. Mit csinálnál a hullákkal amik itt rohadnak? –hallottam a hangján ,hogy egyetlen lehetséges ötlet előállításával rá tudnám venni ,hogy ez legyen az új székházunk.

-egybe gyűjtjük őket, bezárjuk egy szobába s ellovagolunk a naplementében –vigyorodtam el de a mosolyom lehervadt Letti ábrázatától.

-Hozzájuk nem nyúlok!!!

Felnevettem.

-Nem harapnak… csak amíg élnek.

Erre csak egyetértően bólintott de már előre tudtam ,hogy a nagy feladat rám vár s ő majd csak akkor tudja rászánni magát az oszló dögök vonszolására mikor már végeztem az egésszel. Akkor meg olyan mindegy ha segít vagy nem.

-megcsinálom –vontam vállat az undor legkisebb jelét is visszafojtva bensőmbe.

-ne viccelj, segítek!- emberelte meg magát- ám legyen.

*

Másnap korán érkeztünk meg a házhoz. Nappali megvilágításban még a tegnapinál is rémisztőbb volt de most legalább láttuk ,hogy min esünk át. Sima pólókat húztunk magunkra, szakadt pulcsikat, melegítőgatyát és edzőcipőt. Munkáskesztyűk, felfogott haj és orvosi maszk. Igyekeztünk mindenünket ruhával fedni. Ha valaki így látna minket belehalna a döbbenetbe.

-Ne bénázzunk, lássunk neki!- egyből a harmadik emeletre lépcsőztem ám lelkességem ellenére a bűz most sem esett jól ám próbáltam kizárni a környezeti tényezőket. Beálltam egy hulla mellé, megfogtam mind a két karját majd vonszolni kezdtem a folyosón. Undorító volt de ki lehetett bírni. Pár méter megtétele után a csajszi keze tőből kiszakadt én meg a hírtelen lendülettől seggre vágódtam. Hangos reccsenéssel értem padlót de még is puhának éreztem a fadeszkákat. Na bakker! Hát nem pont egy hulla mellkasán landoltam? A csontjai hangos recsegéssel roppantak össze alattam. Ez már nekem is sok volt, azonnal felálltam.

-Oh, bocsánat uram- rúgtam félre utamból majd fogtam a nő levált karjait és behajítottam a mellettem nyíló szobába majd a tulajdonosát is utána. Gina még mindig valahol a folyosó elején járt ám kisvártatva feltűnt kimondhatatlan undorral arcán.

-beteg vagy –nézett végig rajtam. Szép látvány lehettem ahogyan az oszló belső szervek csak nem beborítottak. Fintorogva néztem végig magamon majd megráztam a fejem.

-Meg kell csinálnom –ráncigáltam be az iménti esés tompítómat a hullák számára kijelölt szobákba.

-Valaha ők is mosolyogtak –dobtam rá a folyosó utolsó hulláját a kupacra.

-Nem arról van szó ,hogy viszolygok a hulláktól vagy azok meggyalázásától. Egyszerűen csak nem tudom elvonatkoztatni a gondolataimat az undortól.-végül még is megtette, egy egészen ép állapotban lévő holttestet ráncigált a szobába majd leporolta kezeit.

-Zárjuk kulcsra

-Egyet értek –kisétáltam vele majd örökre bezártuk a szoba ajtaját.

*

Másnap mosolyogva léptünk be az iskola kapuján. Fura volt, és soha nem csináltunk még ilyet. Az osztályterem a szokásos külsejét mutatta. Tanuló stréberek, nyáladzó divatmajmok, sminkelő plázaribancok, és Daniella! Csillogó szemekkel várt ránk, úgyhogy szorosan megölelgettük. Félúton a zsebembe csúsztatott pár rózsaszín tablettát, és egy cetlit.
- Lettinek egy szót se! – súgta a fülembe, mire én nagyot bólintottam. A cetlin ez állt: „Vágyfokozó recept. Végy egy adag Márkot, egy adag Lettit. Ezeknek tereld el a figyelmét, majd rakd bele az italukba. Úgy olvad el, mint a cukor. Ezután pár keverintés, 10 percig állni hagyjuk, és kéz is az új álompár! Mellékhatása nincs. Jó szórakozást!” sikerült visszafolytanom a hirtelen előtörő hisztérikus nevetést, de Letti mégis észrevette, hogy valamin nagyon mosolygok, ám nem kérdezett rá. Márk szokás szerint egyedül lépett be az ajtón, majd levágta magát a helyére, és a fejét a hideg padra hajtotta. Álmosnak tűnt, talán koncertjük volt este, vagy Nikinél volt egy matracpróbán…utóbbi gondolatra fintorba vágtam az arcom. Letti csillogó ámultam nézte az előtte ülő, vagyis félig fekvő Márkot. Letti kávémániás… Márk álmos… tökéletes!
- Kértek kávét fiatalok? – vettem elő a legédesebb, már-már angyali mosolyomat, és ezzel együtt az antik teáskészletemet, no meg persze a termoszt. A kávé tíz perccel ezelőtt még bugyogott a kávéfőzőből, szóval tökéletes.
- Most jól esne… - sóhajtott fel Gigi, és hálás szemekkel pillantott szerény személyemre.
- Márk?
- Tessék?
- Kérsz kávét?
- Aha, igen, köszönöm. – valami mosolyféleséget erőltetett az arcára, és visszafeküdt a padra. A csészék aljába csempésztem a vágyfokozót, majd töltöttem rá kávét, és elkevergettem. Nyomtam egyet Gigi kezébe, majd Márk padjára is leraktam. A srác ahogy megérezte azt a bizonyos frissen főtt illatot egyből kinyitotta a szemét, és a csésze után kapott, mint valami drogos, a napi adagja után. Daniellára néztem, aki rám kacsintott, és a ’tíz perc’ szavakat véltem felfedezni a tátogásából. Öt perc elteltével Daniella megkérte Lettit, hogy hadd ülhessen mellém, mire Letti kétségbeesett hangon megkérdezte, hogy akkor ő hova ül? Szerencsénkre Márk, az a jótét lélek felajánlotta, hogy mellé. Két, azaz összesen kettő perc volt hátra, amíg a szer hatni kezd. Lélegzet visszafolytva vándorolt a pillantásom. Először az órát néztem, a mutató mintha lassabban mozgott volna, mint amúgy. Szórakozik velem. Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt, majd az előttem ülőket kezdtem nézni. Eddig semmi… még mindig semmi… ebből soha nem lesz semmi. Éppen szólni akartam a Drága Dílernek mellettem, mikor a pillantásom, és egyben Márk keze is Letti combjára vándorolt. Letti meglepődve nézett rá, majd hagyta, hogy Márk végigsimogassa a combját. A srác keze egyre feljebb, és feljebb haladt, mire a mi jól nevelt kislányunk megfogta, és közelebb húzta magát hozzá. Márk átkarolta, és Letti a vállára hajtotta a fejét. Az ujjaikat összefogták, majd Márk újra akcióba lendült. Ez alkalommal Letti nyakát kezdte puszilgatni, és tudniillik erre nagyon érzékeny. Letti egyre szaporábban szedte a levegőt, mikor végre kicsöngettek. Letti hirtelen felpattant, és Márk ölében ülve falták egymás ajkait.

- Mennyi ideig tart a hatása? – kérdeztem bizonytalanul Ms. Dílert.

- Ha igaz szerelem van kettőjük között, akkor örökre. – mosolyodott el, majd újból figyelni kezdtük őket. Pár pillanat elteltével a csengő hangja szakította szét őket, amit csalódott sóhajjal nyugtáztunk…

A következő szünetben a felállás ugyanaz volt: a fiatalok egymást falták, mi meg csendben örültünk, egészen addig, amíg meg nem zavarták őket. Márk ’tündibündi’ barátnője lépett be a terem ajtaján, de ők le sem szarták. Fel sem figyeltek a csaj ordítására, sem arra hogy melléjük viharzott. Letti akkor eszmélt fel, mikor a csaj lerángatta Márkról, és ütésre emelte a kezét. Gyors reflexeinek, és hajlékonyságának köszönhetően elhajolt előle, és így a hirtelen lendülettől Niki majdnem elesett. Drága barátnőm látta ezt, és jól szórakozott a csaj bénázásán. Mikor újra ütésre emelte a kezét Letti elkapta azt és hátracsavarta majd a hátába térdelt és a padlóra kényszerítette. A csaj sikítása rázta meg az épületet. Domina duóm fele a hátára ült, és a fülébe suttogott:

- Pattogsz még kicsi bolha?
Szabadulni próbált a kegyetlen csapdából, de ez ebben a kicsavarodott helyzetben lehetetlen volt. Fájdalmas nyögéssel adta meg magát, majd Letti rántott egyet a már amúgy is sajgó karján. Hangos roppanás hallatszott, és Niki sikítása törte meg a döbbent csendet.

Eszem ágában sem volt leállítanom. Még élveztem is a látványt ahogy fájdalomtól ittas arccal próbálta kicibálni élettelen kezet a kobra szorításából. Boldogság töltött el ám mikor láttam belépni Mr. Dinners-t ,a földrajz tanárunkat a mosolyom lefagyott.
Oda ugrottam hát a civakodó pár mellé, szélsebesen lerántottam Gigit a csajról ám mikor felnéztem kimondhatatlan nyugalom töltött el. Dancsi elvonta a tanár figyelmét így ő az egészből semmit sem látott. Ilyenkor hálát adok az égnek a barátaim gyors reakció képességéért.
Viszont Niki még mindig összegörnyedve feküdt a padlón s közben jobb vállát dörzsölgette. Még könnyeket is sikerült belőle kicsavarni.
Valamit ki kellett találnom. Daniella nem ér rá Gina pedig pillanatnyilag nem képes gondolkodni. Végül hírtelen ötlettől vezérelve keserves sikoltozásba kezdtem. Mr. Dinners azonnal rám kapta a tekintetét. Látva Daniella értetlen arcát megtorpantam egy percre míg végiggondoltam mit is fogok mondani.
-Tanár úr! Tanár úr! Nikolett átesett a táskámon. Nem tudom mi baja de orvoshoz kéne vinni! –kiabáltam fennhangon de még mutogattam is hozzá. A tancsi azonnal felhúzta szegény lányt a földről aki értetlenül bámult rám ám mikor látta ,hogy elmutogatom a „szólj egy szót és meghalsz!” mondatott úgy határozott ,hogy inkább hallgat a történtekről. Mikor bezárult mögöttük az ajtó körbenéztem a zavarodott tömegen.

-Aki elmondja mi történt annak a seggébe állítom a tűsarkúm!- hadonásztam szaporán

-Nem! Mondják csak el nyugodtan! Mondják el ,hogy az a picsa rám támadt s ,hogy kénytelen voltam megvédeni magam! –vágta keresztbe karjait Gina miközben durcás arccal leült a székére. Daniella ült le mellé s nyugtató szavak kíséretében átölelte barátnőnk vállát. Én Márk mellé heveredtem de ő már azt se tudta hol van. Mikor megkérdeztem ,hogy tudja-e mi történt válasz nélkül ráborult a padjára. Erre Dancsi kotorászni kezdett a sebében majd egy „hupszi~” kíséretében elmagyarázta ,hogy rossz tablettát adott a srácnak.

-Milyen tabletta?- emelte meg szemöldökét Gina. Miután elmagyaráztuk neki a helyzetet s túléltük a ’’VIGYÁZZ! Gina könyveket dobál!”- rohamot minden nagyon nyugodt lett. Minden kivéve Lettit aki még mindig azon fortyongott ,hogy miért nem végezhetett végleg Nikivel. Mint egy narkós aki először lövi be magát ám egyből rákap. Már alig várta a következő adagját.