VI. Nem tudom hogyan kéne kitárnom a szívem valakinek, hisz még sosem csináltam…

Az első csalódásainkhoz is mindig visszatérünk.

- Jajj Manó, ne sírj! – töröltem le egy könnycseppet az arcáról. Márk nagy szemekkel nézett rám, szinte már fájt a pillantása. Át tudtam érezni a fájdalmát, hiszen én is keresztül mentem egy hasonlón.
Némán felhúztam, és átöleltem. Hagytam, hogy kisírja magát, akkor talán megnyugszik.
- Shh… nyugodj meg kérlek, minden oké..
- Nem, nem oké! Én öltem meg! – zokogott fel, majd újra a vállamba temette az arcát. Nagyot nyeltem, hiszen pont a szerelme gyilkosa vigasztalja. Nevetnem kellett, de a legviccesebb az volt, hogy semmi vicceset nem találtam ebben a helyzetben.
- Dehogy te ölted meg! Ez most honnan jött? – kérdeztem hitetlenkedő hangon, miközben az elmém a gyilkosság részleteit vetítette a szemem elé. Szinte hallottam Nikkencs halálsikolyát, éreztem a hangszálait a kezemben, éreztem hogy széttrancsírozom a szívét, láttam magam előtt, ahogy Daniella tűket döfköd a szemébe, miközben Lizi vígan tapsikol, éreztem, ahogy a szájába taposok… kellemes volt ezekbe belegondolni, de visszazökkentem a valóságba, muszáj volt, hiszen Kedvesem épp egy szívszorító monológba kezdett.
- Miután elköszöntünk, a vásárlás után, másnap átmentem hozzájuk, hogy megbeszéljük a dolgokat. A lényeg, hogy nagyon csúnyán összevesztünk, és utána ment termet díszíteni veletek. Én mondtam neki, hogy menjen, én küldtem a vesztébe…
- Ez baromság… felkeresett egy zsernyák, mert ugye mi láttuk utoljára életben. Ő mondta, hogy egy részeg kamionos taszította le az útról. Niki totál szabályosan ment, semmi gyorshajtás, de ugye jött a kamionos, és hát… - nem keresett fel senki. Nem volt ott kamionos, sem pia, és szabályos vezetés, én öltem meg, és élveztem.
- … és meghalt, igen. – rekedtes hangja visszarántott a valóságba.
Hatalmas könnycseppek születtek kék szemében, lassan folytak végig rezdületlen arcán, majd az ajkán halálukat lelték. Észre sem vettem, de fogta a kezem. Erőt adhattam neki, hogy mellette álltam, de hiszen ez volt a dolgom. A gyenge meghalt, az erős tovább él.
- Na gyere. – feltápászkodtam az agyról, és felhúztam őt is. – Csinálok egy teát, és mindjárt jobban fogod érezni magad. Szavak nélkül, lehajtott fejjel sétált mellém, mire én felemeltem a fejét. Annyi fájdalom volt a pillantásában, hogy szinte átjárt a kín. Jobb nem jutott az eszembe, a nyakába borultam, majd forró csókot nyomtam puha ajkaira. Lassan reagált, szerintem fel sem fogta, hogy mit csinálok, de viszonozta. Olyan szorosan öleltem, hogy éreztem minden rezdülését. A szívdobogását, a levegővételeit, éreztem, hogy lassan simogatni kezdi a hátam, aztán megszakítottam a csókot.
- Na gyere Manó, vár a konyha. – eleresztettem egy halvány mosolyt, majd összekulcsoltam az ujjainkat, és suhantunk is lefelé. A konyhába érve felültettem a pultra, majd sürögni-forogni kezdtem. Teafilterek, bögrék, cukor, citromlé, és vízforraló. Öt perc múlva már szemben ültünk egymással, és enyhén derűs hangulatban iszogattuk a forró löttyöt.
- Most mit csinálunk? – kérdezte, mikor lerakta az üres bögrét maga mellé.
- Most mesélek. – mosolyogtam, majd a nappaliba vezettem. Begyújtottam a kandallóba, takaróba csavartam magunkat, majd teletöltöttem a bögréket, és leültem a tűz mellé, és a kezemet melegítettem, majd lassú hangon, a tüzet figyelve belekezdtem az én szomorú históriámba.
- Egyszer, még nagyon régen volt egy kislány. Az apukája szövetségi bíró volt, és nagyon emberséges. Volt egy időszak, amelyben hosszú hónapokig csak egy ügyön dolgozott, amíg a kislány vele tanulmányozta az ügy részleteit. Egy bizonyos Maxx Pettrich volt a tettes. Eljött a tárgyalás napja, de a kislány apukája nem ítélte el, inkább másik bírót rendelt ki. Ő csak Maxx három lányára tudott gondolni, és nem volt szíve megtenni, de a kötelességtudat megszólalt benne. Pár héttel később, az ítélethozatal után Maxx társai segítségével kijutott. A börtönből egyenesen a kislányhoz, és az apukájához ment. Csak a kislányt találta otthon. Nem bántotta, csak fenyegette. A kislány apja pontban négy órakor leparkolt a ház előtt.
Maxx mindig egy algoritmust követve gyilkolt. Leütötte az áldozatot, egy székhez kötözte, lelocsolta valami gyúlékony anyaggal. Megvárta amíg az apa felébredt, majd a kislány szeme láttára elégette. Fogott egy drót vállfát, kettétörte, és a kislányba hasította a monogramját, majd eltűnt. Örökre. – mély, búslakodó hangon fejeztem be, és sírhatnékom volt, mikor apára gondoltam.
- Ugye ez nem megtörtént eset? – kérdezte remegve.
- Városi legenda, semmi komoly. – tudtam, hogy tudja, hogy igaz az egész, de reméltem, hogy nem tudja meg, hogy én voltam a kislány. – Kérsz még egy teát? – kérdeztem szórakozottam, majd megvillantva a csuklómat felálltam, és ellibegtem a konyhába. Márk hatalmasra guvadt szemekkel figyelte ténykedésemet. A kezem remegését semmi sem csillapította, végiglocsoltam a teát a pulton, majd földhöz vágtam a bögrét, ami ezer darabra tört a márványpadlón. Drágám ezt látva lassan a konyhába sétált, hátulról átölelt, és szemügyre vette a bal csuklómat. Lassan egy évtizede volt az a téli nap, de tisztán emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna az egész.
- Te voltál a kislány… - mélyet sóhajtva, remegő hangon mondta ki azt a tényt, amit mindketten tudtunk.

- Én voltam. – fordultam meg. Az arca közelebb volt, mint hittem, az orrunk szinte összeért. – De mindez már rég történt, nem fontos. – mosolyt erőltettem az arcomra, hogy azt higgye minden oké, de a kicsorduló könnyek rácáfoltak erre a hamiskás vigyorra.
- Nem úgy nézel ki, mint aki tényleg túltette magát ezen az egészen… - átható pillantásával a vesémbe látott. Érezte, amit érzek, tudta, amit tudok.
- Én igenis jól vagyok! Kész, téma vége! – csattantam fel, majd megszakítottam a szemkontaktust. Lassan végigsimított az arcomon, majd felemelte a fejem.
- Nem. Nem vagy jól. – erre a kijelentésre kitört belőlem, amit eddig visszafojtottam. Sosem sírtam apu miatt, próbáltam erős maradni, hogy anyu ne roppanjon össze, ne hagyjon ő is itt, ne kerüljek árvaházba. Alig hét éves voltam, mikor az egész történt, és nagyon megviselt. Falakat építettem magam köré, amin egyedül anyu látott át, és utána persze Lizi. Egyedül voltam a temetésen, és utána körülbelül még hét évig. Nem tűrtem meg senkit magam mellett, ha beszéltek hozzám azt elengedtem a fülem mellett, nem figyeltem oda senkire. Csaknem belefulladtam a gyászba, de volt aki kimentett. Ezért a zord külső, ezért van, hogy utálom az embereket, szánalmas egy faj, sajnálom, hogy én is az vagyok.

Talán egy perc telt el, talán egy óra, vagy egy nap, nem érzékeltem az időt, elvesztem a karjaiban. Féltem, hogy ő is itt hagy, hogy újra egyedül leszek…
Kiscicám nyávogása hozott vissza a valóságba. Biztos éhes.
- Van egy cicád?
- Amint látod. – kiszabadultam a karjaiból, megtöröltem a szemem, aztán cicakaja után kezdtem nyomozni. Gyorsan felsöpörtem a bögre maradványait, majd kajakutatásra adtam a fejem. Nem találtam semmit, tehát adok amit találok. A tegnapi sült csirkecombot tökéletesnek találtam, adtam neki kettőt, majd leültem mellé a padlóra.
- Te kis bélpoklos. – simogattam meg a hátát, mire elégedett pillantással nézett rám. Ő is érezte, hogy valami nincs rendben, ezért abbahagyta a táplálkozást, és bemászott az ölembe. Amadeus nagyon el volt kényeztetve, folyton ölben volt, és annyit evett, amennyit akart. Körülbelül nyolc-tíz kilót nyomhatott, de már meg sem éreztem a súlyát. Szánakozó pillantással mért végig, majd hozzámdörgölőzött, és visszatért a falnivalójához. Márk lehuppant mellém, és átkarolta a derekam. A vállára dőltem, és újból utat engedtem a könnyeimnek.
- Egy gyenge szar vagyok, semmi több. – szóltam szipogva, majd próbáltam lenyugtatni magam több-kevesebb sikerrel.
- Az tesz erőssé, hogy képes vagy fájdalmat érezni. – suttogott a fülembe.
Lassan felé fordítottam a fejem. Ő jóságos mosollyal fürkészte elgyötört arcom, kék szemei most nem könnyekben úsztak, csupa boldogság sugárzott belőlük. Ez a fajta boldogság átmelegítette a fagyos szívem, úgy olvadt el mint forró nyári napokon a jégkockák.
Onnantól nem volt megállás.
Hirtelen rávetettem magam, és csókolni kezdtem, ott, ahol csak értem. Meglepődve bár, de viszonozta, aztán hirtelen eltolt magától.
- Letti… kicsim… mit csinálsz?
- Szeretlek! – préseltem ki magamból.
- Én is téged, de ez nem válasz a kérdésre. – kétkedő pillantásokkal méregetett.
- Szeretlek… és most bebizonyítom. – vágytól felfűtött hangon szóltam, majd lassan hátradöntöttem a padlóra, és a csípőjére ültem.
- És most mi legyen? – kérdeztem végigsimítva a mellkasán.
- Mit akarsz, mi legyen?

A szívverésem kihagyott. Néma csendben dőltem rá majd olyan szorosan kezdtem ölelni ,hogy szinte már fájt. Forró levegőt leheltem reszkető nyakára majd halkan a fülébe suttogtam: Ne engedj el!

„Nem múlnak el ők, kik szívünkben élnek,
Hiába tűnnek el árnyak, álmok, évek…”

Sosem hittem a tökéletes pillanatokban, számomra nem léteztek de ahogyan Márk engedelmesen rácsúsztatta hideg kezeit a csípőmre s magához szorított kezdtem elhinni ,hogy talán léteznek. Megremegtem fagyos bőre érintésétől majd mint egy hűséges kiscica: elégedetten beleszuszogtam a nyakába. Puha bőre volt, puha és illatos. Mélyet szippantottam belőle miközben ő ugyan ezt tette a hajammal. Néma csend uralkodott, csak a tűz ropogása szólalkozott bele néha-néha a színdarabba. Túl nagy a nyugalom, túl nagy nekem de még időm sem volt végiggondolni ezt, Márk hírtelen felült s lendületétől én is erre kényszerültem. Megfogta a combjaimat majd kirántotta alólam őket ezáltal önkénytelenül a hátamra dőltem ám csodával határos módon most nem fájt a derekam. Jó ez a cucc amit Anna adott.

Ő fölém hajolt miközben csuklóimat a földhöz szegezte majd ráült a hasamra s lökött rajtam egyet a derekával. Nagyot dobbant a szívem, olyan vad lett hírtelen. Esélyem sem volt ellenkezni. Mind ahányszor elemelkedtem a padlóról ő ellenvetést nem tűrve tepert vissza maga alá. Ám legyen, játszunk!

Durván harapott bele az ajkamba mint ha csak  egy mindent álló rongybaba lennék. A mozdulatai nyersek és hevesek voltak. Semmi perc alatt letépte rólam a megmaradt ruháimat majd a saját felsőjét is lenyúzta. Gonoszságtól szikrázó szemekkel nézett végig rajtam majd lehajolt, a medencémre csókolt s a fogával lehúzta rólam a bugyimat. A csipke lassan siklott végig a lábaimon majd nemes egyszerűséggel félrehajította. Széles vigyorra húzta száját majd gyorsan lekapkodta magáról a göncöket.

Mikor már mind a ketten teljesen megszabadultunk öltözékünktől az oldalamba markolt, lentebb rántott majd rám borult. Forró nyelvével a melleim közé nyalt majd csókolgatni kezdte őket miközben jobb kezét végigfuttatva derekamon a belső combomat kezdte cirógatni. Néha durván belém csípett mire én fájdalmasan nyüsszentem egyet. Átkaroltam a hátát majd jobb kezemmel végigkarmoltam a gerince mentén miközben néha-néha felsóhajtottam. Fájdalmasan szisszent majd a hajamba markolt, hátra feszítette a fejem s a nyakamra csókolt. A bőrömbe harapott mint egy állat majd szívni kezdte. Én a fenekébe markoltam s feljebb rántottam magamon.

Hírtelem a kulcscsontomra tenyerelt és határozottan a padlóhoz szorított majd lökött rajtam egyet és belém hatolt. Egész testemmel beleremegett, fájdalmasan s hangosan nyögtem fel álkapcsomat hátracsapva.

Lassan mozogni kezdett miközben melleimet dögönyözte. Én a csípőjébe fúrtam az ujjaimat, magamhoz szorítottam miközben kéjesen nyögdécselve felvettem a ritmusát s együtt mozogtam vele.

Mikor észrevette, hogy lankadok gyorsított a tempón, nagyobbakat lökött rajtam miközben combjaimat karmolászta. Tehetetlenül haraptam bele az ajkamba ,hogy ne ordítsak fel. Fájt de élveztem. Úgy éreztem menten elégek. Vadul dobálta a testemet mint ha csak két vadállat lennénk akiknek semmi sem számít. Minden megszűnt körülöttem, csak ő létezett számomra. Hevesen megcsókolt majd vágytól tüzelt hangon a fülembe nyögött miközben gyorsított. Még pár perc vad, kéjes szeretkezés vette kezdetét majd nagyot lökött rajtam miközben hangosan nyögve mind a ketten elélveztünk. Lassan végignyalt a felsőtestemen, megcsókolt majd leborult mellém. Fogta  a kezemet, szorította, nem engedte.

Fáradtan szuszogva terültem el a padlón miközben a plafont vizslattam. A testemet kellemes nyugalom járta át. Itt van mellettem, itt fekszik a szerelmem. Megkaptam, az enyém örökké!

*

Imádok álmodni. Tényleg. Ritkán álmodok, de olyankor nagyon élvezem. Ilyenkor olyan világban járok, ami csak az enyém. Úszhatok a legmélyebb tengerekben, felszállhatok a felhők fölé…
A rémálom… az viszont szívás.
Álmomban kívülről szemléltem önmagam. Elgyötört arcomon halvány, de annál melegebb reggeli napfény játszott, csontsovány voltam, félholt. Egyedül ültem a fűben, és csak egy pontra meredtem. Ez a pont Márk sírköve volt.
- Hát íme idáig jutottál, én drága gyilkosom… - egy rémisztő hang suttogott a fülembe, de nem volt erőm megfordulni, képtelen voltam. A hang miatt a lábam a földbegyökerezett.
- Ő az enyém. – a hang tulajdonosa maga felé fordított. Niki volt az, ráadásul olyan állapotban, amelyikben eltemették: szénnéégve, meggyötörten, szív nélküli hullaként.
Az álom amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen ment, másik kép következett.
Egy kávézóban ültem. Nagy volt a sürgés-forgás körülöttem, magam sem tudtam, hogy éppen merre kéne kapkodnom a fejem. Épp a pultot bámultam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy ismerős alak ült le velem szemben. Sokáig tanulmányoztam az arcát, elmélyültem az ismerős vonásokban, azokban a hatalmas barna szemekben, a hosszú szőke hajban, majd halkan felsóhajtottam.
- Dávid…
Az alak nem szólt semmit, csak barátságosan rám mosolygott.  Próbáltam valami magyarázat-félét összehozni, de nem sikerült, egy hang sem jött ki a torkomon.
- Ne félj, nem haragszom. – megszorította az asztalon pihenő kezemet, majd folytatta a monológját: - Nem kell magyarázkodnod Márk miatt. Szereted. Talán jobban mint engem…
- Nem, nem dehogy! Én… én… - nem tudtam, hogy mit mondjak, hogy mit kéne mondanom. Évek óta nem láttam őt, nem is kerestem, csak az emlékeimben élt…
- Ne szabadkozz. Tovább léptél, ez a helyes. – mosolygott újfent, mire én sírni kezdtem. Hogy tehettem ezt vele? Megígértem neki, hogy csak ő lesz az egyedüli pasi az életemben, hogy mindig őt fogom szeretni, és hogy soha nem hagyom el… erre mit csinálok?
- Nincs ebben semmi rossz, Letti hallod? – hirtelen mellettem termett, és átkarolta a derekam, mire a vállába fúrtam a fejem. Egy kék vászon zsebkendőt nyomott a kezembe, és én lassú, ügyetlen mozdulatokkal megtörölgettem a szemem. – Emiatt ne érezd magad rosszul, én örülök, ha boldognak látlak. Tudod milyen rossz volt nézni, ahogy éveken át emészted magad miattam? El sem tudod képzelni mennyire. Most jogos a kérdés : megszakadhat-e a szív, amely már nem dobog? Az enyém megszakadt. Napról napra, percről percre, mikor azt kellett néznem, hogy mennyi fájdalmat hagytam magam után. Az utóbbi pár hétben nem volt ez, tudod miért? Mert végre, hosszú évek után nem a bánat tengerében pancsoltál, hanem az örömében. Boldog voltál, felszabadult, és ez olyan melegséggel töltött el, hogy arra nincsenek szavak. Jobban örülnék persze, ha mellettem lennél boldog, de mint tudjuk erre nincs lehetőség. Szóval mondd meg neki, hogy nagyon vigyázzon rád, jó? Ígérd meg! – mire észbe kaptam már az asztal túlsó oldalán állt, úgy beszélt hozzám, mintha éppen indulna.
- Ne menj még… - könnyes szemekkel fogtam meg a kezét, de az ujjaim már csak a levegőt markolták. Pár percnyi néma, magam elé ámulás után felfogtam szavai jelentőségét, és a zsebkendőt markolva ezt suttogtam.
- Megígérem!

*

Fájdalmas volt az ébredés, fájdalmas volt elszakadni tőle, de nem tehettem mást. A kanapén feküdtem félig pokrócba csavarva, kezemben az álom-béli zsebkendővel. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem rajta egy kis hímzett feliratot… „Örökké…” Túl hosszú idő ahhoz, hogy felfoghassuk, mennyi mindent is jelent.
- Hát te már fent vagy? – kérdezte Márk, miközben leguggolt mellém. Rosszfiús mosolyával még hajnalban is képes volt megbabonázni, kék szemeiben elégedettség, és öröm csillogott.
- Azt hiszem… - a hangom kissé rekedt volt, a szemeim szúrtak, és valami eszméletlen fájdalmat éreztem az alhasamban. - … félig agyonvertek tegnap, hogy így érzem magam? – kérdeztem miközben felültem, és felhúztam a lábaimat, hogy tompítsam egy kicsit a kínt.
- Hát nem egészen… - kacsintott rám, miközben végigmértem hiányos öltözékét.
- Felöltözöm, jó? – kérdeztem, majd válaszra sem méltatva fellibegtem a szobámba, és keresgélni kezdtem a kényelmesebb cuccaimat mindkettőnk számára. Találtam egy-két ráillő farmert, és pólót, amiket már régen láttam. Kíváncsiságból felvettem az egyiket, és nem csalódtam. Még jó volt rám. Vigyorogva begomboltam, majd felvettem hozzá az egyik pólót, majd a többi ruha kíséretében leszaladtam az emeletről, és a nyakába vetettem magam.
- Szeretlek… - sóhajtottam hatalmasat, majd a kezemben figyelő kék zsebkendőre vándorolt a pillantásom, amit gyorsan a farmerem farzsebébe csúsztattam.
- Én jobban. – tolt el picit magától. – Na hadd nézzelek. – körbefordított, mire én szintén vigyorogva pózoltam neki egyet.
- Nem fogsz sokat így látni, szóval jól vésd ezt a napot az emlékezetedbe.
- Igyekszem… - összekulcsolta az ujjainkat, majd mereven bámult maga elé. Felemeltem a fejét.
- Mi a baj? – kérdeztem, mire láttam, hogy a szemei könnyben úsznak. – Kicsim… - karoltam át a derekát, mire ő magához szorított.
- Hallottam, hogy sírtál álmodban… megbántad a tegnapot? – kérdezte nagyot szippantva a hajam illatából.
- Mért bántam volna meg? – hosszú, forró csókot nyomtam az ajkaira. – Csodálatos volt, köszönöm! – néztem rá csillogó szemekkel. – Kísértenek az emlékek, ennyi az egész. – lassú mozdulatokkal simogattam a hátát.
- Biztos, hogy minden oké? – kérdezte az arcomat fürkészve.
- Igen, biztos. – mondtam, majd újból megcsókoltam. – Amúgy hol hagytuk a tegnapi göncöket? – kérdeztem félve. Azt a fűzőmet imádom!
- Itt-ott. Remélhetőleg semminek nem esett baja.
- Hát azt én is remélem. – indultam el a konyha felé, mire hirtelen visszarántott. – Öööö… mi kéne? – néztem rá zavaros tekintettel, mire lehajolt, és a fülembe suttogott.
- Tudom, hogy van valami, amit nem akarsz elmondani. Nem baj, majd ha akarod beavatsz, - mosolygott, majd utamra engedett. Éreztem, hogy erre a kínos beszélgetésre is sort kell keríteni előbb, vagy Dávid emléke felemészt, és megöl. Csak ne ma… csak ne ma…