Hajnal

Mivel jó kislányok, és kisfiúk voltatok megajándékozunk titeket ezzel a novellával, amit én (Letti) alkottam pár hónappal ezelőtt. Ezek mellett támadt egy ötletem. Játszunk egy kicsit!
Első ízben, a 666. látogató, aki tudja bizonyítani(printel képpel a számláloról), hogy ő volt, azt egy hónapig hirdetjük a fejlécünkön.
De, hogy a többiek se maradjanak ki, nekik is játékot ajánlok. Két kérdés.
 
1. Az 5. fejezet végén elhangzott egy név : Dávid. Ki lehet az a Dávid?
2. Szerintetek mi lesz a Chaos vége?

A válaszokat elküldhetitek e-mailben a letti.vattacukor@gmail.com-ra, vagy felkereshettek minket Facebookon Letti Cottoncandy és Eliza Sipos néven. :)
Aki helyes választ ad, az kérdezhet két, az-az kettő darab kérdést a Káosszal kapcsolatban  :)

Jó olvasást ;)

- A hajnalok a legrosszabbak. - motyogta álmosan maga elé, majd a fürdőbe sétált. Mosolygós, pirospozsgás, kedves arc, smaragdzöld szemek, ébenfekete haj. Alacsony, vékony lány, de mégis dúl benne a düh, a tenni akarás. Erősebb bármelyik sárkánynál, de mégsem azért van mellettem, hogy helyettem harcoljon, hanem hogy a színpad széléről mosolyogva reményt keltsen bennem, mikor halandó éveim problémái lassan a fejem felé nőnek.

Majd felölti a jelmezét, és munkába indul. Én is ezt teszem.

Fáradtság a nap végére? Nincs időnk rá.

A házak tetején suhanunk, mint két árnyék, hiszen annak kell lennünk. Vadnak születtünk, szabadnak, csak állatias vonzerőnk különböztet meg a többiektől. Ölésre teremtettünk még az évmilliók kezdetén, sokan voltunk, de mára már csak mi maradtunk. Ránézek. Egy szárítókötélen egyensúlyozik, egyetlen neszt sem hallok felőle. Egy férfit figyel a mélyben, aki pedig egy fiatal lányt követ.

- Ő? - kérdezem, azúrkék szemeim kerekded alakot öltenek, szőke tincseimet a hátamra dobom. Társam nem válaszol, csupán egy rúzst vesz elő, és korrigálja a sminkjét.

- Kezdődhet a vadászat. -suttogta a félhomályba, majd gonosz vigyorra húzta feketére mázolt ajkait. Tagjait megfeszítve várt a megfelelő pillanatra. Intett nekem, és én a férfi elé ugrottam.

Meglepve nézett rám, azt hiszem, tudom hogy miért.

Ahogyan talpig fehérben pózoltam előtte vegyes érzelmek suhantak át az arcán, és elfelejtette a lányt, akit követett. Vajon ki vagyok én? Hogy kerültem ide? Ember vagyok, vagy valami túlvilági? Szokásos kérdések ugyan, de a választ én sem tudom. Az emlékeim az évek során elhalványultak, majd végleg eltűntek.

"Öregebbek vagyunk mindennél ami volt, és öregebbek leszünk minden elkövetkezendőnél."

Ezek a szavak az elmémbe égtek, a hang, az arc, az illat, az érzés eközben, és a folytatás.

"Angyalok voltunk hajdanán, Gábriel testvérei, akiknek hosszú élet adatik meg a földön. Mindent a színfalak mögül figyeltünk, minden elenyésző részletet. A homokszemeket a tengerparton, a világot. Ahogy birodalmam születnek, és dőlnek meg... eljön majd a mi időnk, amikor is majd mi alakítjuk az emberek sorsát."

"Mért nem maradtunk a mennyben?"

"Mi ketten a végsőkig ott voltunk, de feladatot kaptunk."

Ahogyan ezen gondolkodtam társam hangtalanul az áldozatunk mögé sétált. A szemében egyfajta vágyat láttam megcsillanni. Ismertem ezt a furcsa fényt, ezt a megmagyarázhatatlan, örömteli pillantást, amivel a férfi nyaki ütőerét nézte. Mámorban úszva egy aprót biccentett felém, és én tettem a dolgom. Lassan, bizonytalanul tettem meg azt a pár lépést, amivel áthidaltam a préda és köztem lévő távolságot. Csodálattal mért végig, akár egy díszes, kirakati babát egy nincstelen csöves.

- Ki vagy te? - mért végig.

- Nevezz aminek akarsz. - szóltam csilingelő hangon, majd szomorkás mosollyal simogattam meg az arcát.

- Angyal... - sóhajtott, majd a lábaim elé borult. Kicsinek tűnt, szánalmasnak, ahogyan sírva könyörgött az életéért. Nekem nem lett volna szívem jobb létre küldeni, de nem is ezért voltam itt. Társamra nézve félelem öntött el, pedig tudtam, hogy nem fog bántani, soha nem tenné. A jobbik fele voltam, az egyetlen, aki féken tudja tartani, akiben bízhat, az egyetlen, aki megérti. Csak mi maradtunk...

- Kelj fel, ember! - parancsoló hangom ostorként csattant a szűk sikátorban, ahol ugyan csak pár perce tüsténkedtünk, én mégis óráknak éreztem. Társamra nézve eltűnt a félelem, és egy jól ismert érzés vette át a helyét, amit már annyira vártam.

Az a jól ismert, vágytól túlfűtött, határtalan élvezetet maga után vonzó érzés... a féktelen gyilkolási vágy.

Gyorsan mozgott. Emberi szemnek szinte lehetetlenül gyorsan. Áldozatunk éppen hogy csak felállt, már a nyakán érezhette társam vékony, hűvös ujjait.

- Ostoba ember. Remélted, hogy megmenekülsz?

Viperaként sziszegett, hangja betöltötte a sikátort, majd hangos reccsenés hallatszott, és vége lett. A férfi teste koppant a földön, és még utolsó erejével a szemembe nézett. Elégedetten mosolyogva guggoltam mellé, hogy aztán diadalittas hangon a fülébe súghassam :

- Angyal vagyok. A halál angyala.

Zihálva keltem fel, de félelmeim elmúltak, mikor társam karcsú, sötét alakja a szemem elé tűnt.

- Álmodtam? - kérdeztem elfúló hangon, és arrébb húzódtam, hogy elférjen mellettem.

- Eljött a nap, amikor is mi alakítjuk az emberek sorsát. Alig kelt fel a hold. - simogatta meg az arcom.

- Kezdődhet a vadászat. - szóltam, majd társammal karöltve nyakunkba vettük az ébredező várost.

Angyalok voltunk, és a Sátán fennhatósága alá tartoztunk.

Tárgyak voltunk a kezében. Csupán eszközök a boldogságra...

Vége