IX. Tik-tak

A magány az, mikor belenézel a tükörbe, de onnan semmi nem néz vissza rád.

Az óramutató már jócskán túljárt öt órán de én valahogy sokkal többnek éreztem ezt. Mint ha már órák óta várnék. Ismeritek ezt az érzést? Mint mikor várod a karácsonyi ajándékot és már nem tudsz magaddal mit kezdeni. Izgatott vagy. Én kicsit másféle meglepetésben részesülők, sőt nem is én kapom. Talán az univerzumban egyedül Letti lehetett az aki még nálam is jobban várta az éjszakát. Fel-alá járkált a szobában azon filózva ,hogy mit is kéne felvennie.

-A Sátán szerelmére! Hiszen a gardróbod egy állami kincstár. Csak menny le és válassz ki végre valamit, könyörgöm!- Borultam be a koporsójába. Én már rég készen álltam. Kaszák, fűrészek, pengék a kocsiban. Rajtam rózsaszín latex ruha volt, mindkét oldalán fűzővel ellátva, combfix és pink bakancs. Cukin akarok mészárolni.

-Letti szívem, élsz még?- lopakodtam a gardróbjába vezető lépcsőhöz miután csaknem 20 perce kontárkodott odalent.

Letti egyedül ült a gardrób közepén, és a tenyerébe temette az arcát. Közel mentem hozzám, mire hirtelen felugrott, és majdnem felborított hatalmas lendületével.

- Hát veled meg mi van? - kérdeztem hatalmasakat pislogva, mire karon ragadott, és felfelé kezdett húzni.

- A pince! Hogy erre nem is gondoltam! Mekkora egy állat vagyok! Gyere! - szólt rám, mikor lemaradtam.

Nem bírtam a jobbik felem energiájával lépést tartani, amúgy is tartalékolnom kellett, szóval sétálva követtem. Mire a pincébe értem ő már felforgatott mindent, és egy ősrégi Vans pulcsit szorongatott. Dávid kedvenc pulcsiját.

- Back to the past... - szólt, majd lekapkodta magáról a díszes fűzőjét, a csipkeszoknyáját, és a platformot. Felkapta a pulcsit, egy régen hordott farmert, pólót, és egy deszkás cipőt, DC övet, mire meghaltam a döbbenettől.

Mintha csak az öt évvel ezelőtti önmagát látnám, és erre muszáj volt elmosolyodnom.

-pont mint régen, még az illatod is olyan-szippantottam mélyet a levegőbe.

-Figyelj, tudom ,hogy tőlem a pompa és a ragyogás a minimum mint királyi sarj (Hoppá ige, Gina királyi leszármazott...még nem mondtam volna?) de szerinted gáz lenne ha én ma így mennék?

-Gáz? Mi? Dehogy is! Így kell menned, szép vagy akármit is veszel magadra. Szerintem egy kukával a fejeden is elmehetnél...Igen tényleg, menj úgy! -tapsikoltam ám ő keserédes vigyorral oldalba bökött.

-Minden esetre ez az este tökéletes lesz...- lépett a falhoz majd leakasztott róla egy naaagy, fekete, X alakú akármicsodát. Hosszú ideig tanyázott a tárgy a kezében majd felém fordult és a mellkasomhoz nyomta.

-Tessék, fogd!- adta át. Mikor rájöttem ,hogy mi is ez tátva maradt a szám. Egy pár szamuráj kard.

-Váóó! Ne őrjíts meg! -húztam ki az iker pengéket egyszerre a tokjukból.- Hiszen ez eredeti Japán Katana. Ámulattal néztem végig a pengéken végigfutó arany és ezüst díszeken. A jobb kezemben lévőn egy cseresznye ág míg a másikon egy sárkány futott végig.

-Tetszik?

-Hogyne tetszene, te állat? Legalább eredeti?
- Nekem melyik cuccom nem az? – vigyorodott el. – Tavaly Anyuval ott karácsonyoztunk, és ezt kaptam, mint szobadíszt. De ha tudnád, hogy eddig miket műveltem már vele…
- Valahogy érdekel.
- 80%. Az enyémek közül 80%nál velem volt.
- Hűűűűűhaaaa. De van egy bökkenő. Ezt... ezt nem fogadhatom el. - ráztam meg a fejem.

-De igenis el fogod. Így legalább jelképesen én is ott leszek a róka vadászaton. -mosolyodott el pimaszul.

- Annyi mindent kaptam már tőled, és úgy bánt, hogy nem tudom az egészet viszonozni... - komorodott el a tekintetem, majd mikor Letti magához szorított olyan boldogság járt át, amit nem tudott semmi sem überelni.

- Semmit nem kell viszonozni. Tudod, hogy ami az enyém az a tiéd is. Olyan vagy nekem, mint egy testvér, sőt mostohatesók vagyunk - mosolygott optimistán.

- Tudom. - mosolyogtam hasonlóképpen, majd hirtelen leesett, hogy mit is mondott.

- Hogy mi? Te tudod? - kiáltottunk fel egyszerre, majd nevetni kezdtünk. - Eddig nem akartalak beavatni, és és, azt hittem nem tudod! - kiabáltunk újra egyszerre.

- Egyszer rajtakaptam őket. Azóta apukád rám sem mer nézni, anyu meg nyal. Te honnan tudod? - kérdezte.

- Eléggé nyilvánvaló, Tesókám! - nevettem fel, majd újra szorosan átöleltük egymást. Ezt az idilli pillanatot a csengő hangja szakította félbe.

- Daniella!

-Dancsi!- épp hogy fél métert lépett én már a lépcső legtetejéről vetettem rá magam. Manőverem a padlóba döngölte ám én fölényesen lengettem karjaimat a levegőbe.

-Kaptam két baszottnagy szamuráj kardot Gigitől- sipákoltam ám szegény még nem tért magához. Nagynehezen függőlegesbe küzdötte magát, megrázta a fejét majd rám nézett.

-A te kocsid az amelyik a sarkon parkol és buzinagy kaszák lógnak ki a csomagtartójából?

- Őő...nem? -lelki szemeimmel láttam ahogy fenékbe rúg kétszer. Meglepett ,hogy ma ennyire idióta vagyok. A végén még saját magamat buktatom le.- Á, ha bárki kérdezi csak aratni megyünk a femilivee' me kő a búza könyírnek -hunyorogtam egy sort. Lelki szemeim által megjövendölt jövőm beteljesedett - Ó, míj fennkölt-...hát seggberúgott kétszer...

-Áu! Te némber!- csaptam rá a combjára fenekemet dörzsölve miközben Letti egy bőrszíjjal a hátamra csatolta a kardokat.

-Nyughassatok! -Szólt ránk mire Daniellával holt komoly ábrázatot öltöttünk.

-Tehát mindenkinek világos a terv? - kérdezte Dancsi. Ginával egyszerre bólintottunk.

Mindhárman kilibbentünk a bejárat elé. Gina mindkettőnket magához ölelt, sok szerencsét kívánt és persze óvatosságra intett. Már mondtam volna ,hogy mindig vigyázunk de addigra már a fekete foltocskától egy giganagy fa ajtó választott el.

-Felkészültél?- szusszant rám Daniella.

-Késznek születtem- ezzel a lendülettel mindketten bevágódtunk Letti kocsijába. Sajnos Daniella vezetett. A sulihoz vettük az irányt s mikor odaértünk nyugodtan leparkoltunk. Több órányi tétlenség állt előttünk. Hát nem izgi? A terv az volt ,hogy megvárjuk Cindyt míg befejezi a pom-pom edzést, Dancsi valahogy marasztalja így ő lesz az utolsó a csapatból aki hazamegy ám valami elképesztő véletlen folytán a kocsija tropára megy így kénytelen lesz hazasétálni. Késő este egy kihalt utcán senkit se fog zavarni a sikítozás, ráadásul mára vihart jósolnak.

Újra és újra hálát adtam ezeknek a véletlenül összefutó szálaknak. A pom-pom edzés nem rég kezdődött el, úgyhogy még egy csomó időnk van. Daniellával a bejárathoz legközelebb elő padhoz ültünk, és gondolatainkba mélyedtünk, mikor barátnőm felszólalt. :

- Hiszel az előző életben? - kérdezte hatalmasakat pislogva.

- Nem túlságosan. De ez most miért fontos?

- Tegnap elmentem... mindegy hová, és összefutottam egy régi ismerőssel. Elbeszélgettünk, de lényeg a lényeg, két mondatból kiderítette, hogy mi voltam előző életemben, kik vettek körül, és miket csináltunk.

- Érdekes. - hümmögtem. - Mit tudtál meg? Ugye benne voltam? - csillogó szemekkel ittam a szavait.

- Azt mondta a srác, hogy aki az első életedben benne volt, az az összes többiben is részt fog venni. Aki nagy hatással volt rád... nem tépem a szám, érted, nem?

- Persze.

- Elmesélte, hogy előző életemben valami nagy kémikus nő voltam, akit nem becsültek meg, ezért megöltek, mert túl nagy veszélyt jelentett a felfedezéseik számára. Te elmegyógyintézetbe kerültél, Letti is, ő lett volna az első akin lobotómiát hajtanak végre.

Viszont előtte kinyírt valakit, kiszökött az elmegyógyintézetből, ami rossz döntés volt, és a kinyírt csávó családja megbosszulta.

Ámuldozva hallgattam... talán ilyen jövő vár ránk? Ugyan már. Soha, de soha nem bukunk le, van eszünk, mindent okosan csinálunk.

- Érdekes... - hümmögtem újfent

Mindig is éreztem ,hogy valami gyogyószökveény vagyok. Sajnos hiszek az előző életben és ez most nem lep meg- mosolyodtam el.

-Kémia zseni voltam -Töprengett hangosan Daniella. Csaknem három órája ültünk már a padon s a levegő már jócskán lehűlt. Egyedül a szurkolócsapat volt már csak az iskolában. Sem tanárok sem más diákok. Én beültem a kocsiba mivel az edzés lassan a végéhez közeledett Daniellának pedig eljött az ideje. Hát cselekedjünk.

-Ha meghalnék tetováljatok magatokra- vigyorogtam irónikusan miközben Dancsi magához szorított. Sok sikert kívántunk egymásnak majd megindult az iskola felé. Nagyjából húsz perce ültem az autóban mikor is feltűnt ,hogy a szurkolók sorra távoznak. Amennyire tudom már csak Cindy volt hátra akit remélhetőleg jól elfoglal Dancsi. Odakint már tombolt a vihar.

Kipattantam a kocsiból majd Cindyéhez osontam. A parkoló kongott az ürességtől. Felnyitottam a motorháztetőt majd szétvágtam amit csak értem. Mint egy hurrikán csak rosszabb. Ép ,hogy visszaértem Cindy már rohant is ki az esőbe. Többszöri próbálkozás után sem sikerült beüzemelnie a kocsit erre káromkodva belerúgott majd futva elindult hazafelé. Vártam három percet majd kuncogva a nyomába eredtem.

A hőn szeretett pengéim az övemre csatolva várták, hogy mikor lehetnek szolgálatomra. A katana a hátamon figyelt, míg a kasza a kezemben. Elég nehéz volt, de most elvakított a düh, az adrenalinszintem az egekben volt. Cindy után osontam, mint egy árnyék. Egy fékevesztett, gyilkológép voltam. Fél perc sem telt bele, láttam ahogyan Róka-Pajtás megunja a futást, és sétálni kezd. Remek, hamarabb beérem. A türelmem véges volt. Sikolyokat akartam hallani, halálhörgést, könyörgést, hogy ne öljem meg... nevetni akartam. A gondolataim között felrémlett Niki tehetetlen teste, ahogyan a boncasztalon feküdt... ezt jobban fogom élvezni. Pár méterre lehettem tőle, mikor lecsaptam a kaszát a vizes aszfaltra, és elégedetten vigyorogva figyeltem, ahogyan szikrákat hányva karcolja azt. Róka-koma csak egyenesen haladt előre, hátra sem pillantva rám. Eljött a pillanat. Magasra emeltem az előbb említett gyilkoló eszközt, pont jókor. Egy villám fénye világította meg áldozatom hátát, de lecsapni már nem tudtam. Pontosan másfél centivel a koponyája felett két tenyere között kapta el a kaszámat, és rideg hangon megszólalt.

- Tudtam, hogy találkozunk ma este.

Meglepett. Erre nem számítottam de nem méltattam válaszra. Az agyam teljesen elborult s csak még jobban felkorbácsolta a gyűlöletemet. Kitéptem a kezéből a kaszát majd hátrébb ugrottam jó fél métert.

-ch...-sziszegve köptem egyet. Teljesen átáztunk már és az eső jócskán tompította a látásviszonyokat de ez nem akadály. Erre születtem. Üvöltve iramodtam meg felé, bal kezemmel húztam magam után a kaszát míg a jobbot ökölbe szorítottam és felé ütöttem. Az utolsó pillanatban hátrahajolt hídban így pár centivel a homloka fölött suhant el a karom. Megtorpantam majd teljes erőből bordán könyököltem. Nyögve esett hanyatt. A kasza nyelét a hasába állítottam, erre fájdalmasan köhintett egyet.

-Hehe-hajítottam el a közelharcra nem épen alkalmas fegyveremet majd az egyik pengét szorongatva indítottam lépteimet ,hogy a hasára üljek és felvágjam a torkát ám hírtelen kirúgta a lábaimat s így ő került fölém.

-MIT AKARSZ?!- ordított rám torkaszakadtából miközben csuklóimat az aszfalthoz szegezte.

-Ne merj hozzám érni te utolsó kis tetű!- Térdeltem hátba. Leborult rólam erre én gyorsan felálltam de ekkorra már ő is talpon volt

-Ismerlek titeket. Tudom ,hogy kezdetektől fogva el akartok tenni láb alól...

-Micsoda észjárás, talán mert mondtuk? -lihegtem majd elkezdtünk körbe-körbe járni, közben egymást vizslattuk. A következő lépéseken gondolkoztam míg ő lökte a világmegváltó rizsáját.

-Kis kiváltságosok igaz? Hmm? Ti mindent büntetlenül megtehettek? Ez a szórakozás?

-Jajj könyörgöm. Fogd már be te picsa! Ne hidd ,hogy ma innen élve lelépsz. Megdöglesz, hallod?!

-És mit érsz vele te elmebeteg?!

-Boldogságot...-álltam meg. Hosszú ideig uralkodott a csend amit csupán a lehulló esőcseppek halk kopogása tört meg. Végül felnéztem rá. Láttam a riadtságot amit oly annyira próbált eltakarni. Menekülni akart de előlem nem tudott. Összeszedtem minden erőmet majd ismét nekirohantam.

-VÉGED!- Rántottam elő a szakurás Katanát, megpörgettem a levegőben és lecsaptam rá ám ő hárított a kaszám nyelével.

Szarul esett mit ne mondjak ,hogy a saját fegyveremet fordítják ellenem. Hosszas tusakodás vette kezdetét végül akkorát suhintottam ,hogy a kardom kettécsapta a fa nyelet. Cindy elhajította majd megpróbált elrohanni mellettem de pont arcon találtam az öklömmel. Az útszéli kordonnak csapódott mire én még jobban nekiszorítottam és ütni kezdtem. Próbált lefogni de akkorát húztam be neki ,hogy átpördült  a korláton és ép ,hogy meg tudott állni a szakadék szélén.

- Mi a... - kezdett neki, de hamar elhallgattattam, mégpedig azzal, hogy egyenesen a szívébe szúrtam az egyik katanát, majd egy nagyot löktem rajta a kaszámmal, amit újonnan szereztem vissza.

- Sátán veled, te rohadék! - idéztem Lettit, majd elégedetten visszatámolyogtam a sulihoz, ahol Daniella várt rám.

Mind ez alatt Letti...de hé! Gina, nem mesélnéd el inkább te?

-Dehogy is nem.

Tehát miután kifaroltak az udvarból kicsit elveszettnek éreztem magam. Nem is tudtam ,hogy mit kezdjek magammal hiszen a film hétkor kezdődik. Az még két óra. Ilyenkor utálom a magányt. Egyrészt izgultam a lányok miatt másrészt pedig teljesen be voltam zsongva a mozi és Márk miatt. Mi van ha el se jön? Állj! Ez nem rám vall. Nyugodj meg Letti, minden rendben lesz.

Bekuporodtam a koporsómba Amadeussal. Már vagy  a huszadik szálamat szívtam de az idő csak nem akart fogyni. Tv híján (Utálom a médiát, nem is érdekel a külvilág...) elolvastam egy könyvet. Könyvet akartam mondani? Könyvtárra gondoltam.

Végül nagy lassacskán csak elérkezett az indulás.

Amadeus időközben biztos megéhezett, de erre nem is gondoltam. Kipakoltam a tegnap kotyvasztott ananászos csirkét, és fokhagymás krumplit, -ott volt még a háromnegyed tepsi, nem vagyok nagy evő, de ezt gondolom észrevettétek- mivel ismét macskaeledel híján voltam, sőt a hűtő is kongott az ürességtől. Hazafelé elugrok bevásárolni. Elég hideg volt, szóval a pince felé vettem az irányt, ha már lúd legyen kövér alapon, felvettem az egyik régi kabátomat. Beriasztottam mindent, megsimogattam a kiscicámat, majd kocsiba vágtam magam, és fénysebességgel elindultam, bár még így is volt egy órám. Útba ejtettem a Mignon Mániát, és leparkoltam Kedveském előtt. Még háromnegyed óra. Nincs jobb ötletem, sőt elég ideje járunk már ahhoz, hogy bemutasson a szüleinek. Remegő kézzel nyomtam meg a csengőt...

Talán két percig állhattam a kapuban, mikor egy törölközőbe csavart alak jelent meg az ajtóban, majd hatalmas vigyorral felém iramodott. Mikor már csak pár centi választott el minket hirtelen megtorpant, majd vacogva megkérdezte :

- Te meg hogy nézel ki? - pislogott nagyokat.

- Kicsit nagyobb lelkesedésre számítottam. - húztam el a szám. - Még muffint is hoztam! - nyávogtam, mire karjaiba zárt, de azzal a lendülettel el is engedett. - D-d-d-d-e hideg vagy. - kocogtak össze a fogai.

- Te állat, kijöttél fürdés után a mínusz nem tudom hány fokba? - átugrottam a kerítést, -nem bizonyult nagy feladatnak, mivel a derekamig ért- majd befele taszigáltam. Bent egyből megszűnt a remegése, én meg ledobtam a kabátot, és a pulcsit, majd szorosan magamhoz öleltem, és egyből jól éreztem magam.

- Most már jó. - csókolt a nyakamra, amitől újfent kellemes bizsergés áradt szét az érintett bőrfelületen.

- Félbeszakítottam valamit? - szóltam, miután elengedtem, és elkezdtem összekötögetni a vízcseppeket a mellkasán.

- Épp pancsiztam. - válaszolt azzal az ellenállhatatlan mosollyal az arcán.

- Akkor megvárlak idekint, meg körbenézek, meg ilyenek. Persze csak ha nem zavarok. - pislogtam félve.

- Anyu meg Tomi1, és Tomi2 elutaztak.

- Tomi egy és kettő?

- Nevelőfater, és kisöcsi. - vigyorgott, majd eliramodott a fürdő felé. Hát íme egyedül maradtam. Egyedül, azon a helyen, ahová évek óta nem léptem be, sőt, messziről elkerültem. A konyha ugyanazt az arcát mutatta mint régen. Halványzöld falak, világod padló, a függönyök is ugyanazok, minden berendezési tárgy a helyén maradt. A nappalit kicsit átrendezték, és a felső szintet is. Remegő kézzel nyitottam be a szobába, talán nem kellett volna. Az emléke átjárt, minden boldog pillanat újjáéledt, ami ehhez a helyhez kötött engem. De ugyanakkor felszínre tört az összes rossz emlék, és Dávid végnapjai is. Igen, igen, ha eddig nem tűnt volna fel a sok utalás, Dávid ugyanebben a házban élt, és halt meg. Furcsa, hogy ugyanaz a szobájuk, ugyanott, és ugyanúgy élnek, mint két testvér, csak más időzónában.
- Csak nem elgondolkodtál? – egy hűvös leheletet éreztem a nyakamon. Csalódtam. Dávidot vártam, de csak Márk jött.
- Igen, egy picit. – előszedtem egy halványt mosolyt, ami nem lehetett túl meggyőző, de a célnak megfelelt.
- Az én kis szobám. – oldalgott el mellettem, majd a szekrényéhez lépett és öltözni kezdett, amíg én helyet foglaltam az ágyon. Elvesztem a szemeiben, a kidolgozott felsőtestén, majd lejjebb vándorolt a pillantásom… NEM LETTI NEM! Uralkodnom kell magamon. Körbefuttattam a pillantásom, majd megláttam egy hajvasalót, és alatta a sokszor kiégetett parkettát.
- Szabad? – mutattam a hajvasalóra.
- Persze, aha… - nézett fel szórakozottam, majd muffint rágcsálva vasalni kezdtem a hajam. A tükörbe nézve Dávidot láttam magam mögött, ahogyan átkarol, és a hajamba temeti az arcát, majd a hátam mögött láttam a múltat. Ahogyan az ágyon fekve nevetgélünk, ahogyan este figyeltem, ahogyan alszik, és… nem akartam többre emlékezni. Lesütöttem a szemem, és kihúztam a konnektorból a nemes célt szolgáló eszközt.
- Hé, hé, hé! Az nekem még kelleni fog! – nézett rám ideges fejjel. Megbánóan visszadugtam, majd az ágyra rogyva ezt suttogtam.
- Ne haragudj…
Márk elég guggolt, és végigsimított az arcomon.
- Ugyan már Kicsim, nem haragszom. Te ne haragudj. – húzta el a száját.
- Kéne?
- „Te meg hogy nézel ki?” – idézte megbánó pillantással.
- Jaj, ugyan már, nem megszokott hogy így mutatkozok nyilvános helyes. Semmi baj. – mosolyodtam el, majd könnyedén az ajkára csókoltam. Márk nem fogta vissza magát, hátradöntött az ágyon, és végigsimított a combomon. Én sem türtőztettem magam, a pólón keresztül végigkarmoltam a hátát.
- Tudod hogy nem kéne. – mormolta a számba.
- Tudom. De nem érdekel. – karmolásztam a hátát, a nyakát, a vállát, mindent amit értem, majd ezt az idilli pillanatot félbeszakította a telefonom csörgése.
- Muszáj felvennem… - próbáltam kiküzdeni magam alóla.
- Dehogy muszáj…
- Ne akard hogy az legyen mint múltkor. – vicsorítottam, majd felkaptam a vadul csörgő kis készüléket.
- Eeeeeeeeeeeeeggen? – mosolyogtam, mikor megláttam hogy Eliza zaklat.
- A prémes kis problémát megoldottuk. Jó szórakozást, szerintem induljatok el. Puszi! – nyomta rám a telefont. Fél hét van. Időközben szerelmem is elkezdte vasalni a haját, amit szó mi szó elég bénán csinált. Kikaptam a kezéből, majd pár perc küszködés után jól belőtt hajjal kézen fogva vonultunk le a lépcsőn. Annyira természetes volt, mintha mindig is így lett volna. Felkaptam a pulcsit, és a kabátot, majd bepattantunk a kocsiba, és elindultunk. Végre!

Eközben Liza… mit csináltál?
- Meséljek?
- Légy szíves.

- Bepattantam Daniella mellé a kocsiba, ugye felhívtalak, vettünk piát, meg gumicukrot, sokat, és letáboroztunk nálam, részegen lefestettük egymást, ami eszméletlen béna lett, de folytasd már!
-…

Próbáltam nem túl eszeveszetten vezetni, több kevesebb sikerrel. Nem akartam hogy Édes kidobja a taccsot. Indulás után pár perccel Márk kérdezősködni kezdett.
- Mi is ez a film?
- A halálos hallgatás. Paráztatós horror, a kedvencem. Hetek óta ezt tervezgetjük Lizával, de persze a hugicájával is törődnie kell. Csapnak egy csajos estét, Naomi megelégelte, hogy folyton velem lóg. – Utáltam hazudni, de valljuk be, vízfolyás szinten ment. – Naomi sosem csípett engem annyira mint Lizát. Ő a példaképe, szinte isteníti. – vigyorogtam. – Nem is mondtad, hogy van kisöcséd.

- Nem tartottam fontosnak. – mosolygott. – De te sem mondtad. Láttam a képeken.
- Nem tartottam fontosnak.
- Ő most hol van?
- Meghalt, még mikor nagyon pici volt. – biggyesztettem le az alsó ajkam a kisöcsém emlékére. - Anyu sosem mondta el, hogy hova temették. Kár. Minden nap vinnék neki szép virágot, mesélnék neki, hogy mennyire vártam, és hogy most mennyire hiányzik. Az a fura, hogy őt is Tominak hívták.
- Fura… de valamit még mindig nem mondtál el nekem.
- Mit? – tetetnem kell a hülyét.
- Mindig rossz hangulatod van. Néha csak meredsz egy pontra, és mintha lélekben nem is itt lennél. Feszült vagy, és ideges, ha nálunk vagy. Miért van ez? – kérdezte.
- Nem tudom. Én mindig ilyen vagyok – mosolyogtam, majd megszorítottam a kezét. – Nincs semmi baj, majd hozzászoksz.
- Remélem…
Eközben parkolóhely után kutattam, amit hamar meg is találtam, szinte a bejárat mellett. Beriasztottam a kocsit, majd kézen fogva indultunk el a mozi felé. Azt reméltem nem vesz észre a Dávidos esetből semmit, de lassan muszáj lesz neki elmondani.
A film javarészt unalmas volt, szerintem egyszer kétszer el is aludtam rajta, nem volt valami nagy durranás. A végén Márk remegő keze keltett fel, ahogy az ujjaink össze voltak kulcsolva. Megmosolyogtam, ahogyan tágra nyílt szemekkel mered a vászonra, és rágja a körmeit. Cuppantottam egyet az arcára, mire inkább velem kezdett foglalkozni. Játszott az ujjaimmal, a hajammal, mindennel, csak ne keljen odafigyelnie.
- Ennyire félsz? – súgtam a fülébe.
- Ugyan dehogy! Csak…
- Félsz. Majd én megvédelek Mary Shaw-tól, csak nézd végig. Kérlek.
- Legyen hát. – sóhajtott nagyon, majd pillantását ismét a film felé fordította, és követtem példáját. Pár perc után Kedves rettegése véget ért, ugyanis már a stáblista ment, mikor feleszméltem. Fel akartam állni de úgy fogta a kezem, hogy visszaborultam a székbe a hátamat pedig bevágtam a háttámlába.

- Bazdmeg - szisszentem fel- Eressz már el!- kiáltottam rá az indulattól Márkra aki hangom volumenétől megrezzent majd hatalmasra nyílt pupillákkal lassan elhúzta kezét. Össze szorult a szívem. Nem ezt akartam.

-Én… én csak...

-Ne, nem számít.- sütötte le tekintetét de engem nem sikerült átvernie.

-Csak hírtelen ért, ennyi. Ne engedj el! Nem akarom ,hogy elenged. Soha a retkes életbe ne... - másztam be az ölébe majd a mellkasának dőltem.

-Nem foglak-szorított magához.- Soha.

Hazafelé Márk vezetett. Mindketten csendben voltunk, csak a rádióból szólt valami nyáldús zene. Csendben bámultam kifelé az ablakon. Az eső valahogy jobban lekötött mint útitársam mivel nagyon úgy tűnt ,hogy semmi mondani valót nem akar felém intézni. Kellemetlen légkör borult fölénk. Nem is értettem, mi van most vele?

-Egész éjjel így fogsz viselkedni?

-Én? Letti, te vagy furcsa. Mi van veled? Nem értelek mostanában és a faszom ki van már a titkolózásoddal. Csak én nem tudhatom, mi?

-HÉ! Hisz meséltem a múltamról. Vagy nem is számít ,hogy megosztottam veled apa és a kisöcsém halálát? Azt reméltem megértő leszel és segítesz felejteni de ez neked csak teher. És mi az ,hogy csak te nem tudhatod? Te vagy az egyik azok közül akikhez egyáltalán hozzászólok...

-Nem egy akarok lenni...hanem az egyetlen.- parkolt le a házuk előtt. Kiborultam...Mármint szó szerint kiborultam a kocsiból a járdájukra. Kurvára bevertem a fejem.

-Jézusom Letti. Jól vagy?- húzott fel függőleges helyzetbe.

-Csak elfelejtettem a köcsög biztonsági övet- morrantam fel.

Ahogyan ott guggolt előttem hirtelen el is felejtettem, hogy mi van most velünk. Ahogyan végigmért, azzal a jól ismert szeretetdús pillantásával, csak rá vágytam, őt akartam, testileg lelkileg, mindenhogy. Hozzá akartam kapcsolni magam az összes lehetséges módon.

- Sze...

- Te csak kussolj. Tudom. - vágott a vallomásom közepébe, majd betámogatott a házba, és leültetett a konyhaasztalhoz. A kezembe nyomott egy  szál cigit, és meglepődtem.

- Inkább kint szívom el, nem akarok befüstölni semmit.

Majd felálltam, és kivonultam. Homályos emlékeim szerint az udvaron állt egy hintaágy. Annyira nem volt rossz a memóriám, szóval helyet foglaltam rajta. Illetve foglaltam volna, de zuhogott az eső, szóval inkább a terasz fedett részére vonultam. Bent szerelmem a konyhapultra támaszkodva whiskyt töltött magának egy elég nagy pohárral, majd gyorsan lehúzta, és a fürdőbe vonult. Nem elég egy szál, jöhet a második. Harmadik. Ötödik. Még mindig bent van. Hatodik. Kijön, és felfele iramodik. Nyolc. Tíz. Tizenegy. Elégedett pillantással vágtat le a lépcsőn, az ajtó felé indul. Megfordulok. Semmit nem láttam, talán már nem is érdekel. Kijön, és mosolyog.

- Most már nyugisabb vagy? - kérdezte.

- Ráfoghatjuk. Na és te?

- Aha... igen. Kérhetek én is egyet? - néz rám rosszfiús mosollyal.

- Szálat, slukkot, dobozt? - szórakozott pillantással kutatok a táskámban a bontott doboz után.

- Szálat. - a kezébe nyomom egy gyújtóval együtt, és pár másodpercen belül együtt füstölgünk. Egy villám szeli ketté az eget, a fénye épp kettőnk közé vág be. A veszekedés ma még nem ért véget. Tudom, érzem. Rossz előérzetem van az estével kapcsolatban. A fejem még mindig fáj, sőt, a szívem is. Valami most belül eltört bennem, amit talán soha nem tudok majd összeragasztani. Sikerülni fog. Nagyon remélem.

- Bemegyünk? - kérdeztem, mikor elnyomtam a csikket. Ez nem jött be, még a fél szál hátra van neki.

- Menj be, dobáld le a cuccokat az előszobában, és várj meg a konyhában légyszi. - mosolygott, majd befelé vettem az irányt. Titkol valamit. De mit?

Valamit kezdenem kellett ezzel a helyzettel. Nemsokára elszívja addig pedig ki kell találnom valamit. Felkaptam a vázát a pultról majd beiszkoltam vele a fürdőbe. Forró vizet engedtem a csokorban lévő rózsák szirmát pedig sorra beletépkedtem. Talán nem fog kinyírni a virágokért...talán.

Nem elég, ez nem elég. Mit csináljak? Gyertya! Gyújtottam hát vagy 5,6 szál gyertyát. Kellemes viaszszag kezdett terjengni a levegőben. Ledobáltam magamról a vizes göncöket majd beletemettem megfáradt testemet a kellemes, forró vízbe. Jól esett. Hallottam ahogyan bejön, keresni kezd majd megáll az ajtó előtt.

-Bent vagy?- suttogott a túl oldalról majd benyitott. Megtorpant. Nem szólt.

Mindkét kezemmel a kád szélére támaszkodtam majd legörbítettem az ajkam.

-Nem tetszik?

-Jaj cica. Nem kellett volna.

-De tudd ,hogy sze...

-Igen.- lassan kigombolta az ingét. Képzeletben kétszer körbenyaltam. Mire feleszméltem már mellettem ült. Az ölébe csusszantam és macskásan hozzábújta. Átölelt a mai nap során talán először őszintén.

- Tudom, hogy furán viselkedtem mostanában, de úgy néz ki ennek vége. Én sem tudom mi van velem, de percről percre, napról napra egyre nyugodtabbnak érzem magam. Csak néha vannak ilyen kitöréseim, mint ma... sajnálom!

Nem válaszolt, csak megcsókolt. Lassan, szenvedélyesen. Két karomat átfontam a nyaka körül, majd hátra döntöttem -amennyire tudtam- és így folytattuk. Amíg én lassan cirógattam körmeimmel a hátát és a nyakát ő a fenekemet markolászta. Fordult a kocka. Egy morgással rám vetette magát, és a nyakamat kezdte el puszilgatni.
- Ezt nem itt kéne. – szólok hatalmasat nyögve.
- Igazad van. – megrázza a fejét, majd törölközőbe csavarja magát, és fellibeg az emeletre. „Olyan öt perc múlva gyere utánam.” Újra egyedül hagy. Vártam öt percet. Ötöt? Tizet akartam mondani mivel sikerült elaludnom a kádban. Mikor felkeltem a víz már hideg volt a gyertyák pedig elaludtak szóval vak sötétben ültem a kádban egymagam miközben az ablakon hébe-hóba becsaptak a villámok fénye. Azt vártam ,hogy a következő villanásnál majd előttem fog ülni Szamara. A találka azonban elmaradt. Lusta voltam felöltözni szóval csak magam köré csavartam egy törölközőt majd nagy lendületet véve kiléptem az ajtón ,hogy szerelmem után eredjek. Mire kellett neki az öt perc? Csak nem kiverte gyorsan?

-AU! AZT A KURVA!- ordítottam fel mikor a talpamba állt a lépcsőn végigszórt rózsák egyikének tüskéje.

Na tessék.

-Hangulat gyilkos-tetováltam képzeletben a homlokomra de közben már a lépcső tetejére értem. Szívesen haza futottam volna de csak a tohonyán rám nehezedő emlékeim miatt. Csak Márk miatt tudtam ezt elviselni, csak miatta nem menekültem.

Benyitottam. Az ágyon feküdt, elaludt. A padlón apró mécsesekkel jelölte ki az ágyhoz vezető utamat. Ugyan drága, ezek nélkül is oda találnék már csak az illatodra alapozván is.

-Majom -suttogtam szélesen mosolyogva majd ledőltem mellé. Talán túlságosan is megvárattam, pedig sosem kések.

-Kicsim -ráztam meg óvatosa. Álmos tekintettel nézett fel rám. Egyikünk sem szólt, csak vigyorogtunk. A vállamra emelte a fejét, az állkapcsomra csókolt majd magára húzott mire én felültem a hasán.

-Nem lesz nehéz vetkőztetni, csak ez a törcsi van rajtam. -emelgettem szemöldököm. Az anyagba markolt, lerántotta rólam.

-Hmm...nem volt nehéz- kuncogott amolyan Sátáni beütéssel.
Aztán hagytuk, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek…

Két fiatal fekszik egymás mellett. Szaporábban veszik a levegőt, izzadságcseppek borítják a mindenüket. Fáradtan karolják át egymást. A szobára csönd telepszik, pedig nem sokkal ezelőtt még vágyakozó sóhajok, kéjes nyögések töltötték be a teret.

- Én is szeretlek... - suttogja a srác, közben a lány kezével játszik.

Egy borzongató érzés járja át testüket, egy szívmelengető érzés.
- Amúgy szeretsz itt lenni? – kérdezte, de csak az amúgy szót fogtam fel belőle. Fáradt voltam, és az ágya valami eszméletlen kényelmes.
- Hm… mhm… - nyöszörögtem a mellkasába.
- Tudom, hogy nem ezt szoktad meg, és hogy itt nincs fényesre nyalva a popód – csapott rá incselkedően – de meg lehet szokni, nem?
- Mi az hogy nincs fényesre nyalva a seggem? –ültem fel.
- Itt nincs nagy szilva bejáró, milliós vázák, semmi pompa, fényűzés… mi nem szarjuk a pénzt. – húzta el a száját.
- Ezzel most mire akarsz kilyukadni?
- Nem tudom… jól érzed magad itt?
- Nem. Tudod mit? Nem. Nagyon nem. Utálok itt lenni, utálok veled lenni, csak eltűröm ezt a putrit. Annyira hülye vagy. – fordítottam hátat neki.
- Komolyan nem? – hallottam a hangján, hogy borzasztóan el van keseredve, és megsajnáltam. Feltérdeltem, és a kezét simogatva belekezdtem.
- Szeretlek, ezt te is tudod, sötét szívem érted dobog, ezért hát romantikusan, letérdeltem brazilosan, és így téged most megkérlek. Kérlek légy a fele… férjem!
- Letti ez mind szép és jó, de még mindig nem válaszoltál.
- Szeretek veled lenni. – mosolyogtam rá. – Elég jó válasz?
- Nem.
- Még is mit vársz tőlem?
- Semmit… látszik rajtad hogy ki nem állhatod ezt a helyet. Legközelebb nem is fogom erőltetni, hogy ide jöjjünk. – a másik oldalára fordult, nekem háttal.
Na most telt be végképp a pohár. Villámsebességgel magamra kapkodtam a mindenfelé dobált gönceimet, majd a telefonom kezdtem keresni. Szerencsémre hamar meglett a kis dög. Összecipzároztam magamon Dávid pulcsiját, de erre már Márk is feleszmélt.
- Hát te meg hova készülsz? Most ne hogy már ezen felkúrd az agyad, Letti, te ennél okosabb vagy. Hallod? Maradj…
- Most mondtad, hogy utálok itt lenni. Nosza, akkor elmegyek, ha ennyire zavarom az atmoszférádat.
- Úristen te mekkora… ÉN NEM ÍGY ÉRTETTEM!!! – ordított rám, majd felém iramodott, és megszorította a kezem. – TUDOM HOGY GÁZ VAN, ÉS TUDOM HOGY VALAMIT NEM MONDASZ EL. MIKOR LESZ ENNEK MÁR VÉGE?? – üvöltözött velem újfent.
- ERESSZ EL!!! KÍVÁNCSI VAGY RÁ? IGEN??? – válaszoltam hasonlóképpen.
- IGENIS KÍVÁNCSI VAGYOK! DE HA ENNYIRE NEM BÍZOL BENNEM, AKKOR TÉNYLEG JOBB HA MÉSZ! – elengedett, majd a szoba túlsó végébe sétált. Ez a veszekedés pont mára nem kellett volna, de éreztem, hogy így lesz. Az ajtóhoz sétáltam, és a kezemmel a kilincsen kezdtem bele.
- Igazán tudni akarod? Nos, akkor elmondom. Életem szerelmét onnan lőtték fejbe, ahol most te állsz. És a karjaimban vérzett el itt, ahol én állok.
- Letti én nem… - indult felém, de most nem akartam vele bájcsevegni.
- Nem tudhattad. Kérdésedre válaszolva… most van vége. – lenyomtam a kilincset, majd kiléptem az ajtón, a házból, a kapun… talán örökre.





szóval új fejezetet kaptok, mert Liz még mindig balcsin van, én pedig ma zúzok velencei tóra, kb. 18 perc múlva, és nem szeretném, ha tudatlanul hagynálak itt titeket, megemésztetlen információk nélkül... szóval örüljön a kis cuki fejetek :3
a következő részektől fogva nagyon be fog indulni az esemény, itt egy kis tingli-tangli semmittevés volt, de ami ezután jön... kössétek fel a nadrágszíjat, és merüljetek el nyakig a káoszban ~
szép hétvégét, remélem találkozok majd valakivel dürerben... fűző/rolling stones-os felső lesz rajtam+fekete haj+balerinacipő+kockás cicanadrág...
aki keres, megtalál :'D
nnya, tényleg szép hétvégét bébikéim,
hatalmas puszi Letti nénitől :3