ha nem lehetsz az enyém...

Táncoltunk. Ugyanott, ugyanúgy, ahogy először. Változatlan érzésekkel hajtottam a vállára a fejem, amíg ő erősen magához szorított. Engem figyelt, kék szemeivel önmagát kutatta bennem. Elsuhanó arcokat láttam, elmosódó körvonalakat. Nem érzékeltük a külvilágot, ahogyan az sem bennünket. Groteszk látványt nyújthattunk, a színes ruhatömeg közepén két sötét, boldog arcok között két életunt. Nem érzékeltük a külvilágot. Ismerős arcok tűntek fel, de senki nem figyelt ránk. Körbepillantva megláttam magunkat, ahogyan nevetve a parkettre lépünk, majd lassú, szenvedélyes csókot váltottunk. Félve néztem rá. A tekintete elkomorult, ahogyan meglátott minket, de ahogy rám nézett egy csapásra, lágyra váltott, féltve szorított magához, szinte birtoklóan, mintha akárki bánthatna.

Múltbéli önmaga incselkedő pillantással a mosdóba csábított engem, és mi követtük önmagunkat, bár tudtuk mi fog történni. Az orromra csapták az ajtót, de ez nem gátolt meg abban, hogy újraélhessem a múltat.
A mosdóra támaszkodott, amíg a másik a zsebében turkált. A penge fénye megcsillant a neonlámpa fényében. A lábam remegni kezdett.
Az élő a másik énem mögé sétált, bíztatóan mosolygott. Egy pillanatra elnézett, majd fültől fülig metszette a torkom, és így szólt:
- Ha nem lehetsz az enyém másé sem legyél!
Vértől fuldokolva estem össze, majd hörögve kutattam a pisztolyom után. Céloz, lő.
Egymás karjaiban haltunk meg, fiatalon, szerelmesen.
Aztán táncoltunk. Ugyanott, ugyanúgy, ahogy legelőször…

egy újabb kis Lettizé :3 fejezet hamarosan...