Emberség. ~Liz

A bejegyzésem kiváltó ókát egy szóban meg tudom fogalmazni: Mindennapok.
Lassan már 20 éve rohadok a mókus kerékben. Felkelek-» Utazás-» Iskola/ Munka-» Utazás-» Alvás. Ennek keretében elkerülhetetlen, hogy emberekkel találkozzak, érintkezzem velük, szóba kelljen állnom velük. Alapból tudnotok kell rólam, hogy már a megjelenésemből is éppen eléggé látszik, hogy nem vagyok az a beilleszkedős fajta. Nem vagyok az a tömegbe való, csendben fejlehajtó egyed. Az utóbbi hetem során komolyan elgondolkoztam rajta, hogy végre meg kéne tanultom befognom azt a nagy pofám. Sajnos (vagy nem sajnos) kurvára nem tudom csendben tűrni, ha valaki beugat nekem, illetve lekezel és keményen visszaszólok, legyen az akárki. Emiatt a héten már harmadjára szopatom meg magam. Ha engem degradás egy tanár/ titkár/ ellenőr, akkor igenis basszák meg! Nem érdekel, hogy mit tettek ők az életben, hogy miket értek el, kurvára nem érdekel. Az egyetlen, ami számít számomra az az, hogy hogyan állnak hozzám. Ahogy te, úgy én.

Nem érdekel a bőröd színe, a nemi identitásod, sem a vallásod. Ha normális vagy velem, akkor én is az leszek veled. Ha nem, akkor természetesen én sem. Én nem állok úgy hozzád alapból, hogy "na akkor ezt most utálom és flegma leszek", viszont ezt sokan megteszik velem. Kinéznek, mert az én stílusom más, vagy pedig le, mert ők azt hiszik, hogy akkora valakik.
Ide illik egy kis történet: Késő este felszálltam a hévre és egy idős nénike előtt elhaladva ültem le. Természetesen egyből szívbajt kapott, hiszen ennek a lánynak kék a haja, tetkói vannak, fültágítója stbstb… Az út során többször is észrevette, hogy megvetően méreget engem. Egyszer aztán felállt és megpróbálta lehúzni az ablakot, de nem sikerült neki és visszaült. Én egyből felpattantam, odamentem és szó nélkül kinyitottam neki. Szépen megköszönte. Nem tettem nagy dolgot, ez alapvető emberség, hogy segítünk egy idősebbnek, mégis… Onnantól fogva rájött, hogy a tetoválásom alatt én is kurvára ember vagyok.

Sajnos minden nap csalódok az emberiségben. Tapasztalom, hogy egy magát feljebbvalónak gondoló személy milyen undorítóan tud bánni velem és másokkal. Látom, hogy az emberek befordulva meghúzzák magukat, hogy mindent leszarnak, hogy semmiért nem akarnak tenni. Leejtenek egy zsebkendőt, lenéznek rá és inkább tovább mennek, mintsem felvegyék azt. Felszáll az idős néni és a fiatal kis picsa inkább elfordul, nehogy át kelljen adnia a helyét. Tönkre tesszük a világot, elpusztítunk mindent és utána lehajtott fejjel haladunk tovább. Éhezők, szomjazók, betegek, hajléktalanok, kóbor állatok...

Ugyanakkor látom azt is, hogy egyesek küzdenek. Megvédik azt, ami számukra fontos. Dolgoznak és tanulnak a céljaikért. Gyerekként munkába állnak, hogy segíthessenek, udvariasak és tesznek a jövőért. Hajtanak a családjukért, barátaikért, vagy egyáltalán egy vadidegen megsegítése miatt.

És tudjátok mit? Kurvára azt kapod, amit adsz. Karma. Ha jót teszel, jó dolgok fognak történni veled is. Mosolyognak rád, megköszönik. Dolgozol? Pénzt kapsz. Tanulsz? Elérsz valamit az életben.
Bunkózol és beszólsz másoknak? Mindenki megutál, egyedül maradsz, az életed tönkremegy és majd magányos éjszakáidon telesírhatod a párnád.
Kívánom nektek és mindenkinek, hogy az élet ezerszeresen adja vissza azt, amit te adtál neki. Akkor is, ha te éppen rosszat tettél, mert ezt érdemled.