[cím nélkül] ~ Letti

Az én szivárványom szürke volt. Az én fáim tavasszal sem hoztak virágot. Az én cigarettám savanyú utóízt hagyott maga után. Az én arcom átlagos volt, könnyen felejthető, mosolyt nélkülöző. Az én kezeim aprók, és gyengék voltak. Az én fülem süket volt, nem hallotta a zenét. Az én hangom rekedtes volt, és fájt ha hallatnom kellett. Az én szemeim már nem látták a szépet, a színeket.
Az én agyam nem volt képes feldolgozni az információt, csak elsuhantak mellette a fontos dolgok. Az én szívem üres volt, tele hegekkel, és még vérző sebekkel. Az én lelkem elfáradt, a lábaim megbicsaklottak, összerogytak alattam minden lépésnél. Az én elmém meggyötört volt, az én helyzetem kilátástalan. Az én napjaim egyhangúak voltak, szürke monotonitás jellemezte őket.



Aztán jöttél.


A szivárványom már nem nélkülözi a színeket. A fáim bőségesen ontják magukból a virágot. A cigarettám már rózsaszínű füstöt ereget. Az arcom kivirult, kisimult, és állandó kelléke a mosolyom. A kezeim aprók, de erősebbek. A fülem a leghalkabb suttogást is hallja, a zenébe élet költözött, a szöveg már nem folyik egybe. A hangom élettel telt meg, és már az okoz fájdalmat ha nem nevethetek. A szemeim már látják a világ apró csodáit.
Az agyam csak a fontos dolgok körül forog, a gondolataim vidám dolgok körül forognak. A szívem megtelt, a hegek fakulnak, a vérző sebeket ellátták. A lelkem új erőre kapott, a lábaim már biztosan tartanak. Az elmém kitisztult. A napjaimnak új értelme van.


Mert jöttél.


Mert te vagy az, aki új értelemmel töltötted meg a napjaimat, te gyógyítottad be a szívem sebeit, te töltötted meg vidámsággal az agyam. Te törölted le a könnyeimet, te késztettél nevetésre, te mutattad meg nekem a zene szépségét újra. Te fogtad a kezem, és karoltál át ha összerogytak a lábaim. Te simítottad végig az arcom, te hoztad el a tavaszt, és te mázoltad az égre a szivárványt.
Most erős vagyok, legyőzhetetlen, jöhet bármi. Most bátor vagyok, mert te rám adtad a páncélt, és a kezembe a kardot. Most már nem félek semmitől, mert tudom hogy te velem vagy. Most már tudom hogy van, aki vigyáz rám, aki segít, aki bátorít, támogat. Már van értelme az életnek.


Mert vagy.


♥

NA EBBŐL ELÉG ~Liz

Érettségi ezerrel, köszönöm a drukkolást DE most nem erről akarok beszélni, hanem erről:

http://gyertyalang.hu/gyertyagyujtas.php?kiert=94303

Ez mi a jó retkes faszom bazdmeg? Mi ez?! Nem hiszem el… Én ezt nem tudom felfogni, nekem most lett elegem az emberiségből…

A hétvége során elhunyt egy ismerősöm. 17 éves fiatal lányka, egy suliba jártunk és egy autó balesetben életét vesztette. Egy rokona kitette a képét ,, Nuygodj békében" felírattal. Rendben ezt megértem, elvégre nehéz mindenkivel tudatni a szörnyű hírt, megértem a közösségi oldalon való közlését távoli ismerősök és barátok számára, én is innen értesültem róla, konkrétan az iskolám csoportjából. De… Az már sok, hogy az emberek elkezdik aláírni, hogy ,, Nyugodj békében" … Szerintetek ezt a halott személy majd elolvassa? Facebook kommentekben kell megemlékezni róla? Mi lenne ha meglátogatnád a kurva sírját és gerinces élőlény módjára (mert az vagy!) ott tennéd a tiszteleted. Én értem, hogy a virágot és a könnyeket se látja egy elhunyt, de basszus az gesztus! Ez? Kommentbe írod neki, hogy nyugodj békében? Akkor legalább részvétem, vagy maradjon erős a család esetleg ilyesmit kéne, ami kifejező valamennyire.

Ez a link meg… Nem tudom felfogni. Közösségi oldalt indítottak halottaknak és likeok helyett itt a virtuális gyertyát gyűjtik rá. Menjél el baszd meg, keresd fel a nyughelyét és gyújts számára egy igazi gyertyát! Vagy ha ezt nem tudod megoldani gyújts bárhol, miközben megemlékezel róla, de könyörgöm! Ne csináljunk már ebből is online divatot! Ez nem mérvadó, ez nem módi, nem normális emberek hahó! És vígan hirdeti magán az oldal, hogy ,, Tölts fel te is képet!"… Mert így kell életben tartani egy szeretted emlékét… A neten. Gratulációm!

És ez már nem a halott témához tartozik, de szeretném betűzni ezt a szövegrészt itt lent, mert nagyon sokat elmond helyettem:

messenger screenshotok, kitalált chates beszélgetések, panaszkodás arról hogy nem ír de látta, panaszkodás arról hogy nem is ír és nem is látta. érzelmes beszélgetések a facebookon, viberen. hahó gyerekek, ti tudjátok hogy ez nem a valóság? komolyan sírni a gép előtt? kiönteni a szíved, elmondani az érzéseid laptop előtt ülve és billentyűket nyomogatva? elmondani legnagyobb titkaidat a messengeren? barátságot, szerelmet indítani az érintőképernyős telefonodon? megismerni valakit 10 emojiból? összetörni egy hangulatjel nélküli mondattól, és félre érteni? csak nézzétek meg magatokat külső szemmel, hát nem nevetséges? ez lenne a mi generációnk? ha így haladunk össze jöhetünk a saját laptopjainkkal és telefonjainkkal. mert ez nem emberi, nem is látod őt, nem érzed őt. nem lenne jobb egy bárban ülve, jeges colát kortyolgatva megszólítani egy kedves lányt? vagy ott fogsz mellette ülni és ráírsz facebookon? lassan ott tartunk hogy élőbe rá se merünk nézni a másikra, az egész életet, kapcsolatfelvételt belesűrítjük egy érintőképernyős telefonba. néha letehetnétek azt a szart, körülnézhetnétek és odaülhetnétek a mellé aki szimpatikus és bemutatkozni. ja de várjunk biztos hülyének nézne nem? hát el mondom; ez a normális. néha letehetnétek azt a szart, és ahelyett hogy szomorú és sírós emojikat küldözgettek a srácnak aki tetszik, elmehetnétek hozzá bekopogtathatnátok azon a rohadt ajtón és talán élőbe is megbeszélhetnétek mi a gond. és néha letehetnétek azt a szart és ahelyett hogy az írjátok felváltva egymásnak hogy "unatkozok" "ja én is", elmehetnétek a másikhoz megnézni egy filmet. Azért kaptuk a kezünkbe ezeket az eszközöket hogy kényelmesebbé tegyük az életünket, nem pedig azért hogy ezeket tegyük az életünkké.

(cím nélkül) ~ Letti

ma elballagok! :)
csak ennyit akartam közölni veletek :3

szeretnék valami jót tenni ezzel a világgal ~ Letti

a napokban megismertem (persze csak virtuálisan) egy kisfiút, aki végigszenvedte élete 12 évét, és még mindig küzd. ( ITT olvashattok a drágáról )
elgondolkodtam. hányszor mondtam azt eddig életem során, hogy feladom, nem megy, nem bírom, nem akarom, legyen vége? nos, számtalanszor. volt amikor némán fohászkodtam magamban azért, hogy a megpróbáltatások véget érjenek, és volt amikor ordítva ütöttem a falat. és Ő? Ő vajon hányszor könyörgött azért, hogy végre normális életet élhessen? nekem pedig megvan mindenem, amit Ő szeretne, és nekem mégsem elég. most beszélhetnék a média szerepéről az emberek életében, vagy a rossz példákról, de semmi értelme, hiszen minden fejben dől el.
ez a kisfiú megérdemli az életet, a normális életet ami mindenki másnak van, mi pedig örülhetünk, hogy van egy ilyen apró Hősünk, aki a rengeteg fájdalom és viszontagságos időszakok ellenére sem adja fel a reményt, még akkor sem ha már úgy tűnik minden remény elveszett...
sosem volt türelmem a gyerekekhez, és sosem kedveltem őket, még akkor sem mikor én is az voltam, rosszul éreztem magam a közelükben. de most úgy érzem, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, beteg gyerekekkel, akiknek egy kis színt vihetnék az életébe, mert néha egy pár kedves szó is többet ér mint egy drága játék. szeretném azt éreztetni velük hogy nincsenek egyedül. csak úgy leülni, játszani velük, foglalkozni velük, főleg akkor mikor a szülő lemond róla mert beteg, és neki nem kell selejtes gyerek. szeretnék velük lenni a legjobb és legrosszabb pillanataikban, fogni a kezüket, erőt, reményt adni ezeknek a kis Hősöknek. átérzem a helyzetüket, én lisztérzékenyen születtem, és cseppet sem volt kellemes gyerekkorom. persze a szüleim mindent megtettek azért, hogy normális életet éljek, de az apró kis faluban ahol megszülettem ez cseppet sem volt egyszerű...
szeretném megölelni ezeket a csöppségeket, és szeretném a fülükbe súgni hogy mindannyian csodálatosak, és csodálatra méltóak. nagyobb szívük és akaraterejük van mint egy átlag felnőttnek, és több tiszteletet is érdemelnek. miért kell épp nekik szenvedniük? mit tettek, hogy ezzel veri őket a sors? miért érdemlik ezt?
kegyetlen ez a világ... és most jön a gondolatmenetem kegyetlenebbik része
egyre több szeretetotthon plakátját látom, akárhova megyek. ez bazdmeg felháborít!
nem maga a szeretetotthon, mert munkát és otthont ad x embernek, de hogy valaki képes arra, hogy bedugja a szüleit (vagy csak az egyiket) egy ilyen helyre, ahol talán még rosszabbul bánnak vele, mint ahogyan a gyereke. könyörgöm! anyád 57 dan fájdalmat viselt el a szülés közben (45 amit az ember el tud viselni, az 57 dan kb. olyan mintha 20 csontod törne el egyszerre) Ő vakart ki a szarból pelenkás korodban, ő tanított járni, beszélni, enni, felöltözni, bekötni a kurva cipődet! Ő volt az aki virrasztott melletted ha beteg voltál, aki ugrott minden szavadra, és megtett mindent azért, hogy neked mindened meglegyen! (az én Édesanyám az óvodásoknak gyártott széken kuporgott a gyerekosztályon mellettem amikor kórházban vizsgáltak, és úgy aludt hetekig mellettem) vele tanultál, vele aludtál mikor rosszat álmodtál, ő vigasztalt, ő az akire egész életedben számíthatsz. és bebaszod egy elfekvőbe mert nincs időd vagy kedved ápolni, mikor ő egész végig a javadat akarta és melletted állt? ez mi a faszom? ennyi gerinc és emberség sincs mostanában az emberekben? egy kedves öreg nénivel vagy bácsival járatják meg a poklok poklát, de kegyesek, mert fizetik az ellátást, és két hetente meglátogatják hogy lássák, szuszog-e még... mocsokundorító.
beszarás, mindenesetre...
na, kidühöngtem magam, meg ki is sírtam magam Ricsikén... :) de hát ez a dolgok rendje.
sziasztok!