szeretem a törött dolgokat - Letti

Sziasztok!

Ha bármi elgépelést találtok a most következő helyzetjelentésben, elmélkedésben, nevezzétek aminek akarjátok amiatt előre elnézést kérek, még mindig nem szoktam meg a laptopon való gépelést. :D

Néha mindenkinél eljön az a pont, amikor kénytelen megállni egy pillanatra, és elgondolkodni. Mindegy hogy min. Lehet ez az élet értelme, a döntéseink következményei, a felelősségünk, bármi.
Az én életemben most jött el ez a pillanat, nem először és úgy gondolom nem is utoljára.
Mióta nem jelentkeztem felfordult az életem. Első körben nyár végén történt egy kisebb költözés (tényleg nem nagy, a lakótelep egyik végéből a másik végébe), amit most nem részleteznék, de legyen elég annyi hogy katasztrófa volt, és hogy őszinte legyek rohadtul megviselt. Költöztem már életem során, igaz, 16, majd 14 évvel ezelőtt, de azokra jobbára nem is emlékszem. Akkor még volt családom, akkor még minden rendben volt, akkor még mindenki mosolygott...
Valamint, nyáron történt meg az első olyan éjszaka, amikor elindultam inni, és reggel mentem csak haza. Olyan baszott jó kislány vagyok hogy csak most. Igen.
Aztán jött a következő fordulópont az életemben, büszke cicatulajdonos lettem! Egy gyönyörű pöcsöst hoztam haza magammal, akit eredetileg Tommennek akartam hívni, de miután rögtön az első este sikerült egy liternyi szeretettel megöntöznie a paplanomat elvetettem az ötletet. Lidérc lett.
Nehezen indult a kapcsolatunk, amit nem is csodálok, de két-három nap elteltével már olyan volt mintha mindig is itt lett volna. Anyuka lettem. :)
Látogatást tettünk egy kedves kolléganőm lagziján is, ami nagyon felszabadította a lelkem, és kiderült hogy a házipálinka újabban olyan hatással van rám, hogy cigánnyá transzformál. Úgy táncoltam, és énekeltem mintha én is az lennék. :D Hihetetlen!
Közben elkezdődött az utolsó OKJ-s évem is, amire visszanézve most azt mondom hogy egy rohanás volt az egész. Hét közben suli, hétvégén (és néha hét közben suli előtt után vagy helyett) meló, sulis feladatok tömkelege, néha alvás, evés, élet... Megtalált a téli depresszió, idén is megtalált, de most nem ment tovább, és tavaszi depressziónak hívják.
Ismeritek azt az érzést, amitől úgy érzed magad, mintha állandóan sikítanál, de senki sem hallaná? Mintha fuldokolnál, és azt látnád hogy körülötted mindenki lélegzik? Mintha csak te áznál az esőben, és a többiek arcára sütne a nap? Ők nem látnak téged, ők nem tudnák, nem érzik...
Itt jön a bejegyzés címe. Szeretem a törött dolgokat. Tudniillik nem dobok ki semmit, ami valaha fontos volt nekem, vagy érzelmek fűznek hozzá. Teszem azt. Fütyőke (mert sem a Tommen sem a Lidérc nem jön a számra még mindig, lassan egy év után sem) múltkor olyan kedvesen ébresztett, hogy leszakította két polcomat, természetesen tele porcelánokkal, emlékekkel, (és most áldom az eszemet hogy a pohárgyűjteményemet egy héttel az esemény előtt átköltöztettem Anya szobájába) köztük a kis balerina asztaldíszemmel amit az egyik születésnapomra kaptam. Szegényke nem igazán élte túl, de még mindig megvan, Palmatex-szel, és stílusos rózsaszín cellux-szal meghegesztve. Ennyire tudok ragaszkodni a dolgokhoz.
Ha valami eltört, az számomra nem azt jelenti hogy totálkár, kuka, vége, helló. Azt jelenti hogy van múltja, átélt már valamit. Szeretem a törött dolgokat, összeragasztani, megjavítani, megtartani. Ezzel talán csak annyi a probléma, hogy ez nem csak a tárgyakkal van így, hanem az emberekkel is.
Belépek az életükbe, akár saját döntésből, akár a véletlen folytán, összesöpröm őket a padlóról, és szép lassan elkezdem összeragasztani a darabokat, legyenek aprók, vagy hatalmasak. Van amit nem találok meg, de azt pótlom azzal amivel rendelkezem. Saját magammal...
Figyelek rájuk, meghallgatom őket, tanácsot adok, érzelmeket táplálok és mutatok, bátorítok, vigyázok rájuk, és a lelkükre is. Ha pedig szükségük van rá, olyan darabokat kapnak meg belőlem amelyeket nem kérek vissza, mert nem is kérhetek. Addig maradok, amíg úgy érzem, hogy nem vagyok teher, ameddig kellek.
Lassan öt és fél éve játszottam ezt a játékot. Az egyik másfél, a másik majdnem négy évig tartott, amíg még megvolt az egyik már kopogtatott a másik. Én pedig léptem. Hogy színjáték lett volna? Koránt sem. Tettem a dolgom, csak azt nem vettem észre hogy közben olyan darabokat is elvesztettem magamból amik pótolhatatlanok. Az a baj, hogy nem tudom hová lettek. Azt sem tudom hogy hol hagytam magamat. Azt az embert aki mentes minden befolyás alól, aki mosolyog, aki nevet, aki szeret és aki szenved. Huszonegy éve tartó kapcsolat fűz magamhoz, de még arra is képes voltam hogy ezt háttérbe szorítsam, vissza a színfalak mögé, hogy várjon. Majd később.
Mocskosul nehéz volt kilépni a függöny mögül, elvakított a reflektorfény, és még csak most, lassan három hónappal utána kezdem visszanyerni a látásom. Az eddig egyszerűnek hitt életemről kiderült az ellenkezője, megszakadt a folytonosság. Nincs rutin. nincs logika, nincs akit felhívhatok az ebédszünetemben, elmesélhetem a napomat, nincs semmi...
A majdnem-eljegyzésem sem vigasztal. Főleg hogy azokkal a mondatokkal lett előadva (szakítás közben) hogy "amúgy meg akartalak kérni, de most már mindegy." Most úgy érzem, hogy ha esetleg lesz még egy hülye, annak sem fogok igent mondani.
Most még nagyon fáj, de az események által eljött az én pillanatom hogy megálljak, és gondolkodjak. Mi is az én szerepem? Ki vagyok valójában, és kinek tűnök mások szemében? Hogy szerethetnék mást, ha magamat sem tudom? Megérte ez az életvitel?
Még keresem a válaszokat, magammal együtt, de igyekszem újra az előttem álló út felé fordítani a pillantásom, és nem futni visszafelé a darabjaimért. Most én is törött vagyok, és eljött az ideje annak hogy magamon is kipróbáljam az eddig bevált technikámat. Most még nehéz, most még fáj, de talán valaki majd meghallja a sikításomat, észreveszi hogy fuldoklom, és hogy eső mossa az arcom. Talán már meg is hallotta.
Már semmi sem biztos. De biztossá fogom tenni. Még borúsan látom, még túl sokat gondolkodom, de ahogy az Ő kezét elengedtem, úgy fogok újra rálépni az utamra. Ezt a csatát most egyedül fogom vívni, de előtte megengedek magamnak annyit, hogy egy picit leszarom, és sodródok. Csak egy picit.
Eljött az én időm. Egyedül a világ ellen.
De már nem félek. Többé már nem.

Letti voltam, sziasztok!