a napokban megismertem (persze csak virtuálisan) egy kisfiút, aki végigszenvedte élete 12 évét, és még mindig küzd. ( ITT olvashattok a drágáról )
elgondolkodtam. hányszor mondtam azt eddig életem során, hogy feladom, nem megy, nem bírom, nem akarom, legyen vége? nos, számtalanszor. volt amikor némán fohászkodtam magamban azért, hogy a megpróbáltatások véget érjenek, és volt amikor ordítva ütöttem a falat. és Ő? Ő vajon hányszor könyörgött azért, hogy végre normális életet élhessen? nekem pedig megvan mindenem, amit Ő szeretne, és nekem mégsem elég. most beszélhetnék a média szerepéről az emberek életében, vagy a rossz példákról, de semmi értelme, hiszen minden fejben dől el.
ez a kisfiú megérdemli az életet, a normális életet ami mindenki másnak van, mi pedig örülhetünk, hogy van egy ilyen apró Hősünk, aki a rengeteg fájdalom és viszontagságos időszakok ellenére sem adja fel a reményt, még akkor sem ha már úgy tűnik minden remény elveszett...
sosem volt türelmem a gyerekekhez, és sosem kedveltem őket, még akkor sem mikor én is az voltam, rosszul éreztem magam a közelükben. de most úgy érzem, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, beteg gyerekekkel, akiknek egy kis színt vihetnék az életébe, mert néha egy pár kedves szó is többet ér mint egy drága játék. szeretném azt éreztetni velük hogy nincsenek egyedül. csak úgy leülni, játszani velük, foglalkozni velük, főleg akkor mikor a szülő lemond róla mert beteg, és neki nem kell selejtes gyerek. szeretnék velük lenni a legjobb és legrosszabb pillanataikban, fogni a kezüket, erőt, reményt adni ezeknek a kis Hősöknek. átérzem a helyzetüket, én lisztérzékenyen születtem, és cseppet sem volt kellemes gyerekkorom. persze a szüleim mindent megtettek azért, hogy normális életet éljek, de az apró kis faluban ahol megszülettem ez cseppet sem volt egyszerű...
szeretném megölelni ezeket a csöppségeket, és szeretném a fülükbe súgni hogy mindannyian csodálatosak, és csodálatra méltóak. nagyobb szívük és akaraterejük van mint egy átlag felnőttnek, és több tiszteletet is érdemelnek. miért kell épp nekik szenvedniük? mit tettek, hogy ezzel veri őket a sors? miért érdemlik ezt?
kegyetlen ez a világ... és most jön a gondolatmenetem kegyetlenebbik része
egyre több szeretetotthon plakátját látom, akárhova megyek. ez bazdmeg felháborít!
nem maga a szeretetotthon, mert munkát és otthont ad x embernek, de hogy valaki képes arra, hogy bedugja a szüleit (vagy csak az egyiket) egy ilyen helyre, ahol talán még rosszabbul bánnak vele, mint ahogyan a gyereke. könyörgöm! anyád 57 dan fájdalmat viselt el a szülés közben (45 amit az ember el tud viselni, az 57 dan kb. olyan mintha 20 csontod törne el egyszerre) Ő vakart ki a szarból pelenkás korodban, ő tanított járni, beszélni, enni, felöltözni, bekötni a kurva cipődet! Ő volt az aki virrasztott melletted ha beteg voltál, aki ugrott minden szavadra, és megtett mindent azért, hogy neked mindened meglegyen! (az én Édesanyám az óvodásoknak gyártott széken kuporgott a gyerekosztályon mellettem amikor kórházban vizsgáltak, és úgy aludt hetekig mellettem) vele tanultál, vele aludtál mikor rosszat álmodtál, ő vigasztalt, ő az akire egész életedben számíthatsz. és bebaszod egy elfekvőbe mert nincs időd vagy kedved ápolni, mikor ő egész végig a javadat akarta és melletted állt? ez mi a faszom? ennyi gerinc és emberség sincs mostanában az emberekben? egy kedves öreg nénivel vagy bácsival járatják meg a poklok poklát, de kegyesek, mert fizetik az ellátást, és két hetente meglátogatják hogy lássák, szuszog-e még... mocsokundorító.
beszarás, mindenesetre...
na, kidühöngtem magam, meg ki is sírtam magam Ricsikén... :) de hát ez a dolgok rendje.
sziasztok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése