Hallottam az ajtócsapódást, és megéreztem az illatát. Tudtam hogy ő az. Lassan fújtam ki a füstöt, figyeltem ahogy gomolyog a telihold fényében, majd semmivé lett. Eltűnt, ahogyan majd mind eltűnünk. Hiszen elmúlás az élet. Egy harc, egy csata, amelynek végére mindenki elbukik. Öngyújtókattanást hallottam. Összerezzentem.
- Fázol? - kérdezte lágyan.
Nem válaszoltam, némán megráztam a fejem, és mélyet tüdőztem a cigarettámból.
- Sajnálom. - szólt.
- Mit? - kérdeztem vissza, a hangom erőtlen volt, bágyadt, talán szomorú is egy árnyalatban.
- Ezt a felhajtást, amit Amy művel. Nekem is elegem van belőle.
Hirtelen el akartam mondani neki mindent. Hogy szeretem, hogy akarom őt. De gyáva voltam. Értelmetlen monológ lett volna, hiszen holnap megköttetik a frigy, és semmi sem számít már...
De a csodák a legváratlanabb pillanatokban történnek meg. Üres kezével végigsimított az erkély korlátján majd ezt a mozdulatot rávezette a karomra, végig a hátamon egész a derekamig majd közelebb rántott magához. Egyszerre engedtük ki a füstöt.
Bár nyugodtnak és hűvösnek tűntem belül tomboltam. Nem akartam, hogy érzelmeket lásson kiülni az arcomra, az csak megnehezítené a dolgot így rideg kőálarcomat újfent felöltöttem.
Aztán váratlanul megköszörülte a torkát és belekezdett:
-Tudom, hogy ugyan úgy lángolsz ahogyan én- hajolt a fülemhez. Bódító hangon suttogta a szavakat.- Beleőrülök ha ez a senkiházi elvesz tőlem, ne hidd, hogy csak úgy tűrni fogom.- komoly arccal kihamuztam az erkélyről majd lassan ráemeltem szigorú tekintetem.
-Kevés vagy ahhoz, hogy egy herceget visszatarts a céljától. Ez nem az a világ ahol eldöntheted mit akarsz. Senkit nem érdekelnek az érzelmeid. A szüleid képesek vagyonért eladni, senkit nem érdekel, hogy mennyire szenvedsz.- Fújtam az arcába a füstöt. A szívem kihagyott pár ütemet, el sem hittem, hogy képes voltam kipréselni magamból ezeket a mondatokat. Át akartam ölelni, megcsókolni és örökre magamhoz bilincselni.
Mintha csak a gondolataimban olvasott volna. Az arcát a hajamba temette, és így szólt.
- Rossz helyre születtem, mindig is tudtam, és valamilyen rejtélyes módon mégis örülök neki. Hiszen ha most egy középosztálybeli munkáscsalád sarja lennék nem járhattam volna középiskolába, sem egyetemre, és talán soha nem ismertelek volna meg. Sajnálom, hogy így alakult.
- Én is. - a rideg kőálarc megtörni látszott, szavai hatására könnycseppek gördültek végig az arcomon. Nem akartam, hogy sírni lásson. Azt akartam, hogy tökéletes legyek a szemében, hogy én legyek az a lány akiért kár.
- Semmit sem határoz majd meg a holnapi nap. Az érzéseim ugyan azok lesznek majd, nyíltan és őszintén fogok veled viselkedni...
- ... és ott sírsz majd, ahol senki sem lát. - keserédes mosolyomat megkoronázták az arcomon csillogó könnycseppek. Lehullt a lepel. Erősnek látszottam, talán megtörhetetlennek, ebben a kegyetlen, felszínes, ostoba világban. De jött ő, és fenekestül felforgatta az életem. Átkaroltam a derekát, és a vállába fúrtam a fejem. Erősen tartott, közel magához. Mélyen szívtam be az illatát, örökké emlékezni akarok erre a csodás, megrészegítő illatra. Magányos éjszakáimon csak ez fog majd emlékeztetni rá, holnap fog utoljára látni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése