megmondtam. ~ Letti

sziasztok Kedveskéim!

van még kb. 20 percem mielőtt elindulnék dolgozni, szóval arra gondoltam, hogy ilyen módon emlékezem meg az eseményekről, valamint egy apró Eiffel-torony rajzzal a csuklómon.
bizonyára mindenki hallott arról, hogy mekkora szarság van most Párizsban, ha nem is a hírekből, de Facebookfalva tele van az eseményekkel, francia zászló színű profilképekkel, Pray for Paris megosztásokkal.
1 éjszaka, 6 helyszín, 8 merénylő, akik közül 7 a merénylet után azonnal felrobbantotta magát (egy férfi életét csak az mentette meg, hogy telefonált, mikor előtte robbantotta fel magát egy terrorista, egy hatalmas repesz a telefonjába állt bele. ha nem beszélget éppen, akkor már nem élne) 129 halálos áldozat, és 352 sebesült, akik közül 99 életveszélyes állapotban van. valamint, természetesen kismillió rettegő ember, akiknek az a bűne, hogy Párizsban élnek.
természetesen az ISIS azonnal magára vállalta a történteket, egy videóüzenetben büszkén közölték a tényt, hogy ők voltak, valamint hogy imádkoznak a testvéreikért, hogy a paradicsomba jussanak, és a még élő testvéreiknek üzenik, hogy kövessék ezt a példát, hogy "ezek" (így hangzik el a videóban, minket, európai embereket takar ez a szó) aludni se tudjanak a félelemtől.
a hírek szerint egy merénylő októberben érkezett Párizsba.
azt már az előző bevándorlós írásomban is közöltem, hogy nem vagyok ellenük. azok az emberek, akik a háború elől menekülnek, családdal együtt jöjjenek, Isten, vagy Allah hírével, és kívánom nekik, hogy nyugalomban, boldogan éljék le a hátrelévő életüket.
de itt jön a bibi. az ilyen emberek között megbúvó terroristákat hogy szúrjuk ki?
sehogy. mert nem lehet.
simán bejutottak az országba, senki egy szót sem kérdezett, a határőr integetett nekik a kerítés túloldaláról, hogy jöjjenek, siessenek.
és én most nagyon félek.
vajon mi lesz a következő? mikor lesz? hol? megint péntek 13-án, vagy akár holnap?
(csak mert a Charlie Hebdo szerkesztőségén történt mészárlás is péntek 13-án volt.)
elérték a céljukat. félelemben tartják egész Európát, főleg miután közölték, hogy Spanyolország, vagy Olaszország a következő célpont.
aztán ki következik? Anglia? vagy Németország? beleharapnak a kézbe, amely eteti őket?
túl sok a ha, és a talán.
zárásul, részvétemet szeretném kifejezni az elhunytak családjainak.
csak gondoljatok bele, mi lenne ha az életetek egy pillanat alatt horrorfilmmé változna? elmész szórakozni, egy koncertre, vagy megnézni egy focimeccset, és puff! többet nem mész haza, időd sincs felfogni, hogy meghaltál, vagy talán ami még rosszabb vérbe fagyva fekszel, amíg meg nem találnak, és te is egy leszel a névtelen sebesültek között.
mindezt miért?
senki sem tudja...
pray for paris ~

Letti voltam, sziasztok gyerekek!

Emberség. ~Liz

A bejegyzésem kiváltó ókát egy szóban meg tudom fogalmazni: Mindennapok.
Lassan már 20 éve rohadok a mókus kerékben. Felkelek-» Utazás-» Iskola/ Munka-» Utazás-» Alvás. Ennek keretében elkerülhetetlen, hogy emberekkel találkozzak, érintkezzem velük, szóba kelljen állnom velük. Alapból tudnotok kell rólam, hogy már a megjelenésemből is éppen eléggé látszik, hogy nem vagyok az a beilleszkedős fajta. Nem vagyok az a tömegbe való, csendben fejlehajtó egyed. Az utóbbi hetem során komolyan elgondolkoztam rajta, hogy végre meg kéne tanultom befognom azt a nagy pofám. Sajnos (vagy nem sajnos) kurvára nem tudom csendben tűrni, ha valaki beugat nekem, illetve lekezel és keményen visszaszólok, legyen az akárki. Emiatt a héten már harmadjára szopatom meg magam. Ha engem degradás egy tanár/ titkár/ ellenőr, akkor igenis basszák meg! Nem érdekel, hogy mit tettek ők az életben, hogy miket értek el, kurvára nem érdekel. Az egyetlen, ami számít számomra az az, hogy hogyan állnak hozzám. Ahogy te, úgy én.

Nem érdekel a bőröd színe, a nemi identitásod, sem a vallásod. Ha normális vagy velem, akkor én is az leszek veled. Ha nem, akkor természetesen én sem. Én nem állok úgy hozzád alapból, hogy "na akkor ezt most utálom és flegma leszek", viszont ezt sokan megteszik velem. Kinéznek, mert az én stílusom más, vagy pedig le, mert ők azt hiszik, hogy akkora valakik.
Ide illik egy kis történet: Késő este felszálltam a hévre és egy idős nénike előtt elhaladva ültem le. Természetesen egyből szívbajt kapott, hiszen ennek a lánynak kék a haja, tetkói vannak, fültágítója stbstb… Az út során többször is észrevette, hogy megvetően méreget engem. Egyszer aztán felállt és megpróbálta lehúzni az ablakot, de nem sikerült neki és visszaült. Én egyből felpattantam, odamentem és szó nélkül kinyitottam neki. Szépen megköszönte. Nem tettem nagy dolgot, ez alapvető emberség, hogy segítünk egy idősebbnek, mégis… Onnantól fogva rájött, hogy a tetoválásom alatt én is kurvára ember vagyok.

Sajnos minden nap csalódok az emberiségben. Tapasztalom, hogy egy magát feljebbvalónak gondoló személy milyen undorítóan tud bánni velem és másokkal. Látom, hogy az emberek befordulva meghúzzák magukat, hogy mindent leszarnak, hogy semmiért nem akarnak tenni. Leejtenek egy zsebkendőt, lenéznek rá és inkább tovább mennek, mintsem felvegyék azt. Felszáll az idős néni és a fiatal kis picsa inkább elfordul, nehogy át kelljen adnia a helyét. Tönkre tesszük a világot, elpusztítunk mindent és utána lehajtott fejjel haladunk tovább. Éhezők, szomjazók, betegek, hajléktalanok, kóbor állatok...

Ugyanakkor látom azt is, hogy egyesek küzdenek. Megvédik azt, ami számukra fontos. Dolgoznak és tanulnak a céljaikért. Gyerekként munkába állnak, hogy segíthessenek, udvariasak és tesznek a jövőért. Hajtanak a családjukért, barátaikért, vagy egyáltalán egy vadidegen megsegítése miatt.

És tudjátok mit? Kurvára azt kapod, amit adsz. Karma. Ha jót teszel, jó dolgok fognak történni veled is. Mosolyognak rád, megköszönik. Dolgozol? Pénzt kapsz. Tanulsz? Elérsz valamit az életben.
Bunkózol és beszólsz másoknak? Mindenki megutál, egyedül maradsz, az életed tönkremegy és majd magányos éjszakáidon telesírhatod a párnád.
Kívánom nektek és mindenkinek, hogy az élet ezerszeresen adja vissza azt, amit te adtál neki. Akkor is, ha te éppen rosszat tettél, mert ezt érdemled.

egy nap majd... ~ Letti

Egy nap majd hirtelen eltűnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit a reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek szereplőin lehet látni. Én vagyok az a lány a bulikról meg piknikekről készült fotókon, aki, amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Ki leszek törölve a történelemből, akárcsak az árulók a Szovjetunióban. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom..

:') 

MUA VS. JASCHIK ~ Letti

... és ez most nem egy boxmeccs, vagy egy per. ez csak az elmúlt kb. egy hetem.
mint tudjátok, akármennyire is szerettünk volna nem kerültünk egy iskolába Lizivel. csak azt az egy évet jártunk egy osztályba amíg Liz úgy nem döntött hogy nem cumizik, és lelépett. úgy volt hogy követem, de elsodort az előrehozott angol érettségi, az ECDL, és a nyelvvizsga, szóval külön érettségiztünk. most újra lett volna lehetőségünk egy suliba járni, de ahova Liz jelentkezett oda portfóliót is kértek az eddigi rajzokból, festményekből, stb, ami nekem nem volt, szóval hanyagoltam a témát, és találtam egy másik iskolát.
ahogy én azt elképzeltem, ahogy velem szokott történni, tudjátok...
június 30-án beiratkoztam, befizettem a regisztrációs díjat (12.000 forint), havi 15 a tandíj, beletörődtem, és boldog voltam, hogy nem néznek hülyének amiért nulla képzettséggel és nulla rajztudással jelentkeztem. a nyár folyamán elintéztem a diákot, az orvosi alkalmasságit (2500 ft) szemészetre is elmentem, mert az alkalmassági után odaküldtek, valamint ortopédiára és vér-vizelet vizsgálatra, de ezekre később kaptam időpontot. boldog voltam, egészen múlt szerdáig. azon a szerdán hajnali 4kor keltem, és fél hatkor már dolgoztam. délután bevásárlás közepén érkezett egy telefon egy ismeretlen számról, hogy XY vagyok a Magyar Üzletemberképző Szakiskolától, és veled akarok beszélni, mert nincsenek elegen a kiadványszerkesztőhöz, átrakhatunk grafikusra? és részemről jöttek a tipikus kérdések, hogy nem gáz-e hogy nem tudok rajzolni, tandíj, tanórák, stb. rábólintottam, hiszen megnyugtattak hogy nem lesz semmi ciki, kihozzák belőlem a maximumot. elhittem.
aztán tegnap délután érkezett egy hívás. újra ismeretlen szám. újra az iskola, és velem akartak beszélni. hát beszéltek is, de nem tetszett amit hallottam. a tandíjam hirtelen a duplájára nőtt, mert ők sulikezdés előtt kicsivel kevesebb mint 19 órával tudták meg, hogy nem kapnak állami támogatást.
gyanús, minden esetre. egy hét alatt két akkora pofont kaptam a kibaszott élettől hogy még most sem álltam fel teljesen a padlóról. sírtam mint egy kisgyerek, hogy mi a faszt fogok kezdeni magammal, mikor jött az isteni szikra... a Jaschik, ahova Liza is jelentkezett.
szóval ma reggel fogtam magamat, útnak indultam, és 8kor, mikor a suli előtt állva elnyomtam a cigimet még mindig azt hajtogattam hogy "sikerülni fog, mert sikerülnie kell. fel fognak venni, mert mélyen legbelül tudják hogy kellek nekik. sikerülni fog" és lássatok csodát, felvettek. nincs tandíj, nincs regisztrációs díj, egy óra alatt sikerült mindent elintézni.
volt még egy csomó időm, szóval olyan levelet kanyarítottam a MUÁnak hogy majd' megszólalt. délre vissza kellett szaladnom egy eligazításra, megkaptuk az órarendet, és láss csodát, ki lett az osztálytársam?

a kis szőke, aki most kék, a lelkem másik fele, és most túlontúl boldog vagyok.
együtt megyünk reggel, együtt szopunk egész nap, és együtt megyünk haza. :)

és most boldog vagyok.