na szóval srácok-lányok akik még itt maradtak
nem kertelek. kurvára elfelejtkeztünk a káoszról, se kedvünk se időnk nem volt írni, se a történetet, se azt hogy épp mi van velünk, Liznek is voltak gondjai, nekem is, amiket nem igazán akartunk nagy nyilvánosság előtt kitárgyalni hogy húú a Béla meg a Jóska... csak viccelek, boldog párkapcsolatban élünk mindketten, és semmi Béla meg Jóska... én speciel kurvára hajtottam a suliban (aminek meg is lett az eredménye), nyelvvizsgáztam, és tüdüdümm, dolgozni kezdtem, az most mindegy hogy hol, mert ki fogtok röhögni ha elárulom :'D most egy hét szabin vagyok (Sátánnak hála) és a minap felmerült hogy írni kéne tovább, de most meg Liza nyelvvizsgázik XDDDDD szóval őt most nem baszogatjuk, de amint megvan neki aktivizálódunk, nem tudom hogy mennyire, mert jövőre érettségizünk mindketten, de igyekszünk majd :)
ja és mindketten nagykorúak lettünk a tél folyamán *tapsvihar*
na most megyek iszok egy kávét, és összszedem azt a pár megmaradt agysejtemet amit itt hagytam a blogon ♥
puszipá~
2014. augusztus 3., vasárnap
2014. január 19., vasárnap
Földi pokol {Liz
Rég írtam ide, de már nagyon szükséges.
Azt hiszem, hogy kezdek megőrülni. Fogalmatok sincs, hogy mit kell megélnem nap mint nap. Senki se tud róla semmit, kivéve a szerelmem de ő nem segíthet. Tehetetlen vagyok és lassan… kezdem úgy érezni, hogy megteltem érzelmileg, kész, vége, nem fér belém több. Elegem van, besokalltam és mindjárt felrobban a fejem. Apró kis parazitaként tekeregnek a bőröm alatt a gondolatok, nem hagynak aludni, enni, feküdni… semmi. Annyira elárasztanak és még is annyira üres vagyok. Fogalmam sincs mihez kezdhetnék. A tehetetlenség lassan kúszik fel a lábamon, érzem, ahogy kicsi kampókat döf belém, majd szalagot köt át rajtuk míg lassan már a szememet sem tudom kinyitni. Folyton itt kering körülöttem ez a feketeség, össze szorul a gyomrom, hányok, szarul vagyok, nem alszok csak forgolódok, kaparom a falat és legszívesebben a fejemet verném bele. Nem tudok küzdeni ellene, nem tudom feladni, nem tudok semmit sem tenni csak várni, hogy majd elmúlik magától. Utálok itthon lenni, utálom a környezetem, beszűkült a látóterem. Csak a rosszat látom mindenben, a világban, az emberekben. Nem tudok örülni, úgy érzem magam, mint egy árnyék. Fel-le mászkálok a házban akár éjjel is. Áttetszőnek, halványnak, észrevehetetlennek érzem magam. Úgy érzem, hogy senki sem látja rajtam de én tudom, hogy kezdem elveszíteni magam. Mindig bolondos voltam és játékos és vidám és kirívó. Most meg… nyomát sem látom a régi önnön valómnak. Üveges szemek, nem látok bennük célt, nincs bennük tűz, nincs miért harcolnia.
Annyi éven át tettettem, hogy rendben van minden, hogy minden bajt leszarok, hogy lepereg rólam a sok gond és semmin sem akadok fennt, komolyan elhitettem magammal, hogy képes vagyok kizárni a rossz érzelmeket. Sajnos csak halogattam őket, míg nem egyszerre egy nagy, hatalmas viharfelhővé álltak össze és most lesújtanak rám.
Még mindig próbálok magyarázatokat, kifogásokat keresni rá, próbálom figyelmen kívül hagyni. bebeszélem magamnk, hogy ez biztosan az újonnan szedni kezdett fogamzásgátló miatt van, hisz azon megemlítik mellékhatásként a depressziót. Próbálom hitegetni magam, de már sejtem, hogy ez a tüske bokor sokkal régebb óta kezdett gyökerezni bennem és most, hogy ennyi minden rossz türtént körülöttem, amit már nem lehet egyszerűen csak figyelmen kívül hagyni ez az alattomos, gusztustalan kis parazita felütötte a fejét és ott támad, ahol a leggyengébb vagyok. Bele mászik a gondolataimba, mindent irányít.
Semmihez nincs kedvem.
Régen annyit festettem és olvastam, mostmár csak nézem a falat, sírhatnékom van és senkit se akarok látni, de ha egyedül vagyok az sem jó. Semmi se jó sehogyan. Semmi, senki, sehol, sehogy… Elvesztettem a célokat, az értékeket, a módszereket. Úgy érzem halott vagyok, szűrke és életképtelen. Örülnöm kéne, ünnepelni, hisz nemsokára itt a szülinapom, nagykorú leszek és ezt pár hónapja még repesve vártam, hogy jujj de jó lesz, blizok, iszok és semmi sem fog érdekelni. És ekkor jöttem rá, hogy már évek óta menekülök. Mindig úgy oldottam meg a gondokat, hogy nem foglalkoztam velük. Ők pedig csak rakódtak rám vastag rétegekben, teljesen felzabálva a valódi énem. Mára már a tudatomig hatoltak és elhitetik velem, hogy értéktelen vagyok, értelmetlen minden, amit teszek.
Nem tudom, hogy kéne ezt kezelnem. Gyógyszerekről és orvosokról hallani sem akarok, HD-minőségben látom, hogy mit tesznek ezek az emberrel.
Csak várom, hogy elmúljon és megoldódjon magától. Mi mást tehetnék? Téli depresszió? Depresszió, pánikbetegség? Mellékhatás? Talán… nem akarom megtudni, nem figyelek rá és egyszer majd csak elmegy.
Azt hiszem, hogy kezdek megőrülni. Fogalmatok sincs, hogy mit kell megélnem nap mint nap. Senki se tud róla semmit, kivéve a szerelmem de ő nem segíthet. Tehetetlen vagyok és lassan… kezdem úgy érezni, hogy megteltem érzelmileg, kész, vége, nem fér belém több. Elegem van, besokalltam és mindjárt felrobban a fejem. Apró kis parazitaként tekeregnek a bőröm alatt a gondolatok, nem hagynak aludni, enni, feküdni… semmi. Annyira elárasztanak és még is annyira üres vagyok. Fogalmam sincs mihez kezdhetnék. A tehetetlenség lassan kúszik fel a lábamon, érzem, ahogy kicsi kampókat döf belém, majd szalagot köt át rajtuk míg lassan már a szememet sem tudom kinyitni. Folyton itt kering körülöttem ez a feketeség, össze szorul a gyomrom, hányok, szarul vagyok, nem alszok csak forgolódok, kaparom a falat és legszívesebben a fejemet verném bele. Nem tudok küzdeni ellene, nem tudom feladni, nem tudok semmit sem tenni csak várni, hogy majd elmúlik magától. Utálok itthon lenni, utálom a környezetem, beszűkült a látóterem. Csak a rosszat látom mindenben, a világban, az emberekben. Nem tudok örülni, úgy érzem magam, mint egy árnyék. Fel-le mászkálok a házban akár éjjel is. Áttetszőnek, halványnak, észrevehetetlennek érzem magam. Úgy érzem, hogy senki sem látja rajtam de én tudom, hogy kezdem elveszíteni magam. Mindig bolondos voltam és játékos és vidám és kirívó. Most meg… nyomát sem látom a régi önnön valómnak. Üveges szemek, nem látok bennük célt, nincs bennük tűz, nincs miért harcolnia.
Annyi éven át tettettem, hogy rendben van minden, hogy minden bajt leszarok, hogy lepereg rólam a sok gond és semmin sem akadok fennt, komolyan elhitettem magammal, hogy képes vagyok kizárni a rossz érzelmeket. Sajnos csak halogattam őket, míg nem egyszerre egy nagy, hatalmas viharfelhővé álltak össze és most lesújtanak rám.
Még mindig próbálok magyarázatokat, kifogásokat keresni rá, próbálom figyelmen kívül hagyni. bebeszélem magamnk, hogy ez biztosan az újonnan szedni kezdett fogamzásgátló miatt van, hisz azon megemlítik mellékhatásként a depressziót. Próbálom hitegetni magam, de már sejtem, hogy ez a tüske bokor sokkal régebb óta kezdett gyökerezni bennem és most, hogy ennyi minden rossz türtént körülöttem, amit már nem lehet egyszerűen csak figyelmen kívül hagyni ez az alattomos, gusztustalan kis parazita felütötte a fejét és ott támad, ahol a leggyengébb vagyok. Bele mászik a gondolataimba, mindent irányít.
Semmihez nincs kedvem.
Régen annyit festettem és olvastam, mostmár csak nézem a falat, sírhatnékom van és senkit se akarok látni, de ha egyedül vagyok az sem jó. Semmi se jó sehogyan. Semmi, senki, sehol, sehogy… Elvesztettem a célokat, az értékeket, a módszereket. Úgy érzem halott vagyok, szűrke és életképtelen. Örülnöm kéne, ünnepelni, hisz nemsokára itt a szülinapom, nagykorú leszek és ezt pár hónapja még repesve vártam, hogy jujj de jó lesz, blizok, iszok és semmi sem fog érdekelni. És ekkor jöttem rá, hogy már évek óta menekülök. Mindig úgy oldottam meg a gondokat, hogy nem foglalkoztam velük. Ők pedig csak rakódtak rám vastag rétegekben, teljesen felzabálva a valódi énem. Mára már a tudatomig hatoltak és elhitetik velem, hogy értéktelen vagyok, értelmetlen minden, amit teszek.
Nem tudom, hogy kéne ezt kezelnem. Gyógyszerekről és orvosokról hallani sem akarok, HD-minőségben látom, hogy mit tesznek ezek az emberrel.
Csak várom, hogy elmúljon és megoldódjon magától. Mi mást tehetnék? Téli depresszió? Depresszió, pánikbetegség? Mellékhatás? Talán… nem akarom megtudni, nem figyelek rá és egyszer majd csak elmegy.
2013. október 11., péntek
egy éve ilyenkor. ~ Letti
olyan hamar elmúlt. csak elrepült ez az egy év, és annyi minden történt hogy fel sem fogtam a legtöbbet.
egy éve ilyenkor lesújtva ültem itthon, és valószínűleg sírtam... de csak valahol legbelül ahogy az az előtti egy hónapban minden nap minden percében. egy éve, és három napja temettem el egy szeretett unokatestvéremet, és kedden még csak eszembe sem jutott az a bizonyos Német Richárd, aki egy kicsit is, de hozzájárult ahhoz, hogy most ilyen legyek amilyen.
most neked írok, Ricsi, és remélem valamilyen úton módon eljut hozzád ez az üzenet.
tudod... nem tudom melyik az első emlékem rólad. nincs túl sok, de én mégsem emlékszem, és ezt nagyon bánom. ami viszont fontosabb, az az utolsó emlék. névnapot ünnepeltünk, boroztunk, beszélgettünk, és nagyon rosszul néztél ki, emlékszem. nagyok voltak rád a ruháid, és olyan póló volt rajtad, amin mintha édesapád arcképe lett volna. kérdeztél a suliról, a barátaimról, én pedig arról kérdeztelek, hogy miért teszed tönkre magad. remélem emlékszel rá! meggyőztelek, hogy haza kéne költöznöd egy pár hónapra, összeszedni magad, elmenni dolgozni, és megnyílni egy kicsit az emberek előtt. te csak mosolyogtál, gondolom azt gondoltad hogy ez a kis hülye mit tudhat, de nem szóltál semmit, csak magadhoz öleltél, és eltűntél. többet soha nem láttalak. jött a hír, hogy otthon vagy, Rákoskeresztúron, abban a pici háromszobás "galambdúcban" a szüleiddel, hogy rendesen eszel, dolgozol, aztán jött a hír hogy bezárkóztál, és senki sem tud rólad semmit. aztán jött a hír hogy meghaltál, és én napokig fel sem fogtam, hogy hogy történhetett, miért, hogyan, de nem kaptam választ a kérdéseimre. egyik kérdésemre sem.
a temetéseden nem sírtam, mert nem tudtam, és erősnek kellett maradnom, mert vigyáznom kellett Anyára, hogy ne törjön össze. Anya a vállamra borulva hangosan zokogott, mikor az a zenész forma elkezdte trombitán játszani a takarodót, sosem láttam még ilyennek, de én csak nyeltem, és nyeltem a könnyeimet, amik soha nem törtek felszínre. sajnálom hogy nem tudtam elbúcsúzni tőled rendesen, de vigasztal az a tudat hogy a temetésedre írt búcsúztató szöveget (amit nem olvastam fel) mindig magamnál tartom akárhova megyek. remélem békében nyugszol, és remélem már semmi sem fáj. hiányzol! elmondhatatlanul.
az utóbbi egy évben...
- megtanultam, hogy kiben bízzak
- megtanultam, hogy ki az igaz barát
- megtanultam, hogy nem szabad ledegradálnom magam senki miatt
- rengeteg időt elvesztegettem azzal, hogy veszekedtem a későbbi exemmel
- rengeteg időt elvesztegettem azzal, hogy a kapcsolatunkat javítgassam a későbbi exemmel
- Bécsben jártam, már harmadszorra, és ahogyan az előzők ez is csodálatos volt, egy örök emlék marad
- újfent meghúztak matekból, ami ráébresztett hogy ez nekem egyedül nem megy
- megcsaltam a későbbi exemet
- kidobtam az életemből pár embert, akikre soha nem volt szükségem, és nem is lesz
- rájöttem, hogy van lelki társam, beleszerettem, ahogyan évekkel ezelőtt is
- a fent említett szerelem, és lelki társ elég erőt adott ahhoz, hogy töredelmesen bevalljak mindent, és egy hónap késéssel, de szakítottam az exemmel, ami azt hiszem életem eddigi legjobb döntései közé tartozik
- rám talált a szerelem, Somkuti Richárd néven kopogtatott az ajtómon, és még nem távozott (azon vagyok hogy soha ne is tegye, abba belehalnék)
- matektanárhoz kezdtem járni, javultak a jegyeim, minden tantárgyból
- sikeres középfokú szóbeli angol nyelvvizsgát tettem, 84%-os végeredménnyel
- sikeres belső vizsgákat tudhatok magam mögött, mégpedig földrajz : 4, kémia : 3, történelem : 4, és német : 4, végeredményekkel
- 3,5-ös átlagú bizonyítványt kaptam kézhez
- egy csodálatos nyarat töltöttem el a Szerelmemmel, megismertem a szüleit, és a testvérét, akik ma már a második családom
- eldöntöttem mi leszek, ha nagy leszek : fogtechnikus!
- újra elkezdődött a suli, és nem bánom
és most itt ülök, holnap egy gyászmisére megyek, és utólag visszagondolva... napról napra azt láttam hogy semmi sem változik, ugyanabba a mókuskerékbe szállok vissza nap mint nap, de itt ebben a pillanatban úgy látom hogy minden más. én magam is. emberek jönnek mennek az életünkben, telnek az órák, a napok, a hetek, mindig történik valami, mindennap elmúlik valami amiért az ember szomorkodik, de minden nap születik is valami, amiért érdemes élni és küzdeni.
jó éjszakát nektek :)
egy éve ilyenkor lesújtva ültem itthon, és valószínűleg sírtam... de csak valahol legbelül ahogy az az előtti egy hónapban minden nap minden percében. egy éve, és három napja temettem el egy szeretett unokatestvéremet, és kedden még csak eszembe sem jutott az a bizonyos Német Richárd, aki egy kicsit is, de hozzájárult ahhoz, hogy most ilyen legyek amilyen.
most neked írok, Ricsi, és remélem valamilyen úton módon eljut hozzád ez az üzenet.
tudod... nem tudom melyik az első emlékem rólad. nincs túl sok, de én mégsem emlékszem, és ezt nagyon bánom. ami viszont fontosabb, az az utolsó emlék. névnapot ünnepeltünk, boroztunk, beszélgettünk, és nagyon rosszul néztél ki, emlékszem. nagyok voltak rád a ruháid, és olyan póló volt rajtad, amin mintha édesapád arcképe lett volna. kérdeztél a suliról, a barátaimról, én pedig arról kérdeztelek, hogy miért teszed tönkre magad. remélem emlékszel rá! meggyőztelek, hogy haza kéne költöznöd egy pár hónapra, összeszedni magad, elmenni dolgozni, és megnyílni egy kicsit az emberek előtt. te csak mosolyogtál, gondolom azt gondoltad hogy ez a kis hülye mit tudhat, de nem szóltál semmit, csak magadhoz öleltél, és eltűntél. többet soha nem láttalak. jött a hír, hogy otthon vagy, Rákoskeresztúron, abban a pici háromszobás "galambdúcban" a szüleiddel, hogy rendesen eszel, dolgozol, aztán jött a hír hogy bezárkóztál, és senki sem tud rólad semmit. aztán jött a hír hogy meghaltál, és én napokig fel sem fogtam, hogy hogy történhetett, miért, hogyan, de nem kaptam választ a kérdéseimre. egyik kérdésemre sem.
a temetéseden nem sírtam, mert nem tudtam, és erősnek kellett maradnom, mert vigyáznom kellett Anyára, hogy ne törjön össze. Anya a vállamra borulva hangosan zokogott, mikor az a zenész forma elkezdte trombitán játszani a takarodót, sosem láttam még ilyennek, de én csak nyeltem, és nyeltem a könnyeimet, amik soha nem törtek felszínre. sajnálom hogy nem tudtam elbúcsúzni tőled rendesen, de vigasztal az a tudat hogy a temetésedre írt búcsúztató szöveget (amit nem olvastam fel) mindig magamnál tartom akárhova megyek. remélem békében nyugszol, és remélem már semmi sem fáj. hiányzol! elmondhatatlanul.
az utóbbi egy évben...
 |
| egy kis darabka nyár a valóság szürke padlóján |
- megtanultam, hogy kiben bízzak
- megtanultam, hogy ki az igaz barát
- megtanultam, hogy nem szabad ledegradálnom magam senki miatt
- rengeteg időt elvesztegettem azzal, hogy veszekedtem a későbbi exemmel
- rengeteg időt elvesztegettem azzal, hogy a kapcsolatunkat javítgassam a későbbi exemmel
- Bécsben jártam, már harmadszorra, és ahogyan az előzők ez is csodálatos volt, egy örök emlék marad
- újfent meghúztak matekból, ami ráébresztett hogy ez nekem egyedül nem megy
- megcsaltam a későbbi exemet
- kidobtam az életemből pár embert, akikre soha nem volt szükségem, és nem is lesz
- rájöttem, hogy van lelki társam, beleszerettem, ahogyan évekkel ezelőtt is
- a fent említett szerelem, és lelki társ elég erőt adott ahhoz, hogy töredelmesen bevalljak mindent, és egy hónap késéssel, de szakítottam az exemmel, ami azt hiszem életem eddigi legjobb döntései közé tartozik
- rám talált a szerelem, Somkuti Richárd néven kopogtatott az ajtómon, és még nem távozott (azon vagyok hogy soha ne is tegye, abba belehalnék)
- matektanárhoz kezdtem járni, javultak a jegyeim, minden tantárgyból
- sikeres középfokú szóbeli angol nyelvvizsgát tettem, 84%-os végeredménnyel
- sikeres belső vizsgákat tudhatok magam mögött, mégpedig földrajz : 4, kémia : 3, történelem : 4, és német : 4, végeredményekkel
- 3,5-ös átlagú bizonyítványt kaptam kézhez
- egy csodálatos nyarat töltöttem el a Szerelmemmel, megismertem a szüleit, és a testvérét, akik ma már a második családom
- eldöntöttem mi leszek, ha nagy leszek : fogtechnikus!
- újra elkezdődött a suli, és nem bánom
és most itt ülök, holnap egy gyászmisére megyek, és utólag visszagondolva... napról napra azt láttam hogy semmi sem változik, ugyanabba a mókuskerékbe szállok vissza nap mint nap, de itt ebben a pillanatban úgy látom hogy minden más. én magam is. emberek jönnek mennek az életünkben, telnek az órák, a napok, a hetek, mindig történik valami, mindennap elmúlik valami amiért az ember szomorkodik, de minden nap születik is valami, amiért érdemes élni és küzdeni.
jó éjszakát nektek :)
2013. október 5., szombat
jksdbfhdb
Találtam két képet a kedvenc művészemtől, akik pont olyanok mint Letti és Liz a Káoszból:) amúgy nagyon sok rajzot kaptunk, köszönjük. Majd ráérősebb perceinkben kitesszük.
És a tumblr-ös olvasóknak mondanám, hogy nekem is van (Liz)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)