going nowhere... ~ Letti

rám tört egyfajta depresszió, én sem tudom hogy miért. nem történt semmi ami kiválthatta volna, egyszerűen csak itt van, itt lebeg egy fekete kibaszott felhő a szemeim előtt ami rontja az összképet, és rossz kedvet csinál. nevetek persze, azon ami vicces, és jól érzem magam társaságban, de amikor egyedül maradok...
akkor eltörik bennem valami, akkor egyedül érzem magam, hogy senki sem áll mellettem, és ez így is lesz amíg csak élek... nem tudom mért van ez. a napi 4-5 óra alvásom lecsökkent 2-3ra, szóval egy kibaszott zombi vagyok. de miért... ?
le kell szoknom a cigiről. persze nem magamtól, orvosi utasításra, mert a kórházi zárójelentés ezt üvölti. hülyeség. ezt mondja mindenki mióta rászoktam. nehéz lesz, de meg kell vívnom ezt a csatát magamért.
nyelvvizsgázom. április 27-én, dunaújvárosban, egyenlőre csak a szóbelit teszem le, nekem az a nehezebb. vitáznom is kell majd, angolul :'D vicces lesz...
négy belső vizsgám lesz év végén. (kémia-szóbeli-14 tétel, földrajz-írásbeli-35 tétel, töri-szóbeli és írásbeli-12 tétel, német-szóbeli-7 tétel) és kurvára sehol sem tartok még a tételek kidolgozásával... pedig az anyagok megvannak hozzá...
összevesztem két barátnőmmel is, elég csúnyán... de nem érzem magam hibásnak semmilyen tekintetben.

írtam régebben, hogy fogok írni egy bejegyzést az életemről, tabuk nélkül. nem fogok. nem miattatok, veletek semmi gond sincs. csak egyszerűen megtanultam, hogy ha valakivel őszinte vagy akkor az utána ellened fordul, vagy elhagy, mintha soha nem is lettél volna.
nagy vonalakban : szar életem volt, tele halállal, és fájdalommal, és az a mocsok kaszás aki azóta az alárendeltem mindig azokat vette el tőlem akiket a legjobban szeretek/szerettem... (legutóbb az unokatestvéremet... 37 éves volt...)
olyanok miatt vertek meg alsóban, amikről nem tehettem, és utána én voltam hazugnak kikiáltva. egyszer még a szemüvegemet is eltörték.
apa mindig háttérbe szorított más gyerekek miatt, semmit sem törődött velem 17 év alatt. semmit. azt sem tudja mi a kedvenc színem. (Y)
erről ennyit...

és a sok szar ellenére ami velem történt/történik még mindig képes vagyok meglátni a szépet. ahogyan a hó elolvad a kezemben, vagy az arcomba csap, és megáll egy pehely a kabátomon, vagy a hajamon... ahogy az ujjaim kipirulnak a hidegtől, ahogy a viharos szél őrült módjára tépi a hajam, és játszik vele, hogy aztán hidegen ejtse vissza a hátamra azt... látni egy őszinte mosolyt a sok bájvigyor között... ülni a kádban, a forró habos vízben, cigizni, a habba hamuzni, nyakig elmerülni benne, és úgy maradni amíg szép lassan kihűl. látni egy kismadarat a párkányon, ahogy ennivaló után kutat, és hallani az apró szárnyak hangjait, ahogy elrepül... érezni ahogy hideg esőcseppek csapódnak a testemnek, elmossák az arcomról a kínt, és a bánatot...
ha szomorú/boldog vagyok csak szimplán elmegyek zuhanyozni, és a hangulatomnak megfelelő zenét teszek be. ha szomorú vagyok akkor ez a zene vagy a halott kedvesemre emlékeztető "Your guardian angel" című szívszaggató melódia, ami a mi számunk volt, vagy egy Evanescence szám, amit torkom szakadtából lehet üvölteni. ha boldog vagyok, akkor valami seggrázós party zene, és persze olyan számok amik Lizára, és a sok faszságunkra emlékeztetnek.
szeretem meglátni a szerelmet, a kavargó csokoládé mélyén, szeretem ahogy összekulcsolja az ujjainkat, vagy ahogy a kezei a derekamra simulnak, miközben közel húz magához. szeretem amikor csak fekszünk egymás mellett, ő átkarol, és én a mellkasára hajtom a fejem. hallgatom a szívverését, közben az arcát figyelem. ő ott van velem, és barna szemeivel önmagát kutatja bennem. ott vagyunk egymásban...
szeretem amikor lágyan megcsókol, mikor óvatosan átölel, szeretek hozzábújni, érezni az illatát, mikor egyszerre ver a szívünk, mikor bőr ér a bőrhöz... szeretem mikor elgondolkodva az ujjaimmal játszik, mikor megsimogatja az arcom... szeretem mikor gyengéd...
és persze szeretem, mikor őrült módjára egymásnak esünk, mikor egy kézmozdulattal leszedi rólam a fűzőt, mikor kínzó lassúsággal, apró puszikkal halad a nyakamtól egészen a dekoltázsomig, mikor a nyakamba harap, és maga alá dönt. szeretek a nyakába vagy az ajkába harapni, szeretem csókolni... (ezt inkább abbahagyom XDD)
szeretem akkor is mikor szomorú, vagy épp dühös (olyankor a legszexibb:$) mert tudom, hogy én vagyok a vigasz számára, a fény az éjszakában, hiszen ugyanezt jelenti ő is nekem. ő a megmentőm, az egyetlen (Lizán és Édesanyámon kívül) akiért életben vagyok még. szeretem amikor vidám, olyankor olyan mint egy kisfiú, és mivel egyikünknek sem volt túl boldog gyerekkora ilyenkor én is kislánnyá transzformálódok mellette.
szeretem amikor órákig veszekszünk arról hogy ki szereti a másikat, és olyan makacsok vagyunk hogy egyikünk sem adja fel. szeretem amikor lelket önt belém, amikor hülyéskedünk...
szeretem azt, aki, minden egyes porcikáját, és minden apró mozdulatát szeretem.
ő a lelkem másik felének a birtoklója.
szeretem Őt, mint még soha senkit! ♥

szóval, te! te kibaszott mocskos szemétláda akit életnek neveznek! most kurvára figyelj! golyóálló vagyok, lelőhetsz, a padlóra taszíthatsz, de ha felkelek akkor kurvára minden erődből fuss! lőj másra te mocsok!

mára ennyi, most templomba kell mennem (kötelező húsvéti mise, képzelhetitek mennyire fogom élvezni.... kurrrrrrrrrrrrvára.... (N))
jót ne halljak rólatok!
sziasztok :3

Letti x.o.

"élmény"beszámoló ~ Letti

páran gondolom olvashattátok hogy kórházban voltam hétfőtől egészen ma kora délutánig. hát gyerekek, ez valami fergeteges volt :D komolyan
már magában tökölről eljutni törökbálintig nem egyszerű, szerencsére az egyik szomszédunk arra jár dolgozni, szóval bevitt minket Anyuval addig. lazán két órával a betegfelvétel előtt értünk oda, de nem kellett kilencig várnunk, max egy fél órát vártunk mire jött egy kedves ápolónő (utóbb kiderült egy hárpia) elintézte hogy hamarabb felvegyenek :'D akkor úgy éreztem, hogy minden oké, de később semmi sem lett az
mikor kiderült hogy kórházba kell mennem a kedves édesapám azzal nyugtatott meg, hogy ő örökölt egy olyan betegséget aminek az a lényege hogy a tüdőmben a hörgőcskék, a pici léghólyagok elpattannak, egyre nagyobb hólyagok nőnek helyette, ezáltal csökken a légzőfelület térfogata, és 40 évesen már lépcsőzni sem tudok majd. kedves, nemdebár? ezen stresszeltem egy hétig mielőtt bementem, csomó rokonom dolgozik/dolgozott nővérként, ápolónőként, ők is meséltek eléggé mici dolgokat a magyar egészségügyről, szóval képzelhetitek hogy milyen állapotban mentem be...
ahogy bementünk már reggelit is kaptam, egy négyágyas kórteremben helyeztek el, én voltam az első, én választhattam először ágyat. az a kibaszott kórterem olyan hideg volt, hogy két cicanadrággal, dupla zokniban, póló+vékonypulcsi+vastagpulcsi+köntösben ültem két takaró alatt, és remegtem. rögtön a reggeli után röntgenre kellett mennem, aztán terhelésre.
három terheléses vizsgálatot csináltak, első nap futnom kellett hat percet, futópadon (azt hittem megdöglök, még mindig be van durranva mindkét vádlim), utána fújkálnom egy tüdőtérfogatvizsgáló gépecskébe, második nap egy sóoldatos párát kellett belélegeznem, szintén hat percen át, megint fújkálás, ma pedig valami nemtudommit, de az sem volt túl kellemes. a só kicsípte a számat, legalább húsz percen keresztül köhögtem tőle, de utána kaptam ventolint (tudjátok, az asztmásoknak van ilyen inhalátora, na, abból pedig ventolint fújnak be maguknak, ami kicsapja a hörgőket, és utána semmi bajod nincs, vége a nehéz légzésnek) amitől beszédültem, jobb mint a fű esküszöm :D
első nap elég antiszoc voltam, kiderült hogy ha valamelyik terhelés pozitív lesz akkor csinálnak majd egy hörgőtükrözést (altatás -> 30-40 centis cső le a hörgőkbe -> kukucska -> légcső felsértése, stb -> ébresztés, megfigyelés, nem ehetsz nem ihatsz reggeltől estig, stb) és persze hogy nem hagyhatom el az épületet, nem mehetek ki az udvarra, szóval azt hittem hogy nem is tudok majd cigizni, de megoldottam :D összehaverkodtam két ott vendégeskedő anyukával, és velük járkáltam ki bagózni. úgy suhantunk a folyosókon mint a szellemek, és csak suttogni mertünk, nagyon féltünk hogy lebukunk XDDD mint az áltisisek XDDDD igazából az egész kórház területén nem lehetett volna cigizni, de a nővérek is kimászkáltak (és a 3-4 éves ordító gyerekekre rázárták az ajtót miközben ők vígan bagóztak kint...) úgyhogy nagyon leszartam hogy mit szabad és mit nem. szóóval az első napon kaptam két szobatársat, két kislányt, nagyon aranyosak voltak, nagyon megszerettem őket :) Ricsi (Ő a mostani barátom :$) tartotta bennem a lelket telefonon és Facebookon keresztül, szóval a nap végére egész jól voltam :)
a második nap kicsit jobban telt, bár az ébresztés kibaszott kellemetlen volt ("GEORGINA FELKELNI, PISILNI KÉNE" ordítás a kibaszott dobhártyám kellős közepébe, aztán egyből vérvétel, és lebaszás hogy mért hívom fel Anyut :'D basszátok meg...)
Ricsi már délre bent volt nálam, miközben ott volt muszáj voltam vizsgálatokra járkálni, kaptam ugye ventolint amitől beszédültem, és Ricsi karjaiban dülöngélve röhögtem mindenen :DDD Kedvesem kiszöktetett cigizni, elég izgi volt az a hét óra amit együtt töltöttünk, nem részletezném ha nem bánjátok. :$ háromszor szóltak ránk hogy "gyerekosztályon vagytok fiatalok" :'D csak enyhén estünk egymásnak, de hakuna matata
estefelé Bátyám is benézett, hozott nekem életmentő mekis sajtbureszt, meg felvidított egy kicsit, Ricsivel együtt :) annyira jó vele, annyira szeretem... olyan mintha én lennék farokkal, mellek nélkül :3 csak a zenei ízlésünk nem egyezik, de ez nem egy nagy was ist das szerintem :D na jó, ez nem a reklám helye, boldog vagyok, kész, kussolok. :$
a harmadik nap elejére nagyon fáradt voltam, átaludtam a reggelit konkrétan, és a terheléses nőci keltett hogy mennem kéne szívni :'D azzal hülyült hogy jó cucc, meg hogy csomagol majd otthonra, berakom a VP-be és ihaj :D ő volt az egyetlen jó fej emberke az összes közül :) mikor a doktornőm bejelentette hogy mehetek haza elsírtam magam, konkrétan a vécébe zárkózva bőgtem, és telefonáltam Anyunak hogy induljon kurvagyorsan :DDDDD lehet hogy gyengeség, de nagyon megkönnyebbültem hogy nem kell több időt a fertőtlenítőszagban, agyhalott zombiként kezelve eltöltenem :3
a kaja végig szar volt, áldom a szerencsémet, hogy vittem be magammal nasikat, meg üccsikét, mert anélkül nem éltem volna túl. meg persze Bátyus életmentő sajtburgerei nélkül :DDDDD a nővérek agyhalottként kezeltek, egyedül a terheléses csajszi nem.
még mielőtt megtudtam hogy hazamehetek a legnagyobb depresszióm és önsajnálatom közepébe kik jöttek a gyerekosztályra? KIBASZOTT BOHÓCOK. gyerekkorom óta rettegek a bohócoktól, szóval menekültem mindenfelé :D ültem egy kis izé széken, a köcsög meg mögém állt és pofázott nekem hogy menjek már arrébb, mire kőkemény pillantással ránéztem, és azt mondtam, hogy "gyerekkorom óta gyűlölöm a bohócokat, és nem fogok azért arrébb menni, hogy maga jobban érezze magát, nem is szimpatikus, úgyhogy kurvára kuss legyen, és takarodjon a hátam mögül" a csávó utána kussolt ám rendesen :'D rám sem mert nézni
aztán közölték hogy hazajöhetek, mindhárom terhelés negatív lett, és le kell szoknom a cigiről :'D meg a faszt. Anya és egy nagybátyám eljöttek értem kocsival, és végre-végre itthon vagyok. :)
magyar egészségügy... *köp*
erről ennyit.

képek :

zöld szemének átható pillantása a végzetedig kísér ...

... olvas a tekintetedből, előtte nem lehet titkod ...

... ha egyszer rabul ejt, többet nem ereszt, hisz ő a káosz szolgája, a Sátán alávetettje ...

... majd belefásul az életébe, és egy halálos csókot nyom az ajkadra, mellyes lezárja életed borítékját ...

... Kedvese előtt felfedheti az igazi valóját, Ő az ki megérti, és támogatja mikor a problémák sűrű köde a feje felé ereszkedik, sűrű, áthatolhatatlan fergeteg ez, melyben nincs élő, és nincs holt ... 

... Kedvese előtt az lehet, akinek született ...

... vad, állatias vonzerő ez, melyben nincs uralkodó és alávetett fél ...

... csak ilyenkor lehet önmaga, mindennemű elutasítás, viszolygás nélkül ... 

... csak ilyenkor ülhet ki sápadt, vékony arcára egy ragyogó mosoly ... 

... csak ilyenkor viccelődik, mert más nem értheti a beteges humorát ...

... majd csókol, ölel, és szeret. Mindörökké!

Zöld szemében átható pillantása a végzetedig kísér, mosolya fájdalmas emléket éget az agyadba, majd felemészt a lénye. 

ha a Sátán leláncol többet nem ereszt a béklyó... ~ Letti

nem vallásfilozófiai bejegyzés lesz
csak egy nyílt levél mindenkinek aki szán rá időt hogy elolvassa

nem is tudom hogy hol kéne elkezdenem... kavarognak bennem az érzések, jó és rossz egyaránt.
üresnek érzem magam, hasznavehetetlennek, értelmetlennek

2011. december 23-án megváltoztattad az életem. megjelentél és fenekestül felforgattál mindent. annyira új volt még, és annyira jó hogy engedtem neked, de tudtam hogy nem lesz jó vége. összhang? volt. szerelem? volt. vágy? az is volt. az az érzés hogy beléd költözött a lelkem (már ha nekem van lelkem...) másik darabja? nem volt...
az első pár hónap csodálatos volt, anyu megszeretett, én is a szüleidet, felüdülés volt melletted minden perc. aztán legbelül valami eltört bennem, amit magam sem értek hogy hogy történhetett. egyszerűen nem éreztem hogy fontos lennék számodra. olyan sok dolog volt ami pótolhatott engem az életedben. a zene, a banda, a fellépések, a barátaid... legbelül valami megváltozott bennem, és az elején tudtam már hogy ez lesz, de nem akartam erre az érzésre figyelni. nem akartam a gyomorgörcsöt érezni akárhányszor megölelsz vagy megcsókolsz, és nem akartam figyelembe venni azt hogy lassan elmúlik a szerelem amit irántad érzek. de elmúlt, és ez cseppet sem a te hibád, hanem az enyém. egy újabb.
a paradise city című számra csókoltál meg először, a koncerten ahol először láttalak a "girls are pretty" résznél rám mutattál, és mikor a bátyád megkérdezte hogy melyik pogózó csaj kéne azt mondtad hogy "az a fekete hajú nem lenne rossz". valóra vált egy vágyad, ott voltam neked az elmúlt egy évben és két hónapban, és azt hittem feltétel nélkül szeretlek. azt mondtad egyszer majd erre a számra fogok besétálni egy elegáns fekete menyasszonyi ruhában a templomba, ahol majd összekötjük az életünket. én csak mosolyogtam, talán már akkor is tudtam hogy nem leszel benne a jövőmben, ezért csak annyit válaszoltam hogy én soha nem megyek férjhez. elkomorodtál a válaszom miatt, de egy gyomorgörcsös csók minden kételyedet eloszlatta.
az első komoly vitánk után, amikor tényleg azt hittem hogy vége van végre mutattam valami érzelmet. sírtam előtted, de te csak ordibáltál velem, cseppet sem hatottak meg a könnyeim. akkor eszembe jutott egy mondás, miszerint "senki sem érdemli meg a könnyeidet, aki pedig igen az nem fog sírásra késztetni"
akkor és ott megfogadtam hogy soha többé nem fogok sírni senki előtt sem, és persze azt is hogy elkezdem elszigetelni magamat tőled, hogy ne fájjon annyira amikor tényleg vége lesz. sikerült. egyre kevesebbet találkoztunk, szinte kedvem sem volt hozzád, nem lelkesedtem már érted, mintha lekapcsolnánk a villanyt, úgy kapcsoltam ki én is az összes érzésemet ami feléd irányult.
az első vitánk után komolyan elgondolkodtam azon, hogy volt-e értelme annak a sok átsírt éjszakának, volt-e értelme hogy napokig nálatok voltam, és te szinte észre sem vettél, és hogy fájni fog-e ha esetleg elmondom neked hogy itt a vége.
őszintén be kell hogy valljam, a kapcsolatunk alatt legalább ezer és egymillió fellángolásom volt más srácok iránt, akiket bár nem ismertem hosszú ideje még is többet kaptam tőlük egy hét alatt mint tőled valaha is. és jó érzés volt, tudod? élveztem hogy valaki törődik velem, odafigyel rám, amit te soha nem tettél meg. egyedül voltam az angol írásbeli és szóbeli előtt is (pedig a szóbeli pont a fél éves évfordulónkra esett) a pótvizsgám előtt, nem kísértél el az unokatestvérem temetésére, és azt mondtad nem akarod elkapni a tüdőgyulladásomat, és nem jössz át amíg meg nem gyógyulok. egyszer sem jöttél el velem bulizni, mondván hogy utálok az ott szóló zenéket, és inkább korholtál, hogy mért iszom, és mért járkálok ilyen helyekre. azt hitted Liza visz bele a rosszba, de ez cseppet sem így volt. Liza volt az aki elvonatkoztatta a gondolataimat a sok szartól amit te csinálsz! én minden koncerteden ott voltam, pedig nem szeretem a rockot, és volt amiről ki is dobtak, és nem mehettem vissza a kabátomért, ott álltam a mínusz akárhány fokban, és vártam hogy kigyere a trafik klubból. kidobtak az első sorból, és te észre sem vetted. ott voltam ha beteg voltál, orrba szájba csináltam neked a teát és diktáltam beléd a kaját, nehogy annyira lefogyj hogy ne tudj talpra állni, persze mindezt magamból kiindulva. nem egyszer voltam otthon negyven fokos lázzal, köhögőrohamokkal, a fulladás és a kiszáradás határán, és rám sem bagóztál. inkább azt mondtad hogy tanulnod kell, és nem akarsz beteg lenni. valljuk be nyíltan és tisztán : szartál rám, és mindig az volt a fontos hogy neked mi a jó, pedig egy kapcsolat nem erről szól! én örültem neki, hogy kimozdulsz otthonról, hogy találkozol a haverjaiddal, hogy a keresztapádnál töltesz egy hétvégét, de te húztad az orrod mikor Lizáéknál, a rokonaimnál, vagy épp hogy a legutóbbi ilyen szarodat idézzem fel, hogy lemenjek zamárdiba a lelkem másik felével, és élvezhessem az életet a négy csillagos ellátás közepén, teljesen ingyen. ilyen alkalom csak egyszer van egy életben, te is tudod, még is korholtál ezért, hogy "most megint egy hónapig nem fogunk találkozni". tegnap bevallottad, hogy az utóbbi egy hónapra már elmúlt a szerelem, akkor mért voltál kiakadva?
emlékszel, egyszer együtt töltöttünk egy napot anyukáddal, és apuddal gödöllőn, utána pedig átmentünk az unokatesódékhoz. romantikusnak kellett volna lennie, ahogyan ott ülünk a Sissy Kastély parkjában, a nyár derekán, kettesben, én pihentetem az öledben a lábam, és fagyizunk. olyan volt mintha csak két régi barát lennénk. mint akik alig ismerik egymást.
soha nem fogtad meg a kezemet nyilvánosan, és szinte úgy bántál velem mint egy kurvával, akit semmire sem becsülsz. egyszer azt mondtad, hogy ciki vagyok amikor iszom, nevetek mint egy tizenéves kislány, és legszívesebben letagadnál. akkor este csak két vodkanarancsot ittam, és hónapok óta végre találkoztam, és legalább egy fél órát tudtunk beszélgetni, az ő viccein nevettem. tőle is több törődést kaptam mint tőled valaha. több mint öt hónap telt el mire ezt elmondtad nekem, és állításod szerint olyan részeg voltam, hogy Alex (a haverom) alig bírt becipelni a rocktogonba. te persze mindenkire féltékeny voltál (itt srácokra gondolok) akivel akár egy szót is váltottam, vagy belájkoltam a profilképeiket, vagy akármi, de én nem kérdőjelezhettem meg, hogy mért beszélgetsz az exeddel (mért írtad le nekem azokat amiket előtte neki is, a sok habi szerelmes dolgot...) mért dumálsz más lányokkal olyan intenzíven ahogy velem sohasem. egyszer nagyon kicsaptam emiatt a balhét emlékszel? szeptember vége volt, és ott tartottál hogy többre tartottad őt mint engem. együtt mentetek suliba, együtt jöttetek, cipelted a cuccaid (én nem egyszer mentem hozzátok úgy, hogy nyolc órám volt, két atlasz és súlyos szótárak voltak nálam, és öt percig kellett könyörögnöm, hogy segíts egy kicsit, mert két és fél óra utazás után majd megszakadok) ezen túl még napi hat órát beszéltél vele viber-ön, és így nap-nap után. akkor szakadt el a cérna mikor vett neked egy bögrét, csak azért mert tigrismintás, és te szereted a tigrismintát. mivel imponált neked ez a nyomulás, és mivel te nem bírtad megszakítani vele a kapcsolatot ezért elkértem a számát, és húsz percig ordibáltam vele, gratuláltam, hogy legyetek boldogok, és aznap este istentelenül leittam magam barátnőm szülinapi buliján (két pohár pezsgő úgy kiütött mint még soha). hajnalban a jéghideg aszfalton összekuporodva miattad sírtam, és azért hogy senkinek sem leszek soha elég jó. azon az estén csak Liza láthatta a könnyeimet, ő volt az aki újra kirángatott a depresszióból, és mellettem állt, amikor te nem szóval úgy az esetek 100%ban! egyre inkább úgy éreztem hogy Lizával vagyok kapcsolatban, te meg csak egy régi ismerős vagy... utána újra egymásra találtunk, de tudtam, hogy valami megváltozott ezután a vita, és pár kétes nap után. elkértem a bögrét, kimentünk az erdőbe, és a régi ottmaradt aszfalton darabokra törtem, és megtartottam két apró szilánkot belőle, hogy egyikünk se felejtse el mennyit szenvedtem emiatt a kis apróság miatt. de semmi sem volt már ugyanaz, tudod? ez a lépésed megrengette, ledöntötte a hosszú hónapok alatt felépített bizalmamat irántad. ez előtt a legjobb barátom, szerelmem, a bizalmasom voltál, ami aztán szépen elhalványult ahogy múlt az idő. egyre több hibát találtam benned, amiket addig nem láttam a "rózsaszín felhő" takarásától. valljuk be : mindketten megváltoztunk. túlságosan is. és ahogyan tegnap leírtad te a régi Lettit szereted, és pedig a régi Andrist... öt hónappal ezelőtt tudtam, hogy csúnya vége lesz.
az utóbbi két hónapban egyre inkább elbizonytalanodtam, és kételyek kezdtek mardosni, szinte maga volt a pokol. több mint öt kilót lefogytam (kb. negyvenkét kiló lehettem a 162 centim mellé, olyan voltam mint egy csontváz, kiálltak a bordáim, beesett volt az arcom, és a ruháim csak lógtak rajtam), mert nem tudtam elszakadni az állandó gyomorgörcstől, amit a tehetetlenség okozott. aztán felsejlett bennem egy kérdés, amit nem tudtam megválaszolni : szeretlek-e még, vagy csak megszokásból vagyok még mindig melletted? két haveromat kellett megcsókolnom ahhoz, hogy megtudjam, hogy ez már csak a megszokás. megcsaltalak, igen, az én hibám volt. csak így deríthettem ki a dolgokat, hogy hányadán állunk.
ők ketten úgy csókoltak, mintha az életük múlna rajta, mintha az oxigén lennék az űrben, mintha én lennék az egyetlen nő a földön... te soha nem csókoltál így! ők ezzel annyi mindent elmondtak, éreztették hogy fontos vagyok nekik, ahogy a karjuk a derekamra fonódott, és ahol közelebb húztak magukhoz. ahogyan a gerincemet simogatták, és lágyan falták az ajkaimat. eszméletlen jó érzés volt, az egyetlen baj az volt vele hogy nem te csókolsz így, hanem két régi HAVEROM! ezek után mérlegeltem, latolgattam, hogy mi legyen velünk, és bár tudtam hogy nem döntök helyesen hallgattam. vártam a csodára, hogy talán újra beléd szeretek, hogy fellobban még a kialudt szikra, de semmi nem történt, és egyre mélyebbre süllyedtem a depresszióban. olyan mélyre, hogy már nem láttam a fényt, csak ültem a gödör alján a sötétben, ahol csak én voltam, és a gondolataim.
rájöttem, hogy leginkább a jeles napokkor tudsz beleszarni a lelkembe egy hatalmasat. lásd, pótvizsga, érettségi, és a legutóbbi : a névnapom (feb 15) meg persze valentinnapkor (feb 14)
valentinnapon rámírtál FBon, hogy jó lesz-e hogy a láncot (amit magamnak akartam megvenni, mert nem akartam hogy pénzt költs rám, hiszen én sem költöttem, nem is lett volna miből, inkább hét órán keresztül varrtam neked egy kurva plüsst, amit legutóbb az ágyad alá behajítva láttam... erről ennyit, soha sem becsültél meg, inkább az ajándékaiddal akartad bizonyítani hogy szeretsz... ) szóval hogy a láncot majd legközelebb kapom meg. EZ NEKED ROMANTIKUS? KOMOLYAN? OKÉ HOGY UTÁLOM A VALENTINNAPOT MERT EGY ÉRTELMETLEN ANYAGIAS SZAR ÜNNEP, DE EGY AJÁNDÉKKAL MEGLEPNI KELL A MÁSIKAT, ÉS NEM FACEBOOKON LEÍRNI HOGY NESZE BAZDMEG! utána jött a névnapi akciód... a padtársnőm megkért, hogy vegyem videóra ahogyan megeszem a csokit amit tőle kaptam (aki az ismerősöm facebookon megtekintheti a felvételt) és azt hitte nem csinálom meg... mindenki vicces kommentárt írt, és nevetett rajta, te meg benyögted, hogy "nem ismerlek". akkor és ott realizáltam hogy egy már egy végstádiumban lévő "kapcsolat".
tegnap elmondtam neked mindent, te kurvának neveztél, és mindennek vége szakadt.
szép befejezés lesz. ott látjuk egymást utoljára, ott fogunk egymással utoljára beszélni ahol először tettük. borároson.
néha még felrémlik az arcod a lelki szemeim előtt, néha még hallom a hangod, de tudom hogy az már a múlt... nem bánom hogy véget ért, és nem bánom hogy megtörtént, mert sok szép dolog történt ezalatt az egy év alatt, megpróbálok majd csak ezekre emlékezni, és mosolyogva mesélni rólad a gyermekeimnek... anyu első nagy szerelméről.
nem tudok már sírni miattad. tegnap se, és ma sem ejtettem egy kurva könnycseppet érted. elég volt ebből.
csak annyit írnék még, hogy ég veled...

kösz ha elolvastad.... :))

UPDATE

pár dolgot kifelejtettem...
emlékszel amikor édesapád kórházba került?
ha ez az én anyámmal történt volna meg könyékig rágtam volna a kezem, és ott álltam volna az ágyánál addig amíg össze nem esik. fogtam volna a kezét, és a műtő ajtajáig mentem volna vele. te elintézted egy telefonnal, amíg én, akinek semmi köze nincsen hozzá azon gondolkodtam hogy hogy kérdezzelek meg, hogy melyik kórházban van, nehogy dühös legyél rám. kiakadtál amiért egyszer az életben egy órán keresztül végre őszintén tudtam beszélgetni a bátyáddal, és akkor is amikor az ő barátnőjével trécseltem, mert te tépted a húrokat ahelyett hogy velem foglalkoztál volna... és miután ezredszerre is lekurváztál, és a szememre hánytad hogy nem vagyok több mint az apám én még mindig aggódom érted, mert egy nagy sebet ejtettem a lelkeden...

ennyi. egy ideig eltűnök, nekem is emésztem kell
sziasztok

thriller night - Letti

nos ez egy elég fura bejegyzés lesz, de egyre jobban kezdem azt érezni hogy megőrültem, és nincs más jobb módja annak, hogy kiöntsem a szívem, mint a blog...
kb. egy hete csak 2-3 órákat alszom. mondjuk alapjáraton is csak 5-6ot sikerül éjszakánként, de a tegnapi más volt. eddig vagy olvastam, vagy bambultam a kibaszott tévét, vagy csak szimplán agyaltam valamin, de tegnap más volt. soha nem szoktam fáradt lenni fél 12nél előbb, de most olyanfajta álmosság tört rám, amit még soha nem éreztem. kikapcsoltam a gépet, olvastam pár oldalt, kikapcsoltam a tévét, és végre teljes sötétségben megpróbáltam lemenni alfába.
és itt kezdődtek a furcsaságok. minden ami a lakásban van kb. három-négy méteres távolságra van az én kis életteremtől. hallottam, hogy csöpög a csap. tíz éve élek itt, de eddig egyszer sem hallottam még csöpögni. minden lehulló csepp olyasfajta érzést keltett bennem, hogy valami nincs rendjén. nem is volt.
a teljes sötétségben megmozdulni sem mertem, ha akartam sem tudtam volna, mert ez a furcsa érzés átment félelembe. volt oka. akárhányszor úgy éreztem hogy már közel vagyok az édes tudatlansághoz, mindig felriasztott valami. egy hang. hozzám szólt, a nevem foszlányait hallottam abból a rekedt, érthetetlen, hátborzongató suttogásból. valami beszélt hozzám a sötétből, nem értettem, hogy mit mond, és rettegtem tőle. egyre közelebbről hallottam, és még a maxon ordító dubstep sem tudta elnyomni. befurakodott az agyamba, és nem hagyott nyugodni. megbénított a rémület. ahogyan a hang közelebb jött hozzám egyre hidegebbet éreztem, szó szerint reszkettem a 27 fokos házban, pulcsiban és melegítőben a vastag paplanom alatt. néha bekapcsolt a tévé is, olyankor a hang eltűnt, de mikor magától kikapcsolt (a távirányító a komódon volt, másfél méterre tőlem) olyankor visszajött. erőt vettem magamon, kimásztam az ágyból, és felkapcsoltam az asztali lámpámat. a szobában félhomály lett, de a hang maradt, és árnyakat láttam mindenfelé. leginkább a lámpa körül mozogtak, és szinte eltüntették, magukba szívták a fényt. majd a lámpám egy kattanó hanggal lekapcsolódott, és én újra csak feküdtem a sötétben, és reszkettem. bár fáztam, még is jeges veríték öntötte el az egész testemet. a hang mellé egy másik is csatlakozott, számomra érthetetlen nyelven beszéltek, de a nevem foszlányait még hallottam. mintha egy holtnyelv lett volna, amit senki sem érthet. mintha maga a megtestesült gonosz beszélne hozzám, a lelkemhez. rettegtem, és kimerült voltam, mozdulni sem mertem. ahogyan lehunytam a szemem rémképeket láttam, olyan gonoszan vigyorgó/vicsorgó arcokat, amiktől sikítani lett volna kedvem, de kinyitni sem mertem a szemem, mert a sötétben tejfehér szemeket láttam, amint követik minden mozdulatom. a mikró utoljára kb. délután háromkor volt bekapcsolva, utoljára vizet melegítettem, hogy csináljak egy teát magamnak, de mégis hosszan pittyeget, kb. három percen át. a másik szobában (amit nem használunk soha semmire) megnyikordultak az gy rugói, mintha valaki leülne, felállna, majd ugrálni kezdene rajta. eközben a mellettem lévő hangok elnémultak, aztán onnan jövő sátáni kacagást hallottam, amitől felállt a nemlétező szőr a hátamon. de én csak feküdtem ott mint egy darab bot, szorítottam a Zombie nevű plüssteknősömet, és remegtem mint a nyárfalevél. iszonyatos volt. kikecmeregtem az ágyból, takaróba csavartam magam, és a radiátor mellé telepedtem egy karosszékbe, újra felkapcsoltam az asztali lámpámat. a szememet még mindig csukva tartottam, csak vörös fényt láttam, és tapogattam. egyszer mertem kinyitni, de akkor a sötétben rám vigyorgó arcokat láttam. ott, a székben nyomorogva és reszketve sikerült elaludnom, a lábujjaim reggelre lefagytak, szédültem, és még mindig rettegtem. szörnyű dolgokat álmodtam, egy kietlen erdőben voltam, és démonok vadásztak rám, mikor megtaláltak össze vissza haraptak és karmoltak, szinte elevenen megnyúztak. reggel a telefonomon beállított ébresztő előtt pontosan hat perccel arra keltem, hogy jéghideg kezek szorítják egyre erősebben a torkomat, fuldokolva, köhögve ébredtem, és nyugtáztam, hogy kint világos van. amikor átvedlettem, észrevettem hogy a gerincem mentén négy vérvörös csík húzódik, mintha megkarmoltak volna, az oldalamon és a vállamon vérvörös harapásnyomok. az öltözés helyett inkább a nikotin mellett döntöttem, és mire visszaértem a fürdőszobába a tükör elé a karmolás és a harapások eltűntek.
nem tudom hogy mért történt ez velem, nem tudom hogy meg fog-e ismétlődni, az biztos hogy rettenetes éjszakám volt, és megborzongok ha erre gondolok. összeszedetlen vagyok, és úgy érzem hogy megtébolyodtam, hogy őrült vagyok...

"... azt mondta, hogy már nagy vagyok, aludjak csak a sötétben. (...) De én olyan picinek érzem magam... az éjszaka pedig olyan nagy és félelmetes! ..."

egy biztos. ma három kávét ittam, feketén, cukor nélkül, és ma anyu mellett térek majd nyugovóra.
a másik. hat órát aludtam, hat furcsaság történt, és hat perccel az ébresztő előtt keltem fel, hat sebhellyel a testemen keltem fel
mellesleg hat nap van hátra a születésnapomig. kétlem hogy véletlen.
sátánom, könyörülj!