Fontos : Már csak egy fejezet van hátra, és könnyes búcsút kell vennünk a Káosztól. Nyomatékosan kijelentjük, hogy AKI IMÁDJA A HAPPY ENDEKET, ANNAK LEGYEN EZ AZ UTOLSÓ FEJEZET, MERT CSALÓDNI FOG! ITT SZÓ SINCS HAPPY ENDRŐL! És most újra megkérdezzük : vajon mi lesz a Káosz vége? Chaten, e-mailben (letti.vattacukor@gmail.com) Facebookon (Letti Cottoncandy, Eliza Sipos) lehet tippelgetni, várjuk a válaszaitokat! Jó olvasást!
"Az emlék, amit felejteni akarok... a búcsú."
Hajnali négykor kipattant
a szemem, és egy rossz érzés kerített hatalmába. Gondolkozzunk. Vajon miért
lehet ez? Egy. Ma kivégeznek. Kettő. Hat napja nem láttam a másik felemet, és
belehalok a hiányába. Három. Felszakadt a varratom, mikor a tegnapi „LÁTNI
AKAROM LIZÁT” harc közben eltörtem az egyik ápoló orrát, amikor hátulról
felemelve kapott el. Én csak a hasamba nyilaló fájdalom miatt cselekedtem így,
az a majom meg egyből vinnyogni kezdett. Szteroidoktól felfújt birka az összes.
Négy. Márk tegnap elég bizonytalannak tűnt, furcsa telefonokat kapott amíg itt
volt. Daniella könnyes szemekkel figyelt, amíg beavattam őket a tervembe. Ő
hisz bennem… neki még fontos vagyok…azt hiszem…
Kínzó lassúsággal vándoroltak a percek. A terv pörgött a fejemben, mint ahogy azt napok óta tette. Teltek az órák, majd a cellám ajtaja lassan kinyílt, két őr felém lépett, és egy teljesen ismeretlen hely felé kezdtek vonszolni. Megjegyeztem az utat.
Elhaladtunk az úgy nevezett pihenő előtt, ahol a beteg betegeket ápolták. Láttam Lizát, és a húsz perc szavakat formáltam cserepes ajkaimmal. Ő bólintott, és könnyes szemekkel mosolygott rám. Ezek nem a szomorúság könnyei voltak, hanem a reményé, a tudaté, hogy megmenekülünk.
Kínzó lassúsággal vándoroltak a percek. A terv pörgött a fejemben, mint ahogy azt napok óta tette. Teltek az órák, majd a cellám ajtaja lassan kinyílt, két őr felém lépett, és egy teljesen ismeretlen hely felé kezdtek vonszolni. Megjegyeztem az utat.
Elhaladtunk az úgy nevezett pihenő előtt, ahol a beteg betegeket ápolták. Láttam Lizát, és a húsz perc szavakat formáltam cserepes ajkaimmal. Ő bólintott, és könnyes szemekkel mosolygott rám. Ezek nem a szomorúság könnyei voltak, hanem a reményé, a tudaté, hogy megmenekülünk.
*
Csak ültem, és
vártam az elkerülhetetlent. Mellettem halk duruzsolás folyt, talán a tű
nagyságáról beszéltek, nem hallottam tisztán, nem is akartam odafigyelni. A
másik oldalamon egy idős pap állt, aki kedves mosollyal az arcán figyelt. Csak
ültem, és vártam az elkerülhetetlent.
- Tudja… - hajolt közel hozzám - … évek óta ez a munkám, de még soha nem találkoztam olyan emberrel, mint maga.
- Mért, én milyen vagyok? – kérdeztem rideg hangon, majd ránéztem a lehető leglenézőbb pillantással.
- Nyugodt. Olyan furán nyugodt. Nem fél?
- Tudom mi vár odaát. – szóltam, majd az előttem lévő ablakon figyeltem meggyötört tükörképem. Büszke voltam. Pedáns. Mintha csak egy könnyed, délutáni sétára indultam volna a barátaimmal, és éppen a parkban szobroznánk, de nem, szó sem volt ilyesmiről.
A kivégzésemen ültem.
- Rémisztő ez a nyugodtság. – szólt, majd mellém húzott egy széket, és leült.
- Mi olyan rémisztő benne? Születünk, élünk, meghalunk. Van aki egyszer hal meg, van aki többször. Nincs benne semmi érdekes. Tudom, hogy mi fog történni. Most majd az a hórihorgas ipse idejön, és megkérdezi, hogy akarok-e még valamit mondani, mert utána már nem leszek képes. Utána a nővérkék lekötöznek, és a doki a szemembe döf egy húsz centis tűt. Utána zombi leszek, életem végéig.
De tudja mit? Nem fogadok, biztos vagyok benne, hogy így lesz.- ahogy kimondtam a ’lesz’ szócskát a hórihorgas elindult felém, és gonosz mosollyal intézte hozzám a szavait :
- Tudja… - hajolt közel hozzám - … évek óta ez a munkám, de még soha nem találkoztam olyan emberrel, mint maga.
- Mért, én milyen vagyok? – kérdeztem rideg hangon, majd ránéztem a lehető leglenézőbb pillantással.
- Nyugodt. Olyan furán nyugodt. Nem fél?
- Tudom mi vár odaát. – szóltam, majd az előttem lévő ablakon figyeltem meggyötört tükörképem. Büszke voltam. Pedáns. Mintha csak egy könnyed, délutáni sétára indultam volna a barátaimmal, és éppen a parkban szobroznánk, de nem, szó sem volt ilyesmiről.
A kivégzésemen ültem.
- Rémisztő ez a nyugodtság. – szólt, majd mellém húzott egy széket, és leült.
- Mi olyan rémisztő benne? Születünk, élünk, meghalunk. Van aki egyszer hal meg, van aki többször. Nincs benne semmi érdekes. Tudom, hogy mi fog történni. Most majd az a hórihorgas ipse idejön, és megkérdezi, hogy akarok-e még valamit mondani, mert utána már nem leszek képes. Utána a nővérkék lekötöznek, és a doki a szemembe döf egy húsz centis tűt. Utána zombi leszek, életem végéig.
De tudja mit? Nem fogadok, biztos vagyok benne, hogy így lesz.- ahogy kimondtam a ’lesz’ szócskát a hórihorgas elindult felém, és gonosz mosollyal intézte hozzám a szavait :
- Utolsó
kívánsága? – vigyorgott szégyentelenül.
- Van! – vigyorogtam vissza, mire az ő képéről lehervadt a káröröm. – Azt szeretném, hogy amit most mondok vegyék fel, és írják bele egy újságba. Diktafont ide! – parancsoló hangom ostorként csattant, mire mindenki megrázkódott. Két perc múlva már a szám elé tartották, és intettek, hogy kezdhetem.
- Soha nem voltam egoista, és most sem egoizmusból beszélek. Ezek csupán a tények. Túlélőnek születtem. Akárhányszor padlóra taszított az élet, én felálltam, és folytattam tovább. Soha nem szegte a jókedvemet semmi. Senki nem parancsolhatott nekem, nem fékeztek, és élveztem a szabadságot. Én gyilkoltam igen. De tudják mit? Élveztem, és bármikor újra megtenném, mert az a féreg megérdemelte. Ezért utálom a közalkalmazottakat. Nagyképű, fennhéjázó, alattomos sunyi patkányok. Hogy miért? Ó, hát persze. Nos, ha van egy kis eszük, rájöhetnek. Mindig a szívünknek kedves emberekkel történnek a legrosszabbak, nemdebár?
Vissza hozzám. Túlélő voltam, egészen mostanáig. Most itt ülök, és az elkerülhetetlent várom. Egy igazságtételért halok meg, mártírként, fiatalon. Nem így terveztem az egészet, de nem bánom, hogy így van. Pár percen belül egy tűt fognak a szemembe döfni, és ezáltal egy életre zombit csinálnak belőlem. Életem legyen példa, mindenki számára. Tanítsanak rólam a történelemkönyvekben. Egy lány voltam, aki az igazságért halt meg…
- Van! – vigyorogtam vissza, mire az ő képéről lehervadt a káröröm. – Azt szeretném, hogy amit most mondok vegyék fel, és írják bele egy újságba. Diktafont ide! – parancsoló hangom ostorként csattant, mire mindenki megrázkódott. Két perc múlva már a szám elé tartották, és intettek, hogy kezdhetem.
- Soha nem voltam egoista, és most sem egoizmusból beszélek. Ezek csupán a tények. Túlélőnek születtem. Akárhányszor padlóra taszított az élet, én felálltam, és folytattam tovább. Soha nem szegte a jókedvemet semmi. Senki nem parancsolhatott nekem, nem fékeztek, és élveztem a szabadságot. Én gyilkoltam igen. De tudják mit? Élveztem, és bármikor újra megtenném, mert az a féreg megérdemelte. Ezért utálom a közalkalmazottakat. Nagyképű, fennhéjázó, alattomos sunyi patkányok. Hogy miért? Ó, hát persze. Nos, ha van egy kis eszük, rájöhetnek. Mindig a szívünknek kedves emberekkel történnek a legrosszabbak, nemdebár?
Vissza hozzám. Túlélő voltam, egészen mostanáig. Most itt ülök, és az elkerülhetetlent várom. Egy igazságtételért halok meg, mártírként, fiatalon. Nem így terveztem az egészet, de nem bánom, hogy így van. Pár percen belül egy tűt fognak a szemembe döfni, és ezáltal egy életre zombit csinálnak belőlem. Életem legyen példa, mindenki számára. Tanítsanak rólam a történelemkönyvekben. Egy lány voltam, aki az igazságért halt meg…
A diktafont
hirtelen elvették a szám elől, majd a doki gonosz vigyorral az arcán közeledni
kezdett felém…
Gyorsan kellett
cselekedtem. Csak én, a doki, és a nővérke voltunk már a helyiségben, a
többieket kiküldték. A pap egy utolsó halovány mosolyt villantott felém, majd a
„sosem felejtem el magát” szavakat a fülembe suttogva elhagyta a komor
kórtermet. A nővérke flegmán mért végig, és hasonlóképp cselekedtem én is. A
ruha méretét saccolva kicsit szűk lesz rám, de valahogy most nem érdekelt.
- Szia Szépségem. – mosolygott a doki. – Ugye nem bánod a köteleket? Óó, tudom én hogy nem. Kis vadmacska vagy, úgy hallottam. Ugye bírod a fájdalmat? Bár mindegy, többet nem fogod érezni…
- Ne hidd azt hogy bármit is tudsz rólam, mert nem így van. – ördögi vigyorommal megfagyasztottam benne a vért. – Látod ezt a vérfoltot? – a pólómra mutattam. – Tegnap előtt puszta kézzel kivágtam a méhemet, mert az igazgató teherbe baszott. Azt hiszed meg tudsz félemlíteni? Erősen kétlem.
- Ohohó. Őrült kis vadmacska. Nővér, a szíjakat! – parancsoló hangját visszaverték a csempék, és a nővérke szintén gonosz vigyorral elkezdte lekötözni a lábaimat. Gyorsan mozogtam, szinte lehetetlenül gyorsan az állapotomhoz képest. Elkaptam a nővér fejét, majd kitörtem a nyakát. A doki felé mozdultam, aki menekülni próbált, de az ajtó elé léptem. Ő a tűvel támadt rám, de kitértem előle. Megfosztottam a fegyverétől, mire hátrálni kezdett, és a székben kötött ki.
- Szia Szépségem, ugye nem bánod a köteleket? – ököllel arcom vágtam háromszor, pár percre mozgásképtelenné tettem, amíg lekötöztem. Majd megsimogattam az arcát.
- Nézz meg jól. Véss az emlékezetedbe minden részletet belőlem, hogy halálod után is kísérhesselek. – a hangom halk, de annál fenyegetőbb.
- Mért kéne megjegyeznem egy elmebeteg ribancot? – palástolni próbálja a hangjából kiszűrődő félelmet, de sikertelen.
- Mert én vagyok az utolsó, akit az életedben látsz. Odaát találkozunk.
Mosolyogtam, majd sebészi pontossággal a szemébe döftem a tűt, és ott hagytam. Átöltöztem nővérkeruhába, a doki zsebéből elcsentem a kocsikulcsot, és a nővérke iratait, és elégedetten távoztam. A kórterem már várt rám. Belépve üresség fogadott, nem találtam, akit kerestem. Egy másik nővér, egy idősebb rámförmedt.
- Magának nem Ébent kellene épp szadiznia?
- Már végeztünk. A doktor úr még ellenőrzi az állapotát, és jelentést ír. Húsz percen belül távozunk, de én úgy döntöttem, hogy kint várom meg. Nem régóta vagyok a szakmában, nem szoktam hozzá az ilyesmihez. Kicsit… ki kell szellőztetnem a fejem.
A nővér megveregette a vállam.
- Látni fog még szörnyűbb dolgokat is.
- A doktor úr azt mondta, hogy egy másik betegért is felelősséggel tartozunk. Bizonyos… - gondolkodtam a néven, amit jól ismertem. – Elizabeth Hudsonért. A doktor úr személyes felügyeletét kérte Miss Hudson aggódó édesapja. Átszállítjuk egy magánkórházba, ahol elektrosokk terápiával kezeljük majd.
- Ó, a kis szőke, gyomorpanaszos lány? Őt egy negyed órával ezelőtt átszállították a Szent János kórházba, kiszáradás veszélyével. Egy hét múlva jön vissza. A türelmüket kérem, egy hét múlva elszállíthatják.
- Köszönöm. Viszlát.
- Viszlát.
HOGY A JÓ BÜDÖS KETTÉBASZOTT KURVA ÉLETBE! Egy hét… egy hét… nyugodj meg Letti. Nyugodj meg. Elmész érte a kórházba, kiszökteted, vége. A portás előtt észrevétlenül haladtam el. Megálltam, felmutattam neki az igazolványt, neki is előadtam a mesémet, és távoztam. Amikor már nem láthatott futni kezdtem, és meg sem álltam, a híd másik végéig. Az autó, és Daniella várt.
- Márk?
- Liza?
- Szent János Kórház.
- Nálunk.
- Hova menjünk?
- Lizáért. Most azonnal.
Ötösbe vágta a kocsit, és suhantunk. A nyitott ablaknál arcomba csapott a szél, éreztem az avar, és az eső illatát, és végre azt éreztem, hogy szabad vagyok. Szabad voltam. Most még egy putris lakótelepet is gyönyörűnek láttam, ahogyan elsuhantunk mellette, és az erdő felé vettük az irányt. A rothadó avar szaga erősödött, és megkértem Daniellát, hogy álljunk meg. Kiszálltam a kocsimból, és bedőltem a levelek közé. Fenséges érzés volt ott feküdni, és semmire sem gondolni. A szökési tervek, az őrök helyei, és a kapuk kódjai kiestek a fejemből, és egyszerűen üresség áradt szét bennem. Nem időzhettem sokáig, szóval úgy ahogy voltam, mocskosan, büdösen visszaültem az autóba. Húsz perccel később álltunk csak meg, amikor is leparkoltunk egy omladozó kis faház előtt.
- Ez nem a kórház.
- Onnan túl veszélyes elhozni. Egy hét múlva visszamegy az elmegyogyóba, berobbantjuk a kapukat, és megszöktetjük. Voilá! Megmentettem egy csomó üveget a főhadiszállásról. Az összes ruhádat, Lizáét, fegyvereket, egyszerűen mindent áthozattam ide. Kiürítettem a pincét, a padlást, a szobádat, igen, igen, itt a koporsód, Amadeus, és Figaro is! – nem hagyta hogy közbeszóljak. – Fényképek, ékszerek, családi ereklyék, anyád összes cucca, hogy legyen mivel fűteni. – erre elvigyorodtunk. - A pincében találtam két ládát. Az egyik tele whiskeyvel, a másik csecsebecsékkel. Itt vannak. Kiürítettem az egész házat, de csak azokat hoztam el, amik hozzátok kapcsolódnak, a nevedben kivettem az összes pénzt a számládról, mint a hétről. Ezért vagyok most fekete, és ezért vannak rajtam a ruháid. Ne haragudj, féltem, hogy zárolják majd a számlát. Hamis papírokat csináltattam, fejenként ötöt. Mindent elintéztem, csak egy probléma van. Kicsit szűkösen leszünk ma este. Holnap postázom őket Luxemburgba. Ugyanis oda utazunk. Luxemburgnak nincs kiadatási engedélye egyik országgal sem, és ők nem tudnak ránkbizonyítani semmit. Az éghajlat kicsit furcsa lesz, de meg lehet szokni. Ráadásul gyönyörű hely. És finom a csoki. – mosolygott, majd karonfogott, és a házba vezetett. Körülnézni nem volt időm, ugyanis valaki teljes erejéből nekem jött, és magához szorított.
- Kicsim… - sírta az illető
- Dagikám! – ragyogott fel a szemem, és mélyet szippantottam az illatából. Hiányzott már.
- Végre itt vagy. Hogy sikerült? Hol van Liza?
- Szerintem előbb hagyd levegőhöz és nikotinhoz jutni. – szólt közbe Daniella, aki éppen a kicsöpögött nyálamat itatta fel. Éhes vagyok! Márkra vágyom.
- Ahh, igen! Cigit nem vettél DD? – kérdeztem hatalmasat nyelve, és arra gondoltam, hogy tuti elfelejtette. De nem. Daniella a konyhába sétált (amiben a mi konyhabútoraink díszelegtek) és kinyitott egy szekrényt. Aztán az összeset. Arany Marlboro kartonok kacsingattak rám az összesből, és kérleltek, hogy nyissam fel őket. Ez a mennyországot jelentette a földi pokolban. Leültünk Lizék kanapéjára, és mesélni kezdtem.
- Körülbelül egy hete… miután megszabadultunk a kis patkánytól egy orvos bejelentette, hogy lobotómiát fognak végrehajtani rajtam. – látva Szerelmem értetlenkedő pillantását, magyarázni kezdtem. – Képzelj el egy húsz centiméteres tűt. Megvan? Oké. Azt a szemembe döfték volna. Ilyenkor a kisagyban eltalálnak egy ideget, ami elvágja a tudatom, és zombit csinál belőlem. Így már érted?
- Ez… szörnyű!
- Az bizony. Úgy terveztük, hogy Liza romlott húst eszik, majd gyengélkedőre kerül, és a terv bevált. Arra gondoltunk, hogy miután kinyírtam a dokit, és az ápolónőt felveszem a ruháját, és kihozom Lizát is, mondván, hogy az apja egy magánkórházba szállíttatja. Kicsit cicóztam a dokival, de sikerült kijutni. Lizát átszállították a Szent Jánosba. Onnan nem tudom kijuttatni. Őrök, emberek mindenhol. Szóval kifelé vettem az irányt. A portás új volt, én pedig hasonlítottam a nővérkére. Kijutottam, Dancsi felvett, és itt vagyok. Nem nagy kunszt, de nagyon élvezem. – Márkhoz bújtam, ő pedig nyomott egy puszit a nyakamra. Ajkai helyén kellemes bizsergés áradt szét a bőrömön.
- Na jó, de hadd nézzem a varratot. – szólt DD.
- A nem varrat. Az inkább egy gennyedző izé. – letéptem magamról a nővérruhát, majd elborzadtam. Sem az oldalam, sem a varrat nem úgy nézett ki, mint ahogy hagytam. DD ellátta a sebeimet, majd egy fájdalomcsillapító-altató kombinációval ágyba küldött. Márk követett, és végre átadtam magam az álmaimnak. Az oroszlán láncai elszakadtak, a madárka kijutott a ketrecből. Szabad voltam, és ezt a szabadságot már semmi sem vehette el tőlem!
- Szia Szépségem. – mosolygott a doki. – Ugye nem bánod a köteleket? Óó, tudom én hogy nem. Kis vadmacska vagy, úgy hallottam. Ugye bírod a fájdalmat? Bár mindegy, többet nem fogod érezni…
- Ne hidd azt hogy bármit is tudsz rólam, mert nem így van. – ördögi vigyorommal megfagyasztottam benne a vért. – Látod ezt a vérfoltot? – a pólómra mutattam. – Tegnap előtt puszta kézzel kivágtam a méhemet, mert az igazgató teherbe baszott. Azt hiszed meg tudsz félemlíteni? Erősen kétlem.
- Ohohó. Őrült kis vadmacska. Nővér, a szíjakat! – parancsoló hangját visszaverték a csempék, és a nővérke szintén gonosz vigyorral elkezdte lekötözni a lábaimat. Gyorsan mozogtam, szinte lehetetlenül gyorsan az állapotomhoz képest. Elkaptam a nővér fejét, majd kitörtem a nyakát. A doki felé mozdultam, aki menekülni próbált, de az ajtó elé léptem. Ő a tűvel támadt rám, de kitértem előle. Megfosztottam a fegyverétől, mire hátrálni kezdett, és a székben kötött ki.
- Szia Szépségem, ugye nem bánod a köteleket? – ököllel arcom vágtam háromszor, pár percre mozgásképtelenné tettem, amíg lekötöztem. Majd megsimogattam az arcát.
- Nézz meg jól. Véss az emlékezetedbe minden részletet belőlem, hogy halálod után is kísérhesselek. – a hangom halk, de annál fenyegetőbb.
- Mért kéne megjegyeznem egy elmebeteg ribancot? – palástolni próbálja a hangjából kiszűrődő félelmet, de sikertelen.
- Mert én vagyok az utolsó, akit az életedben látsz. Odaát találkozunk.
Mosolyogtam, majd sebészi pontossággal a szemébe döftem a tűt, és ott hagytam. Átöltöztem nővérkeruhába, a doki zsebéből elcsentem a kocsikulcsot, és a nővérke iratait, és elégedetten távoztam. A kórterem már várt rám. Belépve üresség fogadott, nem találtam, akit kerestem. Egy másik nővér, egy idősebb rámförmedt.
- Magának nem Ébent kellene épp szadiznia?
- Már végeztünk. A doktor úr még ellenőrzi az állapotát, és jelentést ír. Húsz percen belül távozunk, de én úgy döntöttem, hogy kint várom meg. Nem régóta vagyok a szakmában, nem szoktam hozzá az ilyesmihez. Kicsit… ki kell szellőztetnem a fejem.
A nővér megveregette a vállam.
- Látni fog még szörnyűbb dolgokat is.
- A doktor úr azt mondta, hogy egy másik betegért is felelősséggel tartozunk. Bizonyos… - gondolkodtam a néven, amit jól ismertem. – Elizabeth Hudsonért. A doktor úr személyes felügyeletét kérte Miss Hudson aggódó édesapja. Átszállítjuk egy magánkórházba, ahol elektrosokk terápiával kezeljük majd.
- Ó, a kis szőke, gyomorpanaszos lány? Őt egy negyed órával ezelőtt átszállították a Szent János kórházba, kiszáradás veszélyével. Egy hét múlva jön vissza. A türelmüket kérem, egy hét múlva elszállíthatják.
- Köszönöm. Viszlát.
- Viszlát.
HOGY A JÓ BÜDÖS KETTÉBASZOTT KURVA ÉLETBE! Egy hét… egy hét… nyugodj meg Letti. Nyugodj meg. Elmész érte a kórházba, kiszökteted, vége. A portás előtt észrevétlenül haladtam el. Megálltam, felmutattam neki az igazolványt, neki is előadtam a mesémet, és távoztam. Amikor már nem láthatott futni kezdtem, és meg sem álltam, a híd másik végéig. Az autó, és Daniella várt.
- Márk?
- Liza?
- Szent János Kórház.
- Nálunk.
- Hova menjünk?
- Lizáért. Most azonnal.
Ötösbe vágta a kocsit, és suhantunk. A nyitott ablaknál arcomba csapott a szél, éreztem az avar, és az eső illatát, és végre azt éreztem, hogy szabad vagyok. Szabad voltam. Most még egy putris lakótelepet is gyönyörűnek láttam, ahogyan elsuhantunk mellette, és az erdő felé vettük az irányt. A rothadó avar szaga erősödött, és megkértem Daniellát, hogy álljunk meg. Kiszálltam a kocsimból, és bedőltem a levelek közé. Fenséges érzés volt ott feküdni, és semmire sem gondolni. A szökési tervek, az őrök helyei, és a kapuk kódjai kiestek a fejemből, és egyszerűen üresség áradt szét bennem. Nem időzhettem sokáig, szóval úgy ahogy voltam, mocskosan, büdösen visszaültem az autóba. Húsz perccel később álltunk csak meg, amikor is leparkoltunk egy omladozó kis faház előtt.
- Ez nem a kórház.
- Onnan túl veszélyes elhozni. Egy hét múlva visszamegy az elmegyogyóba, berobbantjuk a kapukat, és megszöktetjük. Voilá! Megmentettem egy csomó üveget a főhadiszállásról. Az összes ruhádat, Lizáét, fegyvereket, egyszerűen mindent áthozattam ide. Kiürítettem a pincét, a padlást, a szobádat, igen, igen, itt a koporsód, Amadeus, és Figaro is! – nem hagyta hogy közbeszóljak. – Fényképek, ékszerek, családi ereklyék, anyád összes cucca, hogy legyen mivel fűteni. – erre elvigyorodtunk. - A pincében találtam két ládát. Az egyik tele whiskeyvel, a másik csecsebecsékkel. Itt vannak. Kiürítettem az egész házat, de csak azokat hoztam el, amik hozzátok kapcsolódnak, a nevedben kivettem az összes pénzt a számládról, mint a hétről. Ezért vagyok most fekete, és ezért vannak rajtam a ruháid. Ne haragudj, féltem, hogy zárolják majd a számlát. Hamis papírokat csináltattam, fejenként ötöt. Mindent elintéztem, csak egy probléma van. Kicsit szűkösen leszünk ma este. Holnap postázom őket Luxemburgba. Ugyanis oda utazunk. Luxemburgnak nincs kiadatási engedélye egyik országgal sem, és ők nem tudnak ránkbizonyítani semmit. Az éghajlat kicsit furcsa lesz, de meg lehet szokni. Ráadásul gyönyörű hely. És finom a csoki. – mosolygott, majd karonfogott, és a házba vezetett. Körülnézni nem volt időm, ugyanis valaki teljes erejéből nekem jött, és magához szorított.
- Kicsim… - sírta az illető
- Dagikám! – ragyogott fel a szemem, és mélyet szippantottam az illatából. Hiányzott már.
- Végre itt vagy. Hogy sikerült? Hol van Liza?
- Szerintem előbb hagyd levegőhöz és nikotinhoz jutni. – szólt közbe Daniella, aki éppen a kicsöpögött nyálamat itatta fel. Éhes vagyok! Márkra vágyom.
- Ahh, igen! Cigit nem vettél DD? – kérdeztem hatalmasat nyelve, és arra gondoltam, hogy tuti elfelejtette. De nem. Daniella a konyhába sétált (amiben a mi konyhabútoraink díszelegtek) és kinyitott egy szekrényt. Aztán az összeset. Arany Marlboro kartonok kacsingattak rám az összesből, és kérleltek, hogy nyissam fel őket. Ez a mennyországot jelentette a földi pokolban. Leültünk Lizék kanapéjára, és mesélni kezdtem.
- Körülbelül egy hete… miután megszabadultunk a kis patkánytól egy orvos bejelentette, hogy lobotómiát fognak végrehajtani rajtam. – látva Szerelmem értetlenkedő pillantását, magyarázni kezdtem. – Képzelj el egy húsz centiméteres tűt. Megvan? Oké. Azt a szemembe döfték volna. Ilyenkor a kisagyban eltalálnak egy ideget, ami elvágja a tudatom, és zombit csinál belőlem. Így már érted?
- Ez… szörnyű!
- Az bizony. Úgy terveztük, hogy Liza romlott húst eszik, majd gyengélkedőre kerül, és a terv bevált. Arra gondoltunk, hogy miután kinyírtam a dokit, és az ápolónőt felveszem a ruháját, és kihozom Lizát is, mondván, hogy az apja egy magánkórházba szállíttatja. Kicsit cicóztam a dokival, de sikerült kijutni. Lizát átszállították a Szent Jánosba. Onnan nem tudom kijuttatni. Őrök, emberek mindenhol. Szóval kifelé vettem az irányt. A portás új volt, én pedig hasonlítottam a nővérkére. Kijutottam, Dancsi felvett, és itt vagyok. Nem nagy kunszt, de nagyon élvezem. – Márkhoz bújtam, ő pedig nyomott egy puszit a nyakamra. Ajkai helyén kellemes bizsergés áradt szét a bőrömön.
- Na jó, de hadd nézzem a varratot. – szólt DD.
- A nem varrat. Az inkább egy gennyedző izé. – letéptem magamról a nővérruhát, majd elborzadtam. Sem az oldalam, sem a varrat nem úgy nézett ki, mint ahogy hagytam. DD ellátta a sebeimet, majd egy fájdalomcsillapító-altató kombinációval ágyba küldött. Márk követett, és végre átadtam magam az álmaimnak. Az oroszlán láncai elszakadtak, a madárka kijutott a ketrecből. Szabad voltam, és ezt a szabadságot már semmi sem vehette el tőlem!
Reggel
arra keltem ,hogy a napfény tűz tejfehér arcomra. Ez régebben nagyon irritált,
részben ezért is deszkáztam be az ablakaimat de most ,most annyira jól esett.
Furcsa nem? Mint ha minden halott dolog az életemben új erőre kapott volna. A
dolgot még szebbé tette ,hogy szerelmem álmában a kezemet szorongatta az éjjeli
szekrényen pedig már ott gőzölgött a reggeli kávém, pont ahogy szeretem, Dancsi
módra feketén, cukor nélkül. Egy húzásra le is gördítettem majd az egyik
paplanba csavarva meztelen testem kitápászkodtam a konyhába, leültem és
rágyújtottam erre valami hihetetlen rémisztő hang süvített keresztül a szobán.
-MEGŐRÜLTÉL?!-
tépte ki a számból nikotinszükségletemet Daniella.
-Mi van
már?- morogtam, ha macska lettem volna tuti borzolt háttal sziszegtem volna rá.
-Itt
hackelem a bombát, puskaporban ázik minden te meg csak lazán rágyújtasz?
-Tudod,
megszoktam ,hogy bent cigizek.
-Mindegy,
bocsi ,hogy rád hoztam a frászt.
-Mi a picsát
visítoztok?- jelent meg a háló ajtóban félmeztelenül szerelmem álmos kis
szemeit dörgölve.
-Semmi-
adtam csípőből a választ majd bizalom-gerjesztően rámosolyogtam.- Csak majdnem
kinyírtam mindnyájunkat.
Daniella
morgolódva temette bele magát a zsinegek bonyolult hálózatába. Megpróbáltam kibogozni
a bomba formát de miután felfedeztem egy krumplit, egy kávéscsészét, két
kiskanalat és némi fogselymet inkább feladtam a dolgot és a művésznőre hagytam
a vacakolást.
Addig
felöltöztem az egyik régi ruhámba, ami most kicsit nagy volt, hála az
ötcsillagos szállodában tett látogatásomnak, de nem érdekelt.
Kimentem a
házikó előtti ösvényre. Márk visszafeküdt én pedig úgy gondoltam kicsit
felderítem a környéket csak ,hogy tudjam mi is vesz körül pontosan. Az ilyen
apróságok már számtalanszor mentették meg az irhámat. Óvatos voltam, nem mentem
messze ám még is... nem is tudom mire számítottam. Igazán megszokhattam volna
,hogy mikor már majdnem felépítem álmaim homokvárát jön egy sötét hullám és
porig mossa azt újra és újra. Próbálkozhatok bárhogy akkor sem fogom tudni
feltenni a zászlót a toronyra. A
közelben egy patak hangját véltem felfedezni, madárcsivitelés hallatszott, és a
levegőt szinte harapni lehetett. Mélyen voltunk az erdőben, senki sem hallhatta
a házból jövő robbanásokat, vagy éppen a fényeket, amik Dancsitól származtak,
mikor a bomba mini prototípusát tesztelte. Hamar végeztem a
felderítéssel, és visszatértem a házba. Dancsi megölelt, és a fülembe súgta,
hogy mennyire hiányoztam neki. Viszonoztam az ölelést, majd az emeletre mentem,
hogy feltérképezzem, hol is fogok élni. A padló deszkái recsegtek a talpam
alatt, de örültem, hogy végre nem visszhangzó kopogást hallok lépteimként.
Kirázott a hideg ahogy a fehér csempés falakra, üres folyosókra, és sikolyokra
gondoltam. Örültem, hogy végre magam lehetek, és nem mogorva tekintetek követik
ügyetlen lépteim. Többé nem megyek vissza!
Gyógyszerektől
bódult elmém kitisztulni látszott, és mentési tervek jutottak az eszembe,
néhányat lefutva megosztottam Dancsival, majd ismét az emeletre mentem. Egy
erkélyt láttam a folyosó végén, és egy doboz cigaretta társaságában
elüldögéltem ott. Dávid jutott eszembe, hogy milyen rég láttam már, mennyire
hiányzik. Csak gondolnom kellett rá, és megjelent.
-
Szerelmem! - az arcán hamis mosoly foglalt helyet.
-
Nemsokára átölelsz, mi? - vigyorogtam, mire tekintete elkomorult, arcáról
lehervadt a mosoly.
- Nem
úgy gondoltam. De mint egyszer utaltam rá, túlélő vagyok.
-
Drágám, ha tudnád mennyire hiányzol... - helyet foglalt a korláton.
- Te is
hiányzol, de nem tervezem, hogy mostanában fogom feldobni a bakancsot. -
mosolyogtam, majd elnyomtam a cigimet.
- Letti
én...
- Te?
- Nem
fontos. Ideje menned, Márk fel fog kelni.
- De...
de... de... - nem hagyta hogy befejezzem, eltűnt, még mielőtt az utolsó 'de'-t
hallhatta volna.
- Hát te
meg kihez beszélsz? - simogatta meg a vállam Márk.
- Azt
hiszem még nem vagyok tiszta. Teletömtek lónyugtatóval, még nem ürült ki
belőlem teljesen.
-
Megértem. Gyere, beszéljünk.
A
szobába vonultunk, és óvatosan hátradőltem az ágyon. Márk végigsimított a
hasamon.
- Nagyon
fáj?
- Nem
annyira, mint mikor az életlen penge nyiszálta a húsomat. Túlélem. Mindent
túlélek. - bíztatóan mosolyogtam rá.
- Meséld
el.
- Mit?
- Milyen
volt odabent?
- Ez...
tudod nagyon nehéz. Minden nappal egyre nehezebb volt. Magánzárkában ültem
három hónapig. Rothadt élelem, egy kevés poshadt vízzel, és gyógyszerek
tömkelege. Hónapokig Lizát is csak percekre láttam, nem is beszéltünk. Minden
este hallottam, ahogy a szomszédomban lévő nő sikoltozik, mégpedig azért, mert
verték. Nem volt hajlandó lenyelni a gyógyszereket. Egyik este addig ütötték
amíg meghalt. Liza költözött a helyére. Aztán az igazgató...
- Ne
meséld el.
- Muszáj
tudnod. Nem tarthatom magamban. Egyik nap magához hivatott. A hajamba túrt
és... megerőszakolt, teherbe baszott. Amikor erre rájöttünk Liza lopott egy
szikét, cérnát, fertőtlenítőt, és öngyújtót. Kivágta a méhemet. Meddő lettem.
- Semmi
baj, Kicsim, semmi baj. - magához ölelt, és vigaszszavakat suttogott. - Nem
számít. Az számít, hogy élsz.
-
Félemberként nem élet az élet. De mindegy, nem érdekel. Szeretlek! - suttogtam,
majd megcsókoltam. - Segítsünk Dancsinak, van egy pár ötletem!
Semmittevéssel
telt a nap, leginkább a régi emlékeimet meséltem a többieknek. Sok állatságot
csináltam, egyedül, és csapatban is, és bár némelyiket cikinek tartottam,
gondoltam hagyok egy kis emléket nekik, ha már nem leszek.
Teltek az
órák, a percek, a napok. Daniella kész volt a szabadítás rá eső részével, de
kicsit elragadtatta magát, mert három szoba volt tele bombákkal. Napról napra
erősödtem. Maga a szabadság tudata hatalmas erőt adott. Aztán egy nap arra
keltem, hogy már nem alszom. A fejem tele volt az este eseményeivel, amikor is
piáltunk egy keveset. Márk gyengéd volt, de éreztem, hogy valami
visszafordíthatatlanul megváltozott köztünk. Élveztem, de… nem ő volt az, akit
igazán akartam.
Kipattant a szemem. Ma van az a nap. A nap, amikor döntő fordulatot vesz az életem. Feketébe öltöztem, a hajamat felfogtam, símaszkot húztam. A többieket rendre intettem, fegyelemre. Felpakoltunk fegyverekkel, majd elindultunk. Márk fogta a kezem, nem engedte el. Egymásra néztünk, és azzal a győztes energiával, amit egymás tekintetéből nyertünk tudtuk, hogy meg tudjuk tenni, együtt maradunk, még ha fáj is, mert fontos számunkra a másik. Az elmegyógyi elé kanyarodtunk, végigfutott rajtam a hideg. A derekamra erősítettem pár fegyvert, és golyót. A hátamon a katanák szinte remegtek, hogy vérben ázhassanak. Elbújtunk a parkolóban, amíg Daniella elrejtette a bombákat a bejáratnál. Mikor láttam ,hogy Daniella feltűnés mentesen eliszkol a bejárattól tudtam ,hogy itt az idő. A szerezzük vissza Lizit hadművelet kezdetét vette. Kezemben a vezérlővel, számban egy szál cigivel ismét átfuttattam a menetrendet az agyamban. A bomba élesítve
és három
és kettő
és egy
BUMM!
Hatalmas porfelhő hömpölygött felénk de még a felszállta előtt rohanni kezdtünk a bejárat felé. Akár a ninják, körülöttünk törmelék darabok csapódtak a földbe. Hallottam a túlélők halálhörgését. Belevetettük magunkat a porlepelbe és a még talpon maradottakat kezdtük semmissé tenni.
Dancsi Magnummal, Márk a Revolveremmel én pedig Liz katanáival estem nekik. Sorba metszettem át a testeket, a vérük szinte teljesen eláztatott, nem érdekeltek. Érzelmek nélkül gyilkoltam. Csak is a cél lebegett előttem.
A porta, a hall és az egyik lépcső teljesen megsemmisült a robbanástól.
-Szép munka babám- kacsintottam Dancsira aki elégedetten biccentett.
-Most merre?- ért be minket Márk aki addigra már végzett az utolsó túlélőkkel is.
-Fel a lépcsőn- mutattam a megroskadt lépcsősor felé. Társaim egyből felrohantak rajta de én még lent időztem ugyan is az erősítés sortüzet nyitott rám. Rohantam a golyók elől akár egy manőverező macska s közben megpróbáltam kideríteni ,hogy honnan érkeznek a lövedékek. Mire észrevettem a galériában táborozó őrséget addigra már Márk és Dancsi kiiktatták őket. Nagyjából ennyi volt az összes őr ebben a kócerájban. Én is felindultam, közben érzéketlenül tapostam végig a hullákon és a törmeléken.
Felérve még pár őr az utunkat állta de rövid küzdelmet jelentettek. A betegek a falhoz tapadva reszkettek a félelemtől és jajbeszékeltek, őket nem bántottuk.
Elértünk a B szárny folyosójához. Egy szűk, csempével borított átjáró beleburkolózva abba a gyógyszerszagba ami mindig felkavarta a gyomromat. Elöntöttek az emlékek.
Nem tudtam pontosan ,hogy merre van Liza de feltételeztem ,hogy a régi cellájában így berontottunk oda. Nem találtuk. Kezdtem kétségbe esni miközben sorra rúgtuk be a zárkákat de ő egyikben sem volt.
-Merre van már?- süvítette Daniella. Mind kifulladtunk már, minél előbb rá kellett találnunk.
-Én, én… adjatok egy percet ,hogy átgondoljam.- Mind a combunkra támaszkodtunk és előre dőlve kifújtuk magunkat.- Hát persze!- kiáltottam fel.- A gyengélkedőn.
Betámadtuk hát a leggyógyszerszagúbb termet. A nővért függőlegesen metszettem ketté a kardommal. Megpillantottam, végre megtaláltam azt akiért bármennyi életet képes lennék kioltani.
-Gina!- rohant a karjaimba és könnyes szemekkel bújni kezdett.
-Sss!- simogattam meg mosolyogva a kócos kis kobakját. Szakadt, hosszú póló volt rajta, semmi más csak ez. Nem túl biztonságos tekintve ,hogy a rendőrség valószínűleg már felénk tart.- Daniella!
Dancsi levágott elénk a földre egy nagy sporttáskát amit eddig a hátán hozott.
-Öltözz bogaram- kacsintottam Lizre aki csillogó szemekkel kapart elő egy fehér Hello Kitty füles-masnis sisakot. Vihorászva csatolta a fejére majd átvette a pólót egy lila fűzőre és kockás rakott szoknyára a csupasz lábára pedig acélbetkóst húzott.
-Mehetünk- peace-t mutatott.
-A-a, még kell valami- mosolyodtam el majd a nyakába akasztottam hőn szeretett, vér áztatta katanáit én pedig egy könnyű de böhöm nagy sortüzelőre váltottam fegyverkészletem.
A kezébe markoltam, szorosan, soha többé nem engedem el magam mellől.
Mindannyian kiindultunk, átugráltuk a romokat és épület darabokat majd mielőtt kiértünk a nyílt kocsifelhajtóra mind élesítettük fegyvereinket. Nem csalódtunk, három rendőrautó vágódott be szirénázva.
Mind kivágódtak a kocsiból és ránk tartották a pisztolyaikat. Pont ahogy azt a gyakorlaton betanulták.
-Dobják el a fegyvert és jöjjenek előre feltartott kézzel!
-Heh- gyújtottam rá egy szál cigarettára majd komótosan kifújtam a füstöt és a vezetőjükre vigyorogtam.- Azt már nem.
-Ez az utolsó figyelmeztetés! Adják meg magukat és nem esik bántódásuk!
-Megadni? Nem azért csesztem el ennyi golyót ,hogy most meghátráljak.- nem hallotta mit mondok de látta ,hogy a szám mozog így feltartotta a kezét, ezzel jelezte a zsaruknak ,hogy álljanak készen a tüzelésre.
-Liz!- a szemeim hirtelen összeszűkültek ,tekintetem a kapitány szemébe fúródott. Közben fél szemmel láttam ahogy Liza rohanni kezd, a kardokat hátra tartva, közben lőni kezdtek rá de kitért a golyók elől és belevetette magát a tömegbe. Láttam ahogy fröcsög a vér.
Előre húztam hátamról a sortüzelőt majd tüzet nyitottam a rendőrségre. Pontosan céloztam ne ,hogy véletlenül Lizát is meglőjem.
Vér, vér, vér.
Daniella és Márk nem mozdultak, nem lőttek olyan jól mint én így kockázatos lett volna.
Mikor mindenkivel végeztünk beszálltunk a kocsiba és boldogságban úszva a határ felé kezdtünk száguldani. Márk vezetett mi pedig hárman a hátsó ülésen szorongattuk egymást. Nem mondunk semmit, nem kellettek szavak.
Út közben mind álruhát és parókákat húztunk. Én például férfinak álcáztam magam míg Márk kislánynak. Nagyon nevetséges volt a szőke mű loknikkal.
Lecseréltük a kocsi rendszám tábláit a Dancsi által szerzett hamis papírokkal pedig simán átjutottunk a vámőrökön.
Indulás Luxemburgba.
*
Boldog voltam. Egy darab mindig is hiányzott belőlem ( szó szerint, nem volt méhem) és nem tudtam gyerekeket szülni Márknak de ez nem számított. Boldogok voltunk együtt hisz annyi mindenen mentünk keresztül. Már hét éve annak ,hogy Luxemburgba költöztünk, azóta mindent helyre hoztunk az életünkben. Nem kerestek minket, nem találtak ránk. Liz és én felnőttünk. Daniella elismert kutató, felfedező, Nobel díjas tudós. Álnevén Raquel Hiler. Ha bárki érdeklődött a múltunk felől mind azt mondtuk ,hogy Amerikából jöttünk és kitaláltunk valami meghitt gyerekkori sztorit mint például ,hogy a szüleink ide költöztek és minket is magukkal hoztak.
Liza, álnevén Catrina Milan. Talált magának egy hapsit és végre megismerte az őszinte szerelmet. Született egy kislányuk, a kis Megan. Pont olyan mint amilyen Liza volt kiskorában. Tündéri, szőke kislány. Most három éves. Liza divattervező lett, nagyon sikeres és elfoglalt.
És itt vagyok én és Márk. Márk újra alapította a Behind my Mind-et amiben én vagyok az énekes. Szakadt punk banda de befutottunk, nemzetközileg híres, elismert zenekar. Az újságírók sokat kutakodnak a múltunk után ezért ügynököket fogadtam ,hogy írjanak rólunk hamis adatokat és találjanak ki hamis személyeket akik szerepeltek az életünkben. Az én nevem Amy Winter Márké pedig Andrew White.
Liza, Letti, Dancsi és Márk nincsenek többé, eltemettük őket a múlt mocskában. Mind boldogok vagyunk, tartjuk a kapcsolatot és minden pont olyan tökéletes mint amiért mindig is harcoltunk. A sok küzdelem és áldozat meghozta a gyümölcsét. Boldog vagyok, boldog.
Bárcsak így történt volna de tudjátok; ez nem az a story. Ez nem a happy end-es tündér mese. Emlékeztek rá mikor kiszabadultam az őrültek házából és Daniella egy erdő mélyi faházba menekített? Ott romlott el minden…
Kipattant a szemem. Ma van az a nap. A nap, amikor döntő fordulatot vesz az életem. Feketébe öltöztem, a hajamat felfogtam, símaszkot húztam. A többieket rendre intettem, fegyelemre. Felpakoltunk fegyverekkel, majd elindultunk. Márk fogta a kezem, nem engedte el. Egymásra néztünk, és azzal a győztes energiával, amit egymás tekintetéből nyertünk tudtuk, hogy meg tudjuk tenni, együtt maradunk, még ha fáj is, mert fontos számunkra a másik. Az elmegyógyi elé kanyarodtunk, végigfutott rajtam a hideg. A derekamra erősítettem pár fegyvert, és golyót. A hátamon a katanák szinte remegtek, hogy vérben ázhassanak. Elbújtunk a parkolóban, amíg Daniella elrejtette a bombákat a bejáratnál. Mikor láttam ,hogy Daniella feltűnés mentesen eliszkol a bejárattól tudtam ,hogy itt az idő. A szerezzük vissza Lizit hadművelet kezdetét vette. Kezemben a vezérlővel, számban egy szál cigivel ismét átfuttattam a menetrendet az agyamban. A bomba élesítve
és három
és kettő
és egy
BUMM!
Hatalmas porfelhő hömpölygött felénk de még a felszállta előtt rohanni kezdtünk a bejárat felé. Akár a ninják, körülöttünk törmelék darabok csapódtak a földbe. Hallottam a túlélők halálhörgését. Belevetettük magunkat a porlepelbe és a még talpon maradottakat kezdtük semmissé tenni.
Dancsi Magnummal, Márk a Revolveremmel én pedig Liz katanáival estem nekik. Sorba metszettem át a testeket, a vérük szinte teljesen eláztatott, nem érdekeltek. Érzelmek nélkül gyilkoltam. Csak is a cél lebegett előttem.
A porta, a hall és az egyik lépcső teljesen megsemmisült a robbanástól.
-Szép munka babám- kacsintottam Dancsira aki elégedetten biccentett.
-Most merre?- ért be minket Márk aki addigra már végzett az utolsó túlélőkkel is.
-Fel a lépcsőn- mutattam a megroskadt lépcsősor felé. Társaim egyből felrohantak rajta de én még lent időztem ugyan is az erősítés sortüzet nyitott rám. Rohantam a golyók elől akár egy manőverező macska s közben megpróbáltam kideríteni ,hogy honnan érkeznek a lövedékek. Mire észrevettem a galériában táborozó őrséget addigra már Márk és Dancsi kiiktatták őket. Nagyjából ennyi volt az összes őr ebben a kócerájban. Én is felindultam, közben érzéketlenül tapostam végig a hullákon és a törmeléken.
Felérve még pár őr az utunkat állta de rövid küzdelmet jelentettek. A betegek a falhoz tapadva reszkettek a félelemtől és jajbeszékeltek, őket nem bántottuk.
Elértünk a B szárny folyosójához. Egy szűk, csempével borított átjáró beleburkolózva abba a gyógyszerszagba ami mindig felkavarta a gyomromat. Elöntöttek az emlékek.
Nem tudtam pontosan ,hogy merre van Liza de feltételeztem ,hogy a régi cellájában így berontottunk oda. Nem találtuk. Kezdtem kétségbe esni miközben sorra rúgtuk be a zárkákat de ő egyikben sem volt.
-Merre van már?- süvítette Daniella. Mind kifulladtunk már, minél előbb rá kellett találnunk.
-Én, én… adjatok egy percet ,hogy átgondoljam.- Mind a combunkra támaszkodtunk és előre dőlve kifújtuk magunkat.- Hát persze!- kiáltottam fel.- A gyengélkedőn.
Betámadtuk hát a leggyógyszerszagúbb termet. A nővért függőlegesen metszettem ketté a kardommal. Megpillantottam, végre megtaláltam azt akiért bármennyi életet képes lennék kioltani.
-Gina!- rohant a karjaimba és könnyes szemekkel bújni kezdett.
-Sss!- simogattam meg mosolyogva a kócos kis kobakját. Szakadt, hosszú póló volt rajta, semmi más csak ez. Nem túl biztonságos tekintve ,hogy a rendőrség valószínűleg már felénk tart.- Daniella!
Dancsi levágott elénk a földre egy nagy sporttáskát amit eddig a hátán hozott.
-Öltözz bogaram- kacsintottam Lizre aki csillogó szemekkel kapart elő egy fehér Hello Kitty füles-masnis sisakot. Vihorászva csatolta a fejére majd átvette a pólót egy lila fűzőre és kockás rakott szoknyára a csupasz lábára pedig acélbetkóst húzott.
-Mehetünk- peace-t mutatott.
-A-a, még kell valami- mosolyodtam el majd a nyakába akasztottam hőn szeretett, vér áztatta katanáit én pedig egy könnyű de böhöm nagy sortüzelőre váltottam fegyverkészletem.
A kezébe markoltam, szorosan, soha többé nem engedem el magam mellől.
Mindannyian kiindultunk, átugráltuk a romokat és épület darabokat majd mielőtt kiértünk a nyílt kocsifelhajtóra mind élesítettük fegyvereinket. Nem csalódtunk, három rendőrautó vágódott be szirénázva.
Mind kivágódtak a kocsiból és ránk tartották a pisztolyaikat. Pont ahogy azt a gyakorlaton betanulták.
-Dobják el a fegyvert és jöjjenek előre feltartott kézzel!
-Heh- gyújtottam rá egy szál cigarettára majd komótosan kifújtam a füstöt és a vezetőjükre vigyorogtam.- Azt már nem.
-Ez az utolsó figyelmeztetés! Adják meg magukat és nem esik bántódásuk!
-Megadni? Nem azért csesztem el ennyi golyót ,hogy most meghátráljak.- nem hallotta mit mondok de látta ,hogy a szám mozog így feltartotta a kezét, ezzel jelezte a zsaruknak ,hogy álljanak készen a tüzelésre.
-Liz!- a szemeim hirtelen összeszűkültek ,tekintetem a kapitány szemébe fúródott. Közben fél szemmel láttam ahogy Liza rohanni kezd, a kardokat hátra tartva, közben lőni kezdtek rá de kitért a golyók elől és belevetette magát a tömegbe. Láttam ahogy fröcsög a vér.
Előre húztam hátamról a sortüzelőt majd tüzet nyitottam a rendőrségre. Pontosan céloztam ne ,hogy véletlenül Lizát is meglőjem.
Vér, vér, vér.
Daniella és Márk nem mozdultak, nem lőttek olyan jól mint én így kockázatos lett volna.
Mikor mindenkivel végeztünk beszálltunk a kocsiba és boldogságban úszva a határ felé kezdtünk száguldani. Márk vezetett mi pedig hárman a hátsó ülésen szorongattuk egymást. Nem mondunk semmit, nem kellettek szavak.
Út közben mind álruhát és parókákat húztunk. Én például férfinak álcáztam magam míg Márk kislánynak. Nagyon nevetséges volt a szőke mű loknikkal.
Lecseréltük a kocsi rendszám tábláit a Dancsi által szerzett hamis papírokkal pedig simán átjutottunk a vámőrökön.
Indulás Luxemburgba.
*
Boldog voltam. Egy darab mindig is hiányzott belőlem ( szó szerint, nem volt méhem) és nem tudtam gyerekeket szülni Márknak de ez nem számított. Boldogok voltunk együtt hisz annyi mindenen mentünk keresztül. Már hét éve annak ,hogy Luxemburgba költöztünk, azóta mindent helyre hoztunk az életünkben. Nem kerestek minket, nem találtak ránk. Liz és én felnőttünk. Daniella elismert kutató, felfedező, Nobel díjas tudós. Álnevén Raquel Hiler. Ha bárki érdeklődött a múltunk felől mind azt mondtuk ,hogy Amerikából jöttünk és kitaláltunk valami meghitt gyerekkori sztorit mint például ,hogy a szüleink ide költöztek és minket is magukkal hoztak.
Liza, álnevén Catrina Milan. Talált magának egy hapsit és végre megismerte az őszinte szerelmet. Született egy kislányuk, a kis Megan. Pont olyan mint amilyen Liza volt kiskorában. Tündéri, szőke kislány. Most három éves. Liza divattervező lett, nagyon sikeres és elfoglalt.
És itt vagyok én és Márk. Márk újra alapította a Behind my Mind-et amiben én vagyok az énekes. Szakadt punk banda de befutottunk, nemzetközileg híres, elismert zenekar. Az újságírók sokat kutakodnak a múltunk után ezért ügynököket fogadtam ,hogy írjanak rólunk hamis adatokat és találjanak ki hamis személyeket akik szerepeltek az életünkben. Az én nevem Amy Winter Márké pedig Andrew White.
Liza, Letti, Dancsi és Márk nincsenek többé, eltemettük őket a múlt mocskában. Mind boldogok vagyunk, tartjuk a kapcsolatot és minden pont olyan tökéletes mint amiért mindig is harcoltunk. A sok küzdelem és áldozat meghozta a gyümölcsét. Boldog vagyok, boldog.
Bárcsak így történt volna de tudjátok; ez nem az a story. Ez nem a happy end-es tündér mese. Emlékeztek rá mikor kiszabadultam az őrültek házából és Daniella egy erdő mélyi faházba menekített? Ott romlott el minden…
