XIII. Így változott meg egy csapásra minden.

„Fáj a csend, és fáj a lét, megszenvedtem, mostmár elég!”

Visszatértem a boncterembe s a fájdalom ismét belémnyilalt.

-Nem Liza! Tudom mit tegyünk.

-Ó hála égnek!- Borult rám gyöngéden.

-Feladom magamat, elhitetem velük ,hogy én gyilkoltam.

-MI?! NEM! SOHA!- tiltakoztak mind a hárman egyszerre.

-Ne, hallgassatok végig! Feladom magamat... mint pszichopata. Nem börtönbe megyek hanem elmegyógyintézetbe. Onnan könnyebb lesz a szökés. Ki fogok jutni és elmenekülünk erről a tetves szigetről mindannyian. Ti alátámasztjátok majd a szavaimat a bíróságon.

-Nem tetszik ez nekem...-sziszegte maga elé Daniella.

-Letti nem! Elviszem én a balhét! -lépett oda Márk.

-Nem! Ez az én sorsom...-Liza    megszorította a kezemet.

-A sorsunk, a céljaink és az álmaink közösek. Én is veled megyek.

Némi vitázás után összeállt a terv. Liza és én őrült, elmezavaros tinédzsereknek állítjuk be magunkat. Daniella és Márk segítenek diliházba jutni börtön helyett ahonnan majd egymást támogatva juthatunk ki. Minden perc elteltével elvesztettünk egy darabkát a szabadságunkból de ez az az áldozat amit értük vállalnom kell.

-Higgyétek el ,hogy már keres minket a rendőrség.

*

- Törvényes jogomnál fogva kijelentem, hogy az itt megjelent Georgina Letticia Peterson, és Elizabeth Alice Hudson bűnösnek találtatott minden vádpontban, vagyis Mr. Joe Pellan, Mr. Tom Hardwick, és még több tucat eddig felderítetlen személyazonosságú ember hidegvérrel történő megölése. Az elrendelt büntetés a North Witch Elmegyógyintézetbe történő elzárás mindaddig, amíg az intézet vezetősége szabadon nem engedi a vádlottakat. A tárgyalást berekesztem. - csapott kettőt, majd sietősen kivonult a teremből. Az ítélet elhangzását követően Liza torka szakadtából ordítani kezdett, kapálózott, ütötte a biztonsági őröket, ahol csak érte.

- EZT MÉG MEGBÁNOD! MINDANNYIAN MEGBÁNJÁTOK! ERESSZETEK EL TI MOCSKOS FÉRGEK KÜLÖNBEN KIÍRTOM A CSALÁDOTOKAT SZÁZADOKRA VISSZAMENŐLEG! ERESSZ MÁR HOGY A HETVEN LÁBÚ BÜDÖS TALPÚ MARSI PILLANGÓ ZUHANNA RÁ A KIBASZOTT PENETRÁS HULLASZAGÚ HÁTADRA TE GANÉ! ENGEDJETEK EEEEEEEEEEEEEEEEEEEL... - a többit nem hallottam, mivel a tárgyalóterem ajtaja hangos csapódással bezáródott mögöttük. Mikor a biztonsági őr engem is ki akart rángatni a helyemről, csak a kezemet fenntartva jeleztem, hogy én a csendesebb őrültfajta vagyok. Idő közben a bíró is visszatért, hogy új ítéletet szabjon az utánunk következőnek.

- Élvezd csak ki, amíg mások felett bíráskodhatsz. A sors úgy is utolér, és majd ő mond ítéletet feletted. Hamarabb, mint hinnéd. Ezt még nagyon megbánod. - ördögi mosolyom közben egy villanásra félelmet láttam megcsillanni a szemében, majd elszakította a pillantását az enyémtől, és a papírjaival kezdett foglalkozni.

- Au revoire'! - integettem az esküdteknek, majd hangosan kacagva hagytam el a helyiséget. - Még visszajövök!

Nem láttunk, merre megyünk, nem voltak ablakok a rabszállítón, ahova betuszkoltak minket Gigivel. Csak a fegyőrök tudták merre járunk pontosan. Pontosan? Pontosan az isten háta mögött kettővel.

Én felhúzott lábakkal, a fejemet fogva dülöngéltem jobbra-balra s igyekeztem zavart tekintetet ölteni arcomra, míg Letti keresztbetett lábakkal, összekulcsolt karokkal nézte az egyenruhásokat ridegen.

Végül lefékeztünk, szorosabbra vették bilincseinket s kicibáltak minket a járműből. Odakint három, talpig fehérben rikító gondozó vett át minket a bilincskulcsokkal együtt.

Hatalmas épület volt pont, mint a régi történelemkönyvekben. Néhol omladozott, várkastély kinézetű, vörös téglás őrültek háza. A vaskerítésen végig szögesdrót, őrök minden sarkon s egy futtató a megkergült létformák számára. Lényegében ez is börtön viszont itt sokkal sötétebb dolgok történtek, mint bármely börtönben. Viszont innen könnyebb volt megszökni.

Idős és középkorú, kórházköpenyes "betegek" mértek minket végig elkeseredetten. Ijesztő volt. Sok dolog várt még ránk s éreztem, hogy itt majd megismerem a fizikai szenvedést is látva a kezeltek meggyötört tekintetét mi gyógyszertől homályosult. Csak Letti miatt maradtam erős. Ő nem félt, méltó támaszom volt.

Hosszú, elzárt, fehér csempés folyosókon mentünk végig miközben több rácsajtó nyitódott és záródott utunkon.

Végül megállítottak minket egy kieső teremben. Itt elvették mindenünket s térdig érő, piszkos fehér hálóingszerűségeket kényszeríttetek ránk. Letti sérült oldalán kötést cseréltek valószínűleg utoljára. Az ápolónők nem olyanok voltak, mint álmaimban, Behemót, goromba szipirtyók, egyikük kezében verőbot.

Nagyot sóhajtottam mikor becsapták ránk zárkánk ajtaját. Minket másképp kezeltek. Mi nem járkálhattunk csak úgy kedvünkre a lakórészlegen, mint a többi beteg. Minket valódi gyilkosként kezeltek így csak az ágy felett lévő, rácsos, piszkos üvegű ablakon érintkezhettünk a külvilággal, míg tervük nem támadt velünk.

- Kloroform? - szippantott bele Letti a levegőbe.

- Igen, ez a hely csak úgy bűzlik a vegyszerektől.

Gina leült az ágyra majd kifújta magát.

-EZ nehezebb lesz, mint képzeltem-dőltem be mellé. Kis "szobánk" két ágyból, egy mosdóból és egy wc-ből állt. Semmi más. Egyhangú. A percek órákba vesztek s fájdalmasan lassan teltek.

-Megjegyeztem minden központi irányító helyét, a kapuk számát, az őrök posztjait és a kapun túli terepet is felmértem.

-Valószínűleg két kilométer mélyen lehetünk az erdőben. Ezen a távon van esélyünk elmenekülni.- bólogattam.

-Igen de kérdés, hogy még meddig hagynak minket együtt.

Ekkor kivágódott az ajtó és az egyik nevelőnő dörmögött be rajta.

-Na virágszálaim- nyögdécselte gunyoros hangon- fellépés!

Karunknál fogva cibált ki minket a központi szobába, ahol a többi kezelt tevékenykedett. Három-négy velünk egykorú lány lehetett mindössze. Mindenki zárkózott volt s kétségbeesetten üldögéltek az ebédlő asztaloknál. Ez az étkező volt a "nappali". A többi kezelt szabadon járkálhatott ki-be de nekünk ez tilos volt és az udvarra se mehettünk ki.

Egy öltönyös, undorító, kinyalt piperkőc lépett be s fennhangon, páváskodva kezdett el járkálni az asztalok között.

-Úgy hallom drága intézményünk néhány betörni való virágszállal bővült a mai nap során.- Ekkor fölénk magasodott.- Hmm. Nem hétköznapiak az biztos.

Na majd letörjük a becsvágyukat.

A cipője tompán kopogott, ahogyan közeledett. Mikor megállt mellettünk mind a ketten lesütöttük szemünket arra utalván, hogy nem áll terveink közt megtisztelni őt a figyelmünkkel. Mikor ujjai, közé szorította az állam és maga felé rántotta az arcom-tekintetem még akkor sem ütközött az övével, még véletlenül sem. Lassan a fény felé fordította állkapcsomat majd vizslatni kezdett.

-Nem vagy egy tipikus gyilkos alkat hallod-e?

-Pedig úgy hírlik az intézetéről Mr. Be sem mutatkozok, hogy itt már sokféle szerzet megfordult, vagy föl?

-Hahaha-gúnyos nevetése számomra fülsüketítően hatott, legszívesebben leütöttem volna egy fémtálcával- Milyen szúrós szavak. A Mr.-t eltaláltad de szólítsatok...ha lehet leginkább, sehogy de ha nagyon muszáj Mr. Okonel. Én vagyok itt az igazgató, a góré.

-Baszok én rá- vonta meg vállát Liz. -nem érdekel sem ön, sem a kócerája. Tud egyáltalán rólunk valamit?

-Heh. Elég annyit tudnom rólatok, hogy hidegvérű mészárosok vagytok. Törékeny tini lányok? Nem hinném, inkább valóságos szörnyetegek. Több vér tapad a kezetekhez, mint itt bárkinek. A nevetek mától Szöszi és

Ében, de ha jobban tetszik az Őrült 1 és Őrült 2 akár annál is maradhatunk. A "kócerájhoz" pedig jobb, ha hozzászoktok, mert mától ez az otthonotok!- Azzal sarkon fordult és peckesen elhagyta a termet.

Dilis domina duónk csak pár percig maradt kettesben, amit arra használtunk, hogy megvető pillantásokkal illessük a körülöttünk ülőket, és hogy megszidjam Lettit, amiért a "Szökés" mintájára nem tetováltatta magára az elmegyógyi alaprajzát. Miután az igazgató távozott egy lány telepedett mellénk, velünk egy korú volt. Egy újabb irritáló Vukk koppintás.

- Titeket is csesztet ez a féreg? - kérdezte halkan.

- Álljunk csak meg egy szóra. Ki vagy te, és hogy vetted a bátorságot hogy ideülj?

- A nevem Amber. Tudok mindent rólatok. Az egész elmegyógyi felbolydult, mikor kiderült hogy ide jöttök. Gondoltam, hogy nem vagytok átlagosak, de hogy ennyire... nos azt nem.

- Még mindig nem értem mért ülsz itt. - szólt közbe Lizi.

- Meg akartok szökni. Tiszta sor. Sugárzik rólatok, hogy ketrecbe zárt oroszlánok vagytok. Azért jöttem, hogy segítsek.

- Segítesz? Nincs szükségünk rá.

- De igen, igen is van. Térképetek van? Késetek? Ötletetek egyáltalán? Semmi, igaz? Nos nekem van. Kijuttatom magunkat innen.

- Mért kéne megbíznunk benned? - kérdezte Liza

-És egyáltalán miért akarsz nekünk segíteni?

-Szivi, ez egy elmegyógyintézet. Itt nem szabad bízni senkiben csak abban aki nem bízik senkiben. Okom pedig csak annyi van ,hogy mit sorozat gyilkosok nyilván penge elmétek van.

-Te honnan tudod- emeltem rá tekintetemet szigorúan. Utáltam az idegeneket és nem sikerült megnyernie magának de igaza volt. Nem mint ha egyedül nem sikerült volna kijuttatnom magunkat de ha segít azzal nyerhetünk néhány napot ami fontos tekintettel arra ,hogy minket várnak már kint.

-Terved van?

-Nincs, ezt rátok hagyom. Ismerem már ezt a pöcegödröt úgy hogy ha érdekel valami kérdezzetek. Mellesleg még azért is jövök jól nektek mivel a gyilkosokat zárkában tartják míg én szabadon mászkálhatok ki-be.

-Jut eszembe- könyökölt az asztalra Liz- te miért vagy itt?

-Megöltem az apám mikor bebaszott és megpróbált meghágni.- A hangjában semmi érzelem nem volt, nem volt dühös sem zaklatott. Ő a mi emberünk

-És hány éves is vagy? Tekintettel arra ,hogy még nálam is alacsonyabb vagy bizonyára nem sok- kiszűrtem a bizalmatlanságot Liza hangjából.

-14 de ki számolja?- A lány hátracsapta csapzott, vörös tincseit majd komoly tekintetét az enyémbe fúrta.- Itt senkiben nem lehet bízni csak abban aki nem bízik senkiben és mindenki önmagára van utalva de csak annak van esélye kijutni aki szövetségekbe bonyolódik. Nem kérem ,hogy bízzatok meg bennem, hisz idegen vagyok de a kölcsönös segítség mind a kettőnknek jó üzlet. Ráadásul titeket rövid időn belül elválasztanak.

-Nem szeretem ha megmondják mit tegyek és a rókaszínt sem csípem de egyet kell értenem veled pedig nem szokásom igazat adni, Amber, pláne nem idegeneknek szóval vedd megtisztelésnek.- Fontam össze karjaimat mire Liz is megnyugodott hisz akibe én bizalmat fektetek abba ő is.

Sajnos Amber előrelátása, miszerint rövid időn belül elválasztanak minket bekövetkezni látszott mikor egy őr lépett mögénk és külön kis zárkákba zsúvasztott bennünket. Megszoktam a sötétet, nem aggódtam csupán Liz miatt aki a fóbiája miatt valószínűleg sikítozva kaparja a zárkaajtót. Alig lehettem bent egy órája mikor éles fény vakított el.

-Látogatók.- morogta flegma hangon az őr majd ismét az ebédlőbe vezetett ahol egy asztalnál anya, Liza és az apja mind rám vártak. Anya szemei ki voltak sírva, egy gyűrött zsepit szorongatva dőlt Erick mellkasához ám az én figyelmemet nem ez keltette fel hanem a karikagyűrű az úján. Alig ,hogy leültem Erick -mivel anya beszédképtelennek bizonyult a stressztől- kezdett bele:

-Lányok, ez számunkra felfoghatatlan. Rémálmaimban sem feltételeztem volna ,hogy a szeretett kislányom elmeháborodott gyilkos. Egyszerűen nem értem, nem értem. -Liz görcsösen fészkelődött, türtőztetni próbálta magát ám hírtelen kitört belőle :

-Gyilkos vagyok igen de ugyan ezt te is elmondhatod magadról. Miattad hal meg anya! Ne hidd ,hogy nem tudott a kis viszonyodról, nem bírta már a fájdalmat amit neki okoztál és öngyilkos lett, kiugrott nem kiesett! A te hibát, te vagy a gyilkos!- csapkodott dühösen s miközben az őrség kirángatta az apja még utána vágta ,hogy soha többé nem szándékozik őt a lányának tekinteni.

-Gigi kicsim- szipogta                          anya.- Erick és én eljegyeztük egymást, hamarosan összeházasodunk.

-Aha, leszarom.

-De kicsim!

-Anya, tisztában vagy a helyzetemmel? Talán olyan felfoghatatlan ,hogy most legkevésbé a ti kis áloméletetek történései érdekelnek?

-Hogy mondhatod ezt? Te vagy a mindenem, én próbálok neked mindent megadni.

-Én vagyok a mindened? Anya, hetekig nem látlak, nem tudsz rólam semmit mint ha nem is az anyám lennél. Lefogadom ,hogy most is az ebédszünetedet áldoztad fel ,hogy meglátogathasd a lányodat az elmegyógyintézetben. Te nem veszed észre ,hogy ez milyen bizarr? Lehet ,hogy azt a látszatod kelted ,hogy mindent megadsz nekem de amire a legjobban vágyok azt nem kapom meg. Nekem nem egy inas kell hanem az édesanyám.- És felálltam és otthagytam és vissza se néztem és többé nem érdekelt.

Fogy az idő, minket várnak oda kint úgyhogy minél előbb cselekednünk kellett de a terv még nem állt össze, hiába töprengtem órákon keresztül semmi kiutat nem találtam.

Hosszú hetek teltek el anyám és az újdonsült kanja látogatása óta, de számomra új fogalmat nyert az idő, egy nap, amit Liza nélkül kellett töltenem. Fájdalmas valóságérzettel keltem fel minden nap, vettem be a gyógyszereket, amit leerőltettek a torkomon, de nem voltak rám túl nagy hatással. Utáltam a bezártságot, ezt a klórszagú förtelmes intézményt, és mindent, ami idetartozott. Lizát csak ebédkor láttam, egy fájdalmas fintor erejéig, de tudtam mit érez : ugyanazt mint én. Amber kitartott mellettünk, kellemeset csalódtam benne, de tervünk még mindig nem volt. Persze Amber folyamatosan adta a drótot, de a meséi alapján nehezen tudtam elképzelni, hogy mi is van odakint, mi vár ránk az erős falakon túl. Este meghalt valaki a mellettem lévő szobában, hallottam, ahogyan az őr agyonveri, mert sikoltozik a rémálmai miatt. Vajon őt mért zárták be ide? Mit tett, ami miatt a hátsójára égették az elmeháborodott billogot? Nagy valószínűséggel semmit, és emiatt a semmi miatt vették el az életét. Az oldalam egy része elfertőződött, áldom a szerencsémet, hogy hoztam magammal Betadine oldatot egy khm… bizonyos testnyílásomba rejtve. Teltek a hetek, lehet hogy a hónapok is, számomra új fogalmat nyert az idő. Kopár, szürke, valóság vett körül, amit jóként is felfoghattam volna, de ez a hely nem jelentett semmit, ami a jót jelentette volna – leszámítva persze a biztos szabadulás esélyét, amiben egyre bizonytalanabb voltam. Túlságosan szem előtt voltunk, az igazgató nagyon pikkelt ránk, túl sokszor keresztbe tett már. Tükörbe néztem. Az arcom beesett volt, sápadt, a ruhák lógtak rajtam, a szemeimben semmi élet. Ez lett belőlem, íme, lássátok hát : Letti hamarosan jobb létre szenderül. NEM! NEM! Túl kell élnem, Liza miatt, Márk miatt, Dancsi, Dávid… vajon elfelejtettek már? Vajon reménykednek még, hogy valaha kijutunk innen? Vajon vágynak-e még látni minket, két reménytelen tinilányt, két született gyilkost?

Azt hiszem ők pont ezt szerették volna elérni, hogy elkezdjek kételkedni a megrendíthetetlen dolgokban, a szeretteim kitartásában. Hát nem fogom megadni ezeknek a hiénáknak ,hogy elmarják mellőlem a –Sátán által kissé megtépett- őrangyalomat. Dávidra a kínzó magány közepén is mindig számíthattam. Segített nekem erőt gyűjteni és átlátni a rendszeren. A dolog lényege ,hogy teljesen ép elméjű emberektől megfosszák a szabadságukat majd azt egy apró kis ládikába zárják ahonnan a szerencsétlen próbálja foggal-körömmel kiszabadítani legbecsesebb értékét s majdan a hiába való próbálkozások miatt –na meg az idő egybefolyásának okából- szép lassan tényleg megőrül.

De nem úgy mint én aki gondosan számolta a napokat és a napfény sugaraiból még a becsült időt is meg tudta állapítani. Igyekeztem nem túl mélyre merülni a gondolataimban ami biztos elmerokkanáshoz vezetett volna, inkább kitöltöttem valamivel a monoton perceket.

Egyik nap hangos nyikorgás kíséretében bontották fel ismét a mellettem lévő, megüresedett cellát. Gondolom egy újabb páciens…aha, az volt de nem akármien!

Fél óra múlva valami eszeveszett vonyítás hangja szűrődött át odaátról. Egy vékony kislányhang meg valami tompa dörömbölés.

-Liz! Liz! Hallasz?- vágódtam be szélsebesen a fal tövébe majd annak nekitapadva próbáltam kivenni a mondandóját.

-Letti? Hála…nem is tudom minek! El se hiszem ,hogy tényleg te vagy az! Bakker de jókor találtál rám, kezdek kibaszottul bekattanni!

-Maradj erős kérlek, ki fogunk jutni!

-Próbálok kitartani emellett de kezdek nagyon legyengülni, a testem tiszta zúzódás mert néha olyanokat teszek amiket nem tudok irányítani mint például teljes erőből nekirohanni a falnak és társai.

-Kiszabadítom magunkat…csak higgy bennem!

Nagyon jól esett a társasága hisz így a semmit tevést felválthatta a beszéd, a véget nem érő, mélyen szántó beszéd. Mindent kibeszéltünk magunkból, szó szerint be sem állt a szánk és ez mint egy terápia hatott a lelkünkre.

Egy nap az egyik mogorva őr tépte fel kalitkám azzal az ürüggyel ,hogy az igazgató azonnali hatállyal hivat magához.

Mit akarhat az a fényesre nyalt szadista?*- tűnődtem rajta a lépcsőn fölfelé bukdácsolván. A diri ajtaja előtt egyszerűen magamra hagyott az őr. Ez kissé meglepett mivel akár el is szaladhattam volna onnan. Tényleg, micsoda remek alkalom volt! Ám nem tettem, azóta is keresem a magyarázatot ,hogy miért nem tudtam felülkerekedni a kíváncsiságon és a vakmerőségen és talán életem legnagyobb hibáját követtem el mikor benyitottam a bükkfa ajtón.

-Látni kívánt?

-áhh, Ében! Foglalj helyet!
És én beléptem, bezártam az ajtót majd bizonytalan léptekkel az asztalához sétáltam s belesüllyesztettem elvékonyodott testemet a puha, fehér bőrfotelba. Hánynom kellett, de tényleg. A levegőben émelyítő vanília illat szállt, a bútoroknak újbőr illatuk volt az egyik komódon pedig félig megkezdett szivar füstölt. Ez sem esett túl jól mivel már az arcomat lekapartam volna egy szál cigarettáért.

Ő ott ült, a kezeit összekulcsolván azzal a fölényes arckifejezésével amitől bennem újra és újra felkorbácsolta a gyilkolási vágyat, annyira fejbe akartam rúgni azt az öntelt hólyagot. Fészkelődni kezdtem a fotelban és idegességemben hosszú szürke pólóm alját gyűrögettem.

-Mit akar?- sziszegtem a lehető legnagyobb undorral fűszerezvén hangomat.

-Csak kíváncsi voltam rád, tudod a szőkét napi szinten felhozták ...nem tud viselkedni!- felállt a székéből, kulcsra zárta az ajtót majd mögém állt.- te viszont más vagy, mindent higgadtan tűrsz, igaz?

Rossz érzés ölelte át a bordáimat, fullasztott én pedig azt hittem menten szilánkokra roppantja a mellkasomat. Bár felkaptam volna egy könyvet az asztaláról, bár leütöttem volna vele, bár addig ütöttem volna míg lélegzik. Bár csak lett volna hozzá erőm ,hogy megmozduljak de úgy éreztem a fotel és a húsom egybe forrtak. Nem jött ki hang a torkomon , remegett az ajkam. Éreztem ,hogy valami nagyon rossz következik. Mikor a hajamba túrt minden porcikámmal vágytam rá ,hogy megölhessem, hogy csontjait törhessem de csupán összeszorítottam a szemem és vártam ,hogy keserű történelmem megírja önmagát.

Vajon Lizzel is ezt tette? Áh, biztos vagyok benne ,hogy akkor már nem élne ez a féreg.

-Jó kislány, tudtam ,hogy te nem fogsz ellenkezni.

-Rosszul teszed ha abba a hitbe ringatod magad mi szerint ismersz, annyira halott vagy ,hogy azt elképzelni sem tudod... de sajnos a kezem meg van kötve.

-Pontosan Drágám!- megragadta a tarkómat majd a fejemet teljes erővel az asztal lapjába verte. Felsikítottam, az orromból dőlt a vér ő meg csak szorította le a nyakam mint mikor a farkas fitogtatja az erejét.

-Féreg, te utolsó tetű!- szikráztam dühtől hevült hangon de ő csak vigyorogva a fülembe súgta:

-Nem tehetsz semmit!

Hátra csavarta mind a két kezemet majd jobb kezével felrántotta a csípőmet a fotelból és simogatni kezdte a combom. Könnyem és vérem egybe folyt, könyörögtem neki, egy rohadt tetűnek könyörögtem! Kértem ,hogy ne tegye, próbáltam szabadulni de a vállam kiakadt az erőtől amivel hátra feszítette.

Egy kézzel szétcsatolta az övét majd lecibálta rólam a bugyit és...és elmondhatatlan az a szörnyűség. Belém tette a farkát és megerőszakolt. Érdes ujjait a melleimbe, fenekembe fúrta, szorította a húsom én pedig csak összeszorítottam az ajkaimat és tűrtem, tűrtem minden szarságot, tűrtem ahogy kéjesen a fülembe liheg, ahogy marja a bőröm, ahogy lüktet bennem. Elvonatkoztattam magamat a testemtől, ez csak egy börtön, nem ér semmit, tegyen vele amit akar hisz a lelkem, a szívem úgy is Márknál van. Gondolataim köré egy szappanbuborék pajzsot vontam majd felengedtem őket a plafonig, onnan nézték mit tesz velem ez a szörnyeteg. Legalább ők biztonságban vannak...

Mikor végzett eleresztette a kezem én pedig térdre rogytam, karjaimba temettem arcom és csak sírtam és sírtam, majd bele fulladtam. Végül nagynehezen ráálltam remegő lábaimra és kihúztam magamat. Próbáltam erős maradni de mint egy szárnya szegett angyal. Bár elájultam  volna, bár akkor tértem volna magamhoz mikor már két méterrel a föld alatt vagyok, bárcsak megfulladtam volna.

Kínkeservek árán ráemeltem tekintetem, a szemébe néztem, könyörtelen haragom az övébe lövelltem. Annyira keserű volt a tekintetem ,hogy hunyorognia kellett tőle.

-Ha beszélsz véged! Értetted?!

-É-én... én hallgatok- sütöttem le szemem, bár erősebb lettem volna, össze kellett szednem magam- de cserébe...

-Cserébe?

-Engedd el Lizát!

Kinevetett.

-Nem ér ennyit a hallgatásod, egy őrültnek úgy sem hinne senki!- vigyorgott veszetten.

-Akkor csak annyit, hogy mi is szabadon járkálhassunk mint a többi rab.

-Rendben, sokat nem érsz vele- tuszkolt ki az ajtaján majd becsapta mögöttem.

Én térdre estem, csak kezeimmel támasztottam ki magam ,hogy ne boruljak a padlóra. Már nem tudtam sírni.

-Azt hiszi nem érek vele semmit, ki fogom szabadítani magunkat, kiszabadítom magunkat bazd meg! -suttogtam magam elé majd egy őr felhúzott a földről és a cellámba kísért.