VIII. Boldog Szülinapot drágám!

„Biztonságban vagyok míg fogod a kezem”

Hírtelen megragadtam egy öltözőszekrény lakatját majd lassan, darabos mozdulatokkal felhúztam magamat akár egy zombi és még hörögtem is hozzá. Kába fejjel néztem körbe a villogó fényárban úszó folyosón. A közelemből mindenki hátrált egy lépést majd sietősen eliszkoltak hatótávomból.

-Uh...-böktem meg tűsarkúmmal Dancsi oldalát- legközelebb ne magunkon teszteljünk a lónyugtatós bigyóidat.- ropogtattam ki a vállam majd némi kába s értelmetlen kóvájgás után lábaim feladták mire én ráborultam az első szembejövő akárkire.

- Hej tündérke! -fogta meg a vállam egy mézeshangú srác. Erre nagynehezen felnéztem rá. Pislogtam kettőt majd hírtelen visszatért belém a Lizaság.

- Helloszija! - húztam ki magam majd kezetnyújtottam.- Liza vagyok, ne haragudj blabla...

-Danny vagyok, nemgáz blabla...- vigyorodott el majd megrázta cicatappancsomat.- Minden oké?- kukkantott át vállam felett a padlón nyögdécselő Daniellára.

-Teljesen- Feszítettem ki széles vigyoromat arcomra majd hírtelen a vállába kaptam.

-Mi az?

-Hú, mint ha kicsit erősödne a gravitáció.- Néztem rá riadt szemeimmel, mire ő felkapott ,

kivitt az udvarra majd leültetett egy padra.

-Levegőzz!- dobta le magát mellém.

-Hú-ha.- bólogattam majd két másodpercnyi csend után elkezdtem hadonászni az ujjammal a levegőben, végül ráböktem.

-Áhá! Behind my mind basszer!

Erre csak vigyorgott majd az ujjamba harapott.

-Kjá!- sikítva rántottam ki testrészeimet a szájából majd morcos ábrázatot öltöttem.- pedig már mondtam volna, hogy isten király vagy… de így már nem fogom.

-Most mondtad! He-he.

-Picsába!- csattantam fel ám ő visszarántott a padra.

-Nyugi szöszi!

- Ha jól látom te is szöszke vagy. - vigyorogtam rá, majd éktelen hangon röhögni kezdtem. - Leégtél menőmanókám. - nevettem önfeledten, mire befogta a szám. Nagyokat pislogva beszéltem, és sikítoztam a tenyerébe, majd mikor elment a hangom körbenyaltam azt. Dávid... nem, nem Dávid... Domokos? Nem, nem az... hogy is hívják... Danny! Danny egy szempillantás alatt elengedett, és az oldalamba törölte a kezét. Ahol hűvös mancsai hozzám értek kellemes bizsergés áradt szét a bőrömön, majd libabőrös lett. Jól esett az érintése.

- Hékás, hahó! Mit csinálsz? - kérdezte, mikor a hátára ugrottam, mint egy kismajom.

- Hát azt én sem tudom, de mindjárt kitalálom. - vigyorogtam bamba fejjel, majd leszálltam a hátáról, és egy helyben állva gondolkodtam. Mikor nem jutott semmi az eszembe fogtam magam, és lerogytam Danny ölébe. Nem bírtam állni, nagyon szédültem. Ő féltően átkarolta az oldalamat majd magához szorított. Még csak most ismertem meg de úgy éreztem mint ha hozzáköttettem volt bevégezhetetlen sorsom által. Kék szemeinek hullámzó tengere olyan mély érzéseket csalt belőlem felszínre amiket már rég halottnak hittem. Nem tudtam megszólalni. Sok minden jutott eszembe, hogy mit mondhatnék de végül a némaságot találtam a legmegnyerőbbnek. Ahogy ott kuporogtam vékonyka combjain egy árnyék magasodott fölém.

-Gina?- pislogtam fel barátnőmre aki egyik kezével Márkot, a másikkal egy abszintos üveget ölelgetett.

Barátnőm semleges pillantással bámult rám, és az engem védelmezően tartó Dannyre, aki most éppen a nyakamba szuszogott. Ismerkedik a drága.

- Kérsz? - nyomta a kezembe az abszintot, majd Márk nyakába borult, és így mindketten elestek.

A fűben fetrengve nevetgéltek, amíg én megpróbáltam józan maradni, ezért nem húztam le egyből az összes abszintot, hanem kicsi, diszkrét kortyokat ittam, franciásan, eltartott kisujjal. Danny nevetve figyelte ténykedésemet.

Fintorba rándultak arcizmaim. Ez erős...de mit vártam? Hogy Letti majd valami gyenge piát fog szürcsölni?

Kíváncsi voltam Dannyre részegen így ellenkezést nem tűrve nyomtam le az üveg nyakát szegényke torkán aki pár óriási korty után felköhögött, megtörölte arcát majd kiadott valami "macskátnyúznak" hangot.

Az egész nyakán végigcsorgattam a löttyöt ám nagy bűntudat -bűntudat és rosszaság- kíséretében lenyalogattam róla. Tett egy megjegyzést kiscicás vonásaimra majd játszi könnyedséggel az ajkamra csókolt.

-Hijj!- borultam hanyatt a földre. Én...én nem vagyok ilyesmire felkészülve! Kétségtelen ,hogy a minőségével semmi gond de ezen kívül az égvilágon semmit nem tudok róla. Nem mint ha a felelősség főbb jellemzőim közé tartozna de nem árt tudni kivel is kezd az ember. Így megrontani szegény, mocskos ártatlanságom!

- Azt a... - ami káromkodást itt levágtam azt hangos füttyszóval jelezték volna a televízióban.

- Jól vagy? - kérdezte fölém hajolva, miközben óvatosan felhúzott a földről. A szemeiben aggodalmat láttam megcsillanni, féltéssel, és kíváncsisággal keverve.

- Bevertem a fejem... lehet hogy agyrázkódás! - csillant fel a szemem a gondolatra. Habár nem szerettem a kórházakat, most vonzott az a tudat, hogy nővérkék vesznek körül, esetleg leszökhetek a boncnokhoz... megborzongtam. Danny szorosan magához ölelt, és a dzsekijét a vállamra terítette. Most vettem szemügyre csak öltözékét.

Sötétkék Converse tornacipő, és fekete csőnadrág volt rajta, ami kihangsúlyozta vékony lábait. Fehér öv, kilógó alsónadrág, és sötétkék ing. Szőke haját egyenesre vasalta, de ez a haj tette kisfiús báját markánssá. Szó mi szó, tökéletes!

A baj annyi volt, hogy a külsőségeken kívül semmit nem tudtam róla.

Bizonyára most azon gondolkozik ,hogy egy naiv, buta kislány vagyok aki megijed egy szájrapuszitól. Ha tudná ,hogy engem még az emberi belső szervekkel való szobrászkodás sem tud megrémíteni... na de khmm... Gyorsan szabadkozni kezdtem ,hogy az előbbi hátraszaltóm csak a már említett, emelkedő gravitációs erőre kenhetők rá. Miután túlnyálaztuk a témát mindannyian megegyeztünk ,hogy visszamegyünk táncolni. Mikor beértünk a parkettre megint csak sokkoló látvány fogadott: Daniella táncolt a színpadon. Már csak az angyalszárnyak meg egy szoknyácska volt rajta. A melltartóját vadul lengette a levegőben miközben idegen srácok fogdosták testét ott ahol érték.

Márk -mint egyetlen hasznavehető józan- rohant fel érte, köré csavarta a pulcsiját majd lemenekítette hozzánk. Csak Dannyvel közösen tudták lefogni miközben én százfogas vigyorral kameráztam barátnőmet.

-Ha ezt holnap meglátod...-nevettem el magam majd Letti könyökének oldalamba nyilalló érzésére lettem figyelmes.

- Hazamegyek. - mondta búskomor tekintettel, mire nagyokat pislogva fürkésztem az arcát.

- Minek?? - kérdeztem hápogva.

- Nem érzem jól magam. - mosolygott szomorúan, majd búcsút intett, és sietős léptekkel a kijárat felé indult.

- Várj már meg, te liba! - futottam utána, majd a parkolóban értem utol. Az autójának dőlve sírt.

- Most mégis mi a baj? Szülinapod van, élvezd... - erre a kijelentésemre hangosan felzokogott.

- D... D... Dávid... -sírta. Innentől fogva értettem meg a ma esti viselkedését. Nem szóltam semmit, nem tettem fel idióta kérdéseket csak némán beültem a kocsiba majd ő is követte példám.

-Induljunk de csak annyi ideig maradjunk amíg úgy érzed ,hogy szükséges. Veled ellentétben én utálom a temetőket.

-Meglesz- csapta ötösbe a verdát majd tőle megszokott iramban a temetőhöz viharzott. Az egész gyönyörűen ki volt világítva. Gyászoló emberek tömkelege töltötte meg az amúgy kopár sírkertet. Néha úgy éreztem ,hogy csak itt talál az ember valódi, hamisítatlan érzéseket. Itt senki nem játszotta meg a bánatát. Talán épp ezért szeretett Letti annyi ideig ücsörögni a nyári alkonyban szerettei elnyílt virágai felett. Csendben kerestük ki édesapjának sírhantját. Nem sírt. Szomorú volt de nem sírt. Egy gyönyörű szál hófehér rózsát tett néhai életadójának márványkövezetére. Még pár percig néma csendben elevenítettük fel róla szóló emlékeinket. Nagyon szerettem. Kiskoromba mindig megpuszilt ha bibis lettem. Mindig szívesen látott. Ezek után Dávid korhadó félben lévő feszületéhez vezetett az út. Sírját benőtte a borostyán. Virágoknak nyoma sem volt. Névtáblája megkopott. Láthatóan nem sok embert csalt oda. Talán Lettin kívül senki sem látogatta ám ő napi rendszerességgel viszont úgy gondolta egykori szerelmének teste fölé nem kell hamis pompa.

*Letti*

Boldog gyermekkor? Szép álom volt. Alig múltam hét, de a jó öreg halál már kopogtatott az én kis világom kapuján. Szótlanul néztem végig, ahogyan apám meghal a szemem előtt, szótlanul néztem, ahogyan anyám a gyász súlya alatt roskadozik, de nem vehettem le a válláról a terheket. Hamar kellett felnőnöm. Mit ér az élet? Azért élsz, hogy meghalj. A befejezés sosem boldog. Sőt. Befejezés nincs. Amikor azt hinnéd, hogy a te utad itt véget ér, az élet újabb csapásokat gördít a lábad elé, hogy azokon járj.  A fejfát nézve, remegve gondolkodtam ezen, és közben Apa arcát láttam magam előtt, ahogyan mosolyog, és integet. Lehunyt szemmel hagytam hogy az emlék átjárjon, és átmelengesse fagyos szívemet. Hiányzol. Ezt a szót ismételgettem, amíg nem éreztem, hogy egy nagy, meleg kéz fogja az enyémet. Talán a sokkhatás, vagy az abszint tette valóssá Aput, de mindenesetre jól esett, hogy mellettem állt, és együtt figyeltük a díszes fejfát. Apa egy szót sem szólt, de ez a pillanat pont ettől volt tökéletes. Némán figyeltük a másikat, elmerültünk az ismerős vonásokban. Apa lassan simított végig az arcomon, majd nyomott egy puszit a homlokomra, és egy szempillantás alatt eltűnt. Nem sírtam, nem akartam, hogy sírni lásson. Nem tudtam, hogy valós volt, vagy csak a képzeletem játszott velem, de még éreztem a tenyerét a tenyeremben, kezét az arcomon, és ajkát a homlokomon. Nagyot sóhajtva, lassú léptekkel indultam tovább Dávid sírköve felé. Egy megmagyarázhatatlan energiamező vett körül, amint megtorpantam az ismerős sírhantnál, amit most gondoljrámvirág borított.
- Egész évben Apu sírján virágzik. Most az övén is. – szóltam remegő hangon, mire Liz a vállamra hajtotta a fejét.
- Mi lesz most veled? Mért kínzod magad? Engedj el, és felszabadulsz… - duruzsolást hallottam a fülem mellett.
’Mintha téged olyan könnyű lenne elengedni…’ – válaszoltam gondolatban.
- Valahol, valamikor… a mi két külön világunk újra eggyé válik majd. Addig majd vigyáz rád más. Legyél erős, minden jobbra fog fordulni, csak győzd kivárni. A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog… valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint na, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.

Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság.  Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj. Mostantól nem jövök vissza, tudom, hogy ez mennyire felzaklat téged, hogy egyre sűrűbben látsz. Félek, hogy újra tönkreteszlek, de ezt nem akarom. Többé nem jövök vissza, csak ha te kéred. – szólt halkan, majd végigsimított a gerincemen, és már csak az illatát éreztem. Körüllengett, átjárt, nagyokat szippantottam belőle, aztán végleg eltűnt.
- Gigi Kicsim… - szólt Liz.
- Mondjad.
- Nagy baj lenne, ha én lelépnék egy kicsit Dannyvel? Legkésőbb hajnali kettőre nálatok leszek.

- Dehogy baj! Érezd jól magad. Majd találkozunk.

Lepusziztunk, majd elváltunk. Ő jobbra, én balra. Mások voltak az álmaink, a terveink, de a lényeg, hogy mi itt voltunk egymásnak. Ahogy elhajtottam az iskola előtt láttam, ahogyan Danny magához öleli, és Liz a fülébe suttog. Az ajkairól a következő szavakat véltem leolvasni:
’Fogd a kezem, és ne engedj el…’

*

Fogta a kezem. Alig érezhetően, félénken. Szinte hozzám se ért de én éreztem ,hogy az apró ujjai milyen érdesek a pengetéstől. Lassan felcsúsztatta durva tapintását az én tükörsima, hamvas kézfejemre. El akartam húzódni. Halvány, érezhetetlen gesztus amivel nem árt senkinek de engem menekülésre késztetett. Nem voltam gyengéd a férfiakkal, utáltam őket teljes szívemből. Egyedül csak Márkot tűrtem meg a közelemben de még is. Még is szájon csókoltam, beültem az ölébe és mikor megfogja a kezem berezelek? Érthetetlen -az vagyok.

Sokat ittam de még így is eszembe jutott a jelenet mikor elsős koromban hazafelé sétáltam a napköziből. Egy szatír hazáig üldözött, megfogta a karom és megrángatta én meg megharaptam és elrohantam. Annyira megrémített ,hogy két hétig nem mentem ki a lakásunkból aztán volt az az eset mikor Lettivel elmentünk labdázni a játszótérre. Egy kocsma előtt vezetett el a járda, elejtettem a labdát és begurult az épület mögötti keskeny zsákutcába. Lelkesen mentem utána de amit ott láttam... nos, eléggé megrázott. Egy férfi épp erőszakot követett el egy félholtra vert nővel szemben, nemi erőszakot. Sikítva rohantam vissza Ginához aki magához ölelt és hívta a rendőröket. Az az asszony nekünk köszönheti az életét.

Ezzel arra akarok kilyukadni ,hogy nyomós okaim vannak rá ,hogy miért utálom annyira a pasikat.

Azonban jól tudom ,hogy előbb vagy utóbb gyengédnek kell lennem valamelyik egyedhez mivel a saját nememhez nem vonzódok. Hah, bocsi lezbi fangirlek. Danny megfelelő alany lehet, szűzies, szende kisfiú. Biztos nem esne nekem.

Mikor feltűnt ,hogy a távolodó kezemet fixírozza annyira elszégyelltem magam a bizalmatlanságomért ,hogy felajánlottam neki egy kettesben folytatott csevejt a holdfényes tengerparton. Élt az ajánlatommal így kocsiba ültünk és levezettünk a hegyről.

Lekaptam a tűsarkúm és agyon vérezett nővérke ruhában a hullámokba sétáltam. Társam is követett, egészen térdig merültünk az árban és ekkor belém nyilallt a gondolta ,hogy mi lenne ha egy hullát mosna felénk a víz így inkább gyorsan kimenekültem a homokos részre. Leültünk.

Lökött valami süket dumát a csillagokról, a szemeimről meg a szépségről de mikor látta ,hogy ez nálam nem nyerő inkább csak átölelte a vállam.

Én neki döntöttem a fejemet a mellkasának mire ő a hajamba túrta babapofiját és mélyet szippantott belőle.

-Csodaszép vagy, a hajad fehéren világít a holdfényben, akár egy tündér.- mosoly.

-Tudod, kicsit megnyugtattál.

-Miért? Mi zaklatott fel?

-Semmi, lényegtelen.- Nem tudtam lehervadni. Széles mosoly fagyott az arcomra. Mélyeket szippantottam az ingéből, örökre el akartam zárni magamban azt az illatot és mikor végre kezdtem bízni benne hírtelen feltolta az állam és megcsókolt.

A szemeim elkerekedtek, józan voltam, felfogtam ,hogy mi történik. Ne ,hogy azt higgyétek ,hogy egy laza kis smár, nem-nem. Tövig nyomta a nyelvét a számba közben meg a mellemet és a fenekemet markolászta.

-ERESSZ EL!- ugrottam fel.- HOZZÁM NE ÉRJ TÖBBET!- sikítoztam dühtől hevült hangon. Hogy mer csak úgy össze vissza fogdosni? Ki ez? Kinek hisz?

-Mi a baj?

-Nem egy kurva vagyok akinek mondasz két szép szót és a farkadra olvad.

-Én nem is.. én csak...

-Utállak!

-Miért? Én csak... azt hittem ,hogy kicsit közelebb kerülhetek hozzád.

-Rosszul, ez nekem sok, gyors, én nem vagyok ilyen könnyű vérű. Nagyjából két órája ismerlek.

-Jó-jó, nyugodj meg! Nem csinálom többé!- a kezét megadóan maga elé emelte mint ha csak a rendőrség szólította volna fel rá.

-Abban biztos vagyok mivel többé nem érhetsz hozzám...- elindultam a kocsi felé, beültem és bevágtam az ajtót. Ép készültem elhajtani mikor nekiesett az ablaknak és magyarázkodni kezdett.

-Nem akartam semmi rosszat, bocsánat.

-Nincs harag csak többet nem nézek rád- arrogánsan elemeltem róla a tekintetemet majd felbőgettem a motort.

-De áruld el, miért borultál ki ennyire csak azért mert hozzád értem?- erre ismét rá néztem, kegyetlen, csontporlasztó tekintetemet a szemébe döfve, komor hangon az arcába vágtam:

- Mert undorodok mindentől, mindenkitől akinek a nők csak egy két lábon járó testnyílást meg egy pár csöcst jelentenek.

*

Nem tudtam hova mehetnék, ezért a jól ismert halványlila ház felé vettem az irányt, aminek a pincéjéből folyamatosan neonzöld derengő fény szűrődött ki. Daniellához tartottam, Giginek van elég baja nélkülem is. Mikor végre ajtót nyitott, ráborultam Dancsi melleire és nyüszítő hanghatások kíséretében

elsírtam ,hogy mi történt.

-Lezbi leszek, leszel a szextársam? -néztem fel rá nagy, könnyes szemeimmel.

-Leszek Drágám, leszek- puszilta meg nevetve a homlokomat.
- Akkor ha ezt megbeszéltük megyek is… Gigi már vár rám.
- Jaj, igen, el is felejtettem. Vettem Giginek egy üveg pezsgőt, mikor Párizsban voltam vásárló körúton. Odaadnád neki?
- Elviszem, persze. – mosolyogtam, majd a pezsgő kíséretében haza vágtattam a saját ajándékomért. Jövök már Édes, csak győzd kivárni!

*

Ketten ültünk a szűk kis koporsóban. Egymással szemben, izgatottságtól reszketve. Felhúzott térdekkel szorongattam a Lettinek szánt selyemborításos fadobozkát azon filózva ,hogy oda adjam-e neki egyáltalán. Ő türelmesen várt és várt pedig legszívesebben kitépte volna a kezemből de még a szempillái sem rezzentek. Mint ha megint egy kőálarc mögül nevetné ki a gyanútlan civileket. Végül ingadozó ám eltökélt kezeim átnyújtották neki az ajándékát. Utálja a meglepetéseket de ez talán majd elnyeri a tetszését. Türelmesen tépte fel a doboz tetejét majd mikor megpillantotta tartalmát mosolyogva tette le azt ölébe.

Semmi olyan nem jutott eszembe amiből ne lenne neki legalább húsz darab így eléggé meg kellett erőltetnem fantáziámat.

Egy üveg francia pezsgő és még valami...

Egy revolver.

Láttam, hogy remeg a szája széle, láttam, hogy egyre szaporábban veszi a levegőt, és hogy a vigyora viccsorba torzul.

- Sikíts nyugodtan. - mosolyogtam rá, majd az előre magam mellé készített fülvédőt vettem fel.

Láttam, ahogyan legördül egy könnycsepp az arcán, majd hirtelen felém rugaszkodik, és ledönt. Hallottam, hogy beszél, de nem értettem, hogy mit, ezért gyorsan lekaptam a zajvédelmi eszközt.

- ... soha, de soha, de soha nem hittem volna hogy egy Revolvert kapok, ez hihetetlen, úristen, és... milyen gyönyörű, köszönöm! – sírta.

- Ki szeretnéd próbálni? – vigyorogtam rá gonoszul.

- Ez kérdés volt? – húzta fel ívelt szemöldökét, majd lepattant a galériáról, és a lehető leghalkabban ért földet. Macskaléptekkel a gardrób ajtajához sétált, majd visszanézett rám.

- Jövök most fehérben, lásd kivel van dolgod. Hozok neked is cuccokat. Csak el ne csórd az újdonsült szerelmemet. – kacsintott, majd eltűnt az ajtó mögött. Legalább volt időm gondolkodni.

*Letti*

Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó megálltam egy pillanatra. Az este eseményei kavarogtak a fejemben. Ahogyan készültünk, a koncert, ahogy megöltem azt a fruskát, amikor Dávid megjelent, és mikor apát láttam… apa mindig erőt adott nekem, az összes gyenge pillanatomban. Az emléke olyan erővel töltött el, mintha legalább a vállán sírtam volna el a bánatom.
Aztán Dávid arca vetődött lelki szemeim elé, és melegséggel töltött el a tudat, hogy nem halt meg teljesen, az emlékeimben még él.
- Hiányzol… el sem tudod képzelni mennyire. – suttogtam magam elé, majd lassan kinyitottam a szemem. Nem csalódtam, ő állt előttem, de fakóbban, mint ahogy eddig láttam.
- Te is hiányzol nekem. – mondta, majd elindult lefelé a lépcsőn.

- Hát te meg hova-hova? – kérdeztem.
- Hát megnézem a gardróbod. Ugye nem bánod? – vigyorgott, majd válaszra sem méltatva lesétált. Ahol járt, ott a lámpák világítottak, de ahogy eltávolodott tőlük eloltódtak. Az öltözőszobám közepére állt, majd ahogy rám nézett hirtelen minden világos lett.
- Látod? Még a halálban is ilyen hatással vagy rám. – nyújtotta felém a kezét, de nem tudtam megfogni. Tehetetlen ujjaim görcsösen markolták a levegőt, majd a földre rogytam. Hosszú évek teltek el, de még mindig nem fogtam fel, hogy Ő többé már nem tarthat a karjaiban.

- Állj fel, jó? – nézett rám szomorkásan.
- Nem tudok…- szóltam.
Mint derült égből a villámcsapás egy megmagyarázhatatlan erő mozgatni kezdett. Először kiegyenesedett a lábam, majd felemelt, és a fésülködőasztal elé ültetett.
- Nézd meg a szemed. – parancsoló hangja ostorként csattant a kis fantáziavilágom hátán, majd visszarántott a valóságba. Engedelmeskedve közelebb hajoltam a tükörhöz, majd nagy nehezen szembe néztem magammal. Azt hittem csak a szegényes világítás játszik velem, de nem. A szemeim üresek voltak. Talán apu semmibe révedő tekintetében is több élet lehetett, mint bennem.
- Jól látod… üresek. Mióta itt hagytalak azóta ilyenek. Ha tudnád, hányszor könyörögtem a fentieknek, hogy csak egy órára engedjenek vissza hozzád… testileg… de csak lelkileg jöhettem, és pont akkor, amikor már nem volt szükséged rám. – tekintete a csuklómra vándorolt. – Talán jobb, hogy nem jöttem előbb.
- Szükségem volt rád. – rekedtes hangom csendült fel, majd visszhangzott a helységben. – Mikor megtettem, téged láttalak. Éreztem az illatod, hallottam a hangod, és ott voltál mellettem… fogtad a kezem, és azt suttogtad, hogy nem lesz semmi baj… bukott angyalok lábainál könyörögtem a halálomért, és vártam, hogy lesújtanak rám. De a vég elkerült. Éreztem, ahogy visszatér belém az élet…
- Nem volt jó ötlet visszajönni. Tudtam. – lerogyott mellém a földre. – Előbb utóbb bele fogsz őrülni ebbe. – tenyerébe temette az arcát, és hüppögni kezdett. Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam magam, előszedtem az egyetlen fehér szettemet, és vetkőzni kezdtem. Öltözékemhez újból visszatért a fűző, hiszen a tetoválásom már szépen begyógyult, semmi baj nem volt vele. Lassan kezdtem el kifűzni, szinte már fájdalmasan lassan. Dávid csak akkor eszmélt fel, mikor a fűzőm okozta tompa koppanás hallatszott a padlón. A szoknyával nem bíbelődtem sokat, megrántottam egy szalagot, és az is a földön végezte. A nagy tükörhöz sétáltam közvetlenül Dávid mellé, majd újra végigfuttattam a szemem a testemen. A kivetnivalók ugyanazok voltak, de legalább a derekam már nem vérzik, akárhányszor hozzáérek.
- L… L… Letti mit csinálsz? – kérdezte akadozó lélegzettel, remegő hangon.
- Tudom, hogy mindig is akartál. Hát… ha másképp nem… - szóltam, miközben a tükörben figyeltem azt az üres teret, ahol neki kellett volna lennie. Aztán ránéztem. Ő elismerő pillantással mért végig, és lassan mosolyra húzta a száját.
- Hát kihagytam egy ilyet? – kuncogott fel.
- Nem rajtad múlt. – mondtam, majd a hófehér ruhaköltemény mellé sétáltam. Igazándiból szép volt, de nem az én világom.
- Vedd fel, biztos gyönyörű leszel. – mosolygott újfent, majd halkan hozzátette: - Mint általában…
- Sosem voltam se szép, se gyönyörű. Csak nem láttál át az alapozón. – fintorodtam el, majd a pár évvel ezelőtti önmagamra gondolva magamra igazítottam a fűzőt.
- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte panaszosan elnyújtva az e-betűt.
- Ezek csak a tények. – szóltam, miközben a szoknyát húztam felfele hófehér pálcika lábaimon. – Megszokhattad volna, hogy ilyen vagyok.
- Túl kevés volt az időm. Ha több lett volna esetleg kinevelem belőled, vagy megtanítalak, hogy hogyan lásd máshogy a világot. Tényleg, jut eszembe. Tudod, mért látsz halványan?
- Nem… de már akartam kérdezni.
- Elégetted a zsebkendőt. – mondta, majd láttam, ahogyan az arcán legördül egy könnycsepp. Ha tudtam volna, most szorosan magamhoz ölelve, vigasz-szavakat suttogva kértem volna, hogy ne hagyjon el. De már nem volt rá lehetőségem… ha lehetne annyi mindent másképp csinálnék, de… már nem tudok. Az itt lévő egyetlen ülőalkalmatosságban foglaltam helyet, ami pedig egy fekete kagylófotel volt. Gyorsan felkaptam a cipőmet, majd a fejemet lehajtva gondolkodtam azon, hogy itt van-e még. Nem mertem felnézni, szégyelltem magam.
- Királylány! – kiáltott fel, majd csengő hangján nevetni kezdett. – Ne szomorkodj. Van még belőlem ezer, és egymillió dolog valahol a föld alatt, és most nem a síromra céloztam. A dolgok a szemed előtt vannak, és majd idővel rájössz, hogy milyen fontos dolgok is ezek. Őrizd meg őket. – nézett rám lágy pillantással. Halványan elmosolyodtam miközben ő leguggolt elém arcán azzal a szelíd mosolyával, amit mindig is annyira imádtam benne. Gyönge ujjaimmal végigtúrt a hajamba. Kirázott a hideg. Mint ha csak egy ártatlan szellő fújta volna hátra tincseimet. Homlokomra lehelt egy csókot s mielőtt elbúcsúzhattam volna tőle eltűnt. Még pár percig a fotelbe préseltek érzelmeim majd nagynehezen felálltam, összepakoltam Liznek egy-két ruhadarabot, és az ajtót feltépve sétáltam a fény felé…

*

Kit? A nap legfontosabb kérdése. Kit? Annyi lehetőség, nagy választék, van aki nagyon megérdemli, van aki kevésbé, de mindezek hidegen hagynak.
Ölni jöttem, és ölni is akarok.

Liza szíve gyorsan vert. Éreztem a pulzusát, ahogyan hozzám préselte magát. Mint két árnyék suhantunk a kihalt utcán, az ösztöneinkre hagyatkozva kutattunk áldozatok után.

A lehetőség kínálta magát. A srác a falhoz nyomta a kiscsajt, és vadul hullámzó mellkassal nyalt végig a nyakán. A csaj egy hatalmasat sikított, mire tudtam, hogy ez lesz a megfelelő célpont. Társam kis teste megfeszült a tennivágyástól. Csak arra várt ,hogy lőjek. A magasba emeltem fegyverem ám abban a pillanatban le is engedtem. Kérdően vonta fel a szemöldökét. Tudta ,hogy nem szokásom tétovázni. Végigsimítottam a revolver aranymarkolatán majd Liza kezébe nyomtam.

-tiéd az első lövés.

-Nem… ez túl megtisztelő. -ám még is átvette. Célzott és lőtt. A pisztoly hangos robajjal sült el hátralökve parancsolója kezét. A golyó pontosan ért célba: a férfi koponyájába fúródott mire az keservesen kiáltva rogyott össze miközben saját vérében fuldokolt.

-Csodálatos fegyver.- nyámmogta. Láttam a szemében a csodálatot de már én is kezdtem türelmetlenkedni. Ezek után nekem is ki kellett próbálnom. Ahogy az áldozatom felé sétáltam egyre erősödni kezdett bennem a düh, a tenni akarás. A teste még rázkódott, az élet fénye pislákolt a szemeiben. Nem gondolkodtam, repítettem a szívébe egy golyót. A férfi teste megrázkódott, majd elernyedt. A lányra eddig fel sem figyeltem. A hideg macskakövön kuporgott, és sírt. Szánakozó pillantással figyeltem, ahogyan lassan felém pillant, és elakad a lélegzete.

- Ti angyalok vagytok? - kérdezte csilingelő hangon, és mégis remegve. Nem lehetett több 14 évesnél.

- Méghozzá a halál angyalai. - szóltam kegyetlen hangon. - És most eredj haza. Ha még egyszer meglátlak idekint ilyenkor te is az ő sorsára jutsz. - böktem fejemmel a vértócsában úszó hapsi felé. A lánynak nem kellett több, összeszedve maradék erejét felállt, hálás pillantással köszönömöt rebegett, majd elfutott. A cipője kopogását még hosszan hallottuk az éjszakában.

„Barátságot ajánlani, ha szerelmet kérünk, a legkegyetlenebb. Kő, melyet éhen adnak, ha kenyeret kérünk.”

Azt hittem , hogy már hozzászoktam az éjszakázáshoz de arra egy nő sincs

eléggé felkészülve ,hogy órákig rója a ködbe veszett éjszakát mocskosul

magas tűsarkúkban, kilométerekre elbolyongva az otthonától úgy ,hogy

másnap hat órakor hívja kötelességre a vekker. Ilyenkor az egyetlen

megoldás a fiókocskám. Gyorsan oda is libbentem fehér fátyol köntösömbe

ügyelve ,hogy meggyötört arcomat még véletlenül se lássam meg a

tükörben. Feltéptem titkaim őrzőjének kilincsét majd bekaptam néhány

színtelen tablettát. Indulhat is a nap. Olyan rég csíptem már ki magam

(..rég?) ennek örömére ma különösen csinos leszek.

Mandula színű egybe ruha fehér csipkedíszítéssel, fehér combfix és

bokagyilkos tűsarkú. A hajamat egy nagy masnival fogtam hátra frufrumat, pedig egyenesen hagytam. Cuccok nálam tehát már csak Gigi hiányzik. Pontos volt mint mindig. Biztos voltam benne, hogy ő is gyönyörű lesz így rohantam ,hogy megnézzem. Nem csalódtam: tőle megszokott módon fűző.. .de nem akármilyen. Fehér alapon fekete pöttyök, hozzá mintában megegyező legging, fekete, vörös masnis tűsarkú, piros öv a derekán és

alvadt vér színű szegfűszeg a hajában.

Fekete tincseit beloknizta ajkát pedig vörösre mázolta.

Csak ő képes ilyen látványt produkálni egy végigtombolt éjszaka után.

- Úgy gondolom, ma nincs első óránk. - mosolygott, majd magához ölelt.

- Dehogy nincs, hiszen Owens mára várja a... a... tényleg, nincs első óránk! - vigyorodtam el, majd kézen fogtam Lettit, és behúztam a házba. Nincs kedve bemenni, és Owens ezt el fogja nézni neki, ahogyan az összes többit is elnézte neki. Gigi volt a legkiemelkedőbb diákja, akivel eddig valaha is találkozott, én pedig csak egy hajszállal maradtam le tőle. Töltöttem neki egy nagy bögre kávét, majd kényelmesebb elhelyezkedtem a terasz puha szőnyegén, amíg ő a korláton sétálgatva békésen szívta a cigijét.

-Cseresznye illat van-suttogta majd megállt egy percre és nagyot tüdőzött cigarettájából.

-Lassan elnyílnak- morogtam keserédes hangon miközben a hajamat fonogattam. A sírás kerülgetett a gondolattól ,hogy hamarosan búcsút kell intenem az én drága cseresznyés kertemnek.

-Ne törj le, jövőre új virágot nyitnak majd neked.- Leugrott mellém majd gonosz vigyorral összekócolta a frufrumat.

- Héé! - csaptam a kezére ám ő csak incselkedett tovább. Mikor már a morgásom sírásra váltott eleresztett de még mindig gúnyosan nevetett. Erre én is felkuncogtam. Sajnos az idő gyorsan telik. Ideje kezdenünk magunkkal valamit.

- Megvannak még azok a vörös tabletták? Amint látom mindjárt elájulsz a fáradtságtól. - közölte fagyos hangon.

- Meg, aha, ott vannak a ... - a mondat többi részét hangos ásítással nyomtam el. Letti halvány mosolyra húzta penge vékony ajkait, majd besietett a házba. Pár pillanat múlva két sötétkék, és két vérvörös bogyóval tért vissza.

- Sötétkékem is volt? - eszméltem fel.

- Azt hiszem hogy valami hangulatjavító, de elég erős. A feldobós-józanontartós-jókedvcsináló jó lesz mára? -kérdezte felvont szemöldökkel.

- Maximum agyhalott zombit csinál belőlünk, mint a lobotómia, de hakuna-matata. - vettem el tőle a bogyókat, és amíg gyönyörködtem bennük Gigi, úgy ahogy az Isten (vagyis Daniella) megadta lenyelte őket.

- Érzel valamit? - kérdeztem, miután én is a szervezetembe küldtem őket.

- Aha, aha, érzek.

- Mit? - kérdeztem tágra nyílt szemekkel.

- Semmit. - vihogott fel, majd én is vele nevettem. Kóros "leszaromavilágot" hangulatunk lett, de nem bántuk, hiszen már mióta erre vártunk.

- Indulhatunk az oskolába hölgyem? - nyújtottam felé a karom, majd összefonódva indultunk el a purgatórium felé.

Gina ma a szokásosnál is elvetemültebben vezetett. Egy pillanatra azt hittem ,hogy az általa diktált tempónak mindjárt "nein"-t mondanak a kerekek én meg kirepülők a szélvédőn. De nézd már! Mégsem...sikerült a hátsómon maradnom épen és egészségesen. Az osztályba érve még arra se vettem a fáradtságot ,hogy köszönjek vagy egyáltalán felnézzek. Ledobtam a táskámat a pad mellé majd lehuppantam a székembe ám azzal a lendülettel fel is pattantam ugyan is valaki dühös puffogásba kezdett ,hogy "Ember! Figyelj már..." és itt elakadt a szava mikor jobban szemügyre vett. Látta ,hogy elvetemülten fintorgok. Ki az és mi a jó büdös picsát keres a MI helyünkön?

Egy csajszi volt, egy vöröske.

Már ép készültem kirángatni és felrugdosni mikor Letti lépett mellém s lefogta emelkedő kezemet.

-Ne...- szólt rám tekintetével mire én némán visszaeresztettem mancsom az alapállapotába.

-Na halljam Vukk! Ki vagy és mit keresel a helyünkön?

- Hát... öhm... én csak...

- Te csak? Ajánlom hogy elfogadható magyarázatot adj, különben neked lőttek. - üvöltöttem az arcába, majd periférikus látással érzékeltem, ahogyan Letti a táskája felé nyúl, és lassan kitapogatja a pisztolyt.

- Azt hittem, hogy nem ül itt senki... - szánakozó pillantással mért végig minket, majd mikor meglátta, hogy kikkel is van dolga elnézést kérve odébb-vonaglott, természetesen az előttünk lévő padba, Márk helyére.

- A-a-a cicamica, az is foglalt. - vihogott a képébe Letti. - Amúgy is, ki vagy te, hogy csak így a semmiből arcoskodsz? - nevetett fel csengő hangján.

- Akkor áruld már el Drágám, hogy hova ülhetek...

- A földre. - kacsintottam rá, majd folytattam. - Nekem aztán édes mindegy, hogy hova, de jó messzire tőlünk, nem bírom a rókaszagot... - lepacsiztunk Lettivel, majd a tanári dohányzóba vonultunk, ahol Owens már várt ránk. Tőle nem megszokott lazasággal üdvözölt minket.

- Csaó lánykák! - ölelte magához Lettit.

- Öhm... tanár úr... ez most micsoda? - vigyorgott zavartan.

- Ja... hát semmi. - borvirágos arcán angyali mosoly terült el.

- Tanár úr, maga részeg? - kerekedett el a szemem.

- Mint a vöcsök! - vihogott fel, majd ráájult a kanapéra

-Oh ne. Most mit kezdjünk vele?- bökte oldalba Letti a térdével.

-Mi vagyok én, ápolónő?! Várj...Az. A francba! -terítettem saját vállamra szeretett tanárunk kezét majd hangosan jajveszékelve megemeltem, kivonszoltam a folyosóra és belöktem egy öltözőszekrénybe. Utána hajítottam egy doboz cigit majd rácsaptam az ajtót. Elégedetten poroltam le tenyeremet miközben visszatipegtem Lettihez.

-Gond megoldva. -mosolyodtam el. Ő elismerően biccentett. A vodkás cigi már ott virított a szájában s épp igyekezett begyújtani azt. Vörös ajkai selyem kelme módra olvadtak köré pecsétes védjegyét hagyván maguk után. Mélyet szívott belőle majd rám fújta a füstöt. Én mélyen magamba tüdőztem az édeskés vodka illatát. Összefutott a nyál a számban s nem is bírtam sokáig ellenállni a csábításnak, ám nem is kellett. Gina drágám már nyomta is a számba cigarettáját s egy úton meg is gyújtotta nekem. Jót csevegtünk a tanárokkal de ideje volt távozni. Útban az osztály felé oldalba bökött s figyelmeztetett ,hogy vigyázzunk ezzel az új akárkivel is. Beérve az osztályba megint csak szívenütő látvány tárulkozott

elénk: az új szuka Márk combjain lebzselt s közben nagyokat vihorászott az őt körülvevő férfitömeg közepén.

Ginának sem kellett több. Lassan öntötte el a méreg, látszott rajta, hogy másodperceken belül felrobban. Lassan kibújt a dzsekijéből, a kezembe adta, majd csábosan elindult Szerelme leigázott teste és elméje felé. Márk időben észrevette, vadul mosolyogni kezdett, ahogyan végigmérte Lettit. Barátnőm az ölébe ült, de előtte egy határozott mozdulattal kilökte a vöröskét onnan, bár szegény ribanc keze az említett helyen maradt. Hátradöntötte Márk fejét, majd hosszú, szenvedélyes csókot váltott vele, miközben én előpakoltam mindkettőnk cuccát és megigazítottam a kabátját a széke karfáján. A csók után Gina felfigyelt Vukk nyávogására, majd a ribancra nézve panaszos hangon felnyögött.

- Te már megint itt vagy? - hangosan ciccegett, majd visszatért mellém... illetve visszatért volna, ha Márk elengedi,

 de mivel ennek az ellenkezője történt, ezért vadul mosolyogva borult a nyakába és mélyet szippantott annak illatából.

- Khm... ne haragudj de... - cincogott Vukk.

- Haragszom, mert nem hagysz foglalkozni a barátommal.

- Ha elvehetném a kezem, akkor hagynálak. - vágott fintort.

- Te nekem ne fintorogj, oké? Nem őriztünk együtt disznót, sőt

nekem soha nem kéne erre az alja munkára szorulnom. Viszont a te szagodból ítélve... a lényeg, hogy soha nem leszünk haverok, úgyhogy vidd innét a bűzöd. - vihogott fel és én vele együtt nevettem a színfalak mögött. A csaj semmivel nem tudott visszavágni, ezért inkább dühösen elcsoszogott és hagyta kibontakozni a szerelmeseket.

Jól tudtam mit gondol rólunk de hol érdekel engem egy ilyen alattas lény problémája. Annak idején az én gondjaim sem érdekeltek senkit, simán feldughattam volna őket, senkit nem zavart volna. Senki nem kérdezte meg tőlem ,hogy "ugye jól vagy?" miután öten- hatan vertek szarrá. Senki nem kérdezte meg ,hogy vajon minden rendben van-e velem mikor sírva feküdtem a padlón könnyeimtől fulladozva mert eltörték a bordám. Mindenki elfordult mint ha nem lennék ott, mint ha nem látták volna. Engem sem érdekel azóta ,hogy ki mit érez pláne irántam. Aki lenéz az egyszer keservesen megbűnhődik miatta gondoljunk csak vissza Nikcsire. Már pedig ez a liba nagyon durván lenéz minket. Letti láncai hamarosan elszakadnak a bestia dühétől és én az első sorból fogom nézni az előadást sajtos kukoricával felszerelkezve. Már alig várom.

Észre sem vettem, hogy Gigi belépett az aurámba, sőt, már a szokásos reggeli kávéját issza, miközben a padon ülő Márkkal beszélget. Mire feleszméltem, már becsöngettek, és az osztályfőnök vigyorogva közeledett felénk.

- Lányok! Ki tette be Owenst a szekrénybe? - érdeklődött kedvesen, mire én rideg hangon válaszoltam.

- Én. De jobb lenne, ha szólna a dirinek, hogy ez így nem mehet tovább. Mi az, hogy piásan járkálnak be? Hogy füvet szívnak szünetekben? Mégis kinek képzelik magukat, az Atya Úr Istennek?

Láttam, hogy közbe akar szólni, de nem hagytam.

- Nem fejeztem be! Tizenéves létemre kifinomultabb vagyok, mint ez az egész patkánytanya együttvéve! Tűrhetetlen ez az egész, mondja, maga jól érzi magát? Ezt szokta meg? Hogy lopnak magától a diákok? Hogy leköpik, amikor csak tehetik? Ugyan már tanár úr, ezt ön sem gondolja komolyan...

- Hát... igaza van... - szólalt fel hümmögve.

- Kommentárt nem kértem. Vissza az asztalához. - mutattam az ujjamat az említett tárgy felé, majd kerekded szemekkel, meglepődve elsétált, majd engedelmesen leült és csendet teremtett a teremben. Rávigyorogtam Lettire, aki egy papírlapot csúsztatott elém, amin gyöngybetűkkel ez állt:

"Ugye van kedved ma este egy kis féregirtáshoz?"

Válasz képen végighúztam mutatóujjamat vörös ajkain majd a rögtönzött tintával a padra

firkantottam az én szedett-vetett betűimmel a "persze" szót.

Az óra további részét tervezgetéssel töltöttem míg Letti helyettem is figyelt habár ő már jócskán tudta az órán elhangzottakat. Ahogy kicsöngettek egy levegővel darálni kezdtem neki:

-Tehát kell a pengés dobozom, tű, cérna, öngyújtó, kerozin, egy ásó meg gumimaci és kell még egy ka...- itt elharaptam a mondatot, pontosabban Gina fogta be a szám. Nem beszéltem hangosan, senki sem hallhatta meg. Vagy még is? Márk hátra felé fordulva bámult rám, még a száját is nyitva felejtette.

-Csak nem gyilkolni mentek?- tette fel gúnyosan a kérdést mire mindkettőnkben megfagyott a vér.

-ő. Nem! Csak... Letti?- néztem rá segélykérően.

- Csak az esti horror nézés részleteit tárgyaljuk, Liz idézett nekem egy filmből, amit már régóta meg akar mutatni... csatlakozol? - nézett rá csábosan, miközben átkarolta szerelme nyakát.

- Nem hiszem, próba lesz, gyertek inkább arra. - szólt nagyot nyelve. Csak nem fél talán a horrorfilmektől? Kis édes.

- Csak nem megijedtél egy kis horrortól? - csókolta nyakon Gigi.

- Nem, dehogy, de még sosem voltatok. - mosolygott zavartan.

- Majd talán máskor, ma csapunk egy csajos estét, ha nem bánod. - mosolygott Letti, majd a büfé felé vettük az irányt.
-Á. A csajos esték már uncsik- fújtam fel dúrcásan az arcom. Letti nem értette ,hogy most miért zavartam össze a dolgokat hiszen már épp sikerült kimagyaráznia de őszintén szólva én magam sem. Tényleg... Ezt mi a francért mondtam?!

A... Akkor hát muszáj lesz velünk tartanod a horrorra.- Adta a mindent megoldó választ Letti.

De jó. Így nem lesz csajos este hanem csajos meg pasis. -tapsikoltam vígan mire Márk szabadkozni kezdett de Gigivel szemben alul maradt na meg a "kussolj és tedd amit mondok" csapdájával szemben is.

Tehát este hármasban megyünk mozizni amiből még nem tudom ,hogy hogy lesz öldöklés.

Ahogy becsöngettek s Márk vissza indult Letti berángatott a mosdóba ,hogy átbeszéljük a dolgokat.

-Most mi lesz? Minél előbb meg kell ölnünk ezt a prémes kis problémát.

-Ha? Ja! Vukk! Hát igen, ma kéne.

- Ma is fogjuk...

-Hogy ha elígértük magunkat moziba? Gyanús lenne pont ma lemondani a programot mikor egy osztálytársunk rejtélyes módon megszűnik létezni...

-Használd már az eszed ,könyörgöm! Én elmegyek a filmre ám téged nem eresztenek. Kinyírod a rókát míg mi édes kettesben élvezzük

a Halálos Hallgatás által nyújtott rémületet.

-Zseni vagy, mondtam már?

- Tudom, hogy zseni vagyok, de te eddig nem tudtad, és olyan jó hallani, hogy kimondod... - vigyorgott, majd visszarángatott a terembe, ahol csak Márk pakolászott egyedül.

- Hát itt meg mi történt? Levetted a cipődet? - néztem nagyon, mire Letti oldalba bökött.

- Hazaengedtek az utolsó négy óráról... - sóhajtott, majd közel húzta Gigit magához.

- A többiek ilyen gyorsan elsprinteltek? - kérdeztem.

- Aham, mint a kis mérgezett patkányok. - mondta, mire mindketten nevetésben törtünk ki, szegényke nem értette hogy min.

Nekünk ez csak jó hír. Én most kitalálok valami elfogadható magyarázatot ,hogy miért nem megyek velük oda ahova készülnek suli helyett s ez alatt az idő alatt beszerzek egy- két apróságot az esti mészárlásra. Imádom mikor Gina olvas a gondolataimban. Meg sem kellett szólalnom ő már neki is kezdett az "Ó de kár ,hogy neked már menned kell" mondatba miközben Márkba karolt. Partnerre talált a színjátéka.

-Igen, sajnos Naomi elég hisztis ha megváratom ám ti érezzétek jól magatokat, bármit is fogtok most csinálni. Ja és az este sem biztos de még meglátjuk.

-Oké, szia.

-Sziasztok! Rohantam ki az ajtón ám még hallottam ahogyan Letti felteszi az ,,És most mihez van kedved?" kérdést néha szerelme ügyeletes helyettesének.

szóóval. ez egy elég hosszú fejezet lett, remélem mindenkinek elnyeri a tetszését. :) és most pár info : kedvenc szőkeségetek nyaral, méghozzá Balcsin a szerelmével, szóval egy hétig én tartom a frontot.  az augusztus nekem kicsit húzós lesz, meg szerintem Lizának is, szóval lehet, hogy csak másfél hetente lesz rész :/ pótvizsgázom, meg keresztelőre megyek, meg ideoda segédkezek, szóóval... :/ hát ez van, de megpróbálok minnél többet itt lenni.
mielőtt még elfelejtem, pestiek, és pest környékiek : 11-én a Dürerben lép fel a barátom zenekara, a Naked Lies. rockbanda, a 80-as évek stílusában nyomják, tehát Mötley, Guns, stb. akinek még nincs programja arra az estére annak bátran ajánlom :) hozzatok haverokat, barátnőt, stb, én biztos ott leszek :)
a beugró 600 ft, és 16+os a buli, szóval aki még nem töltötte be, az találjon ki valamit, de megéri eljönni, mindig nagy bulit csapnak :)
RÁKKENDRÓLL!
pusz nektek ~

itt a FB esemény, bővebb tájékoztatás : http://www.facebook.com/events/169515083183252/
és jelölni még mindig ér : Letti Cottoncandy, Eliza Sipos
ha esetleg feltenném üziben a kérdést, hogy kivagyésmitakarsz? akkor csak írjatok annyit, hogy káosz :'D
pás~