XI. Búcsú

„Fájdalmas az elmúlás, ha nincs lehetőséged elbúcsúzni”

Eső... valamilyen megmagyarázhatatlan módon számomra az eső nem a rossz időt, hanem a megnyugvást jelenti. Esős időben minden olyan szürke, olyan jelentéktelenül értéktelen, mint az életem. Az eső nekem olyan, mint másnak egy mély lélegzet, egy érintés, vagy egy érzés. Szeretek az esőben sétálni. Olyankor senki sem látja ha sírok. Elmossa a fájdalmat, a csalódást, új reményt hoz, mikor egy kiadós eső után végre kiderül a nap. Hirtelen ötlettől vezérelve összeeszkábáltam egy gyors sms-t Lizának, amiben közöltem vele, hogy mennyire fúj a szél a sziklán, eláztam, és hogy miatta maradtam eddig életben. Közöltem vele, hogy ő volt az egyetlen igazi barátom, és hogy ne keressen többé feleslegesen, mert nem fog megtalálni. Erőtlenül felálltam, és behajítottam a telefonom az óceánba. Akire most szükségem volt, és akit magam mellett akartam tudni... nos... nem telefon kellett, hogy hívjam.

- Segíts örök kárhozatra, kérlek... - suttogtam a sötétbe, és bár nem hallottam a saját hangom, tudtam, hogy ő mégis meghallja majd, és segít nekem meghozni egy olyan döntést, ami az egész életemre kihat majd, a barátaimra, a családomra.

Az öngyilkosság azt hiszem hogy méltó pecsét lesz, mikor lezárom életem borítékját.

- Miért? - ezen kívül semmit sem szólt. Ült, és figyelt, ahogyan mindenre rájövök.

- Az életem egy csalódás, egy hazugság. Semmit sem ér. Elenyészik, mint a gyönge, napsugár egy hűvös, tavaszi reggelen, ami még a tél hidegébe kapaszkodik.

- Mért engem hívtál?

- Ott voltam mikor meghaltál. Rád van szükségem.

Melletted soha sem féltem, és hogyha velem leszel többet nem is fogok. Kérlek, maradj velem.

- Kislányom... - kisepert egy vizes hajtincset az arcomból, és biztatóan mosolygott rám.

- Fájni fog? - kérdeztem szipogva.

- A halál nem fáj. Az élet kínozza meg az embert. Könnyebben elragad mint az álom.

- Biztonságban vagyok, amíg fogod a kezem.

Mély levegőt vettem, és engedtem, hogy az édes elkeseredés betöltse a lelkem. Hát íme, így múlok el. Életem virágja még azelőtt elszárad, és jobb létre szenderül, mielőtt igazán virágba borulhatott volna. Íme, így múlik el minden fájdalom, így ér véget minden szenvedés és kín, ami miatt döntésem megváltoztathatatlan. Itt halok meg, ahol oly sokan előttem.

- Biztos vagy benne? - kérdezte Apa

- Ennél biztosabb még semmiben sem voltam. - megszorítottam a kezét, majd egy hatalmasa léptem előre, a semmibe. AZ utolsó pillanatban valami megrántott és hátra estem. Kis test roppant alattam majd tulajdonosa kétségbe esetten átölelt mind a négy végtagjával és sírva a fülembe kiabálta:

-Ne hagyj itt!

-Liza!- nagy nehezen álló helyzetbe küzdöttem magamat, minden mozdulat kínzott.

-Ne tedd. Miért teszed ezt? -ölelte a nyakamat.

-Tudod drága, mindig is kiegészítettél de egyszer el kell engedned a kezem.

-NEEM!- toporzékolt hevesen de én lenyugtattam s magamhoz öleltem.

*Liza*

-hiányozni fogsz-súgta a fülembe majd teljes erőből ellökött magától. Nem volt időm felállni. Gina a szirtnek iramodott s már elrugaszkodott volna mikor szemem sarkából egy árnyékot véltem felfedezni. A szemem nagyra kerekedett s a következő emlékem ,hogy Márk hasonfekve szorítja Letti kezét akit csupán az a kar tart vissza attól ,hogy a hullámokba vesszen.

-ERESSZ!- ordította de addigra már ketten fogtuk.

-Nem Letti! Soha nem foglak elengedni...mindennél jobban szeretlek! -csordultak ki Márk könnyei majd nagy lendületet vettünk és felhúztuk másik felem vékonyka testét.

-Ezt nem értem...

- Csssss. Ne beszélj, csak ölelj át- szorította magához Gigit aki némán karjaiba zárta őt.

*a jelenben*

Némi késéssel érkeztem a Mignon Mániához ahol kettesben vártak rám.

-kis hülye-vigyorgott hevesen letti majd kitépte a hajamban maradt fésűt és messzire hajította.

-ma még nem ittam kávét -pislogtam a hajkefém után.

-erre épp megfelelő a drága kávéház ami előtt állunk...nem gondolod? - rúgta be az üvegajtót.

- Óó. Őő. Igazad van-libbentem be nagyot ásítva majd követett Márk kezét szorongatva.

Csak a szokásos dolgokat tárgyaltuk jó pár pohár kávé társaságában.

Már majdnem a sarkunknál jártam két jól megpakolt Mignon Mániás szatyrommal mikor egy mentő hangos szirénázással süvített el mellettem.

eleinte nem tulajdonítottam neki jelentősséget de mikor az utcánkba fordult megsietettem lépteimet. Befordultam és... a mi házunk előtt állt. A földre ejtettem a szatyrokat majd eszeveszett tempóban rohantam egész a kapunkig ahonnan két közmunkás hozta hordágyon anyut. Apa és Naomi egymásnak borulva sírtak.

-ANYA?!- rohantam mellé de az egyik mentős félrerángatott.

-ERESSZEN EL!MI A FASZ FOLYIK ITT?! MI A...-kapálóztam eszeveszetten majd mikor megláttam ,hogy a hordágyat a mentő helyett a halottas kocsiba tolják elnémultam. Patakokban ömlöttek könnycseppjeim és egész kis tócsában kezdték áztatni alattam a betont.

-mi történt?!- rántottam meg apám vállát könyörtelenül.

-Linett kiesett az ablakból takarítás közben és nyakát szegte... Sajnálom kincsem.

- Sajnálod? SAJNÁLOD?! Még, hogy sajnálod te képmutató, önelégült faszfej! Miért nem figyeltél rá soha? A te hibád. Látni sem akarlak titeket...

Három napja voltam már a szobámba zárkózva. Nem ettem, nem ittam, csak feküdtem a csendben.

Kopogás. Három egymást követő, lassú aztán az előtte álló személy az ajtóba rúgott.

-Letti!- küzdöttem el magamat az ajtóig. Belépett majd leguggolt elém és magához szorított. Csak ő érezte át, csak ő tudta milyen elveszíteni a legfontosabb embert az életedben.

A temetést kéz a kézben álltuk végig. Sírtam, bőgtem. Mikor felkeltem anyu sírkövére borulva feküdtem. Nagyon sötét volt. Letti a mellettünk lévő síron ült és cigizett.

-Gyere kincs, már hajnali kettő is jócskán elmúlt és nagyon hideg van. Aludj nálam.

-Erőtlenül karoltam belé majd kivezetett a temető macskaköves járdáján.

Gondolataim csak Anyu körül forogtak, az agyam szüntelen pörgött, mint egy vetítőgép. Mint egy könyörtelen vetítőgép, amely azt akarja elérni, hogy soha ne felejtsem el őt, mégis a legszörnyűbb oldaláról mutatja a történteket. Letti szobájába érve újfent a padlóra rogytam, és az ott figyelő antik perzsa szőnyeget kezdtem el áztatni, aztán hirtelen vége lett. Mintha semmi sem történt volna. Mintha minden a régi lenne. Álmodnék?

A kapun belépve a szokásos kép fogadott. Anyu kertészkedett, Naomi a medencében süttette magát, amíg Apu épp beállt a kocsibejáróra. Vidáman integettek nekem, de rajtam hirtelen egy szörnyű érzés hatalmasodott el... változott a kép.

Tél volt, hideg. Fáztam. Nem tudtam hol vagyok. Futni kezdtem. Nem tudtam miért, nem tudtam hová. Csak az utat néztem magam előtt, kitaposatlan volt, havas. Futok. Üldöznek. A nevemet kiáltják. Hátrafordulok, de egyből megbánom. Hasra estem valamiben. Visszamászok. Egy sírkő. Mellette egy másik. Ez egy temető? Bizonyára. Letti neve... Márké... Anyu... Naomi... Dancsi... Danny... mindenki aki valaha fontos volt nekem itt fekszik. Nem maradhatok itt. Muszáj tovább mennem. Újból futásnak eredtem, majd egy gödörben találtam magam. Ahogy próbálok kimászni az itt figyelő sírkövön a saját nevemet találom, majd megérzem, hogy valaki kemény földet dobál rám, majd elsötétül minden. Meghaltam?

Sikításra ébredtem. Szólni akartam Lettinek, hogy kussoltassa el a zenéjét, aztán megéreztem a hideg kezét az arcomon.

- Liz, nyugi, nyugi, nincs semmi baj... lázálmok. Ó hogy baszná meg... fuuu. Hozok valami gyógyszert, és hívom Dancsit. Shh, nyugodj meg Kincs...

Már értem. Én sikítok. Lázálmaim vannak.

Mi jöhet még?

Lettit fél órán belül láttam viszont, bevonszolt a koporsójába, és annyi takarót terített rám, hogy azt hittem összetörök a rám nehezedő paplanok súlya alatt. Dancsi rá öt percre érkezett. Teletömtek mindenféle bogyóval, és aludni küldtek. Tervük sikerült, és én az álmok világának kellemesebbik fertályán találtam magam

*

Aggódtam Liziért. Nagyon aggódtam. Én már ezerszer túléltem ezt, és bár mindegyik fájdalmas volt, az évek során meg tanultam vele együtt élni. De Ő... Annyira törékeny, sebezhető ezekben a dolgokban. Linett volt az egyetlen, aki iránt valós szeretetet érzett, kötődött hozzá, de hiszen rajtam kívül ki nem kötődik az édesanyjához? Nem egoizmusból, de Liz örülhet, hogy még mindig nyitott a segítségem felé. Én mindig egyedül voltam. Nyújtották felém a kezüket, hogy felsegítsenek a padlóról, de én ellöktem őket, és a magányba menekültem, ahol az emlékek, mint egy nagy tölgyfa egy forró nyári napon a fejem felé nőttek. Nem volt menekvés. Az agyam az emlékeimet mint egy rossz vetítőgép folyton folyvást lejátszotta nekem, újra, és újra, majd mikor már elég erőt éreztem magamban összetörtem ezt a vetítőt, és megnyíltam. Megnyíltam? Nem, ez nem a megfelelő szó. Megtanultam, hogy ami nem öl meg, csak erősebbé tesz, és megtanultam, hogy amíg élek a fájdalom hű útitársam lesz, csak úgy, mint az árnyékom. Három szóban össze tudom foglalni, hogy mit tanultam az életről : mindig megy tovább.
Gondolataimba mélyedve egyensúlyoztam a koporsó szélén, majd halk nyöszörgés vonta el a figyelmemet ezekről.
*- Liz? Liz, ébren vagy? - ugrottam a hatalmas takarókupacra, ami egy kis testet takart
*- Gigi... annyira fáj - sírta el magát, majd ledobva a paplanokat a nyakamba szökött.
*- Tudom, Kincs, tudom... - vigasztalóan simogattam a hátát, majd elnézést kérve a pincébe vonultam, hogy felkutassam azt az apu által rám hagyott kábé harminc üveg 12 éves skót whiskyt, ami talán enyhíti a szenvedésünket, legalábbis jobb kedvet csinál.
*Kutatásom sikerrel járt, még azt az emlékekkel teli ládikót is megtaláltam, amiben az összes tárgy, legyen az fénykép, vagy egy koncertjegy a múltunkra utal.
*Bár hosszú évekkel ezelőtt még ketten alig bírtuk levonszolni, és elrejteni, most mégis könnyedén belepakoltam a piásüvegeket, és halkan dudorászva szökdeltem fel a lépcsőn, egészen addig, amíg..
*-tudom azt ígértem, hogy nem jövök többet de ez most nagyon fontos Letti!
-Dávid-csúszott ki a kezemből a láda majd hangos zsibajjal végigcsúszott a lépcsőn. Nem érdekelt, csak egykori kedvesem gyötrelmes, megpihenni vágyó arcát vizslattam.- Mi baj? Nem festesz túl jól...
-Hisz halott vagyok- kamu mosoly- csak figyelmeztetni akarlak. Nagy baj készülődik Drágám, nagyon nagy baj! Ebből még te sem tudod kihúzni magatokat.
-Baj? Miféle baj? Miről beszélsz- léptem egy lépcsőfokkal lejjebb. A szemében határtalan aggodalom csillogott. Át akartam ölelni fakó látomásom ,hogy vigasztaljam de erre sajnos nem volt mód.
-Rossz árnyak követnek titeket. Hármótokat.
-Hármunkat? - Dancsira és Lizire gondoltam.
-Nem, Márk és Liz. Jut eszembe. Üdvözli az anyukája.
Semmit se értettem. Mi lehet az a nagy baj ami Márkot, engem és Lizit fenyegeti. Mire szólhattam volna már eltűnt. Remegő lábakkal küzdöttem fel magamat ismét a lépcsőn, be egyenesen a szobámba majd némán adtam át az üveget Kincsnek.
-Mi történt? Ne mond ,hogy semmi.
-Nem számít. Anyukáddal minden rendben. Azt üzeni ,hogy maradj erős.
Liz arca 
*döbbenetből örömbe váltott majd mosolyogva beleivott az üvegbe. Jobban tartottam nem elmondani Dávid üzenetét, nem akartam ,hogy aggódjon. Kíváncsian húzott a ládához.
-Ez mi? - kopogtatta meg a fedelét. Én felnyitottam és sorra mutogattam neki az emlékeimet őrző, jelentéktelennek tűnő ám az életemnél is fontosabb tárgyakat
Elsőként egy pengetőt emeltem elő.
-Dávid tanított meg gitározni és ezt a halálfejes húrtépőt adta motivációként- mosolyogva forgattam meg ujjaim közt az apró kis tárgyat majd félretettem és kihúztam egy régi módi kézitükröt.
-Ez mi? Nagyon szép.
-Apától kaptam a harmadik szülinapomra. Akkor még nem becsültem igazán de még is megtartottam. Biztos varázslat védi- kacsintottam sejtelmesen ő pedig elhitte a babonát.
-Ez a koncertjegy Dávidék első fellépéséről ez a takaró, pedig a rémálmodó korszakomból van. Apu slusszkulcsai, mindig azzal játszottam ,hogy reggelente eldugtam őket mikor sietett, de sosem szidott le. Mindig megtalálta őket. Ezen a fényképen Dávid van.
-Ó.- vette át Liz- Nagyon helyes volt. Kicsit olyan, mint Márk.
-Igen, egészen hasonlítanak.- kutattam tovább a ládában- A mesekönyvem, az első magas sarkúm és pár töltény, amiket tőled kaptam hetedikben.- lecsuktam a fedelét. A szemeim bekönnyeztek.
-Édes- bújt az ölembe és magamhoz szorítottam.
-A múlt egy nagyon fájó démon, de engem démonirtásra edzettek a pokolban.
-És nálam van ezüst karó-mosolygott.

Mikor visszaaludt 
kimentem az erkélyre elszívni egy szálat. Vak sötét volt de én ezt élveztem.
-Dávid, kérlek, gyere elő!- És előlépett az egyik oszlop mögül.- kérlek mond el mitől kell tartanom.
-Jaj Drága, tudom ,hogy bármennyire is távol akarlak tartani a veszélytől te annál inkább teszel rá. Ha elmondanám, sem tartanál tőle.
- Ch. Túl jól ismersz. - fintorogtam egyet. Utálok kiszámítható lenni.- Talán még is érdekelne.
-Meg fognak támadni de nem téged. Te csak védeni fogod azokat, akiket szeretsz ám még is a te hátadon fog legnagyobbat csattanni az ostor. Hamarosan vége lesz a játéknak és abból a szabad kismadárból, aki vagy kalitkához szögezett kanári lesz. Persze te még akkor is hűvös maradsz. Kiutat találsz de a halál, kedvesem egyenesen hozzám röpít. Nemsokára átölelhetlek.
De bármennyire is, fájó a hiányod én még is inkább azt szeretném ha még sokáig maradnál a földön. Kérlek légy óvatos. Hagyd veszni őket.
-Igazad volt, ezt tényleg nem fogom megtenni, soha, semmi kép sem. Inkább én!
-Igen, számítottam rá. Ebben az esetben... Én itt várok rád. -veszett bele sziluettje az éjszakába
Menyasszony voltam. Gyönyörű, hófehér ruhámat méterekkel húztam magam mögött a mező százszorszépein. Márk várt a túloldalon, kezét zsebrevágva az ő laza eleganciájával. Rámosolyogtam majd megindultam felé, de a föld kettényílt köztünk. Elfordult és elrohant én, pedig torkom szakadtából könyörögtem utána, hogy ne hagyjon itt. Ekkor a lábamat forróság árasztotta el. Patakokban folyt körülöttem a vér, le a szakadékba. Térdig feláztatták a ruhámat, míg nem engem is belemostak a mélységbe.

Fulladozva ültem fel. Liz egy nagy tál müzlivel röhögött a mesecsatorna előtt.

Csak álmodtam. Ó Sátánom! Remegő lábakkal másztam ki a koporsóból s kis társam ragyogó szemmel, teljes puccban vágódott nekem.

-Végre! Igyekezz a készülődéssel, Márk már vagy ezerszer hívott. Át kell mennünk hozzá, mert ma van az anyukája szülinapja.

Minden annyira zavaros volt te megjátszottam a "minden rendben"-t míg a házuk elé nem rétem. Valami keserű íz kezdett terjengeni a számban.

-Biztos bemenjünk?

-Torta Gina. Torta!

Nagy zsibajjal és szeretettel fogadtak minket a nagycsalád tagjai. Kisöcsi, anyu, nevelőapu, Drágaság.

Bár a hangulatom felhőtlennek mutatkozott, legbelül ordítottam. Az ilyesfajta álmok esetemben mindig nagy jelentőséggel bírtak, és bár Dávid halála előtt nem tulajdonítottam semmi jelentőséget nekik utána megbecsültem, és kielemeztem mindent, amit álmodtam, és mai napig ezt teszem. A tegnap esti viszontlátás habár örömöt okozott sok aggodalmat hagyott maga után. Mi fog történni? Miért fogok meghalni? Kiért fogok meghalni? Melyik döntésem bizonyul majd rossznak, és honnan tudjam majd hogy mi a helyes? A kételyek belülről kezdték marcangolni labilis elmémet, és azt hittem összeroskadok a rám nehezedő terhek súlya alatt. Egészen addig, amíg át nem ölelt, meg nem csókolt, és nem súgta a fülembe, hogy különlegesen szép vagyok ma.

- Ne nyáladzatok már emberek, itt kicsik is vannak! - fogta be Liza Tomi szemét, akit újonnan kaparintott meg, mikor az heves mutogatással, és gőgicséléssel vergődte át magát Liza karjaiba.

-Tom, menj be a gyerekekkel a nappaliba! Siess!- lépett zaklatottan a konyhába Márk édesanyja s erre mind megindultunk az említett helyiségbe. Márkék ketten kint maradtak. Sokáig időztünk a nappaliban, míg végül egy mély férfihang feldúlt káromkodása szelte ketté a szobát.

-Mi a...- rohant ki Márk nevelőapja s én Lettivel követtem. Egy nagydarab, izomhiányban nem szenvedő, tetovált, bőrfejű, undorító alak csapkodott az asztalon heverő iratok között majd idegesen lökött bele szegény asszonyba, aki ledermedt a félelemtől. Márk rohant neki és ütlegelni kezdte.

-Takarodj a picsába te vadállat, ne merj az anyámhoz nyúlni!

-Húzz innen seggdugó- vágta pofon Márkot. Liz felsikkantott.

-Hej! Nem tudom ki vagy vagy ,hogy mit akarsz de ha ezt még egyszer megismétled tövestül szakítom ki a karodat a hájas testedből és egyenesen a

seggedbe küldöm!- lépett elé Letti könyörtelen tekintetével s titkon már a revolverét fogta a táskájában.

-Nocsak. Milyen kis tüzes itt valaki- vigyorodott el a férfi majd hátrált egy lépést-, ha nem fizetitek a jelzálogot egy héten belül magam cibállak ki innen

Titeket és mehettek a csövesekhez.- mutogatott ujjával.

-jelzálog- vonta fel szemöldökét Gigi- még is mennyi?

-egy milka és csak kézpénzben.- kuncogta.

-Kifizetem...

-Nem! Letti mit művelsz? Ne félt minket ettől a seggfejtől, majd megoldjuk!- Ekkor az idegen a falnak szegezte Márkot és az arcába sziszegte:- Már

pedig jobb ha elfogadod a szivike ajánlatát.

-Letti kicsim!- Fordult felé Márk anyja.- Tisztában vagyok vele ,hogy ez hatalmas segítség és nincs jogom ezt kérni tőled de ha ezt meg tudnád tenni

értünk...

-Holnap megkapja a pénzét Mr.Vadállat, ugyan itt, délután háromkor.- Azzal a betolakodó végre, némi fenyegetődzés után elment.

Bonyodalom. Esküszöm hiányzott már. A család a nappaliba vonult, majd előszedtem a táskámból a kötszert, és a betadin-t aztán a fürdőbe vonultam

leápolni Szerelmem felszakadt szemöldökét. Ellentmondást nem tűrő hangon a mosógépre ültettem, és remegő kézzel fertőtleníteni kezdtem az előbb

említett területet. Márk hangosan sziszegett, majd miután lefogtam a kezét beletörődött, hogy ezt el kell viselnie.

- Drágám... Biztos vagy te ebben, hogy...

- Most csak fogd be. Ti vagytok a második családom, teljesen biztos. Ugyan, egy millió, az mi nekem? - mosolyodtam el.

- Nekünk nagyon is sok! Letti, nem kérhetem, hogy ezt tedd meg, de...

- De meg fogom! - a dühtől véletlenül erősebben nyomtam a szemöldökére a fertőtlenítős kendőmet, és Márk ellökte a kezemet.

- Basszus Letti! Nem lehetne finomabban? - förmedt rám. Megijedtem.

- Ne haragudj... Kérlek, ne haragudj... - suttogtam, majd a földre rogytam, és sírni kezdtem. - Nem hagyom, hogy még egyszer bántsanak, érted? Egy

ujjal sem fog hozzád érni többé... - könnyeimtől nem láttam, hogy mi történik, csak azt éreztem, hogy felrángat a padlóról, és a helyére ültet.

- Te ne haragudj... nem akartam így ráordítani...

- Nem haragszom. - simogattam meg az arcát. - Ismerős érzés, stressznek vagy kitéve, méghozzá nem is kicsinek. Érthető hogy hamar kiakadsz. -

magamhoz öleltem. Márk olyan erővel szorított magához, hogy azt hittem összeroppanok, de ezen túl mégis jól esett ez a túláradó szeretet. Ott, abban a pillanatban megígértem magamnak, hogy soha, de soha többé nem engedem, hogy bántsák a szeretteimet, megvédem őket, még hogy ha az életemmel kell is fizetnem a biztonságukért. Megfogadtam, hogy ha a halál árnyékának völgyében járok is az utolsó lélegzetemig harcolni fogok értük. Azokért, akik a világ minden kincsénél többet jelentenek számomra. Értük kelek minden reggel, és az épségükért fohászkodva fekszem le minden este. Nincs olyan mennybéli csoda amiért veszni hagynám őket, és nincs olyan pokolbéli kín ami miatt elfutnék a sorsom elől. Értük érdemes élni.

- Azt hiszem kell még egy kis fertőtlenítés. - húztam el a szám Márk vérző sebére nézve.

- Csak azt ne... kérlek... könyörülj! - nézett rám, mint egy szomorú kiskutya.

- Muszáj Kincs, muszáj... hidd el nem erőltetném, de nem akarom hogy valami komolyabb legyen. - mosolyodtam el biztatóan, majd elfelejtve mindent, szórakozottan kezdtem el kutakodni a táskámban, míg nem a fél tartalmát kipakolva jutottam el a fertőtlenítőig. Újfent mosolyogva fordultam hozzá, majd elakadt a lélegzetem. Márk a szemközti falhoz hátrált, mikor meglátta a legkedvesebb szülinapi ajándékomat. A revolvert.

-Ez...ugye nem igazi?- Áldom a sátánt színésznői tehetségem miatt. Elkezdtem megjátszani, hogy ez teljesen hétköznapi dolog.

-Ja ez? Már hogy ne lenne? Meg is van töltve - pörgettem meg az ujjam körül mire Márk maga elé kapta a kezeit.

-Ez nem veszélyes? - ekkor elkomorodott a tekintetem. - Nézd... Profin kezelem, bízz bennem. Ne hidd, hogy nem merném használni. Előbb majdnem

Ledurrantottam azt a góliátot annyira féltettelek.

Ekkor Márk nyugodtan kifújta a levegőt. Megkönnyebbült, hogy ez csak az ő védelmét szolgálja.

-Bevallom kicsit megrettentem de örülök ,hogy ilyen nyugodtan kezeled. Mellesleg nagyon szexi vagy vele- vigyorodott el majd én is követtem példáját.

Ekkor tudatosult bennem, hogy ő nem vet meg. Ugyan azok a dolgok játszódnak le benne, mint bennem, nem fél egy kis vérontástól. Megnőtt a bizalmam az irányában. Oda léptem hozzá és szorosan magamhoz öleltem.

- Este még beszélünk erről. - súgtam a fülébe, majd mint aki jól végezte dolgát visszapakoltam mindent, és kézen fogva kisétáltunk a fürdőből. Márk

Anyukája eközben letette a kicsit aludni, és a szülők már bőszen iszogattak Lizivel karöltve a konyhában.

- Még egy kört? Oh gyerekek, kértek ti is? - mosolygott idiótán Tom, és két poharat vett elő.

- Whisky? - kérdeztem.

- Jack barátunk. A jókedvfelelős. - vigyorgott Liz.

- Eggen, egy régi kedves ismerős. - válaszoltam hasonló intenzitású mosollyal, majd elnézést kérve kimentem a kocsihoz, és behoztam azt a pár (PÁR? ÚGY ISMERTEK HOGY CSAK PÁR ÜVEG VAN NÁLAM?) kerítésszaggatót, amit az ilyen helyzetek végett tartok magamnál.

Az este végére mindenki hullarészegen tántorgott, és csak nekem nem sikerült berúgni… hullajó, megint játszhatom a detoxtündért. Lizával, és Katával (Márk anyukájával) elég könnyű dolgom akadt, őket beültettem a kádba, és hagytam, hogy a szájfények állagáról, és a körömreszelésről diskuráljanak, majd hideg vizet engedtem rájuk, és átöltözve ágyba küldtem őket. Kata még elég fiatal, szóval akadt közös témájuk bőven. A fiúkkal már nehezebb dolgom akadt, főleg mikor Tom elkezdte ecsetelni, hogy a régi Playboy újságok címlapjain még borotválkozatlan nők szerepeltek, akkora hónaljebekkel hogy azt még Chewbakka is megirigyelte volna. Benyomtam a fejét a zuhany alá, és Kata után küldtem. Drágaságom a Jackes üveget szorongatva feküdt a konyhapulton. Nem volt szívem felkelteni, de hát muszáj volt. Az emeletre érve az emlékek fojtogató nehézséggel zuhantak a mellkasomra, és igyekeztem nem Dávidot képzelni Márk helyére, holott őt is vonszoltam már fel ide, a különbség annyi volt, hogy őt félholtra verve. Vetkőztetni kezdtem, majd alsónadrágban hagytam, hogy elaludjon. Betakargattam, majd a szobájából nyíló erkélyre vonultam, a megmaradt whisky és cigaretta társaságában.