X. Örökké!

Elmentél, és magaddal vittél engem is. Aki itt maradt már nem hasonlít rám.

Az eső egyre hevesebben zuhogott, bőrig áztam, amíg elértem a kocsiig. A bőrülések hidegek voltak, mintha évek óta itt állna ez a csotrogány, üresen magányosan. A hazafele út rövid volt, útba ejtettem egy éjjelnappalit pár karton Marlboróért. Otthon lesz időm gondolkodni, minek fárasszam magam most ezzel?
Újabb csudimmudi nap, az én hiperszuper csilivili vattacukros mézesmázas világomban. Bravissimo Letti!
Haza érve csak kiscicám keserves nyávogása fogadott, bizonyára érezte, hogy baj van. Felkaptam őt, és egy nagy doboz fagyit, majd a szobámba vonulva enni kezdtem. Figaro elégedetlen hangot hallatott, mire kiengedtem, talán ma még visszajön. Előszedtem egy hamutálat, majd úgy döntöttem, hogy nikotinmérgezésben fogok megdögleni végre. Nem számoltam, de már a harmadik dobozon voltam túl, és a fagyi is elfogyott, mikor dobálni kezdték az erkélyajtót. Nem volt erőm lemászni, kinézni, és elordibálni magam, hogy az a valaki takarodjon haza, szóval tovább ültem a koporsómban Amadeus társaságában, és azért fohászkodtam valami felsőbb hatalomhoz, hogy ne aludjak el. Hát, íme, így kellett hogy végződjön, fájdalmasan, és lassan. Nem sírtam, csak szomorú voltam, mérhetetlenül szomorú.
Mire a nap első sugarai sejtelmes derengést hoztak a szobámba már nem is fájt annyira. Sőt, egész jól voltam. Magamnak próbálok hazudni? Inkább meghaltam volna, mintsemhogy fájdalmat okozzak Neki. Ő volt minden, amiért éltem, és ő lesz aki miatt majd meghalok, akár önkezem, akár mások által. Kár hogy nem Lizánál vagyok, ott találnék egy-két megbízható pengét, ami segítene jobb létre szenderülni, de miért? Mért gondolkodom ilyeneken? Nem éri meg… ez csak egy vita volt, lesz még száz, és százezer… nem. Többet látni sem akarom.
Lizára volt most szükségem. Nagyon is. Ugyanazt a szerepet töltöm be az életében, mint ő az enyémben. Ő tart féken, vele érzem jól magam, van múltunk, jelenünk, és jövőnk. Egy megmagyarázhatatlan kapocs van köztünk, ami soha nem fog elszakadni.
Érdekes volt a megismerkedésünk. Azt hittem, hogy új suliban új gyerekként mindenki utálni fog, megvetni, esetleg verni. Emlékszem az első napra, mintha tegnap lett volna. Féltem. Fura volt, hogy mindenki túl kedves hozzám. Az összes lány körém gyűlt, puszi-puszi, bemutatkozás, a szokásos nyálas, és felszínes érdeklődő szövegek. A dolog ott kezdett érdekessé válni, mikor megláttam a kis szőke tehetetlen lányt a padlón, könnyektől fuldokolva, összeverve, véresen. Aztán jött a csattanó. Amikor elkezdték magyarázni, hogy hogyan tegyem ártalmatlanná a lányt, akkor végképp besokalltam. A csaj két gorillájával felrángattatta szegénykét a padlóról, majd ütésre emelte a kezét. Nem is gondolkodtam, elkaptam, és eltörtem. Én voltam az egyetlen, aki kiállt érte, aki mellette volt. Elkísértem a dokihoz, aztán haza, és tulajdonképpen a legjobb barátnők lettünk, és ez az óta fent áll.

Köntöst kaptam magamra, összeszedtem az este folyamán szétdobált cuccaimat, és Lizáékhoz hajtottam.

Nagyon remélem, hogy egy brutális nyílt támadás áldozata lettem és nem megint valami lónyugtatót teszteltem Daniella Labor-Főtörzsmesternek. Mint ha beszorult volna egy acélbetkós a csigolyáim közé de talán még az sem fájt volna ennyire.

-Uahh- fordultam az oldalamra, valami nagyon hideg és még annál is keményebb felületen feküdtem. Csempe tán? Fordultam még egyet de addigra már a padlóra zuhantam.

-Azt a retkes!- Óbégattam kb. félméternyi esést követően. Nagy nehezen rávettem magam, hogy résnyire nyissam kába szemeimet. Mindenhol fehér csempe, csak ennyit tudtam kivenni majd hatalmas erőfeszítések árán, felültem s megvizsgáltam hollétemet. Daniella laborában természetesen. Ép a boncasztalról sikerült taknyolnom egy istenit. Valami titokzatos neszt hallottam a sarokban heverő wcpapír kupac alól. Még mocorgott is. Valami elcseszett labor patkány? Megfogtam egy üveg jódot (jó, na, kábultan nem tudja felmérni az ember a lehetőségeit), megközelítettem a veszélyzónát majd hatalmasat ordítva a kupacra ugrottam.

-Híjjá!

-Azt a faszom!- Ordított rám Daniella.- Ember, normális vagy?!

-Dancsi!- lihegtem majd leküzdöttem magam róla. Felsegítettem volna de olyan nagyon fájt a vállam, hogy inkább kihagytam a műveletet. Gyorsan sarkon fordultam de ekkor hírtelen elvisítottam magam és a rémülettől kibasztam a jódosüveget az ablakon.

-LIZA!- ordibált Daniella majd észrevéve rémületem tárgyát ő is felsikított.

-Gina- közelítettem meg a célszemélyt. Ott ült a vegyszeres pulton egy szál fekete selyemköntösben, kócos hajjal, smink nélkül egy kiszipolyozott csikken csámcsogva.

-Na végre, csaknem egy órája nézem ahogy fetrengtek.

-Te meg mit csinálsz itt?- ugrottam elé, kitéptem a szájából a cigaretta maradványt majd gyújtottam neki egy újat.- És hol a ruhád?

-Nem volt erőm felöltözni, veletek meg mi történt?

-Kipróbáltuk pár új szerzeményem- ült fel mellé Dancsi.

-Faszom Dancsi, soha többé nem veszel rá ilyenekre! Csak arra emlékszem ,hogy elloptunk egy targoncát és...nincs rajtad melltartó?- bámultam bele Letti köntösének dekoltázsába.

-Bugyi sincs, ha tudni akarod- vigyorgott halálian.

A fejemhez kaptam és megdörgöltem a homlokomat. Iszonyatosan fájt. A tegnapom teljes egészében kiszökött belőle. Csak Cindyre emlékeztem halványan meg arra ,hogy Gina és Má...MÁRK!

-Úristen? Mi történt köztetek?!- rángattam meg Letti vállát mire nyöszörögni kezdett.

-Mi...nem is tudom. Annyira elbaszott egy este volt.- Pont nektek nem kell elmesélnem azt az érzést, amikor az a szituáció áll fent valahol legbelül, mélyen benned, hogy nem tartanak többre egy féregnél. Nos valami ilyesmi érzés van bennem tegnap óta.

- Összevesztetek? – kérdezte Daniella.

- Aha… - nyögte ki bánatosan.

- Mért? Túl kicsi neki? – poénkodtam, hogy jobb kedvre derítsem, de a vicceim újfent nem találtak hallgató fülekre.

- Mindent tud. – sóhajtott.

- Mindent?

- Igen mindent. Aput, Tomit, Dávidot, hogy mi volt, és mi lesz ezután, mindent.

- Te elmesélted neki? – kerekedett ki a szemünk.

- Eleve tudta, hogy van valami, és van az a pont, amikor csak úgy akaratlanul kicsusszan az ember száján, és… - egy könnycsepp gördült végig az arcán.
- Szakítottatok baszker? - vágtam pókerarcot.

- Valami olyasmi. - húzta el a száját, mire Daniellával közrefogtuk, és szorosan átöleltük.

- Ezért este úgy bekúrunk, hogy... hogy... hát nem tudom hogy, de nagyon, annyi a lényeg. Letti kedves, csinálnál nekünk kávét? - nézett rá Daniella ellenállhatatlan pillantással.

- Aha, igen... adsz valami rendes cuccot? Mégsem mászkálhatok egy szál köntösben. - eresztett el egy halvány mosolyt.

Amíg Daniella valami Lettire illő, és stílusával egyező ruhadarab után kutatott addig én fecsegni kezdtem.

- Most hogyan tovább? Mi lesz veletek? Cindy halott, de az összes többi luvnyát nem nyírhatom ki, akinek bejön a Casanovád...

- Nem is kell kinyírni egyet sem. Legyen boldog a ribancokkal. Meg sem érdemelt igazán... hiszen ő egy középosztálybeli, állami alkalmazott család sarja, amíg nekem az összes felmenőm báró, nemes, esetleg herceg, pár király is akad nagyon régről... a pincében akad egy szőttes, 17. századi, Anyu nem rég bővíttette ki, már én is rajta vagyok. Azt meséltem hogy II. Bözsivel töltöttem az összes  általános béli nyaramat? Tőlem kapta a kutyáit, a Facebookon még közös képünk is van. - halványan elvigyorodott, de engem nem tudott megtéveszteni.

- Tényleg így gondolod, hogy nem érdemelt meg, vagy csak mondod, hogy jobban érezzem magam, hogy nem is vagy olyan rosszul?

- Azt mondom amit hallani akarsz, hogy ne tűnjek egy agyonmosott szarkupacnak. Bözsi amúgy nagyon aranyos, egy tündér. Majd bemutatom neked az összes angliai felmenőmet. - újfent vigyorgott. Eközben Daniella az ölébe dobott egy nagy lila ruhahalmot. Kicsit elhúzta kopott, fekete rúzzsal áztatott ajkait majd végül rákényszeríttette magát a felöltözés hosszú és macerás folyamatára. Csak nem 20 percbe telt mire az utolsó szalagot is megkötötte fodros ruházatán s közben részletes beszámolót adott nekünk az esti kalandjáról.

-Ah, ez a csávó el van cseszve! Én mondom neked-majd elharaptam a számat ,hogy még véletlenül se mondjam ki azt amire gondoltam, a "bezzeg Dávid" monológot. Csak az hiányzott volna még!

-Mi már józanok vagyunk-szúrt oldalba könyökével Dancsi.

-Igen! Tudom mi lesz a teeeeerv! Kora reggeli alkoholizálás!- tapsikoltam okosságom tiszteletére.

-Drága...már negyed három.- sóhajtotta Letti de láttam a szemén ,hogy az egyetlen hűséges férfi szeretője, Jack Daniel bácsi után sóvárog.

- Jajj, te száradt kóró. Látszik ,hogy már legalább két órája nem ittál! Na gyere még mielőtt kiüt rajtad az alkohol megvonás. -Ráncigáltam ki ellenkezést nem tűrve a kis garázslaborból majd utunk egyenesen az "Ezt megiszod még?" kocsmába vezetett. A szokásos körök : abszint, Jack, töménytelen vodka és tequilák teljes választéka. Hamar lezúgtunk a padlóra Daniellával és a padlót állalva bámultunk nővérünkre aki még a hatodik headshot (Letti által kitalált rövid abszintból, ír likőrből és Jägerből) után is vígan üldögélt csinos kis popóján. Próbáltuk szájüregünkben tartani nyelvünket de az már oly annyira átitatódott az alkoholtól ,hogy inkább csak húztuk magunk után.

Végül Letti vitt minket haza. Mind a hárman nála aludtunk attól függően ,hogy ki hol rogyott össze. Én "smineklés" gyanánt tust kenegettem az arcomra miközben utol ért az álom: bedöglöttem a kádba míg Daniella a konyhai bárpulton talált fekvő alkalmatosságra. Letti hajnalig üvöltette az agyzúzós zenét miközben vadul táncolt rá. Egy maga is megcsinálta a fesztivált. Más nap reggel tűnt fel, hogy egy bontatlan üveget sem hagytunk magunk után Lettiék pia készletéből ami (tekintve a több ezer üvegnyi mennyiségre) nem kis szó. Legyőztük a gonosz detox mumust miközben megküzdöttünk a "faszom! Majdnem letört a körmöm sörnyitás közben" és az "emmá' megint hova tűnt ez az akohú' ebbő' az üvegbő?!" veszélyekkel.

Este kilencig voltunk kiütve, majd az este megkoronázásaként jött a kibaszott fejfájás, és a be nem tartott ígéret, miszerint nem iszunk többet. Daniellát ott találtam meg, ahol hagytam, a bárpulton, amíg Letti édesdeden aludt a koporsójában.

Gyorsan főztem egy kávét magamnak, és elcsenve egy szálat Gigi cigijéből kivonultam a teraszára. Decemberhez képest nagyon meleg volt, amit nem bántunk. Ahogyan békésen üldögéltem kint léptekre lettem figyelmes. Ijedtemben hátranéztem, de egy szörny sem bátorkodott hátulról támadni.

- Félnek tőlem. - suttogtam a félhomályba, majd elmosolyodtam.

- Letti? - hallottam egy felettébb ismerős hangot az utca túloldaláról, majd egy pillanattal később egy kő landolt mellettem.

- MI A KURVA ISTENT CSINÁLSZ EMBER?! - üvöltöttem a korláthoz iramodva.

- Liza... tudtam... - Márk elhúzta a száját, majd bűnbánó pillantással nézett fel rám. - Hogy nézel ki? Tiszta fekete az arcod.

- Épp Rihannát parodizálom, zavar? - kérdésemre hangos nevetéssel felelt.

- Hol van Letti?

- Nem kíváncsi rád. Sem most, sem holnap, sem soha többé. - angyali mosolyt villantottam majd az ajtó felé indultam.

- Hé! Várj! Megmondanád neki hogy sajnálok mindent?

- Tudja. És most megyek.

- Ne menj még... hogy tudok kapcsolatba lépni vele?

- Ajh... nem szívesen mondom ezt, de fél tizenegy, Angelli bár, a pultnál fogunk ülni.

- Örök hálám picilány! - integetett, majd eliramodott...

A bárba rángatni könnyű lesz őket, leitatni szintén... gonoszan megdörzsöltem a tenyeremet, majd egy "JÓÓREGGELT ÁLOMSZUSZÉKOM" kiáltással a koporsóhoz léptem.

Meg se rezzent...de komolyan! Még a szemöldökét sem vonta fel életjel gyanánt vagy ilyesmi. Ide drasztikusabb eszközök kellenek. És akkor bombát ugrottam a koporsóba. Következmény: sikítás, ordítás, hadonászás, eltalálás, pukli a fejemen és még jó pár szándékos nyakleves Lettitől. Mit meg nem teszek? Valamelyest sikerült belé életet lehelnem, a többit Daniellára és gyors elkészülési technikájára bíztam. Mire kiértem a fürdőből némelyest emberi ábrázattal addigra már mind a ketten ragyogtak, felszerelve, indulásra készen. Amennyire Letti tudja Danny szülinapját megyünk megünnepelni de persze az odébb van...na meg Danny is de hát most mit tudunk kitalálni. Daniellára bíztam Márk elrejtését a bárban. Mi ketten már javában iszogattunk (Sátánnak hála  vasgyomrunkért!) mikor feltűnt a színen barátnők kar a karban Márkkal.

Természetesen Letti szemei hatalmasra kerekedtek.

-Te meg mi...-ki sem mondta, egyből felfogta -Liz! -azzal felkapta táskáját és a kijárat felé iramodott de Márk szelíden visszahúzta.

-Kérlek szerelmem! Hallgass meg...

-Már hallottam nem egyszer, nem egy embertől. Sajnálod, nem hibáztatsz, új

esélyt kérsz de a faszom! BELEFÁRADATAM! KURVÁRA UNOM! -addigra már mindenki őket nézte de miután Letti elküldte őket a halál véreres faszába valahogy szokatlanul feltűnés mentesek lettünk.

-Nem! Ne is álmodj róla ,hogy elengedlek! Nem és nem! Nekem te kellesz, nélküled nem vagyok egész és csak szenvedek. Fogalmad sincs ,hogy mennyire hiányzol. Majd megőrjít ,hogy az édes illatoddal áztatott párnáim közt kell minden este elaludnom és tudni ,hogy talán örökre elvesztettem a világ legcsodásabb lányát. Nem vagyok képes lemondani rólad, ilyet nem kérhetsz.

Ekkorra már Gigi vasszíve is megtörni látszott. Csendesen társa mellkasához bújt aki mint a gazdiját megtaláló kiskutya hevesen felmosolygott. Végül átölelte. Daniella körém font karjai zökkentettek ki az idilli műsorból és mire ránéztem már csücsörítve tolta felém ajkait.

- Héj!- csaptam le gyorsan ám ügyeltem arra ,hogy ne vonjuk el a szerelmesek figyelmét egymásról.

Az estét hosszú idő után mindnyájan külön töltöttük leszámítva persze Lettit és Márkot akik drágaság házában szándékoztak csicsikálni. De gondolom csicsikálás az nem volt. Akár hogyan is másnap hajnali tízkor csörgött a telóm. Letti volt és követelőző hangon utasított a fél órán belül elkövetendő találkozónkra. Szélsebesen kaptam össze magam kócos, nudista, kialvatlan hárpiából elbűvölő lolitává.

*a nem túl távoli múltban - Letti*

Valami készülőben volt. Nem tudtam hogy mi, hiszen nem láthattam előre a jövőt, még is éreztem, hogy valami baj közeleg, valami rossz fog történni, amit nem tudok megakadályozni. Hogyan tudnám, ha nem tudom, hogy mit is kéne megakadályoznom?

Néha úgy érzem, hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy életben tudjak maradni ebben a kopár, zord, szürke, monoton világban. Hogy talán én halok meg az ellenségem kezétől, még mielőtt lesújthatnék rá. A dolgok csak mennek, menetrendszerűen, és kezdek belefáradni ebbe a tehetetlenségbe, kezdem azt érezni, hogy ráuntam az életemre, és hogy minél előbb meg kell szabadulnom a halandóként rám nehezedő terhektől, amiknek a súlya alatt menten összeroppanok. Felelősség hárul rám minden kimondott szavam után, minden titok után amit megosztanak velem, és persze minden tettemért is felelősséggel tartozom, legyen az jó vagy rossz. Különlegesnek éreztem magam azért, hogy pusztán fantáziám, vagy valami rejtélyes belső erő által visszahoztam elhunyt Kedvesemet, de túl hosszú ideig nem tarthatom magam mellett. Édes, de mégis keserű az idő, amit így töltünk együtt.

-Oh. Letti te már fent vagy?- pislogott rám nyúzott kis szemeivel.

-Két órája és tizenöt perce, de ki számolja?

-És eddig mit csináltál?

-Hát tudod...ne nézz bolondnak de csak néztelek.- széles vigyor

-Nem, ez aranyos.- lehúzta a nyakamat és az ajkaimra csókolt én meg úgy éreztem mindjárt leteperem, fel akartam falni. Mikor nekiesett az oldalam cirógatásának összerezzentem majd hangosan nevetve arrébb ugrottam.

-Neee! Csikiz.

-Valóban?- gonosz vigyorral az arcán nekem esett és csikizni kezdett ahogy csak tudott én meg fulladoztam a nevetéstől.

-Ne! Kérlek hagyd abba! Dávid fejezd be!

Hírtelen megdermedt...csönd lett. Először nem értettem de miután visszajátszottam gondolataimat.. ó basszus!

-Kicsim én… ne haragudj!

-A nevem még mindig Márk...- suttogta csalódott hangon.

-Tudom, tudom. Véletlen volt.

-Tudod néha úgy érzem ,hogy legszívesebben még mindig őt látnád itt.

Du-dumm. Hatalmasat dobbant a szívem, ez a mondat mellbe vágott. Volt benne igazság hisz hiányzott de Márkot is szeretem. Eleinte ostobának éreztem magam majd mérhetetlenül dühösnek.

-Mi a franc? Mit..., hogy mit mondasz?

-Már megint ez a téma. Úgy érzem leragadtál a múltban, minek rágódsz annyit?

-Hogy rágódok?! Basszus Márk- ültem fel az ágyban majd hevesen gesztikulálni kezdtem a kezemmel.- Halt már meg valaha is a karodban akit az életednél is jobban szerettél? Hát nekem  már kétszer és hidd el ,hogy nem olyan érzés amit egyhamar kiver  a fejéből az ember. Hogy lehetsz ekkora paraszt?! Én próbálom túltenni magamat ezen. Úgy tűnik te ezt nem érted meg.

-Hé! Hisz nekem is meghalt a szerelmem de megemésztettem a dolgot mert téged sokkal jobban szeretlek te viszont mint ha inkább Dáviddal lennél...de tudod mit? Ő nincs itt és nem is lesz soha! -dühösen a falba öklözött. Nem tudom elmondani mit éreztem, mint akinek a szerelme dög karót a szívébe, kitépi majd ráköp s félrerúgja.

-Kösz az infót...nagyon jól tudom.- Felálltam de ő a kezem után kapott, visszarántott az ágyba és maga alá tepert.

-Ne hagyj itt.

-Nem, ez túl sok volt. Amit mondtál azt őszintén így gondolod. Ne is szabadkozz, nem érdekel már- kicsúsztam alóla, dühösen bevágtam az ajtót majd elhajtottam. Nem tudtam merre mennyek csak el innen.

Nem figyeltem merre visz az utam, csak róttam az ismerős utcákat, és gondolataimba mélyedve üvöltettem a Behind My Mindot. Mért az ő CD-jét hallgatom? Egy határozott mozdulattal kivettem a lejátszóból (azt írtam, hogy kivettem? kirángattamot akartam) majd dühösen kidobtam az ablakon. Mért nem ért meg? Mért érzem úgy, hogy csak a feleslegeset, és a rosszat jelentem mindenki életében? Rossz ember lennék a mérhetetlen, és csillapíthatatlan vérszomjam, és az álcáim mögött? Zavaró ha néha hallgatásba burkolózom? Ösztönös félelmet éreznek ha meglátnak? Mondjuk van rá okuk, de kérem. Mért ítélnek el, amíg nem ismernek?

Nem tudtam hova megyek, és miért pont oda, de amíg ezeken gondolkodtam egy ismerős tájat pillantottam meg, a sziget egyik eldugott pontját, a Magányos Sziklát. Sok legenda, és szóbeszéd kering erről a helyről, de ami talán lényeges, hogy a sziget magányos, feldúlt, összezavarodott, és halni vágyó lelkei itt találták meg a békét, a jó öreg halál képében. 

Leparkoltam a kocsit, és a szikla szélére sétáltam, a cipőm kopogásának hangját elmosta az eső.