XIII. Így változott meg egy csapásra minden.

„Fáj a csend, és fáj a lét, megszenvedtem, mostmár elég!”

Visszatértem a boncterembe s a fájdalom ismét belémnyilalt.

-Nem Liza! Tudom mit tegyünk.

-Ó hála égnek!- Borult rám gyöngéden.

-Feladom magamat, elhitetem velük ,hogy én gyilkoltam.

-MI?! NEM! SOHA!- tiltakoztak mind a hárman egyszerre.

-Ne, hallgassatok végig! Feladom magamat... mint pszichopata. Nem börtönbe megyek hanem elmegyógyintézetbe. Onnan könnyebb lesz a szökés. Ki fogok jutni és elmenekülünk erről a tetves szigetről mindannyian. Ti alátámasztjátok majd a szavaimat a bíróságon.

-Nem tetszik ez nekem...-sziszegte maga elé Daniella.

-Letti nem! Elviszem én a balhét! -lépett oda Márk.

-Nem! Ez az én sorsom...-Liza    megszorította a kezemet.

-A sorsunk, a céljaink és az álmaink közösek. Én is veled megyek.

Némi vitázás után összeállt a terv. Liza és én őrült, elmezavaros tinédzsereknek állítjuk be magunkat. Daniella és Márk segítenek diliházba jutni börtön helyett ahonnan majd egymást támogatva juthatunk ki. Minden perc elteltével elvesztettünk egy darabkát a szabadságunkból de ez az az áldozat amit értük vállalnom kell.

-Higgyétek el ,hogy már keres minket a rendőrség.

*

- Törvényes jogomnál fogva kijelentem, hogy az itt megjelent Georgina Letticia Peterson, és Elizabeth Alice Hudson bűnösnek találtatott minden vádpontban, vagyis Mr. Joe Pellan, Mr. Tom Hardwick, és még több tucat eddig felderítetlen személyazonosságú ember hidegvérrel történő megölése. Az elrendelt büntetés a North Witch Elmegyógyintézetbe történő elzárás mindaddig, amíg az intézet vezetősége szabadon nem engedi a vádlottakat. A tárgyalást berekesztem. - csapott kettőt, majd sietősen kivonult a teremből. Az ítélet elhangzását követően Liza torka szakadtából ordítani kezdett, kapálózott, ütötte a biztonsági őröket, ahol csak érte.

- EZT MÉG MEGBÁNOD! MINDANNYIAN MEGBÁNJÁTOK! ERESSZETEK EL TI MOCSKOS FÉRGEK KÜLÖNBEN KIÍRTOM A CSALÁDOTOKAT SZÁZADOKRA VISSZAMENŐLEG! ERESSZ MÁR HOGY A HETVEN LÁBÚ BÜDÖS TALPÚ MARSI PILLANGÓ ZUHANNA RÁ A KIBASZOTT PENETRÁS HULLASZAGÚ HÁTADRA TE GANÉ! ENGEDJETEK EEEEEEEEEEEEEEEEEEEL... - a többit nem hallottam, mivel a tárgyalóterem ajtaja hangos csapódással bezáródott mögöttük. Mikor a biztonsági őr engem is ki akart rángatni a helyemről, csak a kezemet fenntartva jeleztem, hogy én a csendesebb őrültfajta vagyok. Idő közben a bíró is visszatért, hogy új ítéletet szabjon az utánunk következőnek.

- Élvezd csak ki, amíg mások felett bíráskodhatsz. A sors úgy is utolér, és majd ő mond ítéletet feletted. Hamarabb, mint hinnéd. Ezt még nagyon megbánod. - ördögi mosolyom közben egy villanásra félelmet láttam megcsillanni a szemében, majd elszakította a pillantását az enyémtől, és a papírjaival kezdett foglalkozni.

- Au revoire'! - integettem az esküdteknek, majd hangosan kacagva hagytam el a helyiséget. - Még visszajövök!

Nem láttunk, merre megyünk, nem voltak ablakok a rabszállítón, ahova betuszkoltak minket Gigivel. Csak a fegyőrök tudták merre járunk pontosan. Pontosan? Pontosan az isten háta mögött kettővel.

Én felhúzott lábakkal, a fejemet fogva dülöngéltem jobbra-balra s igyekeztem zavart tekintetet ölteni arcomra, míg Letti keresztbetett lábakkal, összekulcsolt karokkal nézte az egyenruhásokat ridegen.

Végül lefékeztünk, szorosabbra vették bilincseinket s kicibáltak minket a járműből. Odakint három, talpig fehérben rikító gondozó vett át minket a bilincskulcsokkal együtt.

Hatalmas épület volt pont, mint a régi történelemkönyvekben. Néhol omladozott, várkastély kinézetű, vörös téglás őrültek háza. A vaskerítésen végig szögesdrót, őrök minden sarkon s egy futtató a megkergült létformák számára. Lényegében ez is börtön viszont itt sokkal sötétebb dolgok történtek, mint bármely börtönben. Viszont innen könnyebb volt megszökni.

Idős és középkorú, kórházköpenyes "betegek" mértek minket végig elkeseredetten. Ijesztő volt. Sok dolog várt még ránk s éreztem, hogy itt majd megismerem a fizikai szenvedést is látva a kezeltek meggyötört tekintetét mi gyógyszertől homályosult. Csak Letti miatt maradtam erős. Ő nem félt, méltó támaszom volt.

Hosszú, elzárt, fehér csempés folyosókon mentünk végig miközben több rácsajtó nyitódott és záródott utunkon.

Végül megállítottak minket egy kieső teremben. Itt elvették mindenünket s térdig érő, piszkos fehér hálóingszerűségeket kényszeríttetek ránk. Letti sérült oldalán kötést cseréltek valószínűleg utoljára. Az ápolónők nem olyanok voltak, mint álmaimban, Behemót, goromba szipirtyók, egyikük kezében verőbot.

Nagyot sóhajtottam mikor becsapták ránk zárkánk ajtaját. Minket másképp kezeltek. Mi nem járkálhattunk csak úgy kedvünkre a lakórészlegen, mint a többi beteg. Minket valódi gyilkosként kezeltek így csak az ágy felett lévő, rácsos, piszkos üvegű ablakon érintkezhettünk a külvilággal, míg tervük nem támadt velünk.

- Kloroform? - szippantott bele Letti a levegőbe.

- Igen, ez a hely csak úgy bűzlik a vegyszerektől.

Gina leült az ágyra majd kifújta magát.

-EZ nehezebb lesz, mint képzeltem-dőltem be mellé. Kis "szobánk" két ágyból, egy mosdóból és egy wc-ből állt. Semmi más. Egyhangú. A percek órákba vesztek s fájdalmasan lassan teltek.

-Megjegyeztem minden központi irányító helyét, a kapuk számát, az őrök posztjait és a kapun túli terepet is felmértem.

-Valószínűleg két kilométer mélyen lehetünk az erdőben. Ezen a távon van esélyünk elmenekülni.- bólogattam.

-Igen de kérdés, hogy még meddig hagynak minket együtt.

Ekkor kivágódott az ajtó és az egyik nevelőnő dörmögött be rajta.

-Na virágszálaim- nyögdécselte gunyoros hangon- fellépés!

Karunknál fogva cibált ki minket a központi szobába, ahol a többi kezelt tevékenykedett. Három-négy velünk egykorú lány lehetett mindössze. Mindenki zárkózott volt s kétségbeesetten üldögéltek az ebédlő asztaloknál. Ez az étkező volt a "nappali". A többi kezelt szabadon járkálhatott ki-be de nekünk ez tilos volt és az udvarra se mehettünk ki.

Egy öltönyös, undorító, kinyalt piperkőc lépett be s fennhangon, páváskodva kezdett el járkálni az asztalok között.

-Úgy hallom drága intézményünk néhány betörni való virágszállal bővült a mai nap során.- Ekkor fölénk magasodott.- Hmm. Nem hétköznapiak az biztos.

Na majd letörjük a becsvágyukat.

A cipője tompán kopogott, ahogyan közeledett. Mikor megállt mellettünk mind a ketten lesütöttük szemünket arra utalván, hogy nem áll terveink közt megtisztelni őt a figyelmünkkel. Mikor ujjai, közé szorította az állam és maga felé rántotta az arcom-tekintetem még akkor sem ütközött az övével, még véletlenül sem. Lassan a fény felé fordította állkapcsomat majd vizslatni kezdett.

-Nem vagy egy tipikus gyilkos alkat hallod-e?

-Pedig úgy hírlik az intézetéről Mr. Be sem mutatkozok, hogy itt már sokféle szerzet megfordult, vagy föl?

-Hahaha-gúnyos nevetése számomra fülsüketítően hatott, legszívesebben leütöttem volna egy fémtálcával- Milyen szúrós szavak. A Mr.-t eltaláltad de szólítsatok...ha lehet leginkább, sehogy de ha nagyon muszáj Mr. Okonel. Én vagyok itt az igazgató, a góré.

-Baszok én rá- vonta meg vállát Liz. -nem érdekel sem ön, sem a kócerája. Tud egyáltalán rólunk valamit?

-Heh. Elég annyit tudnom rólatok, hogy hidegvérű mészárosok vagytok. Törékeny tini lányok? Nem hinném, inkább valóságos szörnyetegek. Több vér tapad a kezetekhez, mint itt bárkinek. A nevetek mától Szöszi és

Ében, de ha jobban tetszik az Őrült 1 és Őrült 2 akár annál is maradhatunk. A "kócerájhoz" pedig jobb, ha hozzászoktok, mert mától ez az otthonotok!- Azzal sarkon fordult és peckesen elhagyta a termet.

Dilis domina duónk csak pár percig maradt kettesben, amit arra használtunk, hogy megvető pillantásokkal illessük a körülöttünk ülőket, és hogy megszidjam Lettit, amiért a "Szökés" mintájára nem tetováltatta magára az elmegyógyi alaprajzát. Miután az igazgató távozott egy lány telepedett mellénk, velünk egy korú volt. Egy újabb irritáló Vukk koppintás.

- Titeket is csesztet ez a féreg? - kérdezte halkan.

- Álljunk csak meg egy szóra. Ki vagy te, és hogy vetted a bátorságot hogy ideülj?

- A nevem Amber. Tudok mindent rólatok. Az egész elmegyógyi felbolydult, mikor kiderült hogy ide jöttök. Gondoltam, hogy nem vagytok átlagosak, de hogy ennyire... nos azt nem.

- Még mindig nem értem mért ülsz itt. - szólt közbe Lizi.

- Meg akartok szökni. Tiszta sor. Sugárzik rólatok, hogy ketrecbe zárt oroszlánok vagytok. Azért jöttem, hogy segítsek.

- Segítesz? Nincs szükségünk rá.

- De igen, igen is van. Térképetek van? Késetek? Ötletetek egyáltalán? Semmi, igaz? Nos nekem van. Kijuttatom magunkat innen.

- Mért kéne megbíznunk benned? - kérdezte Liza

-És egyáltalán miért akarsz nekünk segíteni?

-Szivi, ez egy elmegyógyintézet. Itt nem szabad bízni senkiben csak abban aki nem bízik senkiben. Okom pedig csak annyi van ,hogy mit sorozat gyilkosok nyilván penge elmétek van.

-Te honnan tudod- emeltem rá tekintetemet szigorúan. Utáltam az idegeneket és nem sikerült megnyernie magának de igaza volt. Nem mint ha egyedül nem sikerült volna kijuttatnom magunkat de ha segít azzal nyerhetünk néhány napot ami fontos tekintettel arra ,hogy minket várnak már kint.

-Terved van?

-Nincs, ezt rátok hagyom. Ismerem már ezt a pöcegödröt úgy hogy ha érdekel valami kérdezzetek. Mellesleg még azért is jövök jól nektek mivel a gyilkosokat zárkában tartják míg én szabadon mászkálhatok ki-be.

-Jut eszembe- könyökölt az asztalra Liz- te miért vagy itt?

-Megöltem az apám mikor bebaszott és megpróbált meghágni.- A hangjában semmi érzelem nem volt, nem volt dühös sem zaklatott. Ő a mi emberünk

-És hány éves is vagy? Tekintettel arra ,hogy még nálam is alacsonyabb vagy bizonyára nem sok- kiszűrtem a bizalmatlanságot Liza hangjából.

-14 de ki számolja?- A lány hátracsapta csapzott, vörös tincseit majd komoly tekintetét az enyémbe fúrta.- Itt senkiben nem lehet bízni csak abban aki nem bízik senkiben és mindenki önmagára van utalva de csak annak van esélye kijutni aki szövetségekbe bonyolódik. Nem kérem ,hogy bízzatok meg bennem, hisz idegen vagyok de a kölcsönös segítség mind a kettőnknek jó üzlet. Ráadásul titeket rövid időn belül elválasztanak.

-Nem szeretem ha megmondják mit tegyek és a rókaszínt sem csípem de egyet kell értenem veled pedig nem szokásom igazat adni, Amber, pláne nem idegeneknek szóval vedd megtisztelésnek.- Fontam össze karjaimat mire Liz is megnyugodott hisz akibe én bizalmat fektetek abba ő is.

Sajnos Amber előrelátása, miszerint rövid időn belül elválasztanak minket bekövetkezni látszott mikor egy őr lépett mögénk és külön kis zárkákba zsúvasztott bennünket. Megszoktam a sötétet, nem aggódtam csupán Liz miatt aki a fóbiája miatt valószínűleg sikítozva kaparja a zárkaajtót. Alig lehettem bent egy órája mikor éles fény vakított el.

-Látogatók.- morogta flegma hangon az őr majd ismét az ebédlőbe vezetett ahol egy asztalnál anya, Liza és az apja mind rám vártak. Anya szemei ki voltak sírva, egy gyűrött zsepit szorongatva dőlt Erick mellkasához ám az én figyelmemet nem ez keltette fel hanem a karikagyűrű az úján. Alig ,hogy leültem Erick -mivel anya beszédképtelennek bizonyult a stressztől- kezdett bele:

-Lányok, ez számunkra felfoghatatlan. Rémálmaimban sem feltételeztem volna ,hogy a szeretett kislányom elmeháborodott gyilkos. Egyszerűen nem értem, nem értem. -Liz görcsösen fészkelődött, türtőztetni próbálta magát ám hírtelen kitört belőle :

-Gyilkos vagyok igen de ugyan ezt te is elmondhatod magadról. Miattad hal meg anya! Ne hidd ,hogy nem tudott a kis viszonyodról, nem bírta már a fájdalmat amit neki okoztál és öngyilkos lett, kiugrott nem kiesett! A te hibát, te vagy a gyilkos!- csapkodott dühösen s miközben az őrség kirángatta az apja még utána vágta ,hogy soha többé nem szándékozik őt a lányának tekinteni.

-Gigi kicsim- szipogta                          anya.- Erick és én eljegyeztük egymást, hamarosan összeházasodunk.

-Aha, leszarom.

-De kicsim!

-Anya, tisztában vagy a helyzetemmel? Talán olyan felfoghatatlan ,hogy most legkevésbé a ti kis áloméletetek történései érdekelnek?

-Hogy mondhatod ezt? Te vagy a mindenem, én próbálok neked mindent megadni.

-Én vagyok a mindened? Anya, hetekig nem látlak, nem tudsz rólam semmit mint ha nem is az anyám lennél. Lefogadom ,hogy most is az ebédszünetedet áldoztad fel ,hogy meglátogathasd a lányodat az elmegyógyintézetben. Te nem veszed észre ,hogy ez milyen bizarr? Lehet ,hogy azt a látszatod kelted ,hogy mindent megadsz nekem de amire a legjobban vágyok azt nem kapom meg. Nekem nem egy inas kell hanem az édesanyám.- És felálltam és otthagytam és vissza se néztem és többé nem érdekelt.

Fogy az idő, minket várnak oda kint úgyhogy minél előbb cselekednünk kellett de a terv még nem állt össze, hiába töprengtem órákon keresztül semmi kiutat nem találtam.

Hosszú hetek teltek el anyám és az újdonsült kanja látogatása óta, de számomra új fogalmat nyert az idő, egy nap, amit Liza nélkül kellett töltenem. Fájdalmas valóságérzettel keltem fel minden nap, vettem be a gyógyszereket, amit leerőltettek a torkomon, de nem voltak rám túl nagy hatással. Utáltam a bezártságot, ezt a klórszagú förtelmes intézményt, és mindent, ami idetartozott. Lizát csak ebédkor láttam, egy fájdalmas fintor erejéig, de tudtam mit érez : ugyanazt mint én. Amber kitartott mellettünk, kellemeset csalódtam benne, de tervünk még mindig nem volt. Persze Amber folyamatosan adta a drótot, de a meséi alapján nehezen tudtam elképzelni, hogy mi is van odakint, mi vár ránk az erős falakon túl. Este meghalt valaki a mellettem lévő szobában, hallottam, ahogyan az őr agyonveri, mert sikoltozik a rémálmai miatt. Vajon őt mért zárták be ide? Mit tett, ami miatt a hátsójára égették az elmeháborodott billogot? Nagy valószínűséggel semmit, és emiatt a semmi miatt vették el az életét. Az oldalam egy része elfertőződött, áldom a szerencsémet, hogy hoztam magammal Betadine oldatot egy khm… bizonyos testnyílásomba rejtve. Teltek a hetek, lehet hogy a hónapok is, számomra új fogalmat nyert az idő. Kopár, szürke, valóság vett körül, amit jóként is felfoghattam volna, de ez a hely nem jelentett semmit, ami a jót jelentette volna – leszámítva persze a biztos szabadulás esélyét, amiben egyre bizonytalanabb voltam. Túlságosan szem előtt voltunk, az igazgató nagyon pikkelt ránk, túl sokszor keresztbe tett már. Tükörbe néztem. Az arcom beesett volt, sápadt, a ruhák lógtak rajtam, a szemeimben semmi élet. Ez lett belőlem, íme, lássátok hát : Letti hamarosan jobb létre szenderül. NEM! NEM! Túl kell élnem, Liza miatt, Márk miatt, Dancsi, Dávid… vajon elfelejtettek már? Vajon reménykednek még, hogy valaha kijutunk innen? Vajon vágynak-e még látni minket, két reménytelen tinilányt, két született gyilkost?

Azt hiszem ők pont ezt szerették volna elérni, hogy elkezdjek kételkedni a megrendíthetetlen dolgokban, a szeretteim kitartásában. Hát nem fogom megadni ezeknek a hiénáknak ,hogy elmarják mellőlem a –Sátán által kissé megtépett- őrangyalomat. Dávidra a kínzó magány közepén is mindig számíthattam. Segített nekem erőt gyűjteni és átlátni a rendszeren. A dolog lényege ,hogy teljesen ép elméjű emberektől megfosszák a szabadságukat majd azt egy apró kis ládikába zárják ahonnan a szerencsétlen próbálja foggal-körömmel kiszabadítani legbecsesebb értékét s majdan a hiába való próbálkozások miatt –na meg az idő egybefolyásának okából- szép lassan tényleg megőrül.

De nem úgy mint én aki gondosan számolta a napokat és a napfény sugaraiból még a becsült időt is meg tudta állapítani. Igyekeztem nem túl mélyre merülni a gondolataimban ami biztos elmerokkanáshoz vezetett volna, inkább kitöltöttem valamivel a monoton perceket.

Egyik nap hangos nyikorgás kíséretében bontották fel ismét a mellettem lévő, megüresedett cellát. Gondolom egy újabb páciens…aha, az volt de nem akármien!

Fél óra múlva valami eszeveszett vonyítás hangja szűrődött át odaátról. Egy vékony kislányhang meg valami tompa dörömbölés.

-Liz! Liz! Hallasz?- vágódtam be szélsebesen a fal tövébe majd annak nekitapadva próbáltam kivenni a mondandóját.

-Letti? Hála…nem is tudom minek! El se hiszem ,hogy tényleg te vagy az! Bakker de jókor találtál rám, kezdek kibaszottul bekattanni!

-Maradj erős kérlek, ki fogunk jutni!

-Próbálok kitartani emellett de kezdek nagyon legyengülni, a testem tiszta zúzódás mert néha olyanokat teszek amiket nem tudok irányítani mint például teljes erőből nekirohanni a falnak és társai.

-Kiszabadítom magunkat…csak higgy bennem!

Nagyon jól esett a társasága hisz így a semmit tevést felválthatta a beszéd, a véget nem érő, mélyen szántó beszéd. Mindent kibeszéltünk magunkból, szó szerint be sem állt a szánk és ez mint egy terápia hatott a lelkünkre.

Egy nap az egyik mogorva őr tépte fel kalitkám azzal az ürüggyel ,hogy az igazgató azonnali hatállyal hivat magához.

Mit akarhat az a fényesre nyalt szadista?*- tűnődtem rajta a lépcsőn fölfelé bukdácsolván. A diri ajtaja előtt egyszerűen magamra hagyott az őr. Ez kissé meglepett mivel akár el is szaladhattam volna onnan. Tényleg, micsoda remek alkalom volt! Ám nem tettem, azóta is keresem a magyarázatot ,hogy miért nem tudtam felülkerekedni a kíváncsiságon és a vakmerőségen és talán életem legnagyobb hibáját követtem el mikor benyitottam a bükkfa ajtón.

-Látni kívánt?

-áhh, Ében! Foglalj helyet!
És én beléptem, bezártam az ajtót majd bizonytalan léptekkel az asztalához sétáltam s belesüllyesztettem elvékonyodott testemet a puha, fehér bőrfotelba. Hánynom kellett, de tényleg. A levegőben émelyítő vanília illat szállt, a bútoroknak újbőr illatuk volt az egyik komódon pedig félig megkezdett szivar füstölt. Ez sem esett túl jól mivel már az arcomat lekapartam volna egy szál cigarettáért.

Ő ott ült, a kezeit összekulcsolván azzal a fölényes arckifejezésével amitől bennem újra és újra felkorbácsolta a gyilkolási vágyat, annyira fejbe akartam rúgni azt az öntelt hólyagot. Fészkelődni kezdtem a fotelban és idegességemben hosszú szürke pólóm alját gyűrögettem.

-Mit akar?- sziszegtem a lehető legnagyobb undorral fűszerezvén hangomat.

-Csak kíváncsi voltam rád, tudod a szőkét napi szinten felhozták ...nem tud viselkedni!- felállt a székéből, kulcsra zárta az ajtót majd mögém állt.- te viszont más vagy, mindent higgadtan tűrsz, igaz?

Rossz érzés ölelte át a bordáimat, fullasztott én pedig azt hittem menten szilánkokra roppantja a mellkasomat. Bár felkaptam volna egy könyvet az asztaláról, bár leütöttem volna vele, bár addig ütöttem volna míg lélegzik. Bár csak lett volna hozzá erőm ,hogy megmozduljak de úgy éreztem a fotel és a húsom egybe forrtak. Nem jött ki hang a torkomon , remegett az ajkam. Éreztem ,hogy valami nagyon rossz következik. Mikor a hajamba túrt minden porcikámmal vágytam rá ,hogy megölhessem, hogy csontjait törhessem de csupán összeszorítottam a szemem és vártam ,hogy keserű történelmem megírja önmagát.

Vajon Lizzel is ezt tette? Áh, biztos vagyok benne ,hogy akkor már nem élne ez a féreg.

-Jó kislány, tudtam ,hogy te nem fogsz ellenkezni.

-Rosszul teszed ha abba a hitbe ringatod magad mi szerint ismersz, annyira halott vagy ,hogy azt elképzelni sem tudod... de sajnos a kezem meg van kötve.

-Pontosan Drágám!- megragadta a tarkómat majd a fejemet teljes erővel az asztal lapjába verte. Felsikítottam, az orromból dőlt a vér ő meg csak szorította le a nyakam mint mikor a farkas fitogtatja az erejét.

-Féreg, te utolsó tetű!- szikráztam dühtől hevült hangon de ő csak vigyorogva a fülembe súgta:

-Nem tehetsz semmit!

Hátra csavarta mind a két kezemet majd jobb kezével felrántotta a csípőmet a fotelból és simogatni kezdte a combom. Könnyem és vérem egybe folyt, könyörögtem neki, egy rohadt tetűnek könyörögtem! Kértem ,hogy ne tegye, próbáltam szabadulni de a vállam kiakadt az erőtől amivel hátra feszítette.

Egy kézzel szétcsatolta az övét majd lecibálta rólam a bugyit és...és elmondhatatlan az a szörnyűség. Belém tette a farkát és megerőszakolt. Érdes ujjait a melleimbe, fenekembe fúrta, szorította a húsom én pedig csak összeszorítottam az ajkaimat és tűrtem, tűrtem minden szarságot, tűrtem ahogy kéjesen a fülembe liheg, ahogy marja a bőröm, ahogy lüktet bennem. Elvonatkoztattam magamat a testemtől, ez csak egy börtön, nem ér semmit, tegyen vele amit akar hisz a lelkem, a szívem úgy is Márknál van. Gondolataim köré egy szappanbuborék pajzsot vontam majd felengedtem őket a plafonig, onnan nézték mit tesz velem ez a szörnyeteg. Legalább ők biztonságban vannak...

Mikor végzett eleresztette a kezem én pedig térdre rogytam, karjaimba temettem arcom és csak sírtam és sírtam, majd bele fulladtam. Végül nagynehezen ráálltam remegő lábaimra és kihúztam magamat. Próbáltam erős maradni de mint egy szárnya szegett angyal. Bár elájultam  volna, bár akkor tértem volna magamhoz mikor már két méterrel a föld alatt vagyok, bárcsak megfulladtam volna.

Kínkeservek árán ráemeltem tekintetem, a szemébe néztem, könyörtelen haragom az övébe lövelltem. Annyira keserű volt a tekintetem ,hogy hunyorognia kellett tőle.

-Ha beszélsz véged! Értetted?!

-É-én... én hallgatok- sütöttem le szemem, bár erősebb lettem volna, össze kellett szednem magam- de cserébe...

-Cserébe?

-Engedd el Lizát!

Kinevetett.

-Nem ér ennyit a hallgatásod, egy őrültnek úgy sem hinne senki!- vigyorgott veszetten.

-Akkor csak annyit, hogy mi is szabadon járkálhassunk mint a többi rab.

-Rendben, sokat nem érsz vele- tuszkolt ki az ajtaján majd becsapta mögöttem.

Én térdre estem, csak kezeimmel támasztottam ki magam ,hogy ne boruljak a padlóra. Már nem tudtam sírni.

-Azt hiszi nem érek vele semmit, ki fogom szabadítani magunkat, kiszabadítom magunkat bazd meg! -suttogtam magam elé majd egy őr felhúzott a földről és a cellámba kísért.

Csend

tegnap este annyira nem tudtam csucsukálni, hogy megalkottam eme gyönyörűséget :3
jó olvasást :3

Csendben ülve vártam rá,
Megdobbant a szívem,
Csendben mosolyogva,
Vártam a holdfényben
 

Csendes volt a hajnal,
Csak jött szépen, csendesen,
Aranyszínű sugarak festették
színesre a deret,
 

Csendben ülve vártam,
Megdobbant a szívem,
Oh, csak dobbant volna,
Hiszen már nem élek
 

Fiatal voltam,
Csak egy szende kislány,
Pont annyira aranyos,
Amennyire hitvány.
 

Fiatal voltam, s merész
De meghalt a kedvesem,
Hiába : nem szóltam neki,
hogy mérgezett a levesem.

Jött a következő,
a gerendán végezte,
hiába, arcom színét
keze festette kékesre
 

A harmadik vízbe fullt,
Oh mily tragédia,
Holtteste soha nem kerül
Névre szóló sírba
 

Jött sorba a többi
Vér tapadt a kezemhez
A helybeliek elneveztek
Magányos Özvegynek.
 

Az utolsó, kit idő előtt
Másvilágra küldtem,
Azt mondta, hogy elátkoz,
Mert férfiakat öltem,
 

Nevettem, hisz válaszomnál
Mi sem volt egyszerűbb :
„Patkány volt mint,
De igyál még méreg-nedűt”

Álmaimban kísértett
A sok arc, s sikoly
Álmaimban visszatért
A vérrel festett égbolt
 

Kik idő előtt szálltak sírba
Suttogtak nekem
Fülemben csend minden szavuk
„Kérlek kedves ne tedd!”
 

Kislány voltam, szende szűz,
Kit ezernyi szellem vár,
Kislány, kiért epedezik
Odalent a másvilág.
 

Fülemben cseng a szitokszó
Sok be nem váltott ígéret
Fülemben cseng az is,
Hogy eljönnek majd értem
 

Álmom sötét,
de tudtam, hogy mi vár,
Feltűntek az arcok,
S együtt kántálták : „Halál.”

Mosolyogva vártam a kínt,
Hamar el is jött,
Ordenárén kacagtak
A tetemem fölött
 

Megváltott a szenvedés,
A sok kiontott élet
A Sátán fogta kezem,
Húzott a mélybe végleg.
 

Csendben ülve hallgattam,
Sok elfolytott kiáltást,
Csendben haza vágytam,
Hogy gyilkoljak, s miegymás
 

Jött a hajnal csendesen,
És én halkan sírtam,
Hisz eltemettek engem
Egy névtelen sírba,
 

Megbosszulom az összeset,
Ki megjelent, s gúnnyal
megjegyezte : engem
Szívesen megnyúzna

Azon az éjjelen
Sok test hullt a porba
Azon az éjjelen
kiontott vér száradt a falra
 

Azon az éjjelen
eltávozott mind, ki élt
Azon az éjjelen
Szenvedett mind ki félt
 

Szenvedett, ki azt mondta
Menjek a pokolba
Szenvedett kinek válaszoltam
„hisz oda jutottam”
 

Nevetve mészároltam
A rosszmájú népeket
Nevetve öltem meg
az összest, ki sérteget

Csendben ülve vártam rá,
most, utoljára
A holtak dalát dúdoltam
Az emlékeket látva
 

A szakadék szélén ülve
Véget ért a szenvedés
A csendbe burkolózva
Hallgattam a nevetést
 

Sejtelmes, derengő fény
Távozott testemből
A holtak az én szívem
Tépték ki lelkestül

A szende kislány voltam, ki a daliás herceget várja
Az özvegy vagyok, kinek talpát nyalja a pokol összes lángja.

Hangulat

 Csak szeretném megdicsérni Letti novelláját és tartani egy rövid kis beszámolót szerény napjaimról.Szóval hiányzik a barátom, kínszenvedés nélküle minden perc de már csak hármat kell aludni és hazajön*-* nagy depressziómat egy vásárló körúttal igyekeztem feledtetni mikor is nővéremmel betámadtuk a Cosmost és ki is fosztottuk azt.Ruhatáramat 3 szoknyával,1 inggel,2 felsővel,egy kiskabáttal és egy pulcsival gazdagítottam. Ja és egy karkötővel^^ viszont itthon szemebsültem a problémával:nem férek bele a szekrényembe O.O szóval ideje lenne szanálnom de igazából semmit nincs szívem kipaterolni szóval neccccces:T ja és a cosmosban csaptunk egy kis pankrációt egy némberrel akivel egyszerre vetettünk szemet az egyik szoknyára (mint később kiderült az volt az utolsó darab belőle) de bevetve agresszióm sikerült megszereznem az álomszoknyát*-* hihi~

ha nem lehetsz az enyém...

Táncoltunk. Ugyanott, ugyanúgy, ahogy először. Változatlan érzésekkel hajtottam a vállára a fejem, amíg ő erősen magához szorított. Engem figyelt, kék szemeivel önmagát kutatta bennem. Elsuhanó arcokat láttam, elmosódó körvonalakat. Nem érzékeltük a külvilágot, ahogyan az sem bennünket. Groteszk látványt nyújthattunk, a színes ruhatömeg közepén két sötét, boldog arcok között két életunt. Nem érzékeltük a külvilágot. Ismerős arcok tűntek fel, de senki nem figyelt ránk. Körbepillantva megláttam magunkat, ahogyan nevetve a parkettre lépünk, majd lassú, szenvedélyes csókot váltottunk. Félve néztem rá. A tekintete elkomorult, ahogyan meglátott minket, de ahogy rám nézett egy csapásra, lágyra váltott, féltve szorított magához, szinte birtoklóan, mintha akárki bánthatna.

Múltbéli önmaga incselkedő pillantással a mosdóba csábított engem, és mi követtük önmagunkat, bár tudtuk mi fog történni. Az orromra csapták az ajtót, de ez nem gátolt meg abban, hogy újraélhessem a múltat.
A mosdóra támaszkodott, amíg a másik a zsebében turkált. A penge fénye megcsillant a neonlámpa fényében. A lábam remegni kezdett.
Az élő a másik énem mögé sétált, bíztatóan mosolygott. Egy pillanatra elnézett, majd fültől fülig metszette a torkom, és így szólt:
- Ha nem lehetsz az enyém másé sem legyél!
Vértől fuldokolva estem össze, majd hörögve kutattam a pisztolyom után. Céloz, lő.
Egymás karjaiban haltunk meg, fiatalon, szerelmesen.
Aztán táncoltunk. Ugyanott, ugyanúgy, ahogy legelőször…

egy újabb kis Lettizé :3 fejezet hamarosan...

what was happening today? :D

nos... ma volt az egyetlen kis unokaöcsém keresztelője. tegnap elkezdtem gondolkodni, hogy a hajvasalóm a barátomnál van, és vasaláson kívül semmi sem áll jól, amit a hajammal csinálok.
de bátor voltam, és begöndörítettem
hajcsavarókkal
kibaszott kényelmetlen volt azokkal aludni

NEM MEGIJEDNI, EZ IS ÉN VAGYOK!!!
háttő. tegnapi smink, kialvatlan fej, vagy hat bőrönd és az ablakomon + a háttérben uralkodó káosz
mellesleg úgy nézek ki mint egy kibaszott csúnya porcelánbaba

de ne dumáljunk a fejemről :'D ha jól áll csináljátok, de NE aludjatok kibaszott hajcsavarókkal mert nem fogtok aludni:D

az egész templomos felhajtást csak anyukám miatt tűrtem, olyan beszólásai voltak, hogy a keresztelőt felvezető misét végigröhögtem, de szó szerint, azt hittem megfulladok:D

mikor a pap elkezdett a kisgyerekek szórakoztatására bábozni, és énekelni, anyu megszólalt 'te bazdmeg, ez túl sok misebort ivott'

fakadás egy

aztán jött a következő... anyu teljesen kikelve magából suttogott a fülembe, hogy 'egyszerre vagyunk hittan órán, misén, és bábszínházban' XDDDDDDDDDDDDD
aztán jött volna a kegyelemdöfés, amit anyu nem vetett be, viszont itthon fetrengtem
lehet ismeritek a viccet, miszerint a raj csávó bemegy a templomba. szotyizik, köpköd, megáll a feszület előtt, nézi, odamegy hozzá egy pap. kérdezi a raj, hogy ki ez? mire a pap hüledezve azt feleli, hogy ő jézus krisztus, a megváltó, ő hozza nekünk a mindennapi kenyerünket!! mire a raj : mért, valami pék a csávó?
a feszületre nézve anyunak ez jutott eszébe, de mostmár nekem is ez fog :'D
volt egy kiscsaj, (mert három bébit kereszteltek egyszerre) aki végigordította a misét, pedig már minimum másfél-két éves lehetett, dumált, és sikongatva szaladgált, megjegyzem színesfém orientált afromagyarok/rétinégerek, ahogy tetszik, nos abból a vérbű származott he!
mellesleg nagyon idegesített sógornőm anyjának az affektálása, de cest la vie, egy évben egyszer látom, akkor meg kibírom
de az étterem... borzasztó volt
nem voltam kihívóan öltözve (pánt nélküli fekete térdig érő szaténruha, balerinacipő, hullámos haj, szolid smink) de az összes pincér belebámult a dekoltázsomba, ami nagyon idegesített. a kaja tűrhető volt, a torta kurvajó, viszont attól függetlenül hogy 'country tanya' az étterem neve szerintem nem muszáj non stop bömböltetni a country zenét. hazafelé majdnem kétszer karamboloztunk, de cserébe találkozhattam csomó rokonnal (gyerekekkel) akiket szeretekimádok, szóval a mai napon nagyon kibabáztam magam *-*
csomó ideig csak Beni pici puha tappancsát simiztem, aztán fotózkodtunk, és sikerült megnyugtatnom, és elaltatnom *-* büszke vagyok magamra
és most megyek, mert leragad a szemem. 20 órája vagyok ébren, mindezt kávé nélkül, szóval végighorkolom majd az estét
jóéjt kicsi káosz fanok♥

kreatív pillanatok a'la Liz

Szóval...ma eléggé unatkoztam mivel a barátom nyaral és mivel három napja nem igazán aludtam néhány óránál többet ezért erőm se volt elmenni valahová tehát itthon foglaltam el magam. Így jött ez az alkotó roham és a pózolgatás~ hát nem vagyok egy Monroe az egyszer biztos ._. a barna festéket pedig teljesen ledobta a hajam tehát a Sátán azt akarja ,hogy szőke maradjak:3

Folyékony álmaim tengerében úszom

Jöjj, Szerelmem, légy a túszom!
Kifolynak ujjaim közül akár a vágyak

de Téged örökre a szívembe zárlak

Szabadulásra nem lelsz többé

halvány, női test kúszik a tükör mögé

vékony ujjával kecsesen int

kövesd őt s elfeledsz minden kínt

de gonosz szirén Ő,egy fekete özvegy

kínhalált hal ki hálójába megy

Megtévesztő bestia

haját köréd csavarja

Sötétségbe veszik minden

Nem menekülsz többet innen

elhangzik a halálsikoly

majd minden síri csendbe torkoll

Hallani a szívem szavát

a tompa penge koppanását

a vércseppeket aláhullni

az időt hagyom lassan múlni

minden percét kiélvezem fájdalmamnak

nem hiszek többé az üres szavaknak

Táncra hívsz a lángok közé

s én utánad megyek a tükör mögé.

XII. Lavina

„Szeress, gyűlölj, isteníts, vagy vess meg, csak egy ne légy:
közömbös!”

- Gyere, elő kérlek… tudom hogy itt vagy. – suttogtam magam elé, és vártam arra az ismeretlen ismerősre, akivel utoljára ezen a helyen lehettem kettesben.
- Mit szeretnél Egyetlenem? – tűnt fel háttal nekem, ahogy a korláton ül. A hold fénye átvilágított rajta, ezzel sejtelmes derengést vonva köré.
- Ugye emlékszel még? – kérdeztem a korlátra támaszkodva, miközben az emlékek újból ostromolni kezdtek. Könnyes szemmel pillantottam fel néhai Szerelmem megtört, de annál ragyogóbb arcára, amelyen most a megszokott mosoly helyett kín ült, akkora kín, amit még én magam sem tudtam volna elviselni. Erős voltam, persze, de nem megtörhetetlen. Mégpedig az, hogy Dávidot szenvedni látom olyan mértékű fájdalmat okozott, hogy azt hittem összeroskadok a súlya alatt.
- Hogyne emlékeznék Kicsim. Ezek az utolsó földi emlékeim, Veled… megőriztem minden pillanatot, amit kettesben töltöttünk, és bár néha azt érzem, hogy ezek szétszaggatnak belülről, mégis örülök, hogy egy ilyen tünemény felfigyelt a halandó önmagamra.
Szavainak hatására újabb könnycseppek gördültek le az arcomon, de nem fájtak annyira, mint legelőször. Azt mondják, hogy az első pofon fáj a legjobban, aztán a többihez idővel hozzászokik az ember. Nézhettek hülyének, de nekem ez valahogy nem sikerült.
- Mért bánt ez még mindig ennyire Téged? Hiszen ott alszik bent a Szerelmed, aki talán nem pótolhat engem, mégis feledteti a téged ért fájdalmakat.
- Téged senki sem tud pótolni. – hüppögtem.
- Tudom Kincs, de legalább próbálj meg boldog lenni. Kérlek.
- Hogy lehetnék boldog, mikor tudom, hogy valamikor a közeljövőben meghalok? Hogy lehetnék boldog, mikor azzal a tudattal kell élnem, hogy hamarosan kopogtat az ajtómon a kaszás? Hogy lehetnék boldog, mikor a sorsom bevégeztetett? Hogy lehetnék boldog, mikor tudom, hogy nincs menekvés, hogy meghalok, még mielőtt igazán élhettem volna, hogy nem tudok elbúcsúzni tőlük, akik miatt halandó lényen a porba kényszerül?
Áruld el, hogyan?
- Élvezd az apró örömöket. Szeress, gyűlölj, isteníts, vagy vess meg dolgokat, csak közömbös ne légy. Ne pazarold az idődet olyanokra, akik nem érdemlik, meg hogy foglalkozz velük, mert az időd véges. Vigasztaljon az, hogy ha te már nem leszel, a szeretteid majd emlékeznek rád, és halálod után majd felemlegetik a neved, nap, nap után…
- De ha ők meghalnak, ha porrá lesznek, akkor meghal velem együtt a nevem…
- Ne légy benne biztos. Mennem kell Kicsim, ennyi időt kaptam. Hamarosan újra eljövök, és ki tudja… talán együtt lépjük majd át, az örök kárhozat kapuját… - egy bíztató mosoly, egy csók a nyakra, és eltűnt.
Elnyomva a még halványan pislákoló csikket rájöttem, hogy meg kell fogadnom, amit Dávid mondott. Szerelmem halkan szuszogott, a szoba az illatát árasztotta. Hatalmasat szippantva hagytam el a helyiséget, hogy a vendégszobába vonuljak, és Liz mellett térjek nyugovóra. Szükségem volt rá. Balszerencsémre nem tudtam úgy belopózni, hogy ne keljen fel a macskalépteimre, de amint kiderült nem is aludt, mivel a megszokott fáradt és rekedt hang helyett egy meglehetősen éber másik fogadott.
- Dávid volt? – kérdezte, miközben felült.
- Tessék? – csuktam be az ajtót.
- Hallottam, hogy beszélgetsz, és mintha az ő hangját hallottam volna, de amúgy nem érdekelt. Itt volt Anyu… - mosolyodott el halványan, majd egy kardigánt szorongatott. A kardigán Linetté volt, felismertem, hiszen én vettem neki anyák napjára.
- Az ő illatát árasztja még mindig. Nagyon hiányzik, de legalább jót beszélgettünk. Azt mondta vigyázzak rád, mert hamarosan jobb létre kényszerülsz miattunk. Nem értem… Dávid mondott valamit?
- Igen. – a torkom elszorult, le kellett ülnöm. Az ágy szélére vetődve Liz aggódási rohamot kapott. Szokásos kérdések:
- Letti mi van? Mi történt? Jól vagy? Hányni kell? Nem, sosem hánysz… gumicukrot? Abszintot? Valamit? Víz? Nem, vizet sosem iszol. Akkor, akkor, akkor ő… mi a tökömet tegyek? – kérdezte?
- Semmit. Dávid azt mondta, hogy hamarosan Márk helyett Ő fog átölelni. Hogy hamarosan meghalok… értetek. Nem értettem mit akar ezzel, de… meg fogok halni Liz! Ezen már nem tudunk változtatni semmit, a sorsom bevégeztetett. – már nem voltam szomorú, sem elgyötört, szimplán beletörődtem a sorsomba, amit nem állt módomban sem jogomban megváltoztatni. – Vár az árnyékvilág… de mért szolgáltam rá? Mondd, mivel érdemeltem ki ezt a sorsot, hogy ilyen fiatalon szólít magához a végzet? Mit tettem, amivel magamra haragítottam Istent, vagy épp a Sátánt? Licit folyik, és a lelkem a tárgy?
- Nézd a jó oldalát… Dávid… Apukád… sok-sok rokon aki szeretett, és hiányol a mai napig… - Liz vigaszszavai hatástalanok voltak, bár a kedélyállapotomon kicsit javítottak.
- Hajnalodik… kérsz egy muffint? – vigyorogtam rá. Reméltem, hogy beveszi, hogy minden oké, úgy tűnik tervem sikeresnek bizonyult. Liz újra felélénkült, és öltözni kezdett.
- Mignon Mánia, ugye? – kérdezősködött, miközben a fűzőjével szenvedett.
- Bizony, bizony. Hamarosan nyit.
Semmi kivetnivalót nem találtam magamon, ami miatt öltöznöm, sminkelnem, esetleg szégyenkeznem kéne. Liz két perc alatt összekapta magát, majd száguldoztunk egy kicsit.
- Sütünk nekik sütit? – kérdezte az ablakon kibámulva.
- Akkor minek Mignon Mániázunk? Komolyan – nevettem fel.
- Hát… hogyha esetleg rossz lesz… - húzta el a száját.
- Jaj már, ha te csinálod, akkor tökéletes lesz. Hülyegyerek. Megegyelek?
- Hogy te is hülyegyerek legyél? Ugyan. Amúgy azt tudtad, hogy a kannibálok azt csinálják, hogy ha valaki jó valamiben, pl. gyorsan fut, akkor megeszik a lábát, hogy ők is gyorsan fussanak?
- Érdekes. Nem mindig tudsz újat mondani, de ez meglepő.
- Megehetem a csecsed? – kérdezte nevetve, miközben az említett testrészemet bökdöste.
- Áu, Áu, ne már, ez fáj Bobbynak… - szomorodtam el.
- Bobbynak?
- Még Dávid nevezte el őket, miután naphosszat tespedtünk a TV előtt, és Baywatch-ot néztünk.
- Elneveznéd az enyémeket? – csillogott a szeme.
- Persze, őő… Hello és Kitty?
- Ezazz! – nézett végig dús keblein, majd simogatni kezdte azokat. – Kiscicám… olyan aranyos, tudod, minden este dorombol… mondom, dorombol! DOROMBOLJ MÁR TE DÖG! – csapott rá Kittyre, majd felsikoltott. – Ilyen erős vagyok? – sírta el magát. – Fáj. Adsz rá puszit? – csillogott újfent a szeme.
- Na ne buzuljunk Kislány. – nevettem fel. – Akkor menjünk valami szupermarketbe, vegyünk mindenféle alapanyagot, és sütésre fel!
- Benne vagyok. – mosolygott, majd egy hajtűkanyart véve az ellenkező irányba suhantunk. Fura, de a kezdeti szar kedv ellenére most kivételesen felhőtlen volt a hangulatom, hála ennek a kis majomnak, aki most vadul rázva a fejét a „Barbie Girl” című full gagyi számot vernyákolta. Nem fűzök hozzá semmit. A boltba érve szintén marhulás vette kezdetét, mégpedig „vallj szerelmet Kőagy Őrnagynak” aki a vidékről szabadult biztonsági őr szerepet játszotta. Majd jött a „dobálj narancsot és ordibáld, hogy Pikácsú téged választalak, és keseredj el mikor nem megy, majd fuss az Őrnagy elől, mikor sokkolóval akar leteríteni, hogy az óvszeres pult mellett erőszakoljon meg, ami pedig nem fog sikerülni, mert gyorsabb vagyok bibibíí” és következett az a jelenet, hogy „egyél meg mindent random, és fénykardozz a vécépumpával” című agyfasz. Mikor nem tudunk mi elhülyülni? Kétórányi szenvedés után fizettünk, majd elégedetten távoztunk. Haza érve kisebb felfordulást csináltunk, majd össze is takarítottunk, hogy aztán mosolyogva, kiskötényben várjuk azt, aki a legkorábban szedi össze a falhoz állított agysejtjeit a tegnapi ereszd el a hajamat buli után. Eltelt egy óra, majd kettő, de senki sem kelt fel, a délután három pedig vészesen közeledett. Áldom a szerencsémet, hogy nem felejtettem el kivenni a pénzt, és venni egy fém bőröndöt, amiben majd Mr. Vadállat megkapja a jussát, vagyis a kívánt összeget.
- Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte Liz.
- Mért, te mire gondolsz?
- Régen jártunk az elmegyógyiban, hiányzik az a légkör… GYILKOLNI AKAROK BASSZAMEG! – kiáltott fel.
- KUSSOLJ MÁR TE ÁLLAT! FELKELNEK! – válaszoltam hasonló intenzitású hangerővel.
- Mi történik itt? – Márk álmos fejjel lépett a konyhába, gondoltam az illatok csábították le.
- Várjuk azt a követelőző férget. – doboltam a bőrönd tetején.
- Kicsim. Ne. Kérlek, ne húzz újat vele. Kicsinál! – szavait kopogtatás, vagyis inkább dörömbölés szelte ketté, és az ajtó felől hangos szitokszavak hallatszottak.

- Ez azt hiszem az én döntésem. Menjetek be a nappaliba, kérlek, nehogy Tomi felébredjen. Menj már! – szóltam Szerelmemre erélyesen, mikor Liz rángatni kezdte, és befogta a száját. Ajtót nyitottam a bőrönddel a kezemben, majd felnéztem Mr. Izomagyra.
- Na mi van Cica, hol a gazdád?
- Tartsak szemináriumot neked a családon belüli szaporodás következményeiről, hogy belásd, hogy egy ilyen sajnálatos esemény következtében jöttél erre a szánalmasan elbaszott világra, vagy odaadom ezt a kurva bőröndöt, és elhúzol a vérbe?
- Hö?
- Fogd ezt a szart, és takarodj innen. Vagy segítsek megszámolni?
- Nem bízom én egy kis kurvában. Változott az összeg. A Főnök már két millát kér.
- Indok?
- Késedelmi kamat. – vigyorgott.
- Nos, nem áll szándékomban még egy millát kidobni az ablakon, csak hogy a te becsvágyó főnököd seggét nyalhasd ezáltal.
- Mit mondtál te ribanc? – a torkomnál fogva szorított a falhoz. – Megbánod még azt is hogy a világra jöttél ha még egyszer így mersz beszélni velem! – háta mögött egy lila alakot láttam elsuhanni, és már nem éreztem magam cseppet sem kellemetlenül.
- Nem Drágám, ezt te fogod megbánni. – a fogaim között préseltem a szavakat, majd elégedetten figyeltem, ahogy Daniella egy kloroformos rongyot nyom az arcába, és összeesik.
- Tudtam, hogy valami gáz van. Tegnap majdnem belém jött ez az állat, és láttam, hogy ide jön. Tudtam, hogy visszajön. – szólt végigmérve az ajtó előtt fekvő hústornyot, miközben a nyakamat dörzsölgettem. Ahogy éreztem elpattant egy erem is, de ez most nem érdekelt. Ölni akartam. Megölni!
- Köszönöm. – öleltem meg, majd beljebb invitáltam. Közös erővel beraktuk a kocsim csomagtartójába ezt a férget, majd Dancsi megnyugtatott, hogy három óráig ki lesz ütve. Mikor becsuktuk az ajtót Liz és Márk mint két vadállat rohantak ki hozzánk, és közös erővel szorítottak magukhoz.
- Mit csinált veled? – kérdezte Édes a nyakamat szemlélve.
- Csak torkon ragadott, semmi komoly.- fejtettem le a kezét magamról, és megsimogattam az arcát.
- Gyorsan kell cselekednünk, még mielőtt felébred. – sürgetett Dancsi. Hagytunk egy üzenetet a szülőknek, hogy moziba mentünk, és plázázunk, ne aggódjanak, lerendeztük a végrehajtót, többet nem fog zavarni. Márk szegény azt sem tudta hol van, mikor hárman rángattuk ki a házból, és dobtuk be a kocsiba. Nyugtató szavakat suttogva öleltem át, és biztosítottam az épségünkről. Szerelmem elaludt, és csak akkor tért magához, mikor már az elmegyógyintézet felé haladtunk a földúton. Dancsit előre küldtem két gyilkoló eszközökkel teli bőrönddel, majd Lizát is, aki Daniella mérgeit, nyugtatóit, és fájdalomfokozó bogyóit cipelte. Márkkal nagy nehezen lerángattuk az izomköteg ájult testét az alagsorba, ahol a boncterem bújt meg.
- Most mi lesz? – kérdezte két szusszanás között.
- Kiszedjük belőle, hogy ki küldte.
- Nem fog beszélni, csak ha… Letti! – kerekedett el a szeme.
- Én a gyilkolástól sem riadok vissza. Ez a mocsok rászolgált a halálra. – feleltem ridegen, majd közös erővel feldobtuk a boncasztalra.
- Most? – kérdezte Márk.
- Most várunk. – gyújtottam rá. – Cigit?
- Kérek. – hangzott egy emberként a válasz. Miközben ők halkan beszélgettek én a polcokon figyelő üvegeket kezdtem el mustrálni. Tekintetem megakadt a sósavon, a denaturált szeszen, és a lombikokban hagyott szúrós szagú löttyökön.
- Dancsi Drága, ide tudnál jönni egy percre? – vigyorogtam, majd magamban vihogtam az újabb ördögi tervemen.
- Természetesen. – hangzott a válasz, majd tűsarkak kopogtak, és pár másodpercen belül csilingelő kacagás visszhangzott az ósdi falakról.

*

Egy újabb fejezet kezdődött, és zárult le az életemben. Féktelen vággyal hajtott porcelánbaba voltam eddig, a Sátán fennhatósága alatt, akire nem vonatkoznak a szabályok, aki bármit megtehet, és tettei elnézést vonnak maguk után. Akinek nem számítanak az életek, csak a saját jólléte, de mint tudjuk a tetteink felelősséggel, járnak, és olyan dolgokat vonnak maguk után, amikre eddig nem is számítottunk. Ebből a porcelánbabából most egy életéért küzdő oroszlán lett, egy bestia, akinek maga a harag tépte el a láncait, hogy megkezdje a versenyfutást az idővel. Biztos, hogy el fogok bukni, de remélem, a bukásom előtt annyi életet mentek meg, amennyit csak tudok, annyi jót cselekszem, ami csak kitelik belőlem, és bármennyire is fáj, remélem, hogy a halál kegyes lesz, és lágyan ragad el, hogy utána újra rabláncra verjen.

A hústorony elég hamar kiköhögte a főnöke címét, csak pár körmét kellett letépnem, épp elég volt. Dalolt, mint egy kismadár. Gondosan felírtam az adatokat, majd hagytam, hogy Lizáék elszórakozzanak vele, Dancsi örült, hogy a fejemből kipattant új kompozíció megállta a helyét, azzal a méreggel kínozták tovább. Úgy döntöttünk, hogy a kegyelemdöfés Márk joga, hiszen az ő családját zaklatta már hónapok óta. Szerelmem nem tétovázott. Egy határozott mozdulattal vágta el a fickó nyakát. Méltó elégtétel volt.

Egész szép ez a dolgozószoba, de persze a ház többi része sem rossz, mintha csak otthon lennék. Milliós vázás, festmények, bútorok, antik és modernek egyaránt. Jól megél a csávó ebből a behajtó bizniszből. Végigfuttattam a szemem az íróasztalon, majd a tekintetem pár szál szivaron akadt meg. Tökéletes időtöltés, hiszen várnunk kell. Felbolygattuk a házat, és úgy döntöttünk ide menekülünk, hiszen egy tömött széf rontja el a szoba összképét. A csávó úgy is a pénzét félti a legjobban, ide fog először rohanni, ha meglátja a felfordulást. Kocsi parkol le a ház előtt, szinte hallom, ahogy Liza szíve hevesebben kezd dobogni. Kezében a revolver, a tár tele. Várunk. Csapódik a bejárati ajtó, heves szuszogás, lábdobogás a lépcsőn. Várunk. Tétovázás az ajtó előtt, egy hatalmas sóhaj, remegő kezek által nyílik ki az ajtó. Belép, de nem vesz észre, a széfhez rohan, ami már üresen áll. Csalódottan ordít, majd felfigyel halk kuncogásomra.
- Keresheted. Úgy sem fogod megtalálni.
- Hol a pénzem? Hol van? Áruld el te ribanc, különben puszta kézzel verlek agyon. – iramodik felém, de a halántékánál kattanó ravasz hangjára megtorpan.
- Jól válogasd meg a szavaid! – sziszegi a fülébe Liza.
- Nézz meg jól. Véss az emlékezetedbe minden részletet belőlem, hogy halálod után is kísérhesselek. – a hangom halk, de annál fenyegetőbb.
- Mért kéne megjegyeznem egy tolvaj ribancot? – palástolni próbálja a hangjából kiszűrődő félelmet, de sikertelen.
- Mert én vagyok az utolsó, akit az életedben látsz. Odaát találkozunk.
Dörrenés rázza meg a szoba falait, majd egy tompa puffanás jelzi a véget.
- Menjünk haza.- szól Liza, majd mintha semmi sem történt volna elhagyjuk a helyszínt.
Felelősséggel tartozunk a döntéseinkért. Nem hittem volna, hogy egy apró gyilkosság egy egész lavinát fog megindítani, ami a vesztembe kerget majd.

Ott, abban a pillanatban megígértem magamnak, hogy soha, de soha többé nem engedem, hogy bántsák a szeretteimet, megvédem őket, még hogy ha az életemmel kell is fizetnem a biztonságukért. Megfogadtam, hogy ha a halál árnyékának völgyében járok is az utolsó lélegzetemig harcolni, fogok értük. Azokért, akik a világ minden kincsénél többet jelentenek számomra. Értük kelek minden reggel, és az épségükért fohászkodva fekszem le minden este. Nincs olyan mennybéli csoda, amiért veszni hagynám őket, és nincs olyan pokolbéli kín, ami miatt elfutnék a sorsom elől. Értük érdemes élni.

Liz és én szapora léptekkel doboltunk végig tűsarkúinkkal a lépcsőn. Vak sötét volt így mind a ketten megtorpantunk mikor az üvegajtó felől elemlámpa pislákolására lettünk figyelmesek. Három-négy öltönyös gorilla állt az ajtóban és a káoszt vizslatták. Nem szúrtak ki minket...egy ideig aztán egyenesen a szemembe bámultak. Döbbentek voltak, gondolom a rendőrségre számítottak.

Sorra kattogtak a gépfegyverek ahogyan célba vettek minket.

-FUTÁS!- ragadtam meg Liz kezét és őrült tempóban kezdtünk menekülni a villámként becsapódó golyók elől. A garázsba menekültünk ahhol első menekülésre alkalmas eszközként egy Yamaha versenymotort véltem felfedezni.

-Ugorj fel!- sikítottam a hangzavarban. Mire mindketten felültünk már beértek minket és újabb golyózáport intéztek felénk. Liz rájuk lőtt párszor míg én hátsókerékre vágtam a mocit és max sebességgel vágódtam ki az utcára. Csak az járt a fejemben ,hogy minél messzebb jussunk innen.

-Mi a picsa? Minden rendben? Liz, minden rendben?!

-Igen!- lihegte mögülem miközben két kézzel szorította a derekamat nehogy lecsússzon. 180 km/h-s sebességgel süvítettünk a kertváros szűk kis utcáin. Sajnos nemsokára a nyomunkba ért egy fekete Mercedes. Utasai mindkét oldalon kihajoltak s ismét fegyvert szegeztek ránk. Szlalomban szeltem az aszfaltot és felgyorsultam 200-ra miközben Liz elengedett, hátra arcba emelte magát az ülésen majd többször is az autóra lőtt, az egyik faszit el is találta. Ekkor hajtottam fel az autópályára ahol végre nyílt területen manőverezhettem. 210,220...250!

Szereztünk egy kis előnyt míg Liz újra töltötte a tárat de felzárkóztak.

-KURVA ÉLET!- ordította majd a hátracsúsztatta a combfixembe a revolvert. Kirántotta hüvelyükből a tőlem kapott katanáit majd felguggolt az ülésen- kövess!- kiáltott hátra majd elrugaszkodott és teljes erővel a mögöttünk száguldó kocsi szélvédőjének csapódott aminek utasai ettől egy pillanatra elfelejtettek lőni. Liz az üvegbe döfte a kardokat így biztosítva fogást számunkra.

Hírtelen eleresztettem a motort, hátra vágódtam hídba majd kézenállásba és minden erőmet összeszedve átlöktem magam a kocsi motorháztetőjére ahol megragadtam az egyik kardot, rájuk emeltem fegyveremet és agyonlőttem a sofőrt s két másik utasát. A kocsi hírtelen megállt mi pedig lecsúsztunk róla.

Nagy nehezen álló helyzetbe küzdöttem magam majd felrántottam Lizt és elrohantam vele a méterekre fekvő motorig.

Ismét felültünk rá miközben a megmaradt utolsó faszi kiszállt  a kocsiból és lőni kezdett ránk.

Átugrattam a másik sávba majd elszáguldottunk a sztrádán. Még utánunk kiabálta: MEGTALÁLLAK TITEKET!

A házunk előtt állítottuk le a mocit. Mind ketten szabályosan leborultunk róla. Liz hevesen szuszogott. AZ arca és az oldala is le volt horzsolva. Odamásztam hozzá.

-Minden rendben? -töröltem meg vérző homlokát.

-Igen, veled?

-Ige...szzzzzzz -kaptam oldalamhoz amiből addigra már fél liter vér is kifolyhatott.

-Basszameg! Eltaláltak!

Itt nem maradhatunk. Meg fognak minket találni.- nyögtem majd nagynehezen felálltunk s én a vállára támaszkodtam.

Márk és Daniella 10 percen belül értünk jöttek autóval és elvittek minket az elmegyogyóba ahol Daniella vette kezelésbe sérült jobb felemet.

Két golyót halászott elő az oldalamból, érzéstelenítés nélkül, puszta kézzel. Persze rosszabb is lehetett volna; ha mondjuk kicsit beljebb fúródnak.

-Picsába, kilyuggattak.

-Megölöm az összes tetves rohadékot! -öklözött a falba Márk.

-Nyugodj meg, rendben vagyok...-csitítottam. Igyekeztem elszakadni a fájdalomtól. -Inkább azt találjuk ki ,hogy mi a faszt kezdjünk most?

-Semmit Letti, vége van. Börtönbe megyünk, a kiskorúak kibaszott börtönébe sorozatgyilkosságért.- nyugodott bele Liz.

Ekkor hírtelen minden elsötétült.

-Kérlek adj tanácsot!- forogtam körbe az ürességbe ,hogy szememmel rátaláljak.

-Én figyelmeztettelek, Letti.

-Dávid kérlek mond meg...meghalok?

-Nem, sajnos ez még ócskán csak az eleje. Sokkal nagyobb fájdalmak és küzdelmek várnak rád.

Tehát nincs menekvés: kínhalál.

-Mit tegyek? Mit kéne most tennem?- szememet elöntötték a könnyek. Oly sok idő után ismét elöntött a kétségbe esés.

-Emlékszel mit mondtál?

-Bármikor feláldoznám magamat értük....

-Itt az idő.

nyuuu :3 chaten vagy komment formájában számítunk a véleményetekre :3