Rúzsnyom a csészén- Liz

Mi az ok? Mi a cél? Mi az eszköz?

Merre induljak, ha nincs otthonom és kire gondoljak, ha nincs senkim?

Sokáig gondolkoztam azon, hogy mi lenne a helyes döntés. Megpróbáljak elindúlni az úton amit a kudarc árnyékol, vagy adjam fel és egyszerűen maradjak egyhelyben? Szinte biztos, hogy mindkettővel megszívom de melyik a kisebbik rossz?

-Mit tudsz eddig kínlódni? Kijössz, hogy megmosd az arcod és fél óra múlva megint úgy kell utánad jönnöm, hogy élsz-e még. Akárhányszor rádnyitok mereven állsz és csak nézed a tükörképed. Mi a franc bajod van?- Lépett mögém Ő. Megfogta a vállam és maga felé fordított. Teljesen kizökkentett a gondolataimból.-Nem vagyok jól mostanában- éreztem, hogy remeg a szám ezért gyorsan beleharaptam. Ő a vizes arcomba nyomott egy törölközőt aztán visszafordult az ajtóban. 
Ő lenn az egyetlen ember a világon aki tud a létezésemről, aki szóba áll velem és Ő is annyiszor fordított már nekem hátat, okozott fájdalmat, hogy meg sem tudnám számolni. Senkim sincs rajta kívűl és Ő is csak azért nem dobott még ki az utcára mert nem találna másik játékszert. De nem csak eszköz vagyok...rosszabb. 
Ismét a tükörbe néztem. Olyan fiatal és annyira értéktelen. Vékony, vékonyabb mint kellene. A szememben csak a halál iránti vágy.  Üres vonások, megtört, kiölt érzések. Semmi. Se vágyak, se álmok csak beletörődés a lassan közeledő végbe. A remény messzire elkerül. Rab vagyok mint a kátyúk alján megbújó por a szabadság elfelejtett gondolatával. Az életet négy kopár fal határolja akár egy rohadt börtönben. Őr is van aki gondoskodik róla, hogy egy percig se felejtsem el mennyire jelentéktelen a létezésem.
Ezt senki sem érdemli. Tudom, hogy nem fog eljönni értem a hős, engem senki sem ment majd meg. Egyetlen ember van aki változtathat a sorsomon mégpedig én magam.
Kieresztem göndör tincseimet majd kihúzok egy fiókot. Csodálatos holmikkal van tele amikhez én sosem érhettem hozzá. Hajdanán az anyjáé volt mind de ő már rég meghalt. Mikor kislány voltam egyszer kinyitotta, kivettem egy rúzst és hosszasan csodáltam. Arany színű volt a kupakja, benne olyan vörös festékkel amire az összes rózsa féltékeny lenne. Rásütött a nap és úgy csilllogott akár egy kristály. Teljesen megbabonázott. Majdnem eltört a karom. Soha többet nem értem hozzá.
Most viszont ismét felnyitottam, az ajkamhoz emeltem és végig húztam azon. Gyönyörű voltam, akár a nők a tévében. Megfésülködtem, beesett szemeimre sminket kentem majd gyémánt ékszereket akasztottam a nyakamba és a fülembe. Csoda szép, nem tudtam betelni a látvánnyal. Ha így meglátna biztosan eltörné az összes csontom.
A fürdőből nyílt egy apró szoba ahol az anyja régi ruháit tárolta. Gyakran beült oda és csak nézte őke. Hosszú órákig sírt a sötétben, utána pedig mindig megvert.
Hangtalanul nyitottam be. Magamra vettem a rúzsóm színével megegyező estéji ruhát. Szűk volt, mélyen dekoltált és hosszú, olyan hosszú, hogy a földön húztam magam után.  Meseszép. Ez volt a legdrágább mind közül. Gyorsan vetettem magamra egy pillantást az egész alakos tükörben majd önfeledt mosollyal az arcomon a konyhába sétáltam a legélesebb késért.
Mikor a szobába értemm Ő nekem hátat fordítva feküdt az ágyon. Félálomban lehetett. Sokáig nem hallotta, hogy özeledem felé. Végül a lábam alatt megnyikorgott egy padlódeszka mire rámemelte álmos tekintetét. Először nem hitt a szemének, alaposan végig mért.
-Anya?- kérdezte.
-Nem, A RÉMÁLMOD- ordítottam majd mellkason szúrtam. A hasűra ültem és fojtani kezdtem. Hörgött, csapkodott, ordított de sehogy sem tudod kiszabadulni a combjaim közül. Végül megadta magát, végtagjai engedelmesen zuhantak a takaróra én pedig elégedetten álltam fel. Kisimítottam ruhámon a ráncokat majd véres talpnyomokat hagyva magam után kisétáltam. Nem néztem hátra.