Letti - Dávid novellák

íme a kis ajándékunk :)

"A sors olykor tervének eszközéül jelöl ki, saját kegyetlensége cinkosává tesz bennünket anélkül, hogy észrevennénk."

- Nagyon jó Miss Peterson, nagyon jó! – vigyorgott rám Mr. Odonell, a gitártanárom, majd folytatta. – Tudod Drágám… te vagy az egyetlen akinek ez ilyen rövid időn belül sikerült. Tudod… olyan gyönyörű vagy… - fel alá sétálgatott, majd az ajtóhoz ment, és kulcsra zárta. – Friss hús… hm… - a levegőbe szimatolt.
- Nézze, ha ez valami elcseszett kandi kamera akkor nagyon jó vicc volt, de nekem most mennem kell. – felemelkedtem a székből, és pakolni kezdtem a kottáimat. Egy kezet éreztem a fenekemen.
- Jaj, ne siess úgy, csak most érkeztél. – gonoszan vigyorgott, majd maga felé fordított és széttépte az ingemet. – Friss hús… - nyalta meg az ajkait. – Te innen nem mész sehova tündérke! – emelte fel a hangját, és próbálta lefogni a kezeimet. Pofán vágtam, mire eszeveszett tekintettel nézett rám.
- Csak ennyit tudsz? – ordított, és elkapta a torkomat, és hátradöntött egy asztalra. – Az lesz itt amit én akarok – súgta a fülembe. – Amit én nagyon nagyon akarok.
A testsúlya az asztalba préselt, alig bírtam megmozdulni. Éreztem, ahogy az erekciója a csípőmnek feszül, majd a meglepetés erejét kihasználva herén térdeltem, és kiküzdöttem magam alóla. Térdre rogyva markolászta az említett testrészt, én pedig jobb híján a kezembe kaptam a gitáromat, és darabokra törtem a fején. Ahogyan ott feküdt vérbe fagyva semmi szánalom nem volt bennem, inkább undor. Leköptem, majd kirúgtam az ajtót és a folyosón foglaltam helyet. Leültem a fal tövébe, és sírni kezdtem.
Cipőkopogásra lettem figyelmes, azt hittem megint az a féreg jár a nyomomban. Mire felnéztem az illető már előttem guggolt.
- Basszus, veled meg mit történt?- Kedves, csodálkozó arc. A szemében az arcom tükörképe remegett. Nagyon lassan felém nyújtotta a kezét majd szolidan megfogta a vállamat. - Bántottak?

- Én...- sokkot kaptam és csak lihegni volt erőm. Végül erőt vettem magamon, ez nem rám jellemző. Nagy levegő, nyugodj meg Letti!- Minden olyan gyorsan történt. Zeneórám volt Odonellel erre az a tetű nekem esett, letépte a felsőm és megpróbált... Nincs rajtam ing?
- Khm, nincs- jegyezte meg vörösre pirult arccal. Megrázta a fejét, hogy visszatérjen a durvábbik részhez és illedelmességből még csak a melltartóm pántjára sem pillantott rá.
- És utána?
- Rá ment egy gitárom, nem tudom, hogy él-e még.
- Figyelj, kislány! Próbálj megnyugodni- kigombolta az ingét majd a vállamra terítette. Ettől már én vörösödtem el. Felállt majd határozott léptekkel a terembe sétált. Hangos csörömpölést hallottam majd kis idő múlva visszajött Ő. Felhúzott a padlóról és magához ölelt.
- Semmi baj, kislány. Már nem fog bántani- éreztem a homlokomon, hogy mosolyog.
- Letti vagyok.
- Letti? Milyen elegáns. Én Dávid vagyok. - a mosolya nem szakadt meg.

"A dolgok változnak. A barátok eltűnnek. Az élet pedig senkire sem vár."

Dávid és Letticia. A nevünk is ellentmond a másiknak. Az egyikből sugárzik az elegancia, a kifinomultság, kimértség és kíméletlenség míg a másik durva, egyszerű, megszokott. 
Egy úri hölgy és egy senki. A történelem során annyiszor ismétlődik ez az ellentét. Sok ember szemét zavarja, hogy vannak olyanok akiket egyszerűen nem érdekelnek a társadalmi normák és besorolások. Hisz kik ők, hogy határt szabjanak az érzelmeinknek? Ha megteszik akkor bizonyára halottak.
Boldog gyerekkort tölthettem a szigeten. Hatalmas, örökölt kastély és megannyi vele járó gond. Anya és apa még a kifogyhatatlannak vélt, dúsgazdag örökség mellett is egyfolytában dolgozott. Mindent értem tettek, azért, hogy semmiben se keljen szűkölködnöm. Ez kompenzált dolgokat de nem helyettesíthette a szüleimet egy nevelő nő, a meghitt családi emlékeket pedig a milliós játékszerek.
Mikor nagyobb lettem elhatároztam, hogy elég a magán oktatásból. Embereket akarok látni, normálisokat akik máshogyan élnek mint én. Veszélyt akartam. Lassan megfojtott a komfort zónám. 

Elegem lett az összejövetelekből, a partikból amin összezártak a sok segglyukszájú hülyegyerekkel akik élvezték azt amiben éltek. Hogyan? Kérdeztem én, hogy lehet hogy amíg én belül ordítok, és csak jó pofát vágok a dolgokhoz ők vígan élnek a mesevilágukban, és elfogadják, sőt mi több tényleg élvezik hogy semmiért nem kell küzdeniük? Egyik nap besokalltam, és elmentem otthonról, még én sem tudtam hogy hová. Bementem a városba, és egy kocsmában talaj részegre ittam magam, majd beállítottam egy buli közepére és egy „KIBASZOTT UNDORÍTÓ MOCSKOS ÚJGAZDAG FASZFEJEK VAGYTOK MIND” felkiáltással a puncsos tálba ürítettem a gyomrom tartalmát.
Állami iskolába mentem, gitározni tanultam, megismertem a lelkem másik felét… aztán mikor a gitártanár rám mászott, és meg akart erőszakolni a fején vertem szét az új, méregdrága gitáromat, amit maga Slash dedikált. A tanár túlélte, én pedig önvédelemre hivatkoztam. Mikor kirohantam a teremből a folyosón csak egy embert találtam, ott ült egy srác. Egy srác, aki gyönyörű volt… a legszebb éveimet töltöttem vele…

Ha kötődsz egy emberhez olyan emlékeket nyújtotok egymás számára amik örökké elkísérnek majd az élet kalandtúráján. 
Emlékszem, meséltem Dávidnak, hogy mennyire rühellem azt a képmutató, sznob társaságot amibe belekényszerítettek. Ahol mindenki Mylady, Mylord, Kisasszony és Mr. 
Ő nagyon szörnyűnek vélte a dolgot az elmondásaim alapján így elhatározta, hogy el kéne látogatnunk egy ilyen összejövetelre.
Hatalmas kastély, hosszú limuzinok türemkednek egymás hegyén-hátán a felhajtón. 
Magas sarkúm a sóderba mélyed, Hosszú, fekete ruhámat magam mögött húzva ölelem szerelmem öltönybe bújtatott felkarját.
Az ajtóba érve meg sem kérdezik, hogy szerepel-e a nevem a vendéglistán. Az ajtón álló engedelmesen fejet hajtva vonul félre utunkból.
- Peterson Kisasszony- biccentett.

A parkett közepére sétáltunk, kéz a kézben. Figyelmen kívül hagytunk mindenkit és elhatározzuk, hogy ezt a bált mind a ketten élvezni fogjuk. Komoly zenét játszottak. Lassú, romantikus, tökéletes pillanat ahogy felém fordítja az arcát, kezét végigfuttatja a gerincemen és megteszi az első lépést.
- Nem tudtam, hogy tudsz táncolni- mosolyogva a vállába kapaszkodtam. Úgy vezetett, mint, ha egy vakot kísérne keresztül az aknamezőn. Olyan odaadással, féltéssel és fegyelemmel amit korábban még nem tapasztaltam. Nem tudtuk merre fogunk haladni, ki melyik lábát mozdítja majd. Lépéseinket a pillanat diktálta és én átadtam magamat ennek a könnyű felszabadulásnak. Nincsenek szabályok, sem formák. Csak követem a lelke vibrálását. Behunytam a szememet, arcomat a mellkasába fúrtam. Éreztem, hogy az elmúlás virágának szirmai soha nem fognak körénk hullani. De tévedtem, ott lebegtek körülöttünk, túl boldog voltam ahhoz, hogy meglássam őket.
A hátsókertbe mentünk, ahol végre nem kellett szerepet játszanunk. Egymást mellett ültünk a nedves fűben, vígan szívtuk a cigarettát, és egy elcsórt pezsgőt ittunk. Az életünkről beszélgettünk, a gondjainkról, az álmainkról. Akkor még a legjobb barátom volt, de azon az estén a kedvesemmé avanzsált. Elszöktünk a partiról, egyenesen a tengerpartra vezettem. Átöltöztünk, az elegáns estélyi ruhát felváltotta a fürdőruha. Kéz a kézben gázoltunk bele a tengerbe, ami bár hideg volt, de a közelében sosem fáztam. Derékig álltunk a vízben, és a holdat figyeltük. Gyönyörű és hatalmas telihold volt, és a mi szemszögünkből épp a víz alá bukott le, hogy átadja helyét a napnak. Ő közelebb húzott magához, a fejemet a mellkasára szorítottam, és hallgattam a szívverését. Azt a gyönyörű, de fájdalmas melódiát ami az életéről mesélt. Akkor még nem tudhattam hogy a karjaimban fog megszűnni ez az erőteljes lüktetés ami abban a pillanatban a világ minden gondját elfeledtette velem. Felnéztem rá. Hűvös nyugalommal figyelte a körülöttünk fodrozódó habokat, mélyeket szippantott a hűvös esti levegőből. Enyhe szél fújt, megremegtem, ő pedig szorosabban ölelt magához. Végre rám nézett. Általában egy pillantásból ráismerek az emberekben lakó gonoszra, mesélnek nekem a szemek, de nála minden más volt. Szeretetet láttam bennük, egészen másfajta szeretetet mint eddig. Mindig is volt benne valami ami vonzott, de azt hittem ez csak egy fellángolás… nem. Ő megadta nekem a választ. Ez nem csak egy fellángolás volt. Aztán megsimogatta az arcom, és ajkait lágyan az enyémekre tapasztotta. A nyaka köré fontam a karjaimat, és visszacsókoltam, pedig nem tudtam hogy kell… ez volt az első csókom… az ösztöneim vezéreltek, ahogyan mindig is. Majd megszakította a csókot, és mélyen a szemembe nézett.
- Szeretlek… - suttogta, és a szívem kihagyott egy ütemet.
- Én is szeretlek… - elpirultam, és lehajtottam a fejem, halvány mosoly ült ki az ajkaimra.
Felemelte az állam, kényszerített hogy a szemébe nézzek.
- Gyönyörű vagy… - suttogta, és újra megcsókolt, ezúttal vadabbul, követelőzően.
Furcsa, hogy milyen gyorsan eltelik egy pillanat. Furcsa, hogy milyen gyorsan elmúlik egy élet. Olyanok vagyunk, mi emberek, mint egy falevél. Gyengék vagyunk, de még fiatalok, zöldek, zsengék. Aztán öregedni kezdünk, elsárgulunk, bebarnulunk, és lassacskán leesünk a fáról hogy az avarba vesszünk mint oly sokan előttünk.
Minden pillanat amit együtt töltöttünk maga volt a csoda. Akkor is, amikor csak naphosszat a TV előtt tespedtünk és Baywatch-ot néztünk, és akkor is amikor a parkban ültünk.
Ezek a pillanatok tartottak életben. Ezekért érdemes volt küzdeni.

"Kevesen akadnak közülünk, kik néhanapján föl nem riadunk virradat előtt, akár ama álmatlan éjszakák után, melyeken majdnem beleszeretünk a halálba."

Pontos embernek ismernek most viszont rohadtul késésben voltam. Minden lépésemmel úgy rugaszkodtam el a járdától, mint ha meg akarnám dönteni a magasugrási világrekordot. Minden nap erre jövök de most másként vibrál a levegő. Különös szag keveredett bele, kellemetlen, fojtogató. Rossz előérzetem támad tőle de figyelmen kívül kell most hagynom. A fülemhez emelve a telefont, lihegve kezdek bele: Letti? Figyelj, tudom, hogy már megbeszéltük de kérlek még se gyere ma át! - diktáltam a rögzítőjére. Már fordultam is be a kapunkon mikor megpillantottam.
Ott állt abban a természet feletti pompában amiben már megszokhattuk Őt. Fekete tincseit lágyan fújta arcába a baljós, nyári szellő. Gond nélkül söpörte ki azokat szeméből, majd gondterhelt mosolyt intézett felém. Azonnal megérezte a körém pofátlankodott aggodalmat, esélyem sem volt leplezni.
- Dávid?- rezzent meg az ajka, közelebb jött hozzám én pedig azonnal megragadtam a vállát. Szemeimet az övére erőltettem, nehezemre esett. Kerülni akartam minden pillantását, a lelkemig hatol velük. Szélvészként söpör végig rajtam tekintete, kivág minden rejtett ajtót, meglát minden titkot és érzelmet.
- Figyelj, most azonnal el kell tűnnöd innen, ha bemész oda én... én...- elakadt a szavam és a kapu felé taszítottam. Én feltéptem a bejárati ajtót és csak onnan néztem vissza rá. Ugyan ott állt, tele aggodalommal, merevre bénulva. Tudtam, hogy utánam fog jönni ezért becsaptam az ajtót és kulcsra zártam.
Beljebb intéztem egy lépést majd végignéztem a nappalin. 
Sötét volt, vak sötét. Csak a konyhából kiszivárgó, pislákoló neoncső nyújtott némi fényt. Füstöt láttam gomolyogni. Apró halálfejek rajzottak ki belőle azt üvöltve, hogy fussak ahogy bírok ám én még is beljebb mentem.
Megnyikordult a padló a lábam pedig beleütközött valamibe. Erősen hunyorítva próbáltam kivenni a homályban a tárgyat. Egy test.
- Anya, anya kelj fel! Ráztam meg de a nyaka élettelenül rogyott hátra ahogyan elemeltem a deszkákról.
Egy megveszett fenevad vadászott rám, a saját házamban. Rettegtem. A sötétség nem takart. Próbáltam visszafojtani a könnyeimet, nehogy meghalljon de édesanyám meghalt, ezt nem tudtam visszanyelni. 
Már nem féltem, tombolt bennem a tenni akarás. Széttépett, kínzott, égetett a vágy, hogy elpusztítsam ezt a szörnyet.
-HOL VAGY TE FÉREG?- ordítottam a plafonnak, majd meghallottam a lépcső ismerős zaját. Minden apró reccsenése kínozta a fülemet. Mint, ha valaki csikkeket nyomna el az elmémen.
- Oh, helló fiam. Hazajöttél?- Pillantottam meg sziluettjét ahogy a konyha ajtóba állt. Vigyorgott, eszeveszettül. A szájából cigi lógott a kezében lévő pisztollyal pedig a halántékát vakarta. - Hány óra is van? Nem kéne már rég itthon lenned? Na és a csinos kis szukát hol hagytad?_ nyalt végig a fogsorán, a cigi kiesett a szájából, sisteregve landolt a parkettán.
- Te beteg vagy...- Húztam ki magam majd határozott lépésekkel felé indultam, rám célzott de lőni már nem volt ideje. Teljes erőmből öklöztem az állába ő pedig vért köpve dől félre az utamból.
- Dávid?- Éles fény vágott be a szobába a hátsó ajtó felől. Letti állt ott dermedt arccal. - Mi történt?
- Fuss, Le...- Hatalmas dörrenés szelte ketté a levegőt. Ő sikított és térdre rogyott. A bal karját szorította amiből dőlt a vér. Hátra fordultam. Apám rám szegezte a fegyvert. Lőtt de én hírtelen hasra vágtam magam így a golyó elkerült. Letti rántott fel a földről és amíg anyám gyilkosa újra töltött mi felmenekültünk az emeletre. A szobámba rohantunk, becsaptam az ajtót és kulcsra zártam majd a szoba másik sarkába futottam Kedvesemmel. A falnak szorítottam és lágy tekintetemet az arcára emeltem.
- Bármi történjék is, te ne félj- Mosolyodtam el, az éjjeli szekrényembe nyúltam és elő vettem egy másik pisztolyt. A kezébe nyomtam .- Semmi baj nem lesz.
Ahogy ezt kimondtam az ajtó hatalmas robajjal repült a szobámba.
Az idő lelassult. Éles fájdalom nyilallt a koponyámba. Láttam ahogy vércseppek tapadnak a falra és Szerelmem arcára. Megbénult a félelemtől és pedig éreztem, ahogyan a testem lassan össze rogy. Tompán még hallottam ahogyan a nevemet ordítja, de minden más érzékszervem feladta a szolgálatot. Kellemes meleg járt át, megnyugodtam.

A magas sarkúm türelmetlenül kopogott a járdán. Vajon merre jár? Elnyomtam a cigarettámat, majd az utca közepére pöcköltem. Vajon merre jár? Sosem késik. Ugyanolyan pontos mint én. Itt valami baj van, hatalmas baj. A kocsim motorháztetejére ültem, türelmetlenül doboltam a körmeimmel vigyázva arra, hogy ne essen baja a fényezésnek. Aztán meghallottam. Gyors léptek, ziháló lélegzetvételek, és hadaró beszéd, amit nem értettem. Ez Ő! Lepattantam, majd a kapujuk elé álltam. Feltámadt a szél, a hajamat az arcomba fújta. Gyors mozdulattal félresöpörtem, majd ránéztem, és halványan elmosolyodtam. Feldúlt volt, nem nézett a szemembe, tagjai görcsösek voltak, merevek. Valami baj van.
- Dávid? – közelebb léptem hozzá, Ő a vállaimra tette a kezét, majd rám erőltette a pillantását, bizonyára nehezére esett. A szeméből aggodalom sugárzott rám, és egyfajta földöntúli félelem amit nem tudtam hova sorolni. Lebénított.
- Figyelj, most azonnal el kell tűnnöd innen, ha bemész oda én... én... – a tüdejében rekedt a levegő, eltaszított magától, és befelé iramodott. Feltépte az ajtót, és visszanézett rám. Félelemtől lebénult elmém fel sem fogta hogy mi történik, csak az ajtó dobhárnyarepesztő csattanása és a kulcs fordulása ébresztett fel valamennyire. Nem akarja hogy utánamenjek. Már nem szeret…? Bentről halk cipőkopogást hallottam, majd motyogást, és zokogás hangjait véltem felfedezni. Itt valami baj történt, kurva kibaszott mocsok nagy baj! Ahogyan a levegőbe szimatoltam enyhe cigarettaszag csapta meg az orromat, és valami más… vér! A kurva életbe! Nem késlekedtem, átugrottam a kerítést, majd a magas sarkút lerúgva a lábamról futni kezdtem a hátsó ajtó felé. Bent Ő felordított, majd a vadállat apja hangját hallottam, és feltéptem az ajtót.
- Dávid? – láttam meg Őt, ahogyan a férget üti, majd ledermedt az éles fénytől ami a nyitott ajtón át szűrődött be. Láttam a padlón az édesanyja holttestét, körülötte pedig egy vértócsát. – Mi történt? – kérdeztem döbbenten, és a félelem újult erővel söpört végig rajtam.
- Fuss. Le… - kezdte, de befejezni nem volt ideje. Felsikoltottam, fájdalmat éreztem, és az ütés erejétől térdre rogytam, majd rémültem a karomhoz kaptam, iszonyatos mennyiségű vér folyt belőle. Rám lőttek! A féregre néztem, aki épp Rá szegezte a pisztolyt, de Ő elugrott előle. Futottam felé, felrántottam a földről, és felfelé húztam, fel az emeletre, a szobájába. Mögöttünk kattant a tár. Becsapta az ajtót, kulcsra zárta, majd az abba a sarokba menekültünk amelyik a legtávolabb van az ajtótól. A falnak szorított, és azzal a jól ismert lágy pillantással nézett végig rajtam, mintha csak egy kellemes délutánon a Mignon Mániában sütiznénk. De erről szó sem volt. Csapdába ejtett a második otthonom, és a férfi akit eddig apámként tiszteltem akármit is csinált.
- Bármi történjék is, te ne félj! – suttogta, majd az éjjeli szekrényébe nyúlt, ahonnan egy fegyvert emelt elő, egy töltött lőfegyvert amit a kezembe nyomott. Értetlennek látszottam, de tudtam hogy hogyan kell használni, profi voltam. – Semmi baj nem lesz.
Alig mondta ki a szavakat már ki is csapódott az ajtó, kiszakadt a keretéből, és a szőnyegre esett. A behemót alakját véltem felfedezni a félhomályban. Vészjósló és fülsiketítő durranás hallatszott, hangosat sikoltva Dávidra néztem. A homloka közepén egy tökéletes kör alakú lyuk látszódott, amiből szivárgott a vér. Nem! Nem! NEM!
- Dávid! – sikítottam, majd Ő lecsukta a szemét. Mindörökre.
- Megöllek te szemét! – iramodtam a behemót felé, de ő gyorsabb volt. Az oldalamat találta el a következő golyó, de nem állíthatott meg. Adrenalin löket száguldott végig a testemen, majd céloztam, és lőttem. Az első golyóm a vállát érte, a második a nyakát, a harmadik a tüdejébe fúródott, és összerogyott. Zihálva ültem le mellé a földre, és figyeltem ahogy a haláltusáját vívja.
- Te… te kurva! – alig volt hangja, sípolva vette a levegőt, de én elégedettem figyeltem a művemet.
- Odaát találkozunk te mocsok! – nyögtem fel diadalittasan, majd a megmaradt golyókat a koponyájába eresztettem. Visszamásztam Dávid mellé, magamhoz öleltem, és ordítva zokogni kezdtem. A 911-et tárcsáztam, és utolsó erőmmel a telefonba nyögtem a címet, és hogy segítsenek.
Aztán vége lett. Megnyugtató feketeség ölelt magához. Bukott angyalok lábainál könyörögtem a halálomért, és vártam hogy lesújtanak rám. De a vég elkerült.

Egy tengerparton találtam magamat, egy tengerparton ahová annyira vágytunk azelőtt… a Hawaii szigeteken voltam, a homokban ültem, és Ő mellettem volt, a derekamat karolta.
- Mi történt? – kérdeztem álomittas hangon. Ő nem nézett rám, csak a hullámokat bámulta, az arcomon lecsordult egy könnycsepp amikor az elmémbe ötlöttek az elmúlt percek képei. Lehet hogy órák voltak. Az idő jelentősége eltűnt.
- Mi történt?! – ráztam meg a vállát, és hátradöntöttem a homokba. Rám emelte a pillantását ami fájdalmas volt, szinte végigsöpört rajtam a kín.
- Meghaltunk. Meghaltam. Te még küzdesz, a műtőben vagy, épp újra akarják indítani a szívedet a defibrillálóval. – zokogott fel, és magához ölelt.
- Mi? Nem! NEM! –ordítottam fel. A fákról elrepült néhány madár, de nem érdekelt. Vele akartam lenni, örökre vele! – Nem akarok küzdeni! Nem akarom hogy küzdjenek értem! Nem, nem, nem… - zokogtam a vállába, és erősen szorítottam magamhoz.
- Kicsim, figyelj most rám! – kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. A szemében könnyek csillogtak, fájdalmas, sós, élet ízű cseppek.  – Nincs sok időnk, mindjárt sikerül nekik visszahozni. – mikor ellenkezni akartam a számra tette a mutatóujját. – Figyelj most rám! Az én időm lejárt, a testem megtört, a lelkem megpihenni vágyik. Akármennyire is szeretjük egymást most el kell hogy engedj. Így volt megírva a sorsunk. Kérlek ne felejts el… kérlek… - a szemében könnyek születtek, hogy végigfolyva az arcán az ajkán leljék halálukat. Megcsókoltam, lágyan, érzékien, de még is mohón, tudtam hogy ez az utolsó csókunk. Egy lökést éreztem a mellkasomon, tudtam hogy nemsokára elszakítanak tőle.
- Szeretlek! – mondta lágyan, és megsimogatta az arcom.
- Én is szeretlek, mindennél jobban. Soha nem felejtelek el! – újra megcsókoltam, görcsös ujjaim a hajába túrtak, majd egy újabb lökés a mellkasomon elszakított tőle.

Ahogy kinyitottam a szemem éles, hideg, fehér fény vakított el. Köhögni kezdtem, és oldalra fordítottam a fejem. Életben voltam. Egy monitort láttam, pityegő hangot, és maszkos, zöld köpenyes embereket magam körül.
- Kisasszony! Kisasszony hall engem? Ébren van? Kisasszony!

- Kushadj el te paraszt és hagyj meghalni. – nyögtem fel.
- Életben van! – jelentette be örömittasan.
- Ne örülj ennyire te farhátzabáló vén geci, ha kikerülök innen te leszel az első akit kinyírok, te utolsó alattomos féreg, NEM VOLT EHHEZ JOGOD! – ordítottam fel, majd kitéptem a karomból minden csövet, a torkának ugrottam, és fojtogatni kezdtem, a falhoz nyomtam. Két fejjel magasabb volt nálam, de a testemben tomboló adrenalin miatt felemeltem, a lábai nem érték a földet. – ÉN MEG AKARTAM DÖGLENI, DE TE ELBASZTÁL MINDENT, ÉRTED? MINDENT! HOGY ÉLJEK NÉLKÜLE TE FASZPARASZT? HOGYAN? MÉRT NEM HAGYTATOK MEGDÖGLENI, MIÉRT? MIÉRT?
A végére a hangom elhalkult, eleresztettem a csávót, és a sarokba húzódtam, ahol zokogni kezdtem. Kicsapódott a műtőajtó, és Liza rohant be rajta.
- MI A FASZT CSINÁLTÁL VELE TE SUTTYÓ? MIT? – ugyanúgy torkon ragadta a dokit, és a műtő másik végéig rugdosta, majd mellém kuporodott, és átölelt.
- Dávid… Dávid meg…
- Tudom, Kincs, tudom. Menjünk haza, gyere. – felhúzott a földről, majd az ajtó felé támogatott.
- De ilyen esetekben még saját felelősségre sem hagyhatja el a kórházunkat, kérem, kisasszonyok! - kezdett bele egy túlbuzgó nővér.
- Nyazsgem te picsa! – kiáltott vissza Liza, majd a kocsimhoz vitt, és beült a vezető ülésre, és hozzánk fuvarozott. Éppen hogy csak beléptünk az ajtón elájultam, csak remélni tudtam hogy örökre…