XVI. A rémálom véget ér és Epilógus

íme az utolsó fejezet. köszönjük nektek a sok bíztató szót, kedves kommentárt :) ne aggódjatok, ez nem a vég, hanem egy új kezdet
a Chaos Two érkezik a blogra hamarosan
örülnénk a további kommentárotoknak :)
imádunk titeket♥

"Ki választja meg a lépéseinket tánc közben? Ki vezet minket őrült ostorokkal, és koronáz meg győzelemmel, ha túléljük a lehetetlent? Ki Ő, aki mindezt megcsinálja? Ki tiszteli szeretteink, az élettel amit élünk? Ki küld ránk szörnyeket és énekli, hogy sosem halunk meg? Ki tanít meg, hogy mi a valódi és, hogy miképp nevessünk a hazugságokon? Ki dönti el, miért élünk és halunk meg a védekezésben? Ki láncol le minket? És ki őrzi szabadságunk kulcsát? Te vagy az! Meg van minden fegyvered, amire szükséged van! Most pedig harcolj!"

Egy hirtelen ütés repesztette meg a tarkóm. Én felsikítottam és a csigolyáimhoz kaptam. Ahogy hátra fordultam egészen elkerekedett a szemem.

Emlékeztek a nagy motoros üldözésre mikor Lizzel kinyírtuk a behajtót? Na a túlélők álltak mögöttem... még hozzá falkában! Fel voltak fegyverkezve nálam meg csak egy öngyújtó volt. Tudtam ,hogy a házban meghallották a sikolyomat így az ellenkező irányba kezdtem rohanni nehogy baja essen Márknak vagy Daniellának. Soha többé nem akarok másokat veszélybe sodorni.

Este havazott. Gyönyörű fehérségben úszott az erdő amit a nyakamból szivárgó, apró vércseppek rondítottak össze lépteim után. Rohantam, teljes sebességgel rohantam. A hideg hó csípte a talpamat de én csak magam elé koncentráltam... már amennyit láttam az útból ugyanis vörös tincseim (igen, vörös. Daniella este befestette a hajamat ,hogy a rendőrség nehezebben tudjon beazonosítani. Sajnos ezek a vérebek kiszimatolták a róka szagot. Mindig utáltam a vöröseket de nekem nagyon jól állt) látni engedtek ugyan is teljesen eltakarták a szemem. Hosszú, fehér ruhám fátyolként lebegett utánam s néha meg-megbotlottam benne. Még az ágak is megtépázták.

Hallottam ahogy a férfiak ordibálnak mögöttem, ahogy eldördülnek mellettem a golyók és ahogy a fákba fúródnak. Igazi hajtóvadászat.

-Kapjátok el ezt a veszett rókát- röhögte a vezérük.

Ki voltam merülve. Hónapokig sanyargattak az elmegyógyintézetben, meglőttek és kivágták a méhem és ezek után még rohanjak a kopók elől és kerüljem ki a golyókat? Kezdtem úgy érezni ,hogy elértem a határaimat. Mezítláb rohantam az ismeretlenbe véres talpnyomaimat hagyva lépteim után így esélyem sem volt elbújni előlük.

A hópelyhek a szemembe csapódtak elvakítva előlem a menekülő utat, talpamba gallyak és kavicsok fúródtak én pedig zihálva rohantam az életemért. Minden elmosódott. Halványan kezdett kirajzolódni előttem Dávid körvonala. Láttam ahogy felém nyújtja a kezét és gyengéden mosolyog. Hatalmas süvítéssel száguldott el egy golyó a fülem mellett kicsit felsértve azt. Rémülten kaptam oda, immár onnan is vér folyt.

Végül még pár percnyi rohanás után hatalmas fájdalom nyilallt a jobb combomba. Sikítva borultam a földre. Egy lövedék a lábamba fúródott. Pillanatok alatt utol értek üldözőim majd pár méterre tőlem álltak meg és mind rám szegezték a fegyverüket. Végül a vezérük közelebb sétált és a fejemnek tartotta pisztolyát.

Összeszorítottam a szememet és Lizára gondoltam.

-bocsáss meg- suttogtam magam elé majd összeszorítottam a szememet és hatalmas dördülést hallottam. Furcsa mód ki tudtam nyitni a szemem de nem tudtam megmozdulni annyira lesokkoltam.

Márk és Daniella sorra lőtték le a támadóimat. Sátánom ismét megmentette az irhámat- gondoltam mikor megpillantottam a vezér tetemét előttem heverni a hóban. Hatalmas lövöldözés vette kezdetét, Márkot karon is lőtték de ügyet sem vetett rá ám az egyik maffiózó ahelyett ,hogy őket kettőjüket támadta volna felém fordult és háromszor is a mellkasomba lőtt.

Hát ennyi volt. Kiterültem a földön. Az egész testem lüktetett, kapkodtam a levegő után. Tudtam ,hogy ezt már nem élem túl ,ez már túl sok nekem. A vérem tócsát képzett körülöttem.

Márk rohant oda hozzám és kezével megemelte a nyakamat.

-Letti! Letti!- ordította könnyes szemekkel majd hangosan sírva a mellkasához szorított.

-Szeretlek- lihegtem utolsó erőmmel. Láttam ahogyan a leheletem megfagy a levegőben majd lehunytam a szememet és már nem érzékeltem a külvilágot.

*

Liza:

- Elhagyhatja a kórházat. - vetette nekem oda egy undok nővérke, majd két gorilla karon ragadott, és kirángattak az épületből, majd bedobtak egy rabszállítóba, és irány az elmegyógyintézet. Amikor újra napfényt láttam a két gorilla a földre dobott, pont a bejárat előtt, majd bevonszoltak az egyik öltözőbe. Elkezdték letépni a ruháimat, és egyben a sajátjaikat is. Ezek meg akarnak erőszakolni! Belém hasított a felismerés, mire cselekedni kezdtem. Az egyiknek kitoltam a szemét, a másikat homlokon térdeltem, és eszeveszettem futni kezdtem a kijárat felé. Pár méterrel az ajtó előtt egy ököl csapódott ki elém, és én beleszaladtam.

- Hova hova tündérke? - kérdezte röhögve az igazgató, aki nagy valószínűséggel az előbb törte el az orromat. Magzatpózba kuporodtam, majd láttam, ahogyan a két őr is fut utánam.

- Nem nektek kéne vigyázni rá? Értem én hogy hónapok óta csak nyáladzó beteg nőket láttatok, de kérem. Legalább kötözzétek meg... mostantól én vigyázok rá. - elküldte az őröket, majd a fülemhez hajolt, és belesuttogott. - Rendeltem egy villamosszéket, azoknak a betegeknek, akik megérdemlik, hogy enyhítsük a szenvedésüket. Te leszel az első ilyen beteg. Rászolgáltál a halálra. Egy heted van.

Dölyfös léptei visszhangot vertek a kicsempézett folyosón. Két nővérke felnyalábolt a földről, bekötötték az orrom, majd szintén cseppet sem gyengéden a cellámhoz kísértek, és bedobtak az ágyra.

- Hé! - kiáltottam rájuk. - Egy hét múlva kinyírnak. Lehet utolsó kívánságom?

- Mit kérsz te kis kurva? - förmedt rám az egyik.

- A halálodat. - vigyorogtam gonoszan, majd rám csapták a cellaajtót, és hagytak magányba burkolózni. Egy hét, egy hét, egy hét... amit egy porosodó patkánylakta szobában kell eltöltenem... remélem Gigi jól van... annyira remélem, hogy Ő még él, és eljön értem, még mielőtt az egy hét lejárna...

Egy héten keresztül csak vártam és vártam és vártam. Szüntelen csigázta a képzeletemet a remény. Vágyálmot vetített elém m i szerint boldogan élünk Svájcban. Boldogan és gondok nélkül elvégre elég megpróbáltatáson mentünk keresztül gyerekkorunkban. Ez után már csak jobb lehet az életünk.

A remény azonban akár csak a szabadság arcátlanul hátat fordítottak nekem de előtte még jól a képembe is röhögtek.

Csak árnyéka voltam önmagamnak. Megtört és sebezhető, teljesen feladtam a harcot mikor a hetedik napon sem hallottam hírét Lettinek. Éreztem az egykori énem megmaradt cafatjaiban, hogy nem jön értem, hogy valami szörnyűség történt. Talán elkapták mindhármukat és most a börtönben rohadnak én pedig útban a kivégző szoba felé sántikálva most élem rövid életem utolsó perceit.

Nem akartam, hogy ezek legyenek az utolsó emlékeim. Inkább felidéztem magamban ahogyan ülünk a cseresznyefa tövében s felolvas nekem.

Mindenki hülyének nézett mikor még akkor is mosolyogtam amikor a székhez kötöztek.

-Utolsó kívánság?- lépett elém gúnyos vigyorral a diri.

-Van. A temetőbe akarok menni- folyt végig egy könnycsepp az arcomon tele életem összes fájdalmával. Halkan zokogtam a sírhant előtt. A szülei sokat áldoztak a temetésre és én még csak nem is láthattam. Mindenem oda, minden ami valaha is fontos volt számomra most két méterrel a föld alatt igyekszik porrá semmisülné.

-Remélem végre meglelted a nyugalmat amit megérdemeltél- töröltem meg a szememet majd rátettem a kedvenc cseresznyefám egyik bimbókba borult ágát Gigi sírjára.

Újra csattant a bilincs a csuklómon és újra a villamos székhez kötözve találtam magam.

Gumipeckek a számban, az agyam üres. Én már nem itt vagyok. Én már Lettivel sétálok kézen fogva az örökké valóságban.

Hallottam ahogy beüzemelik a szerkezetet majd valami hatalmas ordítozás állította le a kivégzésemet.

Daniella rúgta be az ajtót és agyonlőtt mindenkit aki nem én voltam.

-Daniella!- sírtam remegve. Hát megmenekültem.

-Jajj Liza!- rohant oda hozzám majd elkezdte kioldozni a bal lábamat.

-Hát eljöttél.

-Már csak mi vagyunk életben. Gina...

-tudom.

-Márk pedig öngyilkos lett.

Ahogy ezt kimondta egy őr rohant be a szobába és hátba lőtte Dancsit aki elkerekedett szemekkel rogyott össze a lábaimnál.

-NE!- ordítottam teli torokból. Össze-vissza vertem magamat a székben miközben fülrepesztően sikítoztam és kiáltoztam un s untalan ismételgetve a nem szócskát.

Végül az őr feltolta a villamosszék karját engem pedig egyenesen szeretett Lettihez repített a magas feszültség.

Béke, nyugalom, szeretet. Végül csak megtaláltuk.

Epilógus

Én sem így képzeltem el. Remélem, hogy valaha, egyszer, majd mindenki megismeri a nevem, és a sok megpróbáltatás után végre ér valami cseppnyi boldogság. Nem kértem volna nagy dolgokat. Egy csókot a szerelmemtől, egy ölelést, vagy egy olyan reggelt, amikor egy szép álom utolsó morzsáit dörzsölhetem ki a szememből. Nem kértem volna sokat. Csendes, békés életet, de túl mohó voltam, hiszem mindent akartam. Megbántam?
Nem. Hiszen ha csak egy döntésem is eltér talán most egy teljesen másik ember lennék. Mért beszélek emberekről, mikor halott vagyok?
Annyit üzenek Neked, Kedves Olvasó, hogy mindig úgy élj, ahogy szeretnél. Ne hagyd, hogy más emberek korlátolt véleményei határozzanak meg téged. Ne hagyd, hogy valami rossz beárnyékolja egy napod. Ragyogj!
Szeress, gyűlölj, isteníts, vagy vess meg dolgokat, csak egy ne légy : közömbös!
Egyszer a rémálom úgy is rád talál!
De az enyém itt véget ért…