XIV. A visszaszámlálás elkezdődött

"A halálra gondolok, kedvesem, és mosolygok. Mert az ember él, szeret, akar és elér, de minden beteljesülés egy neme a veszteségnek is, hogy utána nyugodtan el lehessen menni, ha kell, egészen is el... S miért is irtóznak az emberek úgy a haláltól? Hiszen az nem lehet rossz. Ellenkezőleg, nagy mélység, nyugalom, béke hív benne, és szabadság, amiről a lélek, amíg az ember él, csak úgy álmodik..."

- Ah, napsütés! - kiáltott fel Liz az udvar közepén. - Hogy sikerült ezt elintézni?

- Kapcsolatok, tudod. Mr. Szemétláda készséges volt, csak be kellett vetnem a női bájaimat.

- Élvezzétek ki amíg lehet - szólt közbe Amber. - Akkor most dumáljunk. Ki mit akar?

- Pónikát, gumicukrot, egy kiló vattacukrot, meg még csokikát, és egy Chanel táskát, meg...

- Kussolj. Most... most csak kussolj. - intettem le. - Természetesen kijutni innen. A kérdés az, hogy milyen mértékben tudsz ehhez hozzájárulni, és mire vagy hajlandó a szabadulás érdekében.

- Mindent tudok. Kapukódokat, alagutakat, ismerem az erdőt, és a környező városokban is vannak kapcsolataim. Kell még valami?

- Fegyver. Mindegy milyen.

- Pár kés, katana, egy UZI, és egy AK47 lapul a szobámban.

- Király, és mikor... kaphatjuk meg őket?

- Akármikor, de nem lesz ingyen. Vigyetek magatokkal.

- Ez a minimum. - rámosolyogtam, hónapok óta talán először őszintén.

Amber hűséges volt, akár egy bernáthegyi. Ő megértett minket, hiszen tudta, hogy min megyünk keresztül, és hogy mi volt eddig. Egyik nap még csokit is hozott Lizának, nekem egy kis elsősegély dobozkát, amit nagyon el kellett rejtenem a kényszerzubbony alá, ez sikerült, és végre kötést cseréltem az oldalamon. Jót tett neki a fertőtlenítős kezelés, és az új kötés. Kezdett összeállni a kép a fejemben, aminek örültem, hiszen végre láthattam a kinti világot is. Egyik nap egy mogorva őr kopogott az ajtómon, hogy menjek ki. Kilépve egy ismerős arccal találtam magam szembe, aki kedvesen mosolygott.

- Ki vagy te? - kérdeztem, pedig az életemnél is jobban ismertem az illetőt.

- Nem emlékszik... mért nem emlékszik? - kérdezte kétségbeesetten.

- A gyógyszerek mellékhatása. Ne vegye a szívére, ki fog tisztulni az agya egyhamar. - a diri rámosolygott. - Magukra hagyom önöket. - szólt, majd elsétált, és az illető karon fogott engem.

- Sétáljunk, jó?

- Jó. - bólintottam zavart tekintettel, majd rátámaszkodva koordinációs zavart színleltem. Az udvaron senki nem tartózkodott, örültem, így végre megtehettem, amit régóta akartam : a falhoz löktem az ismeretlent, és megcsókoltam.

- Szeretlek. - suttogtam vágytól túlfűtött hangon, és újra megcsókoltam. - Azt hittem elfelejtettél. - szóltam, majd a vállába temettem a fejem.

- Én is Kicsim... én is...

A jelenléte olyan erőt kölcsönzött nekem, amit nem tudtam leírni. Márk volt az én drogom, a saját ínyem szerint kevert heroin. Rá volt most szükségem.

- Mi van veled? Ki lettél, mi lettél? Mi történt amióta itt vagyok? Mióta vagyok itt? Daniella? Mért nem jöttél előbb?

- Tanulok... de leginkább lógok, és azon filózok, hogy hogy hozzalak ki innen. Anyádék elköltöztek a szigetről, a ház üresen áll, szóval beköltöztem. Kényelmes a koporsód, és az illatodat árasztja. Anyuék mindenről tudnak, és istentelenül hálásak. Három hónapja vagytok itt, Dancsi éppen Lizánál van. És... nagyon hiányzol, de nem jöhettem előbb... napokat álltam itt. - elsírta magát, és a nyakamba fúrta a fejét. A hátát simogattam, és belül kacagtam. A haldokló vigasztalja a halhatatlant. Vicces, de semmihez nem volt erőm.

- Meddig maradsz?

- Másfél órát kaptam. A diri tényleg azt hiszi hogy elfelejtettél, és arra kért, hogy meséljek el neked mindent.

- Gyökér.

Amit ezután műveltünk, azért a jutalmunk egy közszeméremsértés lett volna

Liz;

A búcsú fájdalmas dolog de Letti még is mosolyogva engedte el Márk kezét majd mosolygott mikor bezáródott előtte az ajtó s akkor is mosolygott mikor hátat fordított neki. Mikor meglátta kócos hajam, beesett szemeim és szakadt ruhám csak akkor görbült le a szája, visszatért a valóságba.

-Igen, sajnos még mindig itt vagyunk.- bújtam hozzá mire átölelt és a fülembe suttogta ,hogy ,,nem sokáig".

Visszaindultunk az udvarra, az volt a kedvenc helyünk mert habár a fogság gondolata árnyékolta be ott még is szabadok lehettünk. Arról fantáziálgattunk ,hogy milyen lehet repülni, sétálni a napon meg ilyenek.

-Figyelj- fordult felém s közben leültünk a fűbe.- tudom mit fogunk csinálni.

-találós kérdésezzünk, azt szeretem!

-Nem most, te gyökér! Úgy értem tudom ,hogy fogunk kiszabadulni...tényleg nem kéne szedned a gyógyszereket.

-Lenyomják a torkomon-vontam el a szám. Sajnos ez a hely szép lassan tényleg megöli az elmémet, nem tudom magamat adni és ez kiborít.

-na és mi a terv?

-Totál káoszt csinálunk, felzendítjük a betegeket, fogjuk Amber fegyvereit, kinyírjuk a portást, ellopjuk a kulcsot és elhúzunk.

-Szerintem ezt te sem gondolod komolyan, nem tudjuk megcsinálni. Ezek az idióták még egy zendülést sem tudnának rendesen megcsinálni, valószínűleg csak értelmetlenül gügyögnének plusz simán lelőhet minket az őrség ha fegyverrel látnak.

-Jó, igazából nincs semmi tervem csak szeretném ,hogy bízz a kijutásunkban.

-Tudom ,hogy ki fogsz juttatni minket!

Már durván egy hete éreztem Lettin ,hogy nincs vele minden rendben, fura mód zavart volt, nem tudott koncentrálni és még a megszokottnál is jóval antiszociálisabb volt.

.Mi történt egy hónapja az irodában.

-Miért kérded? És honnan tudod?

-Amber mondta ,hogy a köcsöggel tárgyalsz, mióta beszéltetek teljesen beárnyékol a keserűség.

-Majd elmondom ha bementünk.

Felálltunk, elindultunk az étkezőbe és ekkor Letti hírtelen a vállamba markolt majd kidobta a taccsot.

-Jól vagy? Jól vagy?- tűrtem hátra a haját majd egy rakat ápoló rohant hozzánk.

-Teljesen, csak gyomor rontás-intett az ápolóknak ám azok nem hagyták ennyiben a dolgot, egy csomó szar, fölösleges gyógyszert tömtek belé.

Lehuppantam mellé az ágyra.

-A te cellád se bizalomgerjesztőbb az enyémnél...na de mi volt ez a hírtelen rosszullét?

-Fo...fogalmam sincs! Már egy ideje rendszeresen rosszul vagyok de dél körül mindig elmúlik. Hm...sushit akarok enni.

-Bassza fasz! Te terhes vagy!- ráztam meg mire kétségbeesetten rám nézett.

-De, de Márkkal csak ma és előtte 3 hónapra visszamenőleg nem...

Én teljesen össze voltam zavarodva ő pedig hírtelen, hírtelen nagyon sokkos arcot vágott.

-Te jó...-suttogta.

-Mi? MI AZ?!

-Terhes vagyok!

-De most mondtad ,hogy nem lehetsz mert Márk...

-Márk? Nem...- megszorította a kezemet- Nem akartam elmondani mert féltem ,hogy hülyeséget csinálsz dühödben, próbálj meg higgadt maradni!

-Nyögd már ki!

-Szóval... az igazgató, nos hát, szóval... megerőszakolt...

Teljesen elkerekedtek a szemeim, leírhatatlan düh öntötte el a testemet. Ott és azonnal pofán akartam rúgni azt a faszfejt. Felpattantam és hangosan ordítva kirúgtam az ajtót ám Letti rámugrott, lenyomott a földre és könyörgött ,hogy maradjak nyugodt.

Visszacibált az ágyra majd az ölembe borult és sírni kezdett.

-Cssst, semmi baj! Megoldjuk, kitalálunk valamit- cirógattam a haját de én is ugyan olyan sokkos voltam mint ő és tudta ,hogy hamis dolgokkal vígasztalom.

-Mit csináljunk most?- Ült fel ismét.

-Kiszedjük belőled! Kivágom a méhed és annak a féregnek a szájába nyomom!- hadonásztam eszeveszetten.

-Muszáj egy abortusz, sem Márkkal sem senkivel nem tehetem meg ,hogy most teherbe essek, akkor oda lenen minden remény, minden kijutási mód.

-Ezt mondom, gyere, szóljunk a nővéreknek és ők hívják a...

-Nem!- kiáltott rám majd a kezembe markolt- Nem szólhatunk senkinek különben az a féreg még mindkettőnket elgázosít...nem szabad megtudnia senkinek!

Rendben, ezt is betesszük a mi kis titkaink fiókjába csak tudod... lassan elfogy ott a hely- görbítettem le a szám.

-Találjunk ki valamit, nem lehet egyszerűen csak úgy kivágni...

-Igen, tudom. Ez elég kockázatos dolog.

Megkerestük Ambert és rávettük ,hogy lopja el nekünk a konyháról a szükséges dolgokat. Eltökéltem magam ,hogy megszabadítom Lettit attól a kis parazitától, semmi szánalom érzet nem volt bennem a magzattal szemben, elpusztítandó élősködő volt a szememben, egy féreg gusztustalan fattya aki tönkre teszi a barátnőm.

Letti és én bementünk egy wc kabinba mivel csak azokat tudtuk magunkra zárni. Ő ráült a budi tetejére én meg felkötöttem a hajam és fertőtlenítőt dörzsöltem a kezeimre.

     -Ez nagyon fog fájni, próbálj meg nem meghalni- szorítottam meg a kezét majd felhúztam a pólóját. Ő hátradöntötte a fejét a falnak és felkészült a legrosszabbra. Sosem csináltam ilyet, ne vagyok orvos, minden vágásomnak az ölés volt a célja de most életet kell vele mentenem.

-Hajrá biosz óra- szusszantam egy nagyot majd fogtam egy borotvapengét.

-Segíts Sátánom!- szorította össze a fogait letti majd rámbízta magát. Úgy gondoltam ,hogy ha már meg van lőve az egyik oldala nagyjából pont megfelelő területen kezdhetném onnan a seb ejtését. Felvágtam a bőrét, kiserkent a vér ő pedig visszafojtva minden fájdalmát szitkozódott keservesen. Vizenyős húsfelület tárult elém a vért pedig egy kis ronggyal itattam fel. Igyekeztem nem megsérteni sem a bél egy részét sem semmilyen más belső szervét.

Mikor rátaláltam a méhére jóval duzzadtabb volt mint a normális, tehát abban fejlődik a magzat, nagyszerű!

Elkötöttem a petevezetéket egy cérnával majd egy késsel levágtam az egész méhét.

Keservesen nyöszörgött de erős maradt. Gyújtóval kiégettem a petevezetékét majd ismét felitattam a vért végül agyonlocsoltam fertőtlenítővel.

A sebet cérnával és tűvel összevarrtam. Mikor végeztünk ő csak lihegve ült tovább, én még lemostam róla a maradék vért is majd a rongyba tekertem a magzatot rejtő méhe egy részét.

Betámogattam a cellába és az ágyra fektettem.

-Jól vagy?

-Életben maradok csak nagyon szédülök.

Homlokon cirógattam majd a rongyot egyszerűen kidobtam a kukába.

Két óra elteltével elégedetten szürcsölgettük a vacsorához kapott narancslevet, végül egy őr zavart át a saját cellámba lámpaoltás gyanánt.

Letti;

Liz profi munkát végzett. Pár nap múlva az Amber által lopott fájdalomcsillapítók megtették a hatásukat, és már csak egy heg emlékeztetett arra, hogy a diri valaha is hozzámért. Éppen a frissen kapott szabadságnak örültünk ( na meg persze a napfénynek ) amikor is Amber feltett egy olyan kérdést, amire nem számítottam.

- Nem... fáj?

- Nem, hála a fájdalomcsillapítóknak, és persze neked. - mosolyogtam.

- Aj Letti. Nem erre gondoltam. A tudatra gondoltam... hogy nem lehet gyereked... ez nem bánt? Mondjuk lehet hogy téged nem, de én majd bele pusztulnék, mivel eszméletlenül családcentrikus vagyok, a velem történt dolgok ellenére is.

Ebbe még nem gondoltam bele. Mellbe vágott a kérdés, és összeszorult a szívem, amikor belegondoltam, hogy nem szülhetek Márknak gyereket... pedig egy-egy magányos éjszakán ezt kívántam... Amber rávilágított a tényekre, meddő lettem, félember...

- Elég belőlem egy. Bőven elég. - visszatartottam a könnyeimet, erősnek kellett látszanom.

- Márk mit fog hozzá szólni?

 A válaszra már nem volt lehetőségem, mert hirtelen két őr kezdett befelé ráncigálni. Megismertem az útvonalat, éppen a diri irodája felé tartottunk. Porcaim legapróbb szilánkjával sem vágytam be oda ismét. Ahogy vonszoltak befelé megfeszült a bőröm, vele együtt a varrat én pedig majd meg haltam a fájdalomtól de nem állt módomban összeroskadni. Lenyomtak ismét a bőrfotelba aminek emlékétől újra és újra kirázott a hideg és most ismét itt vagyok, ki tudja mi következik, mivel verhet még a balsors?

Magunkra hagytak.

-Nos, bizonyára összefüggésben áll a vértócsa a mosdóban, a görnyedt járásod és a hírtelen elmúlt rosszulléteid, nem gondolod?- fonta össze ujjait majd előre dőlve székében  leste ajkaim remegését.- Nos, jobb ha színt vallasz különben nagyon csúnya dolgokat kell majd tennem.

-Megerőszakoltál te tetű! Teherbe ejtettél!- csaptam öklömet az asztalra, ha jobb állapotban lettem volna -független a következményektől- megöltem volna.- Nem lehet gyerekem, soha többé!

-Te nem fogod megélni az anyaságot! Hónapok, hetek, tán napok sem állnak előtted. Te csak elmeháborodott, gyenge nő vagy!

Mindennek el lehetett mondani de gyengének nem, annyi fájdalmat tűrtem és tűrtem szakadatlan, érzelmek nélkül aminek súlya alatt ez a szégyentelen már milliószor megroskadt volna.

-Ide figyelj!- álltam fel a székből, nem törődtem az alhasamból szivárgó vérrel, fölé magasodtam és ütni készültem de lefogta a karom és azt asztalt megkerülve a falnak szorított.

-ERESSZ!- sikítottam de remény sem volt rá, hogy bárki megment majd. Felrántotta a pólóm és elszörnyedt a varrat láttán, métereket hátrált tőlem. Én a sokktól zihálván összeroskadtam majd elküzdöttem magamat az ajtóig és kirohantam rajta.

*

Másnap Lizzel énekeltünk a cellámban. Folyamatosan pátyolgatott, míg én magas, lágy hangomon szerelmes számokat énekelgettem. Ezeket mindig nagy élvezettel hallgatta.

Emlékszem mikor sírva jött át hozzám, hogy a lelkész megpofozta mikor a mise közepén felállt és leköpte a keresztre feszített Jézus szobrát. Máskor, pedig azért jött hozzám könnyektől fulladozván, hogy az apja megverte, mert kirúgták az iskolából, mivel elmeháborodottnak titulálták. Mindig mindent megoldottam, a papot felmondásra kényszerítettem, visszavetettem az iskolába és felsegítettem ahányszor csak elesett. Ha túl részeg voltam, hogy talpra állítsam, lefeküdtem mellé és megvártam, míg összeszedi magát. Mindig támaszkodhattunk egymásra. Ő mindig azt vallotta, hogy ha nem kerül be az életembe most boldog, lennék, hogy ő a rontás, amit Isten küldött rám de én megváltásnak hiszem, igazából ő is erős, nagyon sok mindent kibírt már de a szomorúságát vidámságnak álcázza, amin egyedül én tudok keresztül látni.

Azon a délutánon maga a Főorvos lépett be kicsiny cellám vérrel áztatott küszöbén.

-Georgina, rossz híreim vannak.
Lizi titkon megragadta a párnám alatt lapuló kést én pedig felegyenesedtem az ágyon és komoran a doktorra néztem.

-Újabb rossz hírek, remek...

-Önön egy héten belül szakorvosilag elrendelt lobotómiát fognak elvégezni.

-MI?!- Pattant fel Liza, hosszú ideig faggatta az orvost de az egyre csak azt hajtogatta, hogy az Igazgató úr rendelte így. Remek, tehát egy héten belül egy méretes tűt fognak beledöfni a szemembe, hogy felsértsék az agylebenyem és egy élő zombi legyek akinek nincsenek gondolata sem döntései, tehát így akar hatástalanítani a drága igazgató úr. Nos, én mocskosabban tudom játszani ezt a játékot.

Míg Liz sírt az ölembe borulva és kiötlöttem a tökéletes szökési tervet.

6 nap van hátra a lobotómiáig. Ambertől azt a hírt kaptam, hogy új portás van a gyogyóban. Nos, ez csodás mivel az új adminisztrátor nem ismeri egyikünk arcát sem így megoldható az az elméletem mi szerint egyszerűen, kisétálok Lizzel az ajtón. Ami Ambert illeti, nem érdekel a sorsa. Kihasználom, ahogy az élet használ ki engem, elhitettem vele ,hogy majd visszajövök érte ha biztonságban kijuttattam Lizt de mint tudjuk ez nem fog megtörténni.

Annyira zseniális az egész.

5 nap a lobotómiáig. Rávettem Ambert, hogy lopjon el egy darab nyers húst a konyháról amit majd Lizának meg kell ennie. Sikerült a művelet és a kiscica fintorogva bár de legyűrte a sületlen vacsit.

4 nap a lobotómiáig. Liz gyomorrontással a gyengélkedőre került ám ez nagyon fontos lépés volt a kijutásunk érdekében. Viszont azt nem vettem a számításaimba ,hogy összetűzésbe keveredem majd az egyik ápolóval, bele töröm a vállába a saját tűjét és ezek után magán zárkát kapok. Rettenetesebb dolog nem is történhetett volna mert így nem tudtam kommunikálni Lizzel aki adta a haldoklót az orvosiban.

3 nap a lobotómiáig. Készültem a nagy napra mikor is egy Lobotómia szakértő és egy kísérő ápolónő jön majd az intézetbe, hogy elvegyék az ép eszemet. A terv lényege ,hogy azzal a kettővel végezzek majd a nővérkének kiadva magamat lelépjek Lizzel, az ürügy az lesz ,hogy Kórházba kell vinnem a hasbajai miatt és mivel az új portás nem látott még minket nekem pedig lesz orvosi kitűzőm el fogja hinni.

2 nap a lobotómiáig. Én mindent megtettem, hogy kapcsolatba tudjak lépni Amberrel de minden tervem hiába volt. Csak ültem a szobában és újra és újra lejátszottam a fejemben a szökési manővert. Minden eshetőséget számításba vettem. Nagy szükség lett volna Amber fegyvereire, előbb kellett volna elkérnem őket így minden B tervünk egy csorba élű késre alapult ami a párnám alatt aludta az igazak álmát.

Holnap lobotómia. Kaptam egy röpke órát ,hogy "elbúcsúzhassam" szeretteimtől akik mindössze Márkból és Dancsiból álltak. Anyám úgy tűnik remekül megvan és nem hiányzik az életébe egy abnormális lány aki elrontja a tökéletes kis tündérvilágát.

Mindent elmondtam a tervemről Dancsinak és Márknak. Megkértem őket ,hogy a hídnál várjanak minket egy kocsival ami nagyjából 300 méternyi futást jelentett. Szerencsére már tudtam járni így a rohanás sem lehet halálos végkimenetelű.

Ma lobotómia.

két, azaz kettő darab fejezet van már csak hátra + az epilógus :')