Káosz 2. ~ II. Nem bántátok meg?

"Azért születünk, hogy szenvedjünk, és szenvedéseink által erősebbekké váljunk."

-A ROHADT ÉLETBE!- Frank felkelt az ordibálásomra, riadtan nézte ahogyan ököllel verem a koporsó tetejét de az meg sem moccant. Mind a kettőnkben megfagyott a vér, a félelemtől moccanni sem bírtunk.

-Mi a franc folyik itt Neal?

-Fogalmam sincs, egyszer csak bezárult és nem nyílik ki.

-Biztos van ide bent valami kapcsoló amivel véletlen becsuktuk- kezdte tapogatni a sötét koporsó belsejét.

-Ki akarok jutni! -erre Frank rugdosni kezdte a tetőt de az meg sem moccant.

-VALAKI! ENGEDJETEK KI!- lassan ismét kinyílt a koporsó. Anya és apa aggódva világítottak be az elemlámpájukkal.

-Fiúk, mi történt? -kérdezte anya. Én azonnal kiugrottam és a nyakukba borultam, közben Frank is kikászálódott.

-Egyszerűen bezáródott és nem tudtuk kinyitni, ugye Frank?

-Igen.

-Nos, aludjatok inkább máshol. Majd reggel megnézem mi lehetett az oka, rendben?- Karolta át a vállamat apa.

Egy hófehér szobába költöztünk át. Elég lányos volt a baldachinos ággyal és a sminkelő asztallal de az alváshoz pont megfelelt. Összebújva aludtunk el az ikremmel. Mind a ketten féltünk habár próbáltuk megnyugtatni egymást és mindenféle magyarázattal előállni a történtekre de még magunknak sem hittük el ezeket.

De a furcsaságok koránt sem értek véget. Suttogásokat hallottunk, mintha a fülünkbe suttognának. Aztán nevetést. Sejtelmes, ijesztő, de egyben csilingelő kacagást, amit nem tudtunk hová tenni. Felkapcsoltuk mindenhol a villanyt, aztán a laptopunkért iramodtunk, hátha a net ír valamit Georgina Petersonról, és a házról, amiről nem tudhatjuk, hogy mióta áll üresen. Visszabújtunk az ágyba, és beszélgetni kezdtünk.

- Szerinted mi történhetett? - kérdeztem.

- Szerintem legyilkoltak mindenkit, aki nem tetszett nekik, aztán valaki megelégelte, és kinyíratta őket. - válaszolt félig nevetősen, félig sírósan Frank.

- Mindjárt kiderül. A Google a barátunk.

- Enyém Elizabeth, tiéd Georgina. - szólt Frank, majd villámsebesen pötyögni kezdett. Begépeltem a nevet, de túl sok eredménnyel nem járt a keresés. Egy emlékoldalt nyitottam meg, ami tele volt Georgina - vagy ahogy ők nevezték, Letti - fotóival. Szép csaj volt, mit ne mondjak, de én szőke párti vagyok. Egy hosszú leírást találtam. 1994-es születésű, vagyis velünk egy idős. Halottak napján? Azt a kurva...

- Ez a csaj kinyírta a fél várost! - kiáltottam fel, majd egy hűvös leheletet éreztem a nyakamon.

- Nem csak a felét, de ennyi amiről tudnak. Érdekel, hogy mi történt velem? Azt itt nem fogod megtalálni. De cserében megadok egy címet, ahol ha ügyes vagy, megtalálsz minket. - cuppanást hallottam, majd Frank oldaláról ugyanaz a hang. - Nekem is te jössz be jobban. Siessetek!

Kellemes mentol illat áradt szét a szobában. Ez Letti volt. Tudtam, éreztem.

- Öltözz! - parancsoltam a bátyámra, majd szóltunk apuéknak, hogy bulizni megyünk, és elvittük a kocsit. Beugrottunk egy éjjelnappaliba, vettünk pár gyertyát, hogy pentagrammát rajzolhassunk, majd tovább haladtunk.

A cím, amelyet megadott egy temető címe volt.

Frank beparkolt a bejárat elé. Én a visszapillantóba néztem amiben egy démonian fekete lány körvonalát láttam de csak egy pillanatra. Kirázott a hideg.

-Itt van velünk, látom.

-Letti?

-Igen.- suttogtam Franknek. Mind a ketten kiszálltunk és a temetőben lévő fejfák között kezdtünk bogarászni.- Nem fogjuk megtalálni ennyi sír közül pont az övéket.

-Igen, erre én is rájöttem. Mi lenen ha megidéznénk?

-Igen, mást úgy sem tehetünk.- Azzal lelöktük a virágokat a temető legnagyobb márvány sírjáról. Valószínűleg egy egész család feküdt a fejfa alatt. Frank megrajzolta a pentagrammát míg én a megfelelő pozícióba állított gyertyákat gyújtottam meg. Mind ezeket öt perce tanultuk meg a net segítségével. Leültünk török ülésbe majd kántálni kezdtünk. Áhítatosan, a céltól átszellemülve emeltük fel karjainkat a magasba míg végül meg nem jelentek. Két lány akik a fényképen is szerepeltek. A fekete hajúról már tudtuk ,hogy Letti de a másik -látszólag fiatal- kislány kilétét még nem sikerült felfednünk.

-Ügyes fiúk.- vigyorogtak önfeledten. A szőke nagyot nyújtózott.- Liz vagyok ő pedig a lelkem másik fele, Letti. Ja és persze mind a ketten két méterrel a föld alatt fekszünk.

Mind a kettőnknek leesett az álla.

-Nyílván rengeteg kérdésetek van- Gyújtott rá Letti halvány kivetülése egy szál cigire majd sejtelmesen kifújta a füstöt.- Rengeteg mindent kell mesélnünk kedves Új Lakók.

Mi csak csendben ültünk a márványon és hallgattuk a meséjüket. Azt a mesét amit a szereplőkön kívül még senki sem hallott, azt a mesét amit senki nem hinne el noha jól tudtuk ,hogy igaz. Nem szóltunk közbe csak néhány fintort engedtünk meg magunknak a visszataszító részeknél. Csodáltam őket akár a kisfiúk az akció hősöket. Erősek voltak és megtörhetetlenek. Semmit sem hagytak ki, minden apró részletbe beavattak minket.

Néha tartottak egy kis szünetet ,hogy feldolgozhassuk a hallottakat de fura mód ők cseppet sem bánták meg a keservesen rövidre sikerült életüket, sőt ők egyenesen élvezték a helyzetet amit aztán végkép nem tudtam megérteni. Számomra rejtélyesek voltak de én vágytam erre a rejtélyre, szomjaztam rájuk, a megszállottjuk lettem.

Mindent felfogtam amit nekünk meséltek és elhatároztam ,hogy papírra fogom rögzíteni az életük tragédiáját.

-Nos, szomorú de nekünk ennyi jutott osztályrészül.- Sóhajtott Letti. Liza eközben egy szomszédos síron gyakorolta a bukfencezést, örült ,hogy ismét megízlelheti a való világot.

-És mi van Márkkal? Vele vagy vagy Dáviddal?- emelte meg a szemöldökét Frank.

-Dávid a mennyben van, Márk a Pokolban. Nekem csak Liza maradt, kettesben lebegünk a semmiben minden és mindenki nélkül, csupán egymásra hagyatkozva. A Sátán imád minket így jó dolgunk lehetett volna a Pokolban ám isten ezt nem hagyta. Ugyan akkor természetesen a mennybe sem mehetünk így maradt a kettő közötti állapot, a nagy büdös semmi. De kötöttünk egy egyezséget. Ha ezer lelket a menny helyett a pokolba küldünk, akkor mi is lemehetünk. Úgyhogy hogy ez a munkánk.

-Ez hihetetlen.- Ámuldoztam a történetükön. Vártam ,hogy mikor kelek már fel ebből a vége vesztett álomból. Mámorító volt magamba szippantani azt a tudást amivel senki más sem bír.

Mennyi fájdalmat kellett elviselniük, mennyit szenvedett ez a két lány csak azért, hogy a végén biztosan meghaljanak... mennyi kiontott élet vezetett el idáig...
- nem bántátok meg? - kérdezte Frank
- Kellett volna? - kérdezett vissza Letti, de a hangját elnyomta Liza hangos nevezése, ahogyan véletlenül beleborult egy sírt borító krizantémbokorba. - Nem. Nem bántam meg semmit sem. Azt sem, hogy végül meghaltam. A halálommal sokan megmenekültek, de... ugye számíthatok rád? - kacsintott, majd hirtelen megdermedt. - Mennünk kell. LIZ! - ordított a kis szőke lány után, aki egyik sírkőről a másikra ugrált. Liz megdermedt, majd mint egy leszidott kiskutya a nővére mellé állt. Hiszen nővérek voltak. Elmerültem a két lány ismerős vonásaiban, majd szomorúan láttam, ahogy búcsút intettek. Még mielőtt végleg köddé válhattak volna, egy émelyítően édes hangot hallottam a fülembe suttogni : XVI.-os parcella, szerintem megismeritek majd, hogy hol is nyugszunk. Illetve nyugtalankodunk. Hamarosan újra eljövünk. Megkerestük a sírt, aminek az egyik fele fekete, a másik hófehér márvány volt. Díszes, cirádás betűk hirdették, hogy kiket rejt az apró, rózsákkal borított földhalom. Aztán hazaindultunk, magunkban birtokolva azt a tudást, amivel senki más nem bír.

Hazaérve végül mégis csak vissza cuccoltunk Letti régi szobájába. Már nem tartottunk tőlük, a példaképeinkké váltak. Mi is annyira függetlenek, szabadok és határozottak szerettünk volna lenni mint ők és nem egyszer kívántuk ,hogy bárcsak korábban megismertük volna őket... tudjátok, mikor még éltek. Habár lehet ,hogy az elvesztésükbe mi is belepusztultunk volna, annyira megkedveltük őket.

Frank és én sokáig tanakodtunk a lányokról és a hallottakról s végül úgy döntöttünk ,hogy ezt a tudást megtartjuk magunknak.