Chaos 2. ~ 3. Őrangyalok

Reggel arra eszméltem ,hogy Frank kócos haja csikizi az orrom és ép nagyban nyáladzik a vállamra.

-Fuj.- toltam arrébb fintorogva majd nagynehezen felálltam, kiléptem a koporsóból de elfelejtettem ,hogy egy pódiumon vagyunk és ,hogy lépcsőt is kéne használni szóval egy

istenit sikerült taknyolnom a padlóra. Ikrem is felkelt a puffanásra majd miután kiröhögött és felsegített lefertőtlenítette a felrepedt szemöldököm.

Mind a ketten kék, kockás inget, fekete csőgatyát és színben hozzá illő Converse csukát kaptunk magunkra. A hajunkat elegánsan, borzosan hagytuk. Teljesen ugyan úgy néztünk ki.

-Mehetünk beiratkozni a suliba?- dobott bele egy kávés termoszt a táskám

táskámba testvérem.

-Igen, mehetünk.

Mintha földönkívüliek lettünk volna. De komolyan! Bámultak ránk, mint a marhák, pedig semmi kivetnivaló nem volt rajtunk. Leszámítva az utolsó hajszálunkig egyforma kinézetet. Bejelentkeztünk, megkaptuk az órarendet, és a termünkbe vonultunk. Az ablak melletti utolsó padtól mindenki elhúzódott, ledobtuk magunkat, majd kávét szürcsöltünk. A padon sötétvörös rúzsnyomokat fedeztem fel, és bennük a ’persze’ szót. A padba nézve pár levél, cigicsikk árválkodott, rajtuk szintén a sötétvörös árnyalatot fedeztem fel. Találtam egy csipkés fekete zsebkendőt, belehímezve egy monogramot. L.G.P. Frankra nézve világossá vált számunkra, hogy kik voltak, akik ezeket hagyták itt.
A levelekben (illetve a papírfecnikben, amiket leveleknek hittem) nem találtam semmi érdekeset. Az órákon úgyszintén semmit.
Pár papír a 16. századi irodalomról szólt, szedett-vetett kézírással, szinte biztos voltam benne, hogy Liza kéznyoma ez. Egy-két fecni a holnapi vásárlás részleteit beszélte meg, majd érdekességre bukkantam.
Gyöngybetűkkel, fekete rúzzsal pecsételt levél, amit nekem címeztek.
’Neal,
Légy jó kisfiú, és ne kutakodj Letti cuccai között, meg fogod bántani.
Üdv,
Frank!’
Hitetlenkedve testvéremre néztem, aki maszatos, fekete ajkakkal cuppantgatott, kezében egy gyönyörű kézitükörrel. Röhögtem, majd egy zsepit dobtam az ölébe. A tanítási órák folytak, majd letettem a tollat, mikor az irodalomtanár betett valami filmet. Arra eszméltem, hogy a tollam száguld a füzetemen, és nem én irányítom.
’Neal,
Kérlek, hozd haza a tükrömet, és Letti rúzsát.
Ja, és engedd be a szerelmet az életedbe!
Puszi,
Lisbeth’

Nem tudtam mire vélni az üzenetet, inkább nem is foglalkoztam vele. A nap csúcspontja a földrajz óra volt, amikor is Franket megszólták a jobb karját borító tetoválás miatt. Frank válasza a következő volt :
- Nem engedhetem, hogy más emberek korlátolt véleményei határozzanak meg. Többet ne számítson rám az óráján. A kocsinál várlak. – mosolygott, majd illedelmesen kivonult. Az elkövetkezendő fél órát mint egy kínszenvedést éltem meg, majd szinte futottam az autóhoz. Kint hideg volt, és nem láttam Franket, viszont láttam helyette mást.
Egy lila hajkorona, és hozzá tartozó vékony alkat. Alacsony, törékeny női test állt a Dodge Challenger előtt, és elképedve figyelte azt. Nem is figyelt rám, mikor mellé álltam, csak nyálcsorgatva bámulta a csotrogányomat. Megköszörültem a torkomat, mire a csajszi végre rám nézett.
Gyönyörű sötétkék szemeivel végigpásztázta az arcom, majd ismét a kocsira nézett, és elpirulva megjegyezte.
- Sajnálom. Gyönyörű autó, ugye?
- Van benne már pár kilométer. – vizslattam a slusszkulcsot. Az ő zavarától én is kellemetlenül éreztem magam.
- A tiéd? – nézett ellágyulva a kocsira, majd rám.
- Aha, nem nagy szám. – vigyorodtam el idiótán. Mért vigyorgok? Tiszta hülyének nézhet.
- Errefelé nem igen látni ilyen szép kocsikat mint ez a kicsike itt. – simított végig a motorháztetőn.
- Neal Winters vagyok. – nyújtottam kezet a szépség felé.
- A nevem…
- AMY!!! KURVA GYORSAN TOLD IDE A BELED ANYUKÁM AMÍG SZÉPEN SZÓLOK! MOZOGJÁL! – hallottam egy ordenáré üvöltést a parkoló másik feléből.
- Amy. Ő pedig a barátom, John. Most mennem kell. Szia… - suttogta, majd futásnak eredt. Még láttam, ahogy az az állat durván elkapja a karjánál fogva, és az autójába löki, de aztán megzavartak.
- Te meg hol voltál eddig? – kérdezte az ikrem.
- Földrajzon, mért te?
- Ittam egy kávét.

Mindig Frank vezetett de most határozottan ültem be a sofőr ülésre míg ő értetlenkedve, ellenkezve de végül csak becsatolta az övét az anyós ülésen. Hazáig száguldottunk. Természetesen csak egy dolog járt az eszemben, Amy.

-Mi van veled?- Kérdezte Frank közömbösen a vacsoránál.- egész nap csak a laptopodon lógtál a könyvtár szobában.

-Kerestem valamit...

-Valamit? Az ikredet akarod átverni?

-Valakit.

-A kis szivikét akivel a kocsinál faltátok egymás tekintetét?- az arcára gúnyos vigyor csúszott.

-Őt, de jobban örülnék neki ha nem tennél rá megjegyzéseket mint egy beképzelt hólyag- kortyoltam bele a teámba.

-Hé, haver! Ne húzd fel magad! Én történetesen ismerem őt, összefutottunk a kávézóban még te a földrajzórán rohadtál. Amy Hellan, a mi évfolyamunkra jár, a művészeti szakra.

-Ez sokat segít- vigyorogtam rá. Végre sikerült kiderítenem a teljes nevét viszont kicsit aggaszott ahogyan Frank ízlelgette a nevét.

-Ó, a kis Amy- kuncogta többször is és ilyenkor elöntött a féltékenység, egy ilyen gyönyörű lány biztos képes belopni magát még egy ilyen vadállat szívébe is.

-És... történt köztetek más is a beszélgetésen kívül?- vontam fel a szemöldököm de kerültem a pillantását.

-Nem, de szívesen rámásznék a törékeny kis porcelán testére- nevette veszetten mire én felugrottam a székemből és már estem is volna neki de ekkor anya sétált be az étkezőbe.

-Nos fiúk, hogy telt az első nap az iskolában?- ült le egy tányér mögé.

-Remekül, minden csodás- vetettem oda nekik különösen undok hangnemben majd felviharzottam és beletemettem magam a koporsóba.

-Nyugodj meg- csapott le rám egy hátborzongató hang. Kopogásokat hallottam majd nagy erőt vettem magamon és kinéztem a koporsóból. Letti és Liz álltak egymáshoz bújva a sarokban.

-tudjátok, néha nagyon rám tudjátok hozni a frászt.

-Fogd már be- forgatta meg a szemét Letti.- inkább engedd ,hogy kérdezzünk.- egy értetlen tekintet kíséretében elhallgattam.- mond, hogy lehet ,hogy te huszonnégy órában képes vagy látni a halottakat?

-miről beszéltek- néztem felváltva rájuk majd Liz fejrázva húzta meg Letti kezét.

-Neal nem tudja ,ő nem tudja amit mi tudunk.

-Igen, mostmár értem- Ölelte magához Letti a kislányt majd halványodni kezdtek.

-Várjatok!- Ugrottam ki a koporsóból, Liz keze után kaptam de csak a levegőt markoltam meg. Teljesen összezavarodtam.

Frank berúgta az ajtót és közömbösen a koporsóba dőlt.

·         

-Figyelj Neal, amiket mondtam… tudod ,hogy csak szemétségből tettem. Ne aggód, Amy Hellan nagyon kedves lány, biztos vagyok benne ,hogy jól meglesztek együtt- mosolygott rám kedvesen ikrem. Születésünktől fogva elválaszthatatlanok voltuk, a DNS-ünk a legutolsóbb részletig megegyezett. Mi egy lélek voltunk két külön testben és pont ebből kifolyólag megéreztük a másik hangulatát, éreztük ,hogy mit fog tenni a másik. Olvastunk egymás gondolataiban és mindig számíthattunk a másikra és mégis. Most először fordult elő, hogy Frank bocsánatot kért tőlem.
Mindig is én voltam a gyengébb, visszahúzódóbb iker. Frank gyakran gúnyolódott is vele ,hogy én eredetileg lány lettem volna csak anya hasába még is növesztettem egy kis férfiasságot. Ő volt a lázadó, vad, lekezelő, szarkasztikus rosszfiú. Az ovitól kezdve a sulin át egészen mostanáig mindig minden lány ő belé volt szerelmes, én elvesztem az árnyékában. Ám ő ezt nem használta ki. Mindig azt mondogatta, hogy neki nem kellenek lányok, neki csak rám van szüksége és ez minden hátrányomra vigasz volt.
-Jajj Frank, nem ilyen könnyű. Amy foglalt- borultam be csalódottan a koporsóba mire magához szorított.
-Az lehet, de csak kényszerből van vele. Egyáltalán nem boldog és itt az ideje ,hogy a sarkadra állj és megmentsd a hercegnőt az ocsmány sárkánytól- vígasztalt de jól tudtam ,hogy ez nekem nem menne. Ez Frankre vall, nem pedig rám.
Én a művészlélek vagyok aki a terem sarkában meghúzódva csendben olvasgat és rajzol. Frank folyton az egekig dicsérte a műveimet, a kezén lévő tetkót is én rajzoltam meg és olyan büszkén mutogatja mint ha csak a képzelet béli királyságunk címere lenne rávarrva. Ő… ő több mint az ikrem. Ő a támaszom, a lelki erőm forrása. Ha elfordult tőlem a világ hozzá mindig fordulhattam és sosem hagyott magamra. Miért ilyen remek ember? Miért nem lehetek olyan tökéletes mint ő?
Végül egymást karolva aludtunk el ám nem sikerült kipihennem magamat. Az éjszaka közepén arra lettem figyelmes ,hogy valami halvány kék fény szűrődik be a koporsó falai felett. Ez a ház tele van furcsaságokkal. Reméltem, hogy megint csak Letti és Liz azok és ,hogy ezúttal nem egy valódi démon akar az életemre törni.
-Áh, butaságokat beszélek. Kezdek becsavarodni.- vigyorodtam el majd óvatosan kicsúsztam Frank karjai közül és kikémleltem. Egy apró kis fénygömb lebegett a tükör előtt majd az erkély ajtó felé szállt. A szemeim teljesen elkerekedtek de remegő térdekkel követtem az útját. Óvatosan kinyitottam az ajtót majd kiszállt. Én is kimentem utána. A gömbből egy gyönyörű, fény aurában úszó pillangó vált ki. Kinyújtottam felé a tenyerem mire rászállt.
-Neal.- csengte tündéri hangon.
-Hahhaha- akadtak fel a szemöldökeim, idétlen vigyorba rándult az arcom- beszél hozzám… a pillangó.
-Neal, figyelj rám.- megcsapta gyönyörű, fehér szárnyait majd a padlóra repült és felvette Liz alakját.
-Áh, szóval te vagy az.- nyugodtam meg ám most valahogy más volt. Pár centivel a talaj felett lebegett. A ruhája és a haja is úsztak a levegőben a szemei pedig kéken világítottak. Lassan kinyújtotta felém a kezét, tenyerét az arcomra tapasztotta mire hirtelen minden elsötétült. A sötét semmiség közepén találtam magamat majd észrevettem egy a távolban pislákoló, apró fénynyalábot és odasiettem hozzá. Egy vörös fénnyel körbevont, fekete lepke szállt elém majd felvette Letti alakját. Fekete ajkai ridegen megrezzentek miközben felém lépett.
-Nagy veszélyben vagy, Neal.- kinyújtotta bal mutatóujját mire rászállt az iménti fehér pillangó.
-Veszélyben? Miféle veszélyben? Miről beszéltek?
-El kell engedned a holtak emlékét. Ha örökre álomvilágba ringatod magadat akkor az felemészt. A valóság és az álmaid egyetlen spirállá fognak összeolvadni amit nem leszel képes szétválasztani.
-Semmit sem értek. Milyen álomvilág? És hol vagyok? Hogy hoztatok ide?
-Sss, nyugodj meg. Itt jó helyen vagy, biztonságban. Ha úgy érzed, hogy a gondok összenyomnak akkor ide bármikor elvonulhatsz.
-Ide? De hova? Hisz nincs itt semmi.
-Pontosan. Nincs itt semmi csak az üresség. Csak te és a gondolataid. –Elém lépett, ujjaival végigsimított az arcomon majd folytatta: szükségünk van rád. Nem szabad meghalnod így mi fogunk segíteni az utadon. Mi leszünk… nos az őrangyalaid.
  Hirtelen kipattantak a szemeim. Éjjel volt, késő éjjel. Frank békésen hortyogott mellettem én pedig a karjai közt feküdtem a koporsóban.