Káosz 2. ~ I. Kezdődik

"Azért vagyunk mi, emberek, nagyszerűek nyomorúságunkban is, hogy megértsük a titkos erőt, akkor is, ha nem tudjuk megfejteni szándékait."

Minden egy esős augusztusi napon kezdődött, amikor is arra kényszerültem, hogy a családommal karöltve repülőre szálljak, és meg se álljak az Atlanti óceán másik partjáig. Egyik szigetről a másikra költöztünk, és bár vicces tény volt, én semmi mulatságosat nem találtam benne. Megszoktam a költözéseket, hiszen évente repkedtünk ide-oda. Florida, Toronto, New York, Texas, New Hampshire, London. Mindig megígérték, hogy itt eltöltünk egy-két évet, de az egy-két évből leginkább csak egy-két hónap lett. Frank élvezte. Elég kupis egyéniség volt, költözéskor mindig megtalált egy olyan dolgot, amivel rég találkozott már, és kedves volt a szívének. A totális ellentétei voltunk egymásnak, de sosem panaszkodtam, hiszen jó testvérek voltunk, segítettünk a másiknak, és szerettük egymást. Olyanok vagyunk, mint a sziámi ikrek, de sajnos nem voltunk összenőve.

Ahogy keresztül haladtunk a sziget egyetlen városán máris otthon éreztem magam. Nem volt túl modern, de a célnak megfelelt, úgysem maradunk sokáig. Fél óra kocsikázás után végre leparkoltunk egy ház előtt. Hajlított vaskapu cirádás rózsamintával, hosszú bekötőút, és egy hatalmas ház, egy drágának kinéző szilvafa bejáróval. A postaládán Georgina Peterson, és Mrs. Catherine Peterson neve állt, valószínűleg az előző lakók lehettek. Elsőként léptem be a házba, ahol kellemes mentol illat fogadott, és milliós vázák tömkelege. Ezeket itt hagyni… biztos pénzesek voltak, mi is azok vagyunk, de ha anyunak lenne pár ilyen vázája azt biztos hogy nem hagytuk volna csak így egy amúgy üresen álló házban.
- Na, hogy tetszik? – ölelte át a vállam Apa.
- Nem rossz. Gyors költözés? – mutattam a vázákra.
- Ez egy hosszú történet. Ha gondolod segítek pakolni, és elmesélem.

- Nincs sok cuccom. Ruhák, könyvek, a kocsi holnap jön, a bútorok is. Szóval asszem’ kávézzunk egyet. Van a hűtőládában pár dobozos jeges kávé. Hozom. – mosolyogtam Apura, majd kifutottam a kocsihoz. Anyu a tájat bámulta, Frank viszont mászkált, felderítette a birtokot.

Nagy nehezen áttúrtam magamat a sok holmin és már majdnem ki is emeltem a hűtőládát a csomagtartóból mikor Frank a kezeivel kalimpálva, fennhangon ordibálva kiáltott le nekem a ház utcára néző erkélyéről.

-Neal! Neal!

-Mi az?- néztem fel rá feladva a tervet miszerint apával kávézgatok.

-Baszki tesó, ezt látnod kell!

Már rohantam is felfelé a cirádás márvány lépcsőn. Sok gyönyörű házban laktunk már de ehhez egyik sem volt fogható, ez egy valóságos palota volt a milliókat érő csillárokkal, vázákkal és kovácsolt vas korlátokkal.

-Hol vagy?- kiáltottam el magam mikor a második emeletre értem erre Frank hírtelen kivágódott elém egy ajtó mögül és azonnal berántott egy fekete ajtós szobába.

-Azt a rohadt...- esett le az állam. Az egész szoba totál fekete, régimódi és a terem közepén egy pódiumon egy.. egy koporsó feküdt!- vajon  van benne valaki?

-Nincs dög szag de nem árt megnézni.- Frank a lezárt koporsó mellé állt majd összeszedte minden bátorságát és lerúgta a koporsó tetejét.

-Na?- megfeszült idegekkel lestem ki rá a tenyereim mögül.

-Semmi. Tök üres.- erre a barom állat nem bele feküdt?

-Ne haver, ezt nem kéne. Mi van ha egy hulla feküdt benne?

-Ne parázz, ez csak egy ágy, aludtak benne. Itt egy selyem takaró, látod? A hullákat nem takarják be- gúnyos vigyorra húzta kisfiús száját.

-Vajon miféle elmebeteg lakott itt? Annyira felcsigázott ez az egész.

-Tök ellentmond magának ez a ház. Gyönyörű az egész de ez a szoba sötét és rideg, a frászt hozza rám. Mondjuk a koporsó kényelmes.

-Le merném fogadni ,hogy az összes többi szoba káprázatos. Mondjuk a maga beteg módján ez is. Ki olyan morbid ,hogy koporsóban aludjon?

-Hé, ha kipróbálnád megértenéd! Mint ha egy kiscica lennék és egy bélelt kosárkában feküdnék- nyújtózott nagyot ikertesóm.

-Most komolyan, te nem akarod kideríteni?

Hallottam ,hogy anyáék lassan bepakolják a holmikat. Talán körbe kéne nézni ,hogy szobád foglaljak magamnak ám valamiért nem tudtam elszakadni onnan. Közelebbről megvizsgáltam a zongorát, a régi tükröt majd kinyitottam egy szekrény és...

-Frank!

-Mi az?- ült fel kíváncsi pofázmánnyal.

-Azt a büdös! Itt van egy lépcső, lefelé visz de odalent nagyon sötét van.

Testvérem szemforgatva lépett mellém majd feloltotta a villanyt.

-Ja, tényleg- vigyorogtam zavartan majd mind a ketten lementünk. Odalent gyönyörű ruhák, méregdrága ékszerek, cipők és személyes holmik tömkelege.

-Ki hagy hátra ennyi göncöt?

-Akinek van pénze egy ilyen házra az nyílván megteheti ,hogy ne cipelje magával őket.

-A csajnak akié a szoba rohadt jó ízlése volt.- szinte nyálcsorgatva vizsgálta meg a szebbnél szebb fűzőket és fehérneműket. A csipkés tangáknál kis híján múlt ,hogy nem kapott agyvérzést. Olyan nevetséges volt.

Én a sminkasztalhoz léptem és kihúztam egy fiókot.

-Találtam valamit. - kiemeltem egy fényképet. Három lányt ábrázolt. Középen egy fekete hajú gót csajszi állt, Frank teljesen belezúgott ahogyan nézte a képet. Nekem inkább a jobb oldalon pózoló szöszi keltette fel a figyelmemet és ott volt még egy barna is. Ránézésre velünk egy idősek.

A kép hátuljára cirádás betűkkel ez volt írva: Az igaz barátok akkor sem hagynak el, ha te már megszűntél létezni.

-Engem mostmár komolyan érdekel ez az egész.- Frank egyetértően bólintott. Mindent áttúrtunk hátha találunk még valamit de egy Behind my mind feliratú CD-n kívül semmi más nem került elő.

-Srácok!- kiabált fel anya- tudtátok ,hogy ennek a háznak még könyvtára is van?

-Figyelj Neal- fogta meg a vállamat Frank- nem tudom mi történt itt de az biztos ,hogy nem egyszerű költözés. Ebben a házban rengeteg furcsa dolog van de érzem ,hogy mi ki fogjuk deríteni a kastély rejtélyét.

-Vakmerő gondolat Nyomozó Úr.- szelíd vigyorral nyakon vágtam majd a halba "teleportáltam" magam.

Követtem anyát a könyvtárba, majd ahogy beléptem, megakadt a tekintetem valamin. A szentivánéji álmon. Egyedül árválkodott egy asztalon, és egy boríték lógott ki belőle. A kezembe vettem, végigsétáltam a könyvtáron, majd az emeletre vonultam, és eldöntöttem, hogy Georgina hajdani szobája lesz az enyém. Illetve döntöttem volna, ha az ajtó elé érve nem hallottam volna dudorászást, és belépve nem láttam volna azt, hogy Frank vígan pakolászik.
- EZ AZ ÉN SZOBÁM! – kiáltottuk egyszerre, majd hangos nevetésben törtünk ki, és megegyeztünk, hogy ez a szoba elég nagy kettőnknek. A pakolás után Frank elkezdte játszani a holdfény szonátát, én pedig feltelepedtem a zongora tetejére, és olvasni kezdtem a levelet.

„Ha ezt olvasod, én már nem élek, és nagy valószínűséggel senki sem a szeretteim közül. Ha mégis, akkor az nagy, és eszméletlenül vak szerencse lehet csak. Remélem, hogy a síron túl találkozom velük, és elmondhatom ezt nekik, de jobban reménykedem abban, hogy aki ezt a levelet most olvassa, az Márk, Liza, vagy Daniella.
Márk. Tudom, hogy mennyire felfoghatatlan ez az egész, de eddig sajnos nem volt időm elmagyarázni, hogy mi is történt. Mikor először találkoztunk, tudtam, hogy téged akarlak. Hiszen láthattad hogy nézek rád… de volt egy bökkenő, Niki. Nos mivel a kapcsolatunk nem volt felhőtlen ezért eltettük láb alól. Igen, én öltem meg a szerelmedet, hogy aztán a helyére léphessek. Egy undorító gonosz dögnek tarthatsz most, de tudod… én élveztem. Minden sikolyát, minden egyes vércseppet ami a ruhámon landolt… tudod… mikor az utolsókat rúgta szétfeszítettem a bordáit, és kitéptem a szívét. Puszta kézzel trancsíroztam össze, és élveztem. Emellett… a végrehajtós gyilkosságnál ott voltál, Cindyt Liza intézte el, és Ben meg Dina halála sem véletlen baleset volt. Igen, egy hidegvérű gyilkos a barátnőd. Illetve, a volt barátnőd, mert mint tudjuk engem holnap elítélnek, és elmegyógyintézetbe zárnak, ahol nagy valószínűséggel addig fognak verni amíg bele nem halok, Na de cest la vie. Végezetül annyit, hogy… én tényleg szerettelek. Persze nem annyira, mint Dávidot (tudod, az ex, aki a karjaimban halt meg) de szerettelek, és remélem, hogy valahol, valamikor, a mi két világunk újra eggyé válik majd, ezúttal hazugságok nélkül.

Liza. Ne úgy fogd fel, hogy a halálommal vége mindennek, bánat, és fájdalom marad utána… inkább tekints úgy az életemre, hogy egy ajándék volt. Emlékszel az idézetre, amit anyukád halálakor mondtam neked?

„És amikor egyikünk eltávozik

És egyedül kell továbbmennünk az úton

Akkor ne feledjük, hogy mit kell tennünk

A közös emlékek átsegítenek a nehézségeken

Jussanak eszedbe azok a napok, amikor

Te meg én együtt küzdöttünk a világ ellen.”

A halál tulajdonképpen egy jelentéktelen dolog. Valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj

velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint na, ahogyan annak előtte is, de ne

árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság.  Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok

a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj. Viszlát szőkeség!

Daniella. Vigasztald meg Lizát, mikor én már nem tudom. Kérlek, ne hagyd el soha, hiszen utánam te vagy neki a legfontosabb. Ne hagyd neki, hogy elfelejtsen…

Amennyiben te az új lakó vagy… üdvözöllek nálunk, Georgina Letticia Peterson vagyok, alig 18 éves, és halott. Néhanapján hozz új virágot a síromra. A szobám a tiéd. Tele van keserűséggel, és fájdalommal, ne csodálkozz, ha felemészt.

Üdvözöllek a rémálmomban.
Letti

- Frank… légyszi hozd ide a fényképet…

- Ezer örömmel!
Amint kézhez kaptam a képet tanulmányoztam az arcokat, a vonásokat. A középen álló fekete csaj biztos tuti, hogy Georgina. Fura… mintha a képen látható önmaga egy picit elmosolyodott volna… hallucinálok. De melyik Liza, és melyik Daniella? Hol lehet Márk?
- Én vagyok a szőke. – hallottam egy sejtelmes suttogást a fülemnél, aztán egy kacarászást majd ismét semmit. Még inkább hallucinálok.

Nagyon felbosszantott a gondolat ,hogy ezekkel a lányokkal történt valami hátborzongató dolog de egyszerűen nem jövök rá ,hogy mi. Elhatároztam ,hogy holnap az első utam a szigeti könyvtárba vezet majd ahol utána járok a házunk történelmének.

-Neal, jössz már aludni? Eléggé kimerített ez a költözködés.

-Persze, megyek.- Letettem a képet majd befeküdtem ikerbátyám mellé a koporsóba. Frank három perccel idősebb volt mint én és ezt szerette kihangsúlyozni. Kettőnk közül ő volt a keményebb,, az erősebb és a lázadóbb. A bal kezét teljes egészében tetoválások rengetege borította, egyszer csak beállított szétvarrva ám a szüleink nem szóltak semmit, Frank mindig mindent megtehetett. Bezzeg én, engem szigorúbban fogtak, nekem jó jegyeket kellett szereznem és tetkóról még csak szó sem eshetett.

Frank tetováló művésznek készült, szépen rajzolt és graffitizett. Nem beszélt sokat, nem ért senkihez. Csak velem volt "normális". Jó testvérek voltunk. Kiskorunkban mindig helycserélőst játszottunk mivel teljesen ugyan úgy néztünk ki.

Ahogyan ezeken a dolgokon merengtem Frank halk horkolására lettem

figyelmes. Ez azt jelenti ,hogy már mélyen alszik. Én is lehunytam a szemeimet, próbáltam el  de hírtelen halk kopogásra riadtam fel. A szemeim kipattantak, próbáltam felülni de ekkor eszelős gyorsasággal ránk zárult a koporsó teteje.