az első forduló eredményei

Nagy örömünkre szolgál hogy bejelenthetjük, mindenki, ismétlem, MINDENKI továbbjutott, persze természetesen csak azok, akik elküldték a történetüket szerény személyeinknek. Gyönyörű, megrázó, megható történeteket olvastunk négy kiváló ifjú író tollából, amiket ti is elolvashattok ebben a bejegyzésben.
Most pedig jöjjenek a versenyzők, és az általunk írt értékelések!

Kezdjük az egyetlen hímmel, Dave!

"Megtört kenyér

Két könyökkel nyögve gondolataimat az íróasztalba, papír kupac fölé magasodva vetem baljós, kimért árnyékomat alám. Gyötrelem permete alantas, vérgőzös gondolatokkal fertőzve, int egy felhő öleli körbe aurámat. Zavaros ködként lengi körül a sötét dolgozó szobát s csak a lámpa fénycsíkjában elhaladva lehet meglátni benne a forgószélként felkapott könnymorzsákat, melyeket újra és újra felkavar, majd az arcomba söpör, hogy ismét ajkamra folyhassanak.

Valami meghalt bennem.
Egy gondolat, egy emlék, vagy talán mindez egyszerre? Lucy, eltűntél belőlem.

Meddig ölnek még belülről utolsó földi órádnak emlék képei, meddig látom még a vérgömböket szállni az ég felé, még hányszor ragadsz meg, mikor múlik el a sikolyod, mikor csendesedik már el? Miért te?
Hol vagy, Lucy?

Te magasztos, szent krizantén, te tiszta elmúlása földi kínjaimnak. Hol talállak meg ismét?

Felemeltél és most lenyomsz minden szenvedés tengere alá. Ezért csábítottál magadhoz, hogy bűnhődjek?

Torkomban még mindig ott az a megrekedt levegő ami magasztos vérednek ontásakor nyeltem vissza neveddel együtt. Megkeseredett bánatként nyomja mellkasomat a léghullám, ahogyan távozni készülő tested felém hullik. Miért te, ártatlan védangyal?

Meddig igyam még a mérget amibe felidézett arcod folyt bele?

Minden tettem büntetése te vagy, az elvesztésed az ára a sok éves tékozlásomnak. Áldásnak véltelek, kiútnak a gödörből, egy karnak ami maga felé fordít, hogy ne láthassam mi zajlik körülöttem. Édes szavakkal, csigolyámat cirógatva takartad el előlem az igazságot, oh égi áldás, poklok kínja. Azért tetted, hogy bűnhődjek, tudtad, hogy el fogsz hagyni, tudtad mit teszel velem, megkínoztál, elevenen tépted ki belőlem a józanságom, hogy bosszúdtól kábultan nézhessem végig halálodat szűnni nem akaró ismétlődésben.

Nem!

Te büszke gyönyör, te nem ezért jöttél. Őszinte szeretettel emeltél fel az üvegek közül. Segíteni akartál rajtam és puszta látványod is elég erőt adott nekem, hogy többé ne tekintsek le rájuk. Alkohol áztatott emlékeimet vitted magaddal sírodba, rózsa ágyra fektetted őket, ez az ára az életemnek, a tiéd. Így nem kell.

Nem okolhatlak téged, csak az én hibám ami történt. Én mentem a bárba, hogy igyak és te csak jó útra akartál téríteni. Sebezhető, meglőtt vadként vonszoltál abban a késő esti sikátorban, gyenge célpontként. Haza akartál vinni, biztonságba akartál tudni. Soha olyan gyorsan még nem józanodtam ki. Egy lövés, egy vércsepp, majd ezernyi. Fel sem fogtam, ahogyan a támadód ütését sem. Csak a sötétbe fulladó téglafalakat láttam, és éreztem, hogy a földre zuhanok. Nem tudtam kinyitni a szemem, először csak halk nyögést hallottam, majd egyre hangosabb lett, aztán megláttalak. Itt tértem magamhoz, kiláncolva, tehetetlenül. Az a féreg ép élettelen testedet erőszakolta, alattad vér, nyál és testnedvek. Ő hangosan ordítva élvezett beléd újra és újra, kitudja már mennyi ideje, te pedig, megtört rózsaszál, szó nélkül tűrted az erőszakot. Szemed nagyra meresztve, még a golyók becsapódásának érzését őrizve meredtek felém, résre nyílt ajkadból vér és ondó szivárgott és csak úgy rázkódtál alatta.

Nincs olyan erős lánc amely visszatarthatott volna. Megöltem őt.

Miattam haltál meg, tavaszi napsugár, miattam lettél meggyalázva. Nincs az a sír amely visszaadhatná életed szépségét, nincs olyan kegy amely elég méltó, elég magasztos lenne hozzád. Az életemet adnám, hogy visszahozhassalak, bármilyen kínt elviselnék, ha te élhetnél cserébe. Búcsú nélkül hagytál itt, így most én sem búcsúzom. -Nyomtam bele pisztolyom csövét a számba, az ég felé néztem, és még egyszer utoljára megláttalak téged."

Liza: Dave nekem 10, olyan szép hangulatfestéseket használt,olyan kifejező és különös szavakat amik nem mindennapiak,a halott szerelmét tényleg ilyen földön túli,tiszta szépségnek festette le és tökre átjött a kép.Meg persze a tragédia is megrázó volt,kissé beteg,de bejött.

Letti: Ha most véresen komoly lett volna akkor nálam totálisan első hely, ilyet nem minden nap olvas az ember, egyetérteni tudok csak veled. Gyönyörű volt, megrázó, és olyan érzéseket váltott ki belőlem amiket rég halottnak hittem, megihletett, és megríkatott. Ilyen egy jó író! Tökéletes volt.

Demetria!

"A víz nem válik vérré.

Érdekes,hogy a napokban elgondolkodtam a legfájóbb emlékemen.Minden gondolatmenetem egy csomóban végződött: az embert csak egy másik embertársa tudja megsebezni igazán.

Eliot mindig is egy különc volt,már egészen kiskorunkban is.Ezt a tulajdonságát direkt szerette kihangsúlyozni azzal,hogy mindig az ellenkezőjét tette annak,amit kértek tőle.Sok zűr lengte őt körül és ezt mocskosul imádta.Kislány koromban fedeztem fel először,hogy ahányszor rossz fát tett a tűzre egy diadal hamvas mosoly ült a szája sarkáan.Miközben szidták a rosszaságért,vagy megverték büntetésből az a halvány kis elégedettség nem szűnt,és az évek során sem fakult.

Ami engem illet,a születésem pillanata óta árva vagyok.A történet könnyen emészthető,melyben egy faképnél hagyott terhes nő életét adja születendő gyermekéért.Azóta őrangyalként tekintek édesanyámra,egy nőre akit mindennél jobban szeretek és tisztelek,noha még az arcát sem láttam soha és,és a tudat,hogy én miattam kellett meghalni sosem fog lekopni véres kezeimről.Talán furcsán hangzik,de emiatt gyilkosként tekintek magamra,és életem végéig ostorozni fogom magamat ezek miatt a gondolatok miatt.

De vissza Eliothoz!

Alig hat hónapos csecsemő voltam,mikor örökbe fogadott egy kissé koros házaspár.Sosem lehet gyerekük.Nem én voltam az első mostoh,már korábban befogadtak egy fiút aki már három éves volt,mikor én a házba kerültem.Vele nőttem fel,ám valahogy sosem tudtam elfogadni testvérként.Mindent megpróbáltam,hogy máskép nézzek rá de sajnos ő más helyre került a szívemben.Egy plátói szerelem kiforratlan hősévé váltam.

Másnak rettentő furcsa lehet már a puszta gondolat is,hogy valaki iránt gyengéd érzelmeket tápláljon,akivel testvérként nevelkedett.Tudtam,hogy rossz amit teszek és azt is tudtam,hogy bátyámként szeretném,ha a mostoha szüleim nem árulták volna el nekem az örökbefogadást.Édes tudatlanságban élhettem volna,de ehelyett szűnni nem akaró szerelembe estem egy tiltott személy iránt.

Minden akkor kezdődött amikor én nyolc éves voltam,ő pedig tizenegy.tudtam,hogy ő nem a valódi testvérem.Egy igazi csírkefogó volt.Hideg szellős,tavaszi nap volt.Elhatároztam,hogy megmutatom Eliotnak:én is tudok valami csínt csinálni,nem csak ő.Persze nem hitt nekem.

Egy fé kilós kenyérrel rohantam sikítva a feldühödött pék elől aki egy sodrófával kalimpált a nyomoban.

-Állj meg te kis tolvaj,úgy megverlek,hogy csontod törjön!- ordította én pedig hanyatt-homlok menekültem a céltalanba.Hírtelen a sarkamba ért,meglendítette a sodrófát és teljes erőből arcon csapta vele a közénk ugró Eliotot.Lassítva láttam ahogy zuhan,kifröccsent a nyála majd a kőjárdának csapódva vér lövellt a szájából.Tettétől rémülten rohant el a pék,én pedig lerogytam mellé és kétségbeesetten kezdtem rázni.

-Eliot!Annyira sajnálom, bocsáss meg!Kellj fel,mondj valamit!-kiáltoztam,majd végre nyöszörgött egyet,majd felült.

-Ne sírj,Ana,jól vagyok.-törölte le mosolyogva vérét az álláról.Magához ölelt,vígasztaló szavakat suttogott a hajamba,csitított,a hátamat simogatta.

Mint egy büszke,magasztos hős,azonnal elgyengültem.Bátor megmentőm,és megmozdult bennem valami.

Felnéztem rá és csak az ajkát láttam magam előtt.Sokáig játszottam a gondolattal,fájdalmasan sokáig,minden porcikám mozdulni akart,végül nem tettem meg.

Oly sok éven keresztül folytottam magamba az érzelmeimet,olyan erővel próbáltam megmásítani őket,mellyel hegyeket mozdíthattam volna.Mind hasztalan.Láttam ahogyan férfi lesz belőle,a szemem láttára forrt ki a teste,láttam mennyi lány vágyik rá de ő ügyet sem vetett egyikükre sem.Éjszakánként azzal az édes képzettel dédelgettem magam álomban,hogy titokban nekem szánja magát.Persze tudtam,hogy ez csak leányálom.

Mindig vigyázott rám akár egy drágakőre és úgy szeretett,mint senki mást.Én voltam a mindene,ahogyan ő nekem.Minden ölelését,érintését,szavát bezártam magamba,a lelkembe olvasztottam és mindent felülmúló kincsként őriztem.Annyi éven át szomjaztam egyetlen kósza csókjára,mint néma a szóra.Tudtam,hogy magamba kell fojtanom,ám nem váltam rideggé.

Közben én is nővé érettem.A fél falu nekem udvarolt,szemre való leánynak tartottak,és kicsit tudtam is magamról.Elég volt dús kebleimre,és fűzőm alá érő,sötét tincseimre néznem ahhoz,hogy meggyőzzem magamat az igazukról.

Sosem szabadott volna ilyen vágyakat édesgetnem.

Eliottal kettesben éltünk,ő vadászott,én a házat ápoltam.Téli este volt,szürke égbolttal.

Zihálva rontott be az ajtón Ő,majd a küszöbre rogyott.Kétségbe esetten dobtam félre mindent,hogy hozzá siethessek.Meglőtték az oldalát,csupa véres lett a kezem ahogy az ágyhoz vonszoltam.

-Mi történt?

-Vadász baleset,véletlen meglőt egy másik csapat-préselte ki fogai közül két fájdalmas szisszenés között.

Minden tőlem tellhetőt megtettem érte,kiszedtem a golyót,kimostam a sebét és be is kötöztem.Elaludt.

Arca felét vörösre színezte az éjjeliszekrényen álló gyertya fénye.Ívelt ajkai,és szempillái néha meg-megrezzentek álmában.Tökéletesnek láttam,Ő volt minden vágyam.

Végigsimítottam izmos felkarján,hosszú ideig időzött tekintetem akulcscsontján,ahogyan vette a levegőt meg-megemelkedett.Aztán lejebb vándorolt kíváncsiságom a mell,és hasizmára,a csípőjére,majd hírtelen felkaptam a fejemet ahogyan megmozdult.

Kedves szemeivel végigsöpört rajtam, megfogta a kézfejemet és az arcához ölelte,majd csókot nyomott a hüvelyk ujjamra.Teljesen kirázott a hideg,az ajkamba kellett harapnom,hogy ne az övével tegyem ezt.Ekkor másik kezével a hajamba túrt,és tarkón ragadott.Szokatlanul intim pillanat volt testvérekhez képest.Töprengésemet félbeszakítva húzott le magához,lecsukta szemeit majd puha ajkát az enyémekre olvasztotta.Elősör fel sem fogtam,majd rádöbbentem mi történik.Éreztem őt,azt a csodás,barack szinű száját mellyel az enyémeket cirógatta.Minden feltorlódott érzelmem darabokra hullt,és kitört belőlem.Elvesztett remények és álmok öleltek magukhoz miközben husos ajkaimmal az övét ittam.Be-beszívtam,ráharaptam,majd nyelvével rést ékelt a számba,és én utat engedtem neki.

Eltitkolt vágyaink önfeledten keltek piruettre.Éreztem ahogyan a lelkem átmelegszik,éreztem az érintését,a szerelmét,hogy oly sok éve kíván már.

Heves csókjai átvándoroltak a mellemre,kioldotta fűzőmet és meztelenre vetkőztetett.Nyelvével kőrözött mellbimbóimon miközben a fenekemet markolta.Teljesen elvesztem a történésekben,átjárt a boldogság,és szinte azonnal elélveztem ahogyan tenyerét a combjaim közé csúsztatta.Szilánkokra tört a józanságom,és önkívületlenül nyögtem nevét az égbe.

Minden összedőlt.

Ismét kivágódott az ajtó,a vadászok akik meglőtték szerelmemet idáig követték a vérnyomokat,hogy helyre hozzák tévedésüket,ám sokkolt tekintet fagyott az arcukra,ahogyan meglátták a falu testvérpárját egymást mocskolva.

-Isten gyalázók!-kiáltotta egyikük.

Meztelenül,egy oszlopra kötözve toporogtunk a máglyarakáson.Nem vettük le szemünket a másikról,miközben az emberek kövekkel dobáltak minket.csontunk tört,húsunk szakadt,majd a pap lépett oda hozzánk egy fáklyával.

Tudtuk mi fog következni.

-Szeretlek Ana!-kiáltotta nekem könnyeitől fulladozva.

-örökké szeretni foglak, Eliot-suttogtam magam elé, lehunytam a szemeimet,könnyek áradtak belőlem.Ismét ránéztem, láttam ahogy meggyújtják alatta a gallyakat,hallottam az ordítását.A nevét sikoltottam de már nem hallotta.Éreztem ahogy a lángok a lábamat nyaldossák,majd átadtam magamat a halálnak. "

Liza: Nekem az alap történet...teljesen lenyűgözött! Annyira eredeti, fogadott testvérek esnek szerelembe és persze ez egy plátó érzelem,alapból el van ítélve a szerelmük. Aztán mikor végül Eliot kezdeményez, leesett az állam. Váratlan,meglepő,szívmelengető fordulat. Viszon a helyesírás kicsit rontotta néha a varázsát és voltak kifejezetten egyszerű szóhasználatok amiket kicsit lehetett volna még cifrázni de ez csupán elvétve.Megértem,ha egyszerűbb jelleggel írta Demetria de a középkori világához szerintem illene a cifrás,díszes szóhasználat.

Letti: Ez volt az első történet amit megkaptam, szintén csodálatos, és szintén megrázó történet, volt benne fantázia, és kiváló lett a megvalósítás, középkori, esetleg 17-18. századi hangulatot idézett, és én imádom ezeket a fajta novellákat, kenyérre lehet kenni velük. Tetszett a megfogalmazás, a leírások, a gyors hangulatváltások, és a vége... lesokkolt. Brava!

Adelaine Marceau!

"Vártam

Visszatekintés a múltba, 1996. április 23.

Emlékszem, ahogy egyik kezemmel anyukám kezét szorongattam, a másikkal Bubut, az imádott plüssmacimat tartottam. 
Anya leültetett az egyik padra, és levette rólam a rózsaszín, virágokkal díszített cipőmet, és helyette egy kis szandált adott rám. 
Mikor beléptünk az ajtón, minden szempár ránk szegeződött. Eh, emlékszem, hogy szaladtál felém. Boldog voltál, talán soha nem is voltál boldogabb. Örültünk egymásnak, borzasztó két hét volt, amíg kórházban voltam.  Emlékszem, hogy nagyon aggódtál értem, rajzokat készítettél nekem, és mikor nem engedtek be a kórtermembe, te sírva fakadtál, és azt üvöltötted: „ De én látni akarom őt! Látni akarom a legjobb barátomat! „ 
Akkor még nem tudtuk mi az a szerelem. Mi azt hittük, hogy azt jelenti, hogy fogjuk egymás kezét, és adunk a másiknak a fagyinkból. De nem ilyen a szerelem. És fogalmunk sem volt róla, hogy milyen következményekkel jár.   
Mikor egy lassú, hosszadalmas nyár után beléptem az iskola kapuin kis elsősként, elsírtam magam. Hiányoztál, és bántott, hogy nem vagy itt velem.  De mikor beléptem az osztályterembe, és megláttalak az utolsó padban sírdogálva, tudtam, hogy mi együtt leszünk örökké, és semmi sem választhat el minket.

Visszatekintés a múltba, 2005. október 30.

Miután befejeztem a vacsorát, elcsomagoltam a maradékot, és a szobám felé vettem az irányt. Kezemet az ajtóm kilincsére csúsztattam, és benyitottam. Rögtön megláttam az ágyamon heverő borítékot.
Idegesen tépkedtem szét minden egyes darabját, mert tudtam, hogy tőled jött. 
Elkezdtem olvasni.

Drága Sophie!

Most biztos ezermillió kérdés kavarog benned, hogy mi lehet ez a levél, és miért pont tőlem kapod. Elmondom neked, de először kérlek ülj le.
Először is tudnod kell, hogy nagyon szeretlek, és amit teszek, érted teszem. Kérlek ne hibáztasd magad, mert nem a te hibád. Próbáltalak megvédeni, de nem sikerült. Sajnálom, Sophie.
Meg fogok halni.
Kérlek ne sírj, és ne hibáztasd magad! Hallod, Sophie? Tudom, hogy sírsz, ismerlek, de ne tedd! Kérlek.. 
Egy vonat elé vetem magam. Tudod miért? Mert eltiltottak tőled. A szüleim azzal fenyegetőztek, hogy ha nem szakítok veled, megölnek téged. De én ezt nem hagyhatom, ezért teszem, amit teszek.
Kérlek ne haragudj rám, és tudd, hogy örökké szeretni foglak!...
Várlak, Sophie, várni fogok rád odafönt. De ne gyere még, csak jó soká!

Szeretlek, szerelmem.

David, 2005. október 29.

Azonnal tudtam, hogy hová kell mennem. Mikor még kicsik voltunk, mindig egy vasútállomáson játszottunk. Tudtam, hogy oda kell mennem.
Mikor odaértem, láttam egy vonatot. Hatalmas, fekete gőzmozdony. Iszonyatos sebességgel száguldott egy alak felé. És az az alak te voltál. 
Elkezdtem futni feléd, de mire odaértem, késő volt. A vonat nem tudott fékezni, és áthajtott rajtad.
A sós könnyeim mardosták az arcom. Térdre rogytam, és egyre csak azt kiáltoztam: miért ő? Miért nem én? Istenem, ne vedd el tőlem!
Halkan motyogtam, majd felálltam.
A sírástól reszketve sétáltam hozzád. Óvatosan megérintettem a még meleg kezedet. 
Könnyeim akkorra már arcodat simogatták, a kezemmel együtt. 
Lassan fejemet a mellkasodra hajtottam, s hagytam, hogy az álomtól nehéz szemeim lecsukódjanak.

Vártam a halált. Az idő nem számított. Csak vártam.."

Liza: Könnyű,olvasható és egyszerű értelmezésű mű lett,kifejezetten fiataloknak való,a szomorú jelleg nagyon átjött ahogy a szét kaszabolt barátja élettelen kezét fogja a lány,a levél is megragadó volt.Viszont talán kicsit túl egyszerű,de nekem átjött.

Letti: Megrázó volt, főleg azért mert vonattal járok a barátomhoz, aki nem egy gázolást látott már életében, és amiket mesélt róla, meg a kép amit láttam... szörnyű lehet, és talán ezért érintett meg ennyire a történeted. Egyszerű, elegáns, szívhez szóló.

Ági!

"AMIRA

Az az idióta Damján már megint elvette Karolina babáját. Ami egyet jelent azzal, hogy körülbelül öt másodperc múlva visítás és kiabálás fogja betölteni a termet. Amira megint jól következtetett, a csoport hamarosan felbolydult méhkasként kezdett zümmögni. A fiúk mind Karolinán nevettek, míg a lányok sikítozva követelték a babát. Amira nem vett részt az értelmetlen játékban, egyszerűen nem látta, hogy mi célja van ennek az ostobaságnak.

Délután szépen kezdtek eltünedezni a gyerekek. Mindenkiért jött a mama, a papa vagy a nagyszülő, hogy hazavigye. De Amira egyedül ücsörgött a padon és lábát lóbálva próbálta megszámolni az apró repedéseket az aszfalton. Pontosan negyvenhatig jutott, amikor az utolsó kislány is elhagyta az udvart. Ekkor odaült mellé Marika néni, az óvónő.

- Nem akarsz mászókázni, Amira?

- Nem - félszegen beszélt, de valamilyen rejtett határozottság bujkált a csilingelő hangban.

- És csúszdázni? Most csak a tied lehetne. Nincs senki, akire várni kell.

Ezúttal kicsit hangosabban utasította el az ajánlatot, valamiért idegesítette az óvónő. Maga se tudta miért, egyszerűen csak zavarta.

- Nézd, megjött a nagypapád! - Amira követte a csontos mutatóujjat, ahogyan az a sötétzöldre mázolt kapura irányult. Nagyot nyelve szaladt be a cuccáért, miközben zakatolt a szíve. Pontosan tudta, hogy nagypapa felbukkanása mit jelent. És - bár magának se akarta bevallani - félt tőle. Mindig rettegéssel várta, hogy ki jön érte. Tudta, hogyha papa az, akkor csak az arca fog megsérülni. Ha mama érkezett, akkor legfeljebb az üvöltözést és dobálózást kellett kibírnia. De ha nagypapa vállalta a hazafurikázást, akkor nagyon-nagyon fog fájni. Alacsony, pocakos ember volt ő, kopasz feje csillogott a fényben. Sunyi, barna szemei és ijesztő mosolya volt. Persze lehet, hogy csak Amira gondolataiban nézett ki így, de nem tudhatjuk. Elvette a kislány tornazsákját és hangosan köszönve vezette ki az autóhoz. Karját körbefonta unokája vékony dereka körül, aki megpróbált a lehető legmozdulatlanabbul elsétálni a járműhöz. Ütött-kopott fekete kisautó volt. Be akart szállni a hátsó ülésre, de nagypapa fejcsóválással ütögette meg maga mellett az anyósülést. Amira hangosan dobogó szívvel és gombóccal a torkában foglalt helyet. A férfi kezét a puha combra helyezte. A lány megremegett, de nem húzódott el. Tudta, hogy hiábavaló lenne, ha menekülni próbálna, csak még jobban fájna.

- Nyugalom, kicsikém. Minden rendben - Simogatni kezdte az aszott kéz a lábat. Fel-le jártak az ujjak, egyre közeledve a legfájdalmasabb ponthoz. Így ment ez végig a tízperces úton haza, ahol - remélhetőleg - a szülők várták őket. De nem várt rájuk senki, egyedül voltak a házban. Csak a nagypapa és az unoka. A férfi fürgén oldotta ki a csatját. Amira nagy levegőt vett, és igyekezett megőrizni lélekjelenlétét, amikor kezeit megragadták az öreg ujjak.

Nagypapa egy félhomályos szobában feküdt, Mama és Papa mellette álltak. Amira ekkor tízéves volt.

- Amira! - éles hang csattant a máskülönben síri csendben, ahogy az apa palástolatlan utálattal kiejtette a nevet. A lány lassú léptekkel indult meg az ágy felé, ahol beteg nagyapja feküdt. Érezte, hogy nem helyénvaló a halála iránti reménykedés, de nem tudott máshogy érezni. Oly' sok évnyi kínzás és bántás után végre-valahára ő láthatja szenvedni a férfit, aki mindig bántotta. Megszaporázta lépéseit, nehogy elszalasszon akár egyetlen pillanatot is. Amikor mellé ért, ránézett az összeaszott, beesett arcra. Olyan öregnek, olyan sebezhetőnek látszott.

- Kedveseim, kettesben ... hagynátok Amirával? - szaggatottan, halkan beszélt. A szülők egy szó nélkül léptek ki a szobából, egyedül hagyva őket. Szinte azonnal kinyúlt a kar, hogy mintegy rutinszerűen leszoríthassa a még mindig apró kezeket. De Amira számított rá, és elrántotta őket. Rámosolygott a férfira, mert tudta, hogy most ő van fölényben. Könnyedén eltörhetné néhány hajszálvékony, gyenge csontját, ahogyan ő tette vele, amikor nem volt hajlandó hozzáérni nagypapa csupasz testéhez. De uralkodott magán és nem engedett a kísértésnek. Inkább elvette a kis komódon sorakozó tablettákat tartalmazó dobozkákat és nézegetni kezdte. Egy a csontritkulásra, egy azért, hogy könnyebben menjen a légzés, a többit nem értette meg. Furcsa, latin szavakkal magyarázták a működését, ő pedig fiatal volt még ahhoz, hogy megértse.

- Nagypapi. - ahogy kimondta a szót, muszáj volt elmosolyodnia. Annyira szenvtelenül és érzéketlenül hallatszott az ő szájából, aki soha nem tekintette magát egy vérből származónak ezzel a visszataszító emberrel. - Nagypapi, tudtad, hogy meg fogsz halni? - Hangjában szokatlan érzések tűntek fel, a hanghordozása más lett.

- Ó, kicsikém. Ugye nem haragszol rám? Én csak annyira szeretlek! - Amirának nagyon kellett hegyeznie a fülét, ha meg akarta érteni az erőtlen szavakat.

- Én is szeretlek, nagypapi. Csak tudod olyan nehéz elhinnem... - sóhajtozva csóválta a fejét. Még mindig kiegyensúlyozottan beszélt, de érezte, hogy ha továbbra is el kell viselnie a férfit, akkor teljesen el fogja önteni a düh, és kezelhetetlenné válik.

- Tudod mit, nagypapi? Én nem foglak megkínozni - Már megint mosolyogva beszélt, közel hajolt a férfi arcához, amelyből a rothadás bűze keveredett az alvadt vér ocsmány ízével. Miközben kimondta az utolsó szót, erősen megszorította a ráncos csuklót. A nagypapa felnyögött.

- Én nem olyan vagyok, mint te. Nem fogom eltörni a csuklódat. Nem foglak nekilökni a falnak. Bár vágyok rá. Nagyon-nagyon szeretnélek bántani. De nem foglak, ezt megígérem. És, hogy az ígéretemet megtartsam, ezért szükségem van arra, hogy soha többé ne lássalak. Tudod? De amíg itt fekszel élet és halál között vergődve, addig nekem minden nap el kell jönnöm, hogy lássalak és sajnálkozó arccal álljak fölötted. - Itt elhallgatott, hogy felmérje az öreg reakcióját. Az kikerekedett szemmel bámult rá. Csodálkozott, hogy ilyen erős nő lett az elnyomott csöppségből, akin annyiszor élhette ki magát, ahányszor csak kedve tartotta. - Szóval kíváncsi vagy rá, mit találtam ki? Szerintem neked is kedvedre lesz. - Egy pillanatra hatalmába kerítette egy eszelős érzés, amit leginkább a vágyhoz, tenni akaráshoz tudott hasonlítani. De mégis valahogy olyan sötét volt. - Meg foglak ölni, nagypapa. Megöllek, hogy ne lássalak többé, hogy ne bánthass többé, és ami a legfontosabb: én se akarjak fájdalmat okozni neked! Hát nem remek ötlet? A gyógyszereket sem kell majd nekünk kifizetni, hiszen halott leszel! - Csillogó szemekkel tekintett le az arcra, ami a megértést követve azonnal félelemtől eltorzult maszkká változott. A pengevékony ajkak hebegő, artikulálatlan könyörgésbe kezdtek. Az egyetlen kivehető szó a "ne" volt.

- Ssss! Semmi baj, semmi baj! Szerintem nem is fog fájni. - A véraláfutásos kezek megállíthatatlanul indultak el a ráncos, aszott nyak felé.

Nyugalom, nagypapi. - azzal megszorította. Élvezettel vegyes csodálkozással figyelte a fakó fehérbe váltó arcot, ahogyan a rebegések elhalnak az ajkakon, a vér kifut az arcból, a szemek fennakadnak és szép lassan elhagyja az élet a testet.

Hirtelen sikoltott fel, fel se fogta, hogy ő maga adja ki a hangot. Szétnyílt tenyerét bámulta, ami enyhe pirosságot vett fel az erőfeszítéstől. A kezét szabdaló vágásokat és vonalakat nézte meredten, és megállás nélkül sikított.

Valahol az agya egy eldugott zugában érzékelte, hogy kivágódik az ajtó és szembekerül szüleivel, akik elhűlve nézik hol őt, hol a halott férfit a faragott fakeretes ágyban. Amikor felfogták az eléjük táruló kép jelentését mindketten a lányukra emelték tekintetüket. A lányra, aki sikítva meredt az arcukba.

Kemény kövön ücsörgött, hideg falhoz támasztotta hátát. Körmeivel egyenletes ritmusban dobolt a földön, ezzel szolgáltatva az egyetlen zajt. Szemei előtt újra és újra leperegtek a képek, ahogyan megindul a férfi felé. Vissza-visszajátssza, mintha csak egy remek jelentet nézne a kedvenc filmjéből.

Kulcszörgés verte fel a cella csendjét. A zörgéshez tartozó test is hamarosan felbukkant. Morogva közölte, hogy látogatói érkeztek. Amira szó nélkül követte az egyenruhás férfit. Egy asztalhoz ültette, ahol már egy ember ücsörgött. Nyirkos, zsíros haját lófarokba fogta, fekete kosztümje koszosan lógott csontsovány testén. Szörnyen nézett ki és ez örömmel töltötte el Amirát.

- Szia, Mami! - hangosan köszönve indult el a nő felé, aki félelemmel vegyes ámulattal követte szemével csemetéje peckes lépteit. Amikor egymással szemben leültek, Amira beszélni kezdett.

- Tudtad, hogy itt rengetegen vagyunk, akikkel ugyanazt csinálták a nagyszüleik, mint velem? Nagyon sokan! Például Ádám. Na az ő nagyanyja is gonosz volt! De ő nem ölte meg, csak felgyújtotta a házát. De sajnálta, hogy a nagyanyja éppen nem volt otthon... - Folytatta volna, de elhallgatott.

- Na de miért is jöttél? - közelebb hajolt az anyjához, aki körbenézett. Villámgyorsan nyúlt be az asztal alá és csúsztatott Amira ölébe valamit. Amira megtapintotta, és felszisszent, amikor végighúzta az ujját az éles késen.

- Használd arra, amire akarod - anyja ajkai szinte csak formálták a szavakat, hangot ki se adott magából. Felállt és faképnél hagyta az összezavart lányt. Az kezeslábasa ujjába dugta az éles tárgyat és visszaindult az őrrel a cellájához. ű

De hirtelen megtorpant és ráébredt, hogy mit akar.

Elege volt a szenvedésből.

Mert hiába töltötte el örömmel, hogy kioltotta nagyapja életét, utálta magát érte. Hiszen gonosszá vált, akárcsak gyalázója.

Nem volt jobb nála.

És ez olyan elviselhetetlen gondolat volt, hogy anélkül, hogy akárcsak egy percre is elmerengett volna rajta, kirántotta ruhájából a tőrt, hogy maga ellen fordítsa."

Liza: Wow,hát igen ez egy nem mindennapi téma,ilyeneket várunk a kövi fordulóba is.Mondjuk nekem már kicsit ismert,mert olvastam egy ilyen témájú könyvet de le a kalappal.Elejétől a végéig imádtam.Gyönyörű kifejezések és jelenet festések,imádom az ilyeneket.

Letti: Ez a novella, akárcsak a többi méltó a Káoszhoz! Gyönyörűen írsz, nagyon tetszett az alapötlet, nagyon sok ilyen van manapság, de persze mindenki hallgat róla... de itt nem ez a lényeg! Nagyon tetszett, gratulálok!

Vivitől és Anditól mint versenyzőktől sajnos el kell búcsúznunk, nem kaptunk tőlük novellát, ez a négy jómadár felettem pedig továbbjutott a második fordulóba, aminek a témája... *DOBPERGÉS*

A beteg világ! Az első forduló kritériumai itt is érvényesek, minimum egy, maximum tíz oldal, a legbetegebb éneteket vegyétek elő az alsó fiókból, és egy hetetek van a novellák elküldéséig. Ebben a fordulóban nem leszünk vajszívűek, egy valaki ki fog esni, szóval mindent bele fiúk lányok, áhitattal várjuk a történeteket, még mindig a következő két e-mail címre: letti.vattacukor@gmail.com lisbethh@citromai.hu

Avagy, aki vállalja az arcát, és a nevét, az Facebookon is elküldheti a történetet, Letti Cottoncandy, és Eliza Sipos néven találtok meg bennünket. Győzzön a jobbik! A második forduló jövő csütörtökön zárul, pénteken lesz eredményhirdetés egy ilyen bejegyzés formájában! Ready, Story, Write! x.o. Liz x.o. Letti