Fagyos, téli este volt. A fák ágait zörgette a jeges szél. Az utcák kihaltak, üresek voltak, csak a közvilágítás pislákolt néhol hideg, fehér fénnyel. Hazafelé sietett, léptei csendesek voltak.Csak a hóban vöröslő vércseppek jelezték, hogy valaki járt itt.
A kirakatok tele voltak szebbnél szebb játékokkal, de rájuk sem hederített.
Nem akart önmagára nézni.
A tükörkép már nem azt mutatta aki valaha volt, torz mása lett önmagának az évek során.
Pedig egy napot sem öregedett, fiatalabbnak érezte magát, mint valaha. Vékony ujjai elfehéredtek, egy kést szorongatott, ami vörös színben pompázott. Gyönyörűnek látta ahogyan a sötétvörös cseppek eláztatják a gyönyörű, tiszta, fehér csapadékot. Megnyalta a kést, a fémes íz szétterjedt a szájában, ajkain ragyogó mosoly játszott.Aztán tekintete elkomorodott, és továbbsietett. Fejében az esti események pörögtek, sikolyok, halálhörgés.
Vér, vér, vér. Ez újra mosolygásra késztette, ahogyan az emlékeiben felsejlettek a könyörgő szavak, a rimánkodás az életért. Gyakorlott volt, lassú, és fájdalmas munkát végzett, ahogyan ezt megkövetelték tőle. Egy alak közeledett felé, egy fiatal nő tipegett az út szélén. A háta mögé rejtette a kést, várta a megfelelő alkalmat. Ahogyan elhaladtak egymást mellett, a nő mormogott valamit az időjárásról, és hogy el fog késni. Megfordult, és szúrt, majd áldozata fülébe suttogta: "Mára véresőt jósoltak." Egyetlen határozott mozdulattal mély, halálos sebet ejtett a nő vékony nyakán, majd figyelte ahogy rángatózik. Hallgatta az egyre lassuló szívdobogást, áldozata mellé ült a hóba. Figyelte ahogyan szivárog belőle a sötétvörös éltető folyadék, és ahogyan a szeméből lassan eltűnik a fény. Elégedetten gyújtott rá egy cigarettára, élvezte hogy a füst méregként árad szét a tüdejében. A nő vékony combján nyomta el, kicsiny kör alakú sebhelyet hagyott maga után. "Neked már úgy sem fáj" suttogta, majd a késsel a nő homlokába karcolt egy számot. 665. Mikor kigyönyörködte magát a művében hazafelé indult. A kezei kékes árnyalatban pompáztak, de ő csak szorította a kést, nem engedte el. A legjobb barátja volt, fémesen csillogott a neonlámpák fényében, friss vérben úszott. Gyönyörű volt. Otthona melegét már nem élvezte, csupán penészszagot érzett az előszobába lépve.
Terve egyszerű volt, nem kellett hozzá más, csupán gyertyák, pentagramma, kés, egy tükör... és ő maga.
Az apró teamécsesek bevilágították a kopár, bútorozatlan szobát. Ő maga a pentagram közepén ült halálos nyugalommal, és a tűzbe tartotta a kezét. Ahogyan megérezte az égett hús szagot, és a félelmetes sercegést már világos volt, hogy mit kell tennie. Az ideje lejárt.
Ép kezébe vette legjobb barátját, majd megérezte a fájdalmat. Mély sebeket ejtett az alkarján, és a combjain, érezte a fájdalmat. A szenvedés megváltotta. Újra emberré vált, legszívesebben sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán, megbénította a fájdalom, és önnön vérének látványa. Az évek során először újra tükörbe nézett. Csupán torz mása volt önmagának, csont sovány és hófehér, de eme kellemes viszontlátás újra mosolygásra késztette. Végre vége. Végre mindent elért amit akart. Békében múlhat el, mint a halvány, tavaszi napsugár, amely még a tél hűvösébe kapaszkodik. Gyöngén, egyedül.
Utolsó szavaként egy számot suttogott a sötétbe, a kialvó gyertyák lángjainak. "Hatszázhatvanhat." Utolsó erejével, útja lezárásaként nevetést hallatott, sátáni kacajt, méltó megpecsételéseként földi missziójának.
Majd a hang a torkán akadt, és lassan lehunyta szemeit. Mindörökre.
Mert nem csak Isten egyetlen fia, de a Sátán egyetlen lánya is a földön járt...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Szóval ez történik ha unatkozom. Borzongató szép napot nektek!
Letti
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése