újabb elmélkedős bejegyzés a'la Letti

igen, tudom hogy már elegetek van abból, hogy folyton csak elmélkedős postok jelennek meg a blogon, és semmi fejezet, de... egyszerűen muszáj leírnom azt a katyvaszt ami most bennem van, érzések tömkelegét amit nem tudok hova tenni.
 WHAT THE FUCK AM I DOING HERE IN THIS PLANET??
mindenkinek vannak rossz napjai. a főnök ilyenkor ordibál veled, a tanár dolgozatot írat a jövő évi anyagból, azon verik el a port aki a legkevésbé érdemli meg. én is ilyen vagyok :) nincs ezen semmi szégyellni való, én pl. mindig azt ütöm meg aki a legközelebb áll, és nem azt aki megérdemelné. ilyen a természetem, Liza emiatt sokszor haragszik rám.
vannak napok, amikor azt érzem, hogy nem tartozom ehhez a világhoz. mintha egy másik korból szabadultam volna erre a világra, ahol még nem az volt a fontos hogy hány csávóval kúratod meg magad egy hétvége alatt, nem az hogy mennyire részeg tudsz lenni, sem az, hogy arcba köpöd a tanárod, mert a másnaposság miatti nem tanulás egyest eredményezett. vannak olyan napjaim, amikor legszívesebben a sulis ismerősök arcába ordítanám, hogy mi a faszt képzelsz magadról, és persze vannak olyan napok is, amikor inkább egyedül ücsörgészek, és dubstepet hallgatok, és közben azon gondolkodom, hogy mit is kúrtam el, hogy ennyire kilógok a sorból... mert kilógok. mert én nem arra vagyok büszke, hogy hányan mentek rajtam keresztül egy szombat esti buli leforgása alatt, mekkorát élveztem egy néger 30 centis faszán, ami már a beleim közt kalandozott, nem arra hogy minden második nap a zarában vásárolgatok 15-20 ezres ruhákat, amik amúgy undorítóak, de divatosak. nem. én arra vagyok büszke, ha megdicsérnek, példának okáért egy jól sikerült kiselőadás miatt, az esik jól ha anya magához ölel. -és nem ribancozom le és baszom az orrára az ajtót mert nem akar engedni bulizni- ne úgy fogjátok most fel ezt a monológot, hogy én vagyok az erkölcs minthaképe, mert nem a vagyok. én is ugyanúgy szoktam bulizni mint mások, cigizek, néha iszok, DE NEM SZOPOM LE AZ ELSŐ SZEMBEJÖVŐ HUMANOIDOT EGY VODKANARANCSÉRT! és ez az ami kiakaszt. nagyon-nagyon kiakaszt. ez a sok kis kurva akik azt hiszik, hogy az övék a világ, és telenyugtatózzák magukat, mert az anyjuk nem akarja nekik megvenni a 17. pár fehér converse tornacipőt (ÉS EZT EGY VOLT OSZTÁLYTÁRSAM MEGCSINÁLTA HÁROM ÉVVEL EZELŐTT, NYOLCADIKBAN, ÉS SÍRTAM MIKOR MEGHALLOTTAM HOGY TÚLÉLTE, ÉS A FÉL SULI ÉRTE AGGÓDOTT)
na jó, ennyit a mai ribancokról. SHOT THEM ALL!
mindenkinek vannak rossz napjai. az enyém tíz éve kezdődött :)

néha én vagyok az a lány aki bolondozik, és ő nevet a leghangosabban a vicceken, még azokon is amiket saját maga mondott. az vagyok, néha, akinek hihetetlen, de megvalósítható hülyeségek jutnak eszébe, vagy aki a legszőkébb dolgokat kérdezi. néha én vagyok, aki a legjobban hisz a spontanaitásban, megnevettet mindenkit, elhiszi, hogy az élet szép, jó, és a többi faszság.




néha én vagyok, aki úgy érzi hogy felrobban a sok érzéstől, ami körülveszi, és csak fintorogva nézi a többieket,  nem kapcsolódik be a társalgásba, mert annak nem lenne jó vége, és néha én vagyok, aki csak úgy szimplán ül a sarokban, és mély, érzelmes zenékre potyognak a könnyei. néha én vagyok akinek ordít a fülében a trash-metal, és néha én vagyok az, aki úgy vágyik a csendre, mint egy falat kenyérre az éhező. néha azt kívánom bárcsak süket lennék, hogy ne halljam a sok szörnyűséget, néha azt kívánom bárcsak vak lennék, hogy ne kelljen látnom.

néha én vagyok az, aki szeret, és azt hiszi hogy örökké tart. néha én vagyok a kerítőnő, a tanácsadó bármilyen szerelemmel kapcsolatos témában. néha én vagyok, aki szívesen emlékezik vissza azokra a napokra, amikor boldog volt egyik másik srác oldalán. néha én vagyok aki ugyanígy sír miattuk. keserédes szimfóniát játszanak a szív billentyűi, és ez a keserédes dallam mindig megtoldódik néhány akkordal, ami valakire emlékeztet akit szerettél, vagy még most is szeretsz valahol legbelül.


 néha, mikor a zuhanyzás belenézek a tükörbe egy teljesen átlagos, valamennyire vonzó lányt látok teljesen feketében, kissé szomorú szemekkel, aki ha benyom egy bájvigyort máris minden rendben van, és el tudja felejteni a dolgokat. ő az aki pont szarik mindenre, és nem csak a hátad mögött de a szemedbe is a halálodat kívánja ha utál. ő az, aki csókol, de nem szeret, hallgat, de nem hisz, és lelép mielőtt elhagynák. aztán lemosom a sminket. egy meggyötört, összetört, kialvatlan, szomorú lány néz vissza rám, aki ha mosolyog, attól még nem jön rendbe semmi, és cseppet sem vonzó. kivéve annak, aki tudja, mit él át nap mint nap. aki csókol, és fáj neki ha nem szeretnek viszont, hallgat, és hisz is, majd csalódik, és egy szakítás után hónapokig tépi magát azért, hogy vajon mit rontott el. ő nem olyan könnyed mint a maszkot viselő elődje. mert maszkot viselek. mindenki azt visel. nap közben én vagyok a jó kislány, aki erkölcsös, nem tépelődik a dolgokon, szarik mindenre ha ahhoz van kedve, de amikor egyedül maradok előjön belülről az a  maróan égető depresszió, amin nem segít a nyugitabi, sem semmi. belülről marcangol ez a sok érzés. van itt minden : csalódottság, fájdalom, félelem, önutálat, és a többi gyönyörűség.
az élet harc. harc a túlélésért, ami itt kezdődik, most. nem tolja anyuci és apuci a segged alá a házat, és a verdát, nem fizetnek neked semmit, és ha nem dolgozol, rábaszol.
néha úgy érzem, könnyebb lenne, ha meg sem születek. néha úgy, hogy felnőtt akarok lenni. de nem akarok. én élni akarok, és élvezni az életet, szeretni, szenvedni, csókolni, nevetni, ameddig csak élek. meg akarok öregedni, és egy olyan emberrel az oldalamon akarom ezt megtenni, aki szeret, és elfogad olyannak amilyen valójában vagyok. egy olyan emberre van szükségem, aki megért engem, és ismer...
minden szép, és minden jó.
back to the depression.
good night!